Az alábbi sorok azoknak szólnak, akik kifejezetten érdeklődnek a történelmi „ínyencségek” iránt. Ha már manapság lépten-nyomon arról hallani, hogy ajvékolnak a liberálisok, hogy „fasizálódás” van, akkor nézzünk egy igazi fasiszta témát. S itt most valóban fasisztára gondolok, nem „nácira” (tehát német nemzetiszocialistára). Az olasz fasizmusról viszonylag kevesebb magyar nyelvű forrás lelhető fel, és általában véve - még mindig - elég csekélyek az ismeretek. Pedig egyes társadalomszervezési elvei a mai napig megfontolandók, például a korporatív államelmélet, amely sok ponton táplálkozik a 19. század végi pápai enciklikából, a Rerum Novarumból, mely az elmúlt hetekben azért került szóba, mert XIV. Leó pápa névválasztásával fókuszba helyezte azt.

Azt gondolom, ma már keveseknek mond valamit az, hogy Carta del Lavoro, ami magyarul azt jelenti, a Munka Kartája. Ez egy nagyon fontos dokumentum volt az olasz fasizmus történetében. Érdemes ezt olyan szemmel is nézni, a ma már megbukott bolsevizmus és a ma dominánsnak tűnő finánckapitalizmus között az emberiség szomjazza a „harmadik utas” megoldásokat. Természetesen nem állítható, hogy mintegy 100 évvel ezelőtti gondolatok változtatás nélkül átültethetők a ma gyakorlatába, de az igen, hogy érdemes azokat tanulmányozni. Már csak azért is, mert az olasz fasizmus – nézetem szerint – klasszikusan volt inkább „harmadik utas” ideológia, mint hagyományos szélsőjobboldali.

De nézzük akkor a Carta del Lavorót!

1927-ben született meg ez a jelentős dokumentum, amely alapjaiban határozta meg a korszak társadalmi és gazdasági berendezkedését. Ez a dokumentum nemcsak a munka világának szabályozását szolgálta, hanem a fasizmus társadalmi eszméit is tükrözte. A Munka Kartájának előzménye volt a Carnaro kartája, hogy tovább bonyolítsuk a szálakat. A Munka Kartájának gyökerei tehát egy korábbi, kevésbé ismert, de szintén nagy hatású dokumentumban, a Carnaro Kartájában keresendők. Ez a karta a baloldali forradalmi szakszervezeti mozgalmakból származott, amelyeket olyan személyiségek jegyeztek, mint Alceste de Ambris és Filippo Corridoni. A Carnaro kartája a fasiszta mozgalom egy korai, radikálisabb, forradalmi vonulatának dokumentuma volt, amely részben a fasizmus programjának alapjául szolgált.

A Munka Kartáját először 1927 januárjában kezdték el kidolgozni, de nem volt könnyű az elfogadása. A fasiszta munkás- és munkaadói szervezetek között komoly nézetkülönbségek voltak, különösen a minimálbér és a munkavállalói jogok kérdésében. Végül a fasiszta párt vezetése kompromisszumokat kötött, amelyek által a kartában megjelentek a végkielégítés, a betegségi munkahelymegőrzés és a társadalombiztosítás alapelvei, ugyanakkor elvetették a minimálbért kategóriánként. A kartát Carlo Costamagna dolgozta ki, majd Alfredo Rocco finomította. A dokumentumot végül 1927. április 21-én fogadta el a Fasiszta Nagytanács, és április végén nyilvánosságra is hozták.

Mit tartalmaz a Munka Kartája?

A dokumentum 30 pontban rögzíti, hogy a munka társadalmi kötelesség, amelynek célja nem csupán az igazságosság megteremtése, hanem a nemzet erejének és egységének erősítése, valamint az osztályharc megszüntetése. A Munka Kartája hangsúlyozza az együttműködést a munkavállalók és a munkaadók között, az állam aktív szerepét a gazdaságban, továbbá a munkások életkörülményeinek - fizikai, gazdasági, kulturális és szellemi - javítását modern társadalombiztosítási eszközökkel.

A filozófiáját Giovanni Gentile, a korszak egyik legjelentősebb gondolkodója így foglalta össze: az állam nem csupán egy jogi keret, hanem erkölcsi egység, amelyben a munka az állampolgárok életének központi és kötelességszerű része.

Bár a Munka Kartája eleinte nem volt jogilag kötelező érvényű, 1941-ben már a törvények értelmezésének alapelvei közé emelték, és 1942-től a módosított polgári törvénykönyv előszavaként is szerepelt. Természetesen a második világháború végével, a fasizmus bukásával minden jogi hatályát elvesztette.

A kartával a fasiszta állam egy új típusú társadalmi rendet kívánt teremteni, a munka felemelését, a szakszervezetek állami irányítás alá vonását, és a munkaadók és munkavállalók egyenjogúságát. Az állam a nemzet egészének érdekében lépett fel a gazdaságban.

Mussolini a „Camicia Nere” munkásai között 1922-ben

A korabeli vélemények döntően pozitívak voltak. A fasiszta vezetők és hivatalos lapok nagyra értékelték a Munka Kartája által bevezetett szociális juttatásokat, mint például a fizetett szabadságot vagy a végkielégítést, amelyeket előtte a munkások nem tudtak elérni. De mások, még köztük néhány egykori politikai ellenfél is részben elismerték a fasiszta szociálpolitika előrelépéseit.

Összegzésként a Munka Kartája nemcsak egy gazdasági szabályozó dokumentum volt, hanem egyben a fasizmus társadalmi ideológiájának kifejeződése is, amely a munka és a nemzeti egység eszméjére épült. Bár jogi érvénye a rendszerváltással megszűnt, történelmi szempontból mégis fontos lenyomatot hagyott a 20. századi olasz politikai és társadalmi gondolkodásban.

Vegyünk néhány kulcsidézetet a kartából:

„Az olasz nemzet egy olyan szervezet, amely céljában, életében, működési eszközeiben hatalomban és időtartamban felülmúlja az őt alkotó egyének - akár különállók, akár csoportosultak - képességeit. Ez egy erkölcsi, politikai és gazdasági egység, amely teljes mértékben a fasiszta államban valósul meg.”

„A munka - bármilyen szervezeti vagy végrehajtó formájában, legyen az szellemi, műszaki vagy fizikai - társadalmi kötelesség. E jogcímen, és kizárólag e jogcímen részesül az állam védelmében.”

„A szakszervezeti vagy szakmai szerveződés szabad. Azonban csak az államilag elismert és az állami ellenőrzés alatt álló szakszervezet jogosult jogilag képviselni az adott szakmai kategóriát.”

„A kollektív munkaszerződésben ölt testet a termelés különböző tényezői közötti szolidaritás, azáltal, hogy összehangolja a munkaadók és munkavállalók ellentétes érdekeit, és azokat a termelés felsőbb érdekeinek rendeli alá.”

Végül pedig lássuk – ha csak címszavakban is –, mi volt ez a 30 pont:

1. A nemzet mint szervezet - erkölcsi, politikai és gazdasági egység
2. Munka társadalmi kötelességként - szellemi, technikai, kézi tevékenységként
3. Szakszervezeti szabadság, állami kontroll - csak elismert szervezetek képviselhetnek jogilag
4. Kollégiumi szerződésben testet öltött szolidaritás
5. Munkaügyi bíróság (Magistratura del lavoro) - a munkaviszony vitáinak rendezése
6. Jogi egyenlőség a szervezetek között - szakszervezetek és munkáltatói szervezetek presztízse
7. Állam szerepe a gazdaságban - privát kezdeményezés előtérben, állami beavatkozás szükség esetén
8. Állami beavatkozás formái - ellenőrzés, ösztönzés, közvetlen vezetés
9. Kollektív szerződés kötelező jellege - az elismert szakszervezet által megkötöttek
10. Egyéb rendelkezések itt szerepelnek, pl. testület és szervezetté válás szabályai
11. Munkavállalói és munkáltatói egyenlőség
12. Fizetett szabadság
13. Eltávozás és szabadság járulékai
14. Betegség miatti munkahelymegőrzés
15. Végkielégítés bevezetése
16. Munkaerő-piaci szolgáltatások szervezése
17. Munkaképesség szerinti elhelyezés
18. Baleset és baleset-megelőzés
19. Minimális jövedelem-követelmény
20. Egyéb munkavédelmi és garanciális előírások
21. Munkaügyi hivatalok felállítása
22. Állami nyilvántartás a munkanélküliségre
23. Munkaválasztás közösségi szabályozása
24. Párt- és szakszervezeti tagság figyelembevétele
25. Részvétel a műszaki és erkölcsi képzés biztosításában
26. Társadalombiztosítási rendszer létrehozása
27. Szociális gondoskodás – támogatások nyújtása
28. Munkásképzés és szakoktatás fejlesztése
29. Munkások kulturális fejlesztése
30. Állami szerepvállalás az oktatásban és nevelésben

A 30 pontból álló Carta del Lavoro tehát olyan átfogó hivatásrendi modellt vázol fel, amely az állam központi szerepét hangsúlyozza a gazdaságban, a munka társadalmi kötelességgé emelését, a munkavállalók és munkáltatók közötti együttműködés előírását, valamint modern társadalombiztosítási intézményrendszert vezet be. Az első tíz pont a nemzeti szervezet felépítésével és korporációs rendjével foglalkozik, a középső tíz a munkaviszony garanciáit részletezi, a következő öt a munkaerő-piaci közvetítést, az utolsó öt pedig a társadalmi jólét, képzés és oktatás témakörét rendezi.

Az a laikusok számára is látható, hogy ezek a pontok és intézkedések messze meghaladták korukat, sőt, még bizonyos aspektusokban ma is újszerűnek hatnának, szellemiségében pedig teljesen eltér a ma regnáló politikai és gazdasági rendnek.

Henney Viktor – Kuruc.info

(Felhasznált forrás: az Internet Archive-on található digitalizált eredeti dokumentum)