Amikor Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke, gyerekként egy leromlott leningrádi – ma Szentpétervár – lakótelepen élt, barátaival patkányokat kergetett végig a folyosókon botokkal. Egy nap az egyik sarokba szorított nagy patkány hirtelen megfordult, és a fiatal Putyint kergette vissza a lakásukba, így kezdődik az Al Jazeera felvezetője ahhoz a cikkhez, melyet az elmúlt hetekben szenteltek annak, hogy Vlagyimir Putyin 25 éve van hatalmon Oroszországban. Ebben tárgyilagosan és tényszerűen veszi sorra az orosz elnök életútját, s úgy gondoljuk, ez a fajta objektív mérce fájdalmasan hiányzik a nyugati, és a magyar médiából is, ezt a hiányt kívánjuk ellensúlyozni. Mindenki kialakíthatja a maga álláspontját. A cikket – terjedelmi okok miatt – részletekben fogjuk közreadni. Ezúttal a második részhez érkezünk el, az első részt ott fejeztük be, hogy Putyin hatalomra kerül, és az oligarchák azt hitték, könnyen irányítható lesz. Ebben tévedtek. Innen vesszük fel a történet fonalát újra, mégpedig a csecsenföldi konfliktussal.

Ebben az időszakban egy újabb esemény formálta Putyin nyilvános imázsát. 1994 és 1996 között a Kaukázus hegyeiben fekvő, elszakadásra törekvő Csecsenföld lázadói sikeresen visszaverték az orosz csapatokat, és de facto függetlenséget szereztek – ám közben hírhedtté váltak mint törvényen kívüli, zűrzavaros régió.

1999-ben újra kirobbant a harc, és szeptemberben egy sor lakóházi robbantás rázta meg az orosz városokat. Több mint 300 civil halt meg, a támadásokért csecsen harcosokat tettek felelőssé. Putyin kemény választ ígért: „A terroristákat még a budiban is ki fogjuk irtani.”

A civilek 1999 októberében visszatérnek Groznij fő piacára, miután azt előző nap egy orosz rakéta elpusztította (forrás: Antoine Gyori / Sygma / Getty Images)

Ő irányította az újabb katonai hadműveletet Csecsenföld ellen, és a lázadás 1999–2000 közötti leverése, valamint a rend helyreállítása sok orosz számára visszahozta a nemzeti büszkeséget. Groznij, a csecsen főváros olyan súlyos bombázást szenvedett el, hogy 2003-ban az ENSZ „a Föld legjobban elpusztított városának” nevezte, gyakorlatilag egyetlen épület sem maradt épen.

Putyint az orosz közvélemény erős és határozott vezetőként kezdte látni – ellentétben elődjével, Borisz Jelcinnel, akit sokan alkoholistaként tartottak számon, és akit egyszer Washingtonban alsóneműben, pizzát keresve láttak kóborolni az utcán.

Putyin népszerűsége meredeken emelkedett, és nem telt sok időbe, hogy ő adja ki az utasításokat.

Az első ciklus

Hagyományosan az orosz elnök december 31-én, néhány perccel az új év előtt szól a nemzethez. 1999 szilveszterén egy fáradt Jelcin jelent meg a televízió képernyőjén, és váratlanul bejelentette, hogy lemond, és átadja a hatalmat.

Akkoriban Jelcin népszerűsége mindössze 2% körül mozgott, és súlyos egészségügyi problémái voltak. A kamera ezután Putyint mutatta, aki a megdöbbent orosz néphez szólt mint ideiglenes elnök – éppen éjfél előtt, a 21. század hajnalán.

„A mai napon átvettem az államfői hatalmat” – mondta. „Biztosítom Önöket, hogy nem lesz hatalmi vákuum, még egyetlen percre sem.”

Pár hónap leforgása alatt Putyin lett Oroszország legnépszerűbb politikusa. Hűségét azonban megőrizte Jelcin iránt: első elnöki rendeletével mentelmi jogot biztosított a botrányoktól sújtott elődjének. Néhány hónappal később pedig elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson.

A Kommerszant nevű orosz lap egy valódi Stierlitzként magasztalta, mint „hazafiassággal átitatott, hidegvérű titkos ügynököt”.

Bár Putyin ekkoriban keveset árult el arról, milyen irányba kívánja vezetni az országot, egy Oroszország az ezredfordulón című kiáltványból lehetett következtetni terveire. Ebben keserűen ír a ’90-es évek orosz hanyatlásáról, melyet szerinte a kommunizmus – amely „zsákutcába vitte az országot hetven évre” – és a nyugati neoliberalizmus – „külföldi tankönyvekből átvett elvont modellek” – egyaránt okozott.

Putyin kezet fog az egykori orosz elnökkel, Borisz Jelcinnel a moszkvai Kremlben 2000. december 31-én, egy évvel azután, hogy Jelcin átadta neki a hatalmat (forrás: Reuters)

Ehelyett a stabilitást hirdette („Oroszország kimerítette politikai és társadalmi-gazdasági megrázkódtatásokra szánt tartalékait”), és egy erős, központosított államot, mint a „rend garanciáját”.

Putyin első elnöki ciklusa egybeesett az olajárak emelkedésével, ami jelentősen javította az orosz életszínvonalat a nyomorúságos 1990-es évek után. 2000-ben még csak 22 orosz jutott 1000 lakosonként mobiltelefonhoz, szemben az amerikaiak közel felével – 2006-ra viszont szinte minden orosznak lett saját készüléke. A férfiak várható élettartama 1994-ben 57 év volt, ez 2005-re 67-re emelkedett, míg a nőké 71-ről 77-re.

„Szüksége volt arra, hogy engedelmeskedjenek neki”

Gudkov, aki 2001-ben egy parlamenti képviselőkből álló delegáció tagjaként találkozott először Putyinnal, úgy emlékezett vissza, hogy az elnök akkor „pozitív benyomást keltett, mint hozzáértő vezető”.

„Nagyon szabadon beszélt, meggyőzően” – mondta.

„Az volt az ember benyomása, hogy őszinte és nyílt.”

De azok az oligarchák, akik úgy gondolták, hogy Putyint majd bábként irányíthatják, súlyosan tévedtek. 2000. július 29-én páncélozott limuzinok szállították Oroszország 21 leggazdagabb emberét a Kremlbe, ahol egy hatalmas, díszes teremben Putyin egyértelművé tette: ne álljanak az útjába.

„Az oligarchák királycsinálók voltak az 1990-es években. Különösen az 1996-os választások során kulcsszerepet játszottak Jelcin újraválasztásában, aki ezért cserébe számos állami vagyont juttatott nekik privatizáció révén” – magyarázta Kevork Oskanian, az angliai Exeter Egyetem nemzetközi kapcsolatok oktatója.

„Putyin ezt fenyegetésként érzékelte saját hatalmára nézve, és a biztonsági szolgálatokban (szilovikik) meglévő hatalmi bázisát felhasználta ellenük. Az oligarchák választhattak: behódolnak, vagy elbuknak. Akik az utóbbit választották, azokat könyörtelenül megfosztották vagyonuktól, bebörtönözték vagy száműzték.”

Guszinszkij és Berezovszkij, akik 2000-re már nyíltan bírálták Putyin hatalomkoncentrációját, hamarosan büntetőeljárások célpontjaivá váltak, és kénytelenek voltak külföldre menekülni. Mihail Hodorkovszkij olajmágnás, aki politikai ambíciókat is táplált, 2003-ban csalás vádjával börtönbe került. Olajcégét feldarabolták, és Putyin szövetségesei között osztották szét.

„Mindet térdre kényszerítette” – mondta Javlinszkij. Akkoriban – tette hozzá – azt javasolta Putyinnak, hogy az oligarchák fizessenek vissza egy tisztességes összeget a privatizált javakért, és maradjanak távol a politikától. Putyin elutasította.

„Azt mondta, hogy ez nem felel meg neki. Szüksége van arra, hogy engedelmeskedjenek neki.”

Amit Putyin igazán értékelt, az a régi lojalitás volt – ezekre a kapcsolatokra támaszkodott, miközben szétzúzta a korábbi oligarchiát, és felépítette a saját klikkjét.

„Ahogy azok mondják, akik nagyon közel állnak hozzá: nem szeret sok emberben megbízni” – mondta Gudkov.

„Nagyon óvatos abban, hogy kinek ad bizalmat. Ha valaki Putyinnal dolgozik, annak minden nap bizonyítania kell, hogy érdemes a bizalmára. Folyton gondolkodik azon, hogy különböző helyzetekben az emberek hogyan változhatnak meg, hogyan árulhatják el. Talán ez az óvatosság segítette őt abban, hogy ilyen sokáig maradjon a Kremlben.”

A belső körének tagjai változatos hátterűek voltak – sokan közülük semmilyen kormányzati tapasztalattal nem rendelkeztek. Az új elit tagjai voltak a „szilovikik” (biztonsági tisztek), a szentpétervári polgármesteri hivatalban szerzett régi kollégák, valamint gyermekkori barátok, például dzsúdópartnere, Arkagyij Rotenberg. Utóbbi hatalmas állami megrendeléseket kapott, például a Krími hidat is az ő cége építette, amely összeköti Oroszországot az Ukrajnától 2014-ben annektált Krím félszigettel.

Az ellenségeire nem sok jó várt

– Alekszandr Litvinyenko, aki az FSZB-t vádolta a lakóházi robbantások megrendezésével, 2006-ban polóniummérgezés áldozata lett Londonban.
– Anna Politkovszkaja újságíró, aki a csecsenföldi rémtettekről tudósított, ugyanabban az évben agyonlőtték lakása lépcsőházában.
– Borisz Nyemcov ellenzéki politikust 2015-ben gyilkolták meg, közvetlenül a Kreml közelében.
– Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-zsoldoshadsereg vezetője, aki 2023-ban fellázadt a katonai vezetés ellen, egy repülőgépen bekövetkezett robbanásban halt meg – valószínűsíthetően gránát következtében.

(Folytatjuk.)

Fordította: H. V. – Kuruc.info