A harctéri események, valamint a nemzetközi politikai viszonyok alakulása (elsősorban Donald Trump győzelmére gondolhatunk) egyre inkább előrevetíti, hogy végre belátható időn belül vége lehet a sokszázezer halálos áldozatot követelő orosz-„ukrán” háborúnak. Zelenszkij elnök kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy „csapatai” az idő előrehaladtával egyre több vereséget szenvednek el a frontokon, az ukrajnai társadalom körében népszerűsége fokozatosan csökken, és hogy Trump elnök hivatalába való beiktatása után minden bizonnyal ígértéhez hűen mindent megtesz a véres konfliktus minél előbbi lezárása érdekében. Zelenszkij népszerűségének csökkenésén, személyének egyre szélesebb körökben való negatív megítélésén egyáltalán nem csodálkozhatunk, hiszen az ukránok tömegei számára is nyilvánvalóvá válik, hogy politikája semmilyen ukrán nemzeti érdeket nem képvisel, hanem az csupán kimerül abban, hogy kiárusítja és eladósítja Ukrajnát a BlackRocknak és más hasonszőrű vállalatoknak, valamint készségesen szolgálja a háborún nyerészkedő fegyverlobbi érdekeit. Zelenszkij ugyanakkor tudja, hogy a háború esetleges befejezése után már szinte biztosan nem ő lesz az ukrán állam elnöke, ugyanakkor reményei szerint (esetleg az Amerikai Egyesült Államok kegyéből) elkerüli a háború utáni felelősségre vonást és dúsgazdagon fogja majd leélni életét, élvezve luxusvilláinak kényelmét. Addig is azonban korrupt maffiaállama élén szorgalmasan munkálkodik megbízói, a globális mélyállam és saját, valamint „munkatársai” eddig is felfoghatatlan mértékű vagyonának (a kijevi hatalom nyilvánvalóan koholt vádjai elől külföldre menekült Artem Dmitruk ukrán parlamenti képviselő becslései szerint Zelenszkij vagyona több mint 100 milliárd dollárra növekedett, amelyből ő és korrupt köre 50 milliárd dollárt a háború ideje alatt szerzett) további gyarapításáért, a háború minél hosszabb ideig történő elnyújtásáért, nagyon sok kínt és szenvedést okozva mások mellett ukrán, ruszin, és magyar családok százezreinek, akiknek férfi tagjai ezeknek az aljas céloknak az érdekében hullajtják a vérüket, áldozzák életüket.

Zelenszkij egyre többször hangoztatja, hogy a háború után „igazságos” békerendezésre van szükség. És folyamatosan megpróbál Trumphoz dörgölőzni, arra hivatkozva, hogy ő is biztosan ebben érdekelt. Persze kérdés, hogy mit ért ő az igazság címszója alatt. Egyre kevesebbszer mondja ki ezt nyíltan. Korábban ugyebár folyamatosan kardoskodott „Ukrajna területi integritásának megőrzése” mellett, bármennyire is nem felel meg ez az álláspont az erkölcsi követelményeknek, az igazságnak, a realitásoknak. A konfliktus kezdete óta nagyvonalúan semmibe veszi azt a tényt, hogy a legutóbbi, 2001. évi népszámlás adatai alapján egy tömbben több mint 8 millió orosz lakos él Ukrajna keleti és déli területein (tehát voltaképpen igazságtalanul lett megállapítva 1991-ben az új államalakulat határa), és hogy a népi önrendelkezési jog szellemében (melynek a valódi igazságos és hosszú távú békét biztosító rendezés alapjául kellene szolgálnia), valamint a történelmi jog alapján bizony lehetővé kellene tenni számukra, hogy rendelkezzenek saját sorsukról. Egy korábbi cikkünkben arról is tettünk már említést, hogy Zelenszkij rezsimje hogyan bánt a területén élő orosz népességgel: sárba tiporja a jogait, ellehetetlenítette, hogy megélje vallási identitását, megvalósítsa önmaga autonóm igazgatását, kísérletet tett az orosz kultúra betiltására, kitiltotta az orosz nyelvet lényegében szinte az élet minden területéről. 

De Ukrajna területén élnek még jelentős számban más őshonos, honképes és talajgyökeres népek is. A 2001. évi népszámlálás alkalmával Kárpátalján 151 516 ember vallotta magát magyarnak, ami a terület összlakossága (1 254 614 fő) 12,1%-nak megfelelő érték. Mintegy 1 millió embert pedig ukránnak tartottak nyilván a népszámlálás során. Köszönhető ez elsősorban az ukrán állam manipulációjának, ukránosító politikájának. A ruszin nemzetiséget a népszámlálási kérdőíveken nem kínálták fel választható lehetőségként, hiszen az ukrán hatalom érvelése szerint a nyelvük nem más, mint az ukrán nyelv egyik dialektusa. Így a hivatalos népszámlálási adatok szerint az eredetileg Kárpátalja népességének többségét képező ruszin népcsoport, nemzetiség (a legcsekélyebb becslések szerint is kb. 4- 500 000 fő) még csak nem is létezik. Ez a taktika lehetővé tette a mindössze 33 esztendeje regnáló soviniszta ukrán hatalom számára, hogy a 2012-től 2014-ig tartó nagyon rövid időszakot kivéve mindenfajta kollektív nemzetiségi jogot (beleértve, hogy az iskolákban oktatható legyen a ruszin nyelv) megtagadjon ettől a szülőföldjén több mint hét évszázada élő néptől. Mindezt tehát az őket érő brutális elnyomás megnyilvánulásaként kell értékelnünk. 

Lássuk a továbbiakban nagy vonalakban, mik is ennek az asszimilációs, a nemzetiségeket elnyomó politikának a főbb ismérvei. Az 1996-ban elfogadott ukrán alkotmány, dacára annak, hogy egy számos őshonos nemzetiséget magába foglaló államalakulatról van szó, amely lényegben semmilyen történelmi előzménnyel nem rendelkezik, kimondja, hogy egyedüli hivatalos nyelv az ukrán. Átmeneti pozitív elmozdulást tapasztalhatunk a nyelvhasználat kérdését illetően 2012-ben. Az ekkor elfogadott nyelvtörvény elismert 18 kisebbségi nyelvet, köztük Ukrajna történetében először a ruszint is, és „párhuzamos hivatalos státuszt” biztosított minden olyan nyelvnek, melyet egy adott közigazgatási egységben (megye, járás, város, falu) lakosságának legalább 10%-a beszélt. Ezt a törvényt azonban a 2014. évi „Majdan-forradalmat” követő új kijevi törvényhozás eltörölte, és nem utolsó sorban ez az intézkedés is hozzá járult Donbaszban és Krímben az orosz lakosság elégedetlenségéhez, felkeléséhez. A jogtipró intézkedések folytatását a 2017-ben elfogadott médiaszabályozás jelentette, amely minimum 75%-ban határozta meg az ukrán nyelvű tartalmakat a televízió és a rádió műsorokban az állami és kereskedelmi csatornákon egyaránt. 

Az ukrajnai népek körében az egyik legnagyobb felháborodást és nemzetközi visszhangot a 2017-ben elfogadott oktatási törvény (902/2017) váltotta ki. A jogszabály Ukrajna népeit oktatás szempontjából 4 kategóriába sorolja. Egyedül az ukránt, mint a „többségi nemzet” (1. kategória) nyelvét tette meg az oktatás nyelvévé. Kizárólag a Krím félszigeten élő tatár, a karait és a krimcsák etnikumhoz tartozókat nyilvánította „őslakos néppé” (2. kategória), azzal a felháborító hivatkozással, hogy ezeknek a népcsoportoknak nincs önálló anyaállamuk. A magyarokat, lengyeleket, bolgárokat stb. csak a 3., „az EU nyelvét beszélő nemzeti kisebbségek” kategóriájába sorolta. Kizárólag az „őslakos népek” számára biztosította az anyanyelvű oktatás jogát, a többi, nem az EU hivatalos nyelvét beszélő „kisebbség” (4. kategória pl. oroszok, fehéroroszok) számára ezt csak az óvodában, és az 1-4. osztályban engedélyezte, illetve az EU valamely hivatalos nyelvét beszélők számára a törvény elvileg lehetővé tette egy vagy több tantárgy anyanyelvű oktatását az 5-12. osztályokban. (Tehát ezekben az osztályokban sem biztosította az az anyanyelvű oktatás jogát). A törvény 2020-ban elfogadott módosítása (általános középfokú oktatásról szóló törvény) már pontosan rögzítette az arányokat: 5. osztályban az éves tanrend 20%-a ukrán nyelvű, a 9. osztályban viszont már ez az arány 40%-ra növekszik. A 10-11-12. osztályokban pedig a tantárgyak legalább 60%-át ukránul kell tanítani. A törvény csak a közpénzekben nem részesülő alap- és középfokú magániskolák számára engedélyezi az oktatási nyelv megválasztását, de ezek az intézmények is kötelesek biztosítani az államnyelv elsajátítását „az ukrán nyelv irodalmi standardjának megfelelően.” Más, az EU hivatalos nyelveit nem beszélő diákoknak (pl. orosz, fehérorosz anyanyelvűek) már az 5. osztálytól a tanórák 80%-át ukránul kell tanulniuk. A tanárok és a diákok a szünetekben sem beszélhetnek az államnyelvtől eltérő nyelven, az értekezletek, a naplók vezetése is ukránul kell történjen a jogszabály szerint. Az említett törvények megszűntették a nemzetiségi tannyelvű iskolákat, ezek értelmében ezen túl minden iskola jogi értelemben ukrán tannyelvű, amelyek bizonyos osztályaiban esetleg (a fenti jogi kritériumok figyelembevételével) lehet nemzetiségi nyelven tanítani. Így megszűnt az anyanyelvű oktatás jogalapja mind a szakképzésben, mind a felsőoktatásban. A jogszabály kiváltotta többek között azon országok tiltakozását, melyek jelentősebb létszámú nemzetiségei élnek Ukrajna területén (Bulgária, Lengyelország, Magyarország,) de különböző nemzetközi szervezetek, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, a Velencei Bizottság, is ellenérzésének adott hangot és átdolgozásra javasolta a törvényt.

Rutén asszonyok Alsóverecke környékén 1939-ben (fotó: Sattler Katalin/Fortepan)

Folytatva a nemzetiségeket elnyomó jogalkotást, 2019 áprilisában, Porosenko elnöksége idején az ukrán parlament elfogadta az ukrán államnyelv támogatásáról szóló törvényt (960/2019), amely az ukrán nyelv használatát a közélet több mint 30 területén tette kötelezővé, többek között az oktatásban, a kultúrában, a médiában, az egészségügyi intézményekben, az Ukrajnában bejegyzett politikai pártok tevékenységében, a hatóságok munkájában, a társadalmi, és gazdasági életben stb. A jogszabály alapján az egyházi szertartások és a magánbeszélgetések kivételével a napi életvitel során mindenhol kizárólag ukránul lehet megnyilvánulni szóban, vagy írásban. Emellett számos állás betöltése kapcsán (állami alkalmazottak, kormányzati tisztviselők, polgármesterek és helyetteseik, rendőrök, katonatisztek, jegybanki alkalmazottak, parlamenti képviselők stb.) is kötelezővé teszi az államnyelv használatát. Az is megtalálható benne, hogy érettségi vizsgát tenni csak az államnyelven lehet. Úgy fogadták el ezt a jogszabályt, hogy a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet 2019. évi felmérése szerint az ukrajnai társadalomnak csak kb. 50%-a beszél többnyire csak ukránul, 30%-a pedig többnyire csak oroszul. A törvény célja nem titkoltan az, hogy felszámolja a nemzetiségi nyelvhasználatot az élet minden területén, ezért természetesen Ukrajna népeinek, a kárpátaljai magyarság szervezeteinek, és az ENSZ tiltakozását is kiváltotta. 

A 2022 decemberében elfogadott nemzeti kisebbségi törvény a széleskörű tiltakozások dacára megerősíti a 2017. évi oktatási törvényben és a 2019. évi nyelvtörvényben foglalt jogkorlátozó intézkedéseket, újfent kiváltva az Ukrajna területén élő magyar és román népcsoport felháborodását, de a magyar kormány, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, a Velencei Bizottság, sőt enyhén szólva nem éppen a nemzetiségi jogok bajnokaként ismert román kormány is ellene foglalt állást. 

Nem utolsó sorban a folyamatos tiltakozások, illetve Ukrajna Európai Unióhoz való csatlakozási szándéka eredményezte, hogy a parlament (Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa) 2023 decemberében módosította a nemzeti kisebbségi törvényt. A törvény szavatolja a „kisebbségek”, (így a magyarok) anyanyelven való oktatásának jogát. (Az orosz nemzetiségűekre ez persze nem vonatkozik). Az már más kérdés, hogy a törvény egyik pontja, azt mondja ki, hogy a tanulmányaikat 2018. előtt megkezdő gyermekek az ukrán államnyelvi törvény elfogadását megelőző szabályok szerint tanulhatnak a középfokú oktatás befejezéséig. Kimondja továbbá, hogy Ukrajna történelmét, az ukrán nyelv és irodalmat, valamint a védelmi ismereteket kizárólag ukrán nyelven lehet tanítani. Mindezek tehát eléggé komoly ellentmondásokat foglalnak magukban, amelyek visszaéléseknek adnak lehetőséget. Ha a kisebbségeket megilleti az anyanyelvű oktatás joga, miért szükséges rögzíteni a törvényben, hogy ez azokra vonatkozik, akik 2018. előtt kezdték meg tanulmányaikat. A homályos, nem egyértelmű megfogalmazás tehát felveti a kérdést, hogyan lehet biztosítani az anyanyelvű oktatást az államnyelv érvényesítésével szemben. A törvény az ukrán nyelvű televíziózás kvótáját 30%-ban állapítja meg, az addig hatályos 75%-helyett. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) állásfoglalása szerint a jogszabály továbbra sem biztosítja a nemzetiségi nyelvhasználat jogát a magasabb adminisztratív egységek (járás, megye) szintjén, a nyelvi jogokkal való élés lehetőségét a 10%-os arány feletti „hagyományos letelepedettségnek” fogalmához köti. A szórványban élő nemzetiséget tehát semmilyen nyelvi jogokkal nem rendelkeznek továbbra se, ami nagyban előrevetíti az asszimiláció felgyorsulását. A jogszabály nem rendelkezik továbbá a nemzeti szimbólumok szabad használatának kérdéséről (emlékezhetünk példának okáért a közelmúltban a munkácsi várban lévő Turul-szobor eltávolításáról) és a nemzetiségi képviselet feltételeinek biztosításáról sem. 

A legújabb, az ukránosítást szolgáló, „Az ukrán nyelv államnyelvként való használatának biztosításáról szóló törvény” 25. cikkelye 2024 júliusában lépett hatályba. Ez többek között kimondja, hogy minden Ukrajnában megjelenő nyomtatott sajtóterméknek rendelkeznie kell egy ukrán nyelvű változattal. Ez azt jelenti, hogy példának okáért egy oroszul megjelenő sajtókiadványnak címében, tartalmában, terjedelmében és nyomtatási módjában azonosnak kell lennie az ukrán nyelvű változattal és ugyanazon a napon kell megjelennie. A törvény tartalmazza azt is, hogy az adott más nyelven megjelenő sajtótermék előfizetése csak akkor megengedett, ha azonos feltételek mellett lehetőség van annak ukrán nyelvű változatának előfizetésére is. A törvény harmadik pontja tartalmazza azt is, hogy minden árusítóhelyen (pl. újságárusok, benzinkutak, pályaudvarok, szupermarketek stb.) az eladásra felkínált sajtótermékek legalább 50%-nak ukrán nyelvűnek kell lennie. Igaz, a 25. cikkely kimondja azt is, hogy a sajtóval kapcsolatos rendelkezések alól mentesülnek az „őslakos népek” nyelvén, az angolul, vagy olyan kisebbségi nyelven megjelenő sajtótermékek, amelyeket az EU-ban hivatalos nyelvként használnak. Ennek a jogszabálynak tehát egyértelműen oroszellenes éle van, az orosz nyelven megjelenő sajtótermékek kiadását próbálja ellehetetleníteni.  

2024 júniusában írta alá Zelenszkij az angol nyelv ukrajnai használatáról szóló törvényt. A törvény az angol nyelvtudást kötelezővé tette számos foglalkozási területen pl. többségében állami tulajdonú gazdasági társaságok vezetői, bizonyos köztisztviselők, önkormányzati alkalmazottak, helyi államigazgatási szervek vezetői vonatkozásában, az indoklás szerint azért, hogy ez is elősegítse Ukrajna európai integrációját, versenyképességét és együttműködését azokkal a nyugati (főleg amerikai gyökerű) nagyvállalatokkal, amelyek szerepet vállalnak majd az ország háború utáni újjáépítésében (valójában leginkább felvásárlásában, gyarmatosításában, kizsákmányolásában, kiuzsorázásában).

Az ukrajnai nemzetiségek életviszonyait meghatározó jogi környezet után vizsgáljuk meg, hogyan viszonyul tendenciózusan az ukrán politikai vezetés a Kárpátalján élő ruszin és a magyar nép autonómiatörekvéseihez az elmúlt 33 esztendő alatt. 1991. december 1-én népszavazást tartottak Kárpátalján, a területen élő népesség 78%-a szavazott Kárpátalja területi autonómiája mellett, ezen belül pedig egy Beregszász központú magyar autonóm nemzetiségi körzet létrehozását 81.4% támogatta szavazatával. Antall József miniszterelnök haza és nemzetáruló mivoltát sajnos hűen mutatja, hogy az érvényes népszavazást követően rögtön Kijevbe sietett és az országgyűlés megkérdezése nélkül, 1991. december 6-án aláírta az ukrán-magyar alapszerződést. Ennek 2. cikkelye szerint Magyarország a jövőben semmilyen területi követelést nem támaszt Ukrajnával szemben, ugyanakkor Kárpátalját, illetve a kárpátaljai magyarságot megillető autonómia jogáról semmilyen említést nem tartalmaz a dokumentum. Antall ezzel a lépésével szembe köpte kárpátaljai magyar testvéreinket, de tulajdonképpen a hivatalosan ugyebár nem is létező, a magyarsággal évszázadok óta egy hazában, sorsközösségben élő ruszin népet is. (Antall ugyan 1993. április 30-án megegyezett a független Ukrajna első elnökével, Leonyid Kravcsukkal a beregszászi magyar autonóm terület létrehozásáról, de az ukrán fél azt ugyebár azóta sem tartotta be.) 

A munkácsi turul (fotó: Bereczky Tamás/Magyar Nemzet)

Az 1990-es évek elején Kárpátalja népei mellett a Donyeckben, Luhanszkban, Dnyiproban élő orosz népesség, az Odessza megyei bolgárok és gagaúzok, az észak-bukovinai románok is kifejezésre juttatták az autonómiára vonatkozó igényüket, Kijev viszont Kravcsuk ígérete ellenére az 1992-ben elfogadott nemzetiségi törvényben kinyilvánította, hogy területi autonómiákról szó sem lehet. A törvény szövege ugyan lehetőséget adott a kulturális autonómiák megvalósulásának, azonban a gyakorlatban ezek a hatalom ellenállása miatt nem jöhettek létre. 1992 májusában a Krím félsziget lakossága körében önhatalmúlag megszerveződő Krími Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa ugyanazon év augusztusában népszavazás kiírását kezdeményezte a független krími állam létrehozásának tárgyában, amely kezdeményezést Oroszország is támogatta. Az azt követő, hónapokig tartó ukrán-krími tárgyalások után, 1992 júliusában megállapodás született a két fél között, amely autonóm- és különleges gazdasági státuszt biztosított a Krím félszigetnek egyedüli ilyen területként Ukrajnán belül. 1993-ban létrehozták a krími elnöki tisztséget, amit a szeparatista Jurij Meskov nyert meg. Erre válaszul a kijevi hatalom az elnöki posztot és a krími autonómiát megszüntette. Ez kiváltotta Oroszország tiltakozását, ennek hatására 1998-ban az ukrán hatalom elfogadta a második krími alkotmányt, amely visszaállította a félsziget autonómiáját.  

A ruszin nép különböző politikai szervezetei azonban ugyancsak síkra szálltak a ruszin önrendelkezés ügye mellett. Már 1990-ben a Kárpátaljai Ruszinok Szervezete kérelmezte a ruszin nemzetiségként való elismerését és Podkárpátszka Rusz (Kárpátalja) számára Svájc példájára autonómia megadását. Az 1990-es évek elején a Kárpátaljai Köztársaság Párt egyértelmű kezdeményezéseket tett egy Ukrajnától teljesen független „Kárpátaljai Rusz Köztársaság” létrehozásának érdekében. 

A 2000-es években újra napirendre került a kárpátaljai ruszin önigazgatás ügye. A Kárpátaljai Ruszin Szojm (Nemzetgyűlés) elnöke, Dmitro Dmitrovics Szidor ortodox lelkipásztor fontos célkitűzésként fogalmazta meg, hogy Kijevben csak a ruszinok beleegyezésével hozzanak döntéseket Kárpátaljával kapcsolatos kérdésekben, a területen megtermelt értékekből, szolgáltatásokból, (beleértve a kőolaj- és földgáztranzitdíjak összegét is), részesedést követelt Kárpátalja számára. Mivel ezekre a követelésekre nem érkezett válasz, a Kárpátaljai Ruszin Szojm és a Kárpátaljai Ruszin Néptanács 2008 októberében Munkácson megrendezte a Ruszinok II. Európai Kongresszusát, amelyen újra napirendre vették a ruszin autonóm terület létrehozására vonatkozó igényüket, és kinyilvánították, hogy amennyiben követeléseiket az 1991. évi érvényes népszavazás alapján 2008. december 31-ig nem teljesíti a kijevi hatalom, deklarálják a független kárpátaljai állam megszületését. A kongresszuson Szidor atya hangsúlyozta, hogy ugyanolyan békésen fognak majd különválni az ukránoktól, mint ahogyan korábban a szlovákok a csehektől. Aztán a „megalakult” Kárpátaljai Ruszin Köztársaság kialakította kormányzatát, költségvetés- és alkotmánytervezetet is kidolgozott, azonban az ukrán hatalom ellenállásán mindez megbukott. 2009 májusában a Kárpátaljai Ruszinok Világkongresszusa által elfogadott Ruszin Nemzeti Koncepció ugyancsak világos célkitűzésként jelölte meg önálló állam létrehozását Kárpátalja területén.

2010. június 30-án azonban mindezekre válaszul az ukrán parlament újból rögzítette, hogy mindenfajta ruszin autonómiát az ukrán állam elutasít, és továbbra sem ismeri el a ruszin nemzetiség létezését. 2012-ben a hatalom fellépett Dmitrij Szidorral szemben, az ungvári bíróság 3 évi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte, mert „Ukrajna területi egysége ellen lépett fel.” 2015-ben kárpátaljai ruszin szervezetek a Donyeckben és Luhanszkban bekövetkezett események hatására ismét a felszínre hozták nemzetiségként való elismerésük és önrendelkezésük ügyét. Az Európa Tanácshoz, az Európai Unió Bizottságához, az EBESZ-hez, az ENSZ-hez, a magyar-, a cseh- és a szlovák parlamenthez fordultak azzal a céllal, hogy azok gyakoroljanak nyomást Kijevre, fogadja el végre az 1991. évi kárpátaljai népszavazás eredményét. Az ukrán kormány azonban arra hivatkozva tagadta meg újfent a követelést, hogy az sérti Ukrajna területi integritását. 

A kárpátaljai magyarság első politikai szerveződése, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1989-ben alakult meg azzal a céllal, hogy „előmozdítsa a kárpátaljai magyarság kultúrájának, nemzeti örökségének, anyanyelv használatának, anyanyelvű oktatásának és autonómiatörekvésének az ügyét.” A szervezet már az 1990-es évek elején kidolgozta a kárpátaljai népeket megillető területi, kulturális és személyi elvű, saját költségvetéssel rendelkező autonómia alapelveit. Ezek közül kiemelendő a KMKSZ által 1991-ben Tiszaújlakon, a II. Rákóczi Ferenc emlékünnepségen elfogadott, „Nyilatkozat Kárpátalja autonóm státusáról” elnevezésű dokumentum. A fentebb említett, a Beregszászi Járási Tanács kezdeményezésére megvalósult, a beregszászi központú Magyar Autonóm Körzet létrehozására vonatkozó népszavazás után nem sokkal, 1992. április 28-án törvénytervezetet dolgozott ki a körzet kialakításával kapcsolatban. A törvénytervezet a kulturális- oktatási önigazgatás mellett tartalmazta a saját jogszabályok alkotására, helyi rendőrség felállítására, a gazdasági tevékenységek koordinálására, a betelepedés kvótájának meghatározására vonatkozó hatásköröket is. A kijevi parlament persze elvetette a törvénytervezetet.  

A KMKSZ 1996-ban dolgozta ki részletesen a Tisza-melléki járás koncepcióját, amely az egy tömbben élő (a kárpátaljai magyarok mintegy ¾-ét magába foglaló) magyarság autonóm területének felépítését, működését foglalta magába. A KMKSZ és Juscsenko elnökjelölt között 2004-ben köttetett megállapodás szerint Juscsenko elnökké választása esetén megvalósítja az autonóm magyar körzet tervét. Ő azonban választási győzelmét követően hasonlóképpen valamennyi soviniszta kijevi kormányzat politikájához, nem tartotta be az ígéretét, sőt erőltette az ukránosítást. A kárpátaljai magyarság egy másik politikai szervezete, az 1991-ben alakult Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) 2005-ben úgyszintén kidolgozott egy autonómiakoncepciót egy törvénytervezet formájában „Az ukrajnai nemzeti kisebbségek nemzeti kulturális autonómiájáról” címmel. Ezt a tervezetet az ukrán parlament felé is benyújtották, de már a bizottsági szakasz fázisában elvetették, a parlament elé tehát még csak nem is kerülhetett. A kijevi hatalom tehát a ruszinok, és a magyarság minden autonómiatörekvését elfojtja, sőt adminisztratív eszközökkel azt is megpróbálja elérni, hogy a választások alkalmával ne juttassanak képviselőt az országos törvényhozásba. A 2012. évi választások előtt új, vegyes választási rendszert vezettek be, és új választási körzeteket alakítottak ki. Az ukrán Központi Választási Bizottság Kárpátalját hat választókerületbe sorolta, ezek közül a magyarság többsége három választókerületbe került, így arányszámuk egyikben sem haladta meg az 1/3-ot. Két magyar képviselő 2014-ben mindössze annak köszönhette bekerülését az ukrán parlamentbe, hogy ukrán pártok listáján szerepeltek. A 2019. évi választáson (amely alaptalan rendőri zaklatásoktól sem volt mentes) viszont már egy magyar képviselő sem jutott a törvényhozásba.

Áttekintve az Ukrajna területén élő népek helyzetét, sajnos elmondhatjuk, hogy a kijevi hatalom akárcsak a múltban, úgy a jelenben is folytatja soviniszta, asszimilációs, az önkormányzatiságot elfojtó politikáját. Ugyanakkor Zelenszkij és rezsimje elvárja ezeknek a népeknek fiaitól, hogy menjenek ki a frontra, és továbbra is áldozzák életüket az ő hatalmáért, mocskos üzelmeiért, bankszámlája gyarapodásáért. A nagy véráldozatokat kiváltó ukrajnai háborút egyrészt ez az elnyomó politika, másrészt a háborún nyerészkedő globális disznófejű nagyurak provokációja okozta, akik a kezdetektől arra bíztatták helytartójukat, Zelenszkij elnököt, hogy semmilyen körülmények között ne törekedjen az Oroszországgal való megegyezésre. Zelenszkij nem képvisel semmilyen ukrán nemzeti érdeket. Ha ez így lenne, saját népe felemelkedését szolgálná, szakítana a nemzetiség jogokat lábbal tipró politikával, elismerné a mindössze bő három évtizede létező Ukrajna területén élő népek jogát az önrendelkezésre, a népi önrendelkezési- és a történelmi jog alapján elfogadná az ország keleti és déli területein többségben élő orosz népcsoport újraegyesülését Oroszországgal és szakítana a nemzetközi nagyvállalatokat kiszolgáló globalista ténykedésével, a háborún való nyerészkedéssel. A háború történéseit és a világpolitikai körülmények alakulását elnézve azonban bármit tesz Zelenszkij és a háborút támogató többi globalista politikus, ez a konfliktus az ő tulajdonképpeni vereségükkel fog majd végződni, és az elnyomott orosz népesség vonatkozásában nagy valószínűséggel egy igazságos békerendezés fog megvalósulni, melynek feltételeit Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok fogja megszabni. A létrejövő igazságos rendezést azonban ki kell terjeszteni Ukrajna valamennyi honképes és talajgyökeres népére. A háború befejeződése és az elmenekült lakosság visszatérte után az 1991. évi érvényes népszavazás álláspontjára helyezkedve a magyar kormánynak követelnie kellene, hogy Ukrajna biztosítsa Kárpátalja népeinek, így a ruszinoknak és a magyaroknak a jogát a megmaradásukat biztosító önrendelkezésre. (Orosz hivatalos körök részéről és személyesen Putyin elnöktől is elhangzott, hogy Oroszország nem zárkózna el a kérdéstől, az orosz elnök korábban egy interjúban azt is kijelentette, szerinte a kárpátaljai magyarok örülnének, ha szülőföldjük ismét Magyarország része lenne.) Követelnie kellene, hogy kárpátaljai magyar testvéreink számára a legszélesebb körű területi, kulturális és személyi elvű autonómiát biztosítsa a kijevi hatalom (ezt egyébként meg kellene, kellett volna tennie a magyar kormánynak a többi elszakított területen élő magyar nemzettársunk vonatkozásában is) de úgy, hogy ebben a kérdésben egyeztessenek a kárpátaljai magyarság politikai képviselőivel. Ha pedig ez megvalósulna, és később Kárpátalja lakosságának többsége kinyilvánítaná, hogy semmilyen formában nem kíván tovább Ukrajnához tartozni, ezt is lehetővé kell tenni számukra. Ha majd a jövőben Kárpátalja népei, köztük a hosszú évszázadok során a Szent Korona oltalma alatt sorsközösségben élő ruszin és magyar nép újra Magyarországhoz kíván csatlakozni, úgy erre nekünk, valamennyi magyarnak fel kell készülnünk és a krisztusi szeretet alapján testvéri kézfogással kell üdvözölnünk hazatérő nemzettársainkat mégpedig úgy, hogy széleskörű autonómiát biztosítunk minden honképes és talajgyökeres Kárpátalján élő népcsoport részére. Nagy érdeklődéssel várjuk, hogy az előbbiekben vázolt fontos nemzetpolitikai igényeket a békerendezés során fel fogja-e majd vetni ,„keresztény, nemzeti és konzervatív” kormányunk…?

Kölcsényi László

(Az elemzés a pénteki diplomáciai botrányt megelőzően íródott, amely után Zelenszkij még mindig igyekszik Amerikához is dörgölőzni - a szerk.)