E két él egyike csupán az, amellyel a nem zsidó nemzetek kulturális emlékét és értékeit hasítják fel saját igényeik szerint. A másik él az, mellyel utat vágnak maguk számára, hogy zsidó karaktereket helyezzenek rangos pozíciókba a kulturális porondon, a velük kapcsolatos perspektívákkal együtt, ezzel is biztosítva a gazdanépek számukra megfelelő irányvonalát, ami az identitást és mentalitást illeti.

Esettanulmány: Céline és a zsidó akadémiai despotizmus

2018 első heteiben volt hír, hogy Louis-Ferdinand Destouches (1894–1961), ismertebb nevén Céline, francia modernista író, három könyvecskéjét összefoglalókkal és jegyzetekkel ellátva újra kiadják Franciaországban. A France24 beszámolója szerint:


(Az esetről, illetve Céline munkásságáról, annak idején, amikor a fentiek frissebb hírnek számítottak, írtam egy elemzést, melynek részleteit itt most ismét nem vonultatom fel újra, de néhány sorban érdemes összegezni Céline irodalmi anyagait, a zsidó aktivizmus jelen vizsgálatunk szempontjából releváns további adalékaival kiegészítve.)

Céline messze nem egy keresztény nacionalista figura volt, akitől leginkább a zsidók kritikáját várhatnánk a korszakból, hanem született kritikus: saját francia népét, a kereszténységet, a baloldalt és a jobboldalt egyaránt ostorozta, beleértve a nemzetiszocialistákat is, néha. Hasonlóképpen a nemzetiszocialisták sem kedvelték őt. A nemzetiszocialista ideológus Alfred Rosenberg közeli munkatársa, dr. Bernhard Payr szerint Céline „megkérdőjelezett és sárba rántott szinte minden pozitív értéket, amit az emberi lét produkált” (idézve: Venner, 2000, 207–216, o.; lásd még: Venner, 2015), következésképpen Voyage au bout de la nuit (Utazás az éjszaka végére, 1932) és a Mort à crédit (Halál hitelre, 1936) című művei felkerültek a birodalomban terjesztésükből kitiltott könyvek listájára, jegyzi meg Venner. A Vichy-kormány 1944-es bukása után Németországba, majd a Harmadik Birodalom bukása után Dániába menekült, ahol egy évet töltött börtönben, miközben Franciaország kollaboránsként kérte a kiadatását. Franciaország 1950-ben távollétében egy év börtönbüntetésre és 50 000 frank pénzbüntetésre ítélte, de mint sebesült háborús veteránt kegyelmet kapott, és 1951-ben visszatért hazájába (Solomon, 1988, 13–14. o.). 1961-ben halt meg. Céline kortárs szerzőjét, Robert Brasillach-t (1909–1945), a kollaboráns Je suis partout (Mindenütt ott vagyok) című folyóirat szerkesztőjét 1945-ben kivégezték. Az azóta gyakran humanistaként tekintett irodalmárok, mint Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Louis Aragon és Elsa Triolet, megtagadták, hogy aláírják a Brasillach életének megmentését célzó petíciót (Hindus, 2004, 26. o.).

Céline elemzései középpontjában azonban mindenekelőtt a zsidók álltak ettől kezdve, nevezetesen a fent említett három röpiratával. Az első ilyen jellegű írása, a Bagatelles pour un massacre (Apróságok egy mészárláshoz, 1937) talán a legérdekesebb a három közül. A majdnem 270 oldalas szöveg feszültséget, haragot, keserűséget és olykor egy mámorra emlékeztető nyersességet közvetít. Céline megértette a zsidók bírálatának árát, amint megjegyezte: „Őszintén szólva, úgy tűnik nekem, hogy mindazok, akik visszatértek [a szovjet] Oroszországból, azért beszélnek, hogy ne mondjanak semmit... Tele vannak lényegtelen dolgokra vonatkozó részletekkel, miközben a lényeget elkerülik: nem mondanak semmit a zsidókról. A zsidó tabu az összes könyvben, amelyet bemutatnak nekünk” (Céline, 2006, 34. o.). Rámutat egy olyan tünetre, amely aztán a második világháború után vált még hangsúlyosabbá, és azt a vádat fogalmazza meg, hogy „az ügyek embere számára, az irodalmi értelmiséginek, a filmrendezőnek, a pénzembernek, az iparosnak, a politikusnak (főleg neki) a legfontosabb, hogy ne kerüljön összetűzésbe a zsidókkal” (uo.). Ez egy „furcsa vakság”, teszi hozzá, rámutatva a kérdés középpontjában álló „zsidó imperializmusra”, visszhangozva – valószínűleg anélkül, hogy tudná – az egy évtizeddel korábbi Szabó Dezsőt (mint korábban láttuk). Céline számára a zsidók természetüknél fogva agresszívan törnek a dominanciára, ebben segítik csoporttársaikat, és ha nem zsidók veszik körül őket, igyekeznek biztosítani azok behódolását: „A zsidó a szíve mélyén diktátor, huszonötször rosszabb mint Mussolini. A demokrácia mindig és mindenekelőtt nem más, mint a zsidó diktatúra leple” (i. m., 35. o.). Céline egy olyan tendenciára is felfigyel, amelyet a zsidók körében fedezett fel – arra, hogy nem zsidókat helyeznek látható pozíciókba, de ettől függetlenül fenntartják az irányítást. Valóban, erre több példa ismert történelmileg, lásd a pszichoanalízis vagy az antropológia területeit.

 

Louis-Ferdinand Céline

Céline szerint a franciák (és általában a fehérek) faji kohéziójának hiánya segíti az általa hiénaszerűnek nevezett zsidókat abban, hogy felforgassák a nemzetet: „Nincs sehol a faji kölcsönös támogatás érzése. Nincs többé semmiféle misztikus közösség. A zsidók gyönyörűen úszkálnak az ilyen szaros pöcegödrökben... Ez a hatalmas, örökös szellemtelenség, ez a kölcsönös árulás, mindenki mindenki ellen, gyönyörködteti és kielégíti őket...” (i. m., 48. o.). Mivel a fajilag széthullott fehér ember könnyen korrumpálható, Céline szerint a zsidó érzelmileg manipulálja azokat, akiket másképp nem tud megrontani, és ha már engedelmeskednek, és a zsidó hatalomra jut, megmutatja az foga fehérjét, és szenvedésre készteti a naivakat és jóindulatúakat: „A zsidó faj nagy mártíromsága egy fenomenális átverés... amely a keresztényeken, az örökké hiszékeny, madáragyú és lelkes felszarvazottakon működik... kétmillió mártír csak Franciaországban, ez jelentős erőt jelent!” (i. m., 51. o.). Az időnként derűsebb gondolatmenetet a röpiratban dühös, asztalcsapkodó panaszsorozat váltja fel, amely egyszerre bírálja a fehér embert és a zsidót, meglehetősen pesszimista módon (i. m., 94. o.), szembeállítva a szerinte agresszív és törzsi zsidó dominanciát az engedelmes árjával szemben. Céline, nem is sejtve, hogy felfogása később mennyivel pontosabb lesz, amikor – a rá jellemző nyers módon – megjegyzi, hogy a nem zsidók az atrocitásokról szóló hamis állítások által kiváltott erkölcsi szenvedélyből buzgón támogatják a zsidókat: „Bizalmatlanság, ellenállás és szkepticizmus nélkül veszi tudomásul az »atrocitások« történetét. Egészen lenyeli. Ezek a zsidó megpróbáltatások egy legenda részévé válnak... az egyetlen legenda, amiben az árja még hisz... A legfőbb csoda!... Amikor a zsidó tolvaj, a zsidó fosztogató segítségért sír, ez a hülye árja balek azonnal odaugrik hozzá... bőg... esik... Ízletes falat!...” (i. m., 96. o.). Természetesen a visszaélésekről és atrocitásokról szóló zsidó állítások megjelenéséhez nem volt szükség az úgynevezett zsidó holokauszt narratívájára, hiszen bizonyos, valós vagy állítólagos orosz pogromokkal kapcsolatos történetek már korábban is kérdéseket vetettek fel (lásd: Joyce, 2012). Jelen vizsgálatunkhoz szorosan kapcsolódik, amikor Céline a zsidók művészetekben való részvételével foglalkozik:


Céline számára ez a folyamat mély rothadáshoz vezetett: „A modern zene csak a tom-tom az átmenethez... A zsidónigger az, aki kitapogat minket, hogy megállapítsa, mennyire lettünk rothadtak és degeneráltak, és mennyire négeresedett el árja érzékenységünk...” (uo.). Céline második zsidóellenes röpirata, a L'École des cadavres (A hullák iskolája, 1938) egy évvel később jelent meg. Stílusában, terjedelmében és mondanivalójában hasonló az elődjéhez, a szerző továbbra sem rest a nyers kritikában, de időnként szelídebb aggodalom és szomorúság bukkan fel a hangnemében, például amikor elítéli a testvérgyilkos harcot: „Úgy gondolom, hogy az igazi ellenségeink a zsidók és a frankofón szabadkőművesek, a következő igazi háború köztünk és a zsidók és a frankofón szabadkőművesek között lesz, a háború, ami jelenleg folyik, nem helyes” (Céline, 2016a). Céline kifejti véleményét, miszerint az olasz fasizmus túlságosan puhány, és hogy a zsidó probléma kezeléséhez keményebb hozzáállásra van szükség, beleértve annak az elképzelésnek az elhagyását, hogy vannak „jó zsidók”, mert ez biztosítaná, hogy a probléma hosszú távon fennmaradjon (uo.).

A francia író harmadik röpirata a Les Beaux draps (A szép rendetlenség, 1941) volt, amely néhány évvel később, a német megszállás idején jelent meg. Ebben is ugyanazon a vonalon halad tovább, és például a zsidókat és a franciákat egyaránt ostorozza: „Egy megposhadt árja nem ér többet mint egy zsidó, inkább egy kicsit még kevesebbet is... Ő a média embere, kiöblített, telített, hivalkodó rongy. Oda megy, ahová az ostobasága löki, ahol csak a zsidó suttogja neki a szlogeneket” (Céline, 2016b). Véleménye, miszerint „a zsidó nem fél semmitől... Csak egy dologtól fél: a zsidók nélküli kommunizmustól”, a demokrácia természetéről alkotott, fentebb már ismertetett nézetére is alkalmazható. A zsidók kiegyensúlyozottak és befolyásos pozícióban maradnak egy demokratikus rendszerben, de a zsidók nélküli demokrácia olyan demokrácia, amelyben szabadon kritizálják, sőt, ha szükséges, még hibáztatják is őket. Hogy lássuk, Céline mennyire volt közel az igazsághoz, amikor azt mondta, hogy a demokrácia a zsidó „diktatúra” fátyla, érdemes megvizsgálni, ahogyan azt tanulmányunk is teszi, miként igyekeznek a zsidók a kulturális emlékezet és a kulturális légkör átformálásával kizárni nemcsak minden olyan hangot, amely árt a mártíromságuk státuszának, hanem a nem zsidó nemzetek kiemelkedő kulturális hőseit, az ikonokat, a tisztelt és megbecsült alkotókat is. Sőt, erre maga Céline szolgáltat példát, ahogyan azt a France24 korábban idézett cikke tovább részletezi:

 

Serge Klarsfeld és felesége, Beate

Klarsfeld máshol megjegyezte: „Vannak törvényeink, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy elnyomjuk az antiszemita megjegyzéseket. Számomra egyszerűen lehetetlen újra megjelentetni Céline ezen szövegeit, aki szörnyű módon hívott fel a zsidók gyűlöletére. Ez felelőtlenség lenne.” Ez nem volt példa nélküli. Céline halálának 50. évfordulóján, 2011-ben a francia kulturális minisztérium meg akart emlékezni erről a dátumról, de Klarsfeld nyomást gyakorolt az ötletért felelősökre, akihez csatlakozott zsidó honfitársa, Pierre Assouline író, aki azzal vádolta Céline-t, hogy „hiteles felhívásokat tett a zsidók meggyilkolására” – emlékeztet Benjamin Ivry (2011), hozzátéve, hogy Catherine Clément zsidó pszichoanalitikus és feminista regényíró lemondott a francia Nemzeti Emlékezet Főbizottságának tagságáról, „hogy tiltakozzon Céline hivatalos megünneplése ellen, ami országos felháborodást váltott ki, és Céline nevét végül törölték a 2011-ben kitüntetett kulturális személyiségek listájáról”. Michal Aharony is említi ezt a vitát, megjegyezve, hogy „a zsidó szervezetek és értelmiségiek nyilvános felháborodása” egészen „országos tumultushoz” vezetett (2014, 117–118. o.). Ez hasonlít Ezra Pound esetéhez, aki más irodalmi nagyságokhoz csatlakozott volna a New York-i Szent János-székesegyház költői sarkában, de a felháborodás miatt, a már említett Tim Redmannel az élen, ez a terv nem valósult meg (Ellison, 1999).

Ami a Céline röpirataival kapcsolatos terveket illeti, a The Guardian napokkal a felháborodás után számolt be a helyzetről: „Franciaország leghíresebb kiadója engedett a nyomásnak, és felfüggesztette az erőszakosan antiszemita röpiratok gyűjteményének újrakiadására vonatkozó terveit...” A cikk azt is hozzáteszi, hogy az erkölcsi manipuláció mellett jogi fenyegetések is elhangzottak: „A francia ügyvéd és nácivadász Serge Klarsfeld jogi lépésekkel fenyegetőzött a leállításuk érdekében, mondván, hogy Céline »kollaboránsok egész generációjára volt hatással, akik a francia zsidókat a halálba küldték«”. Nem volt egyedül a fenyegetésekkel, mint Mitchell Abidor (2018) részletezi, a francia zsidóságot képviselő szervezet, a CRIF „elviselhetetlen antiszemita és rasszista gyűlöletkeltésnek” nevezte a röpiratokat, míg a franciaországi izraeli nagykövet szintén tiltakozott a kiadása ellen, „a kiadót pedig sértésekkel és fenyegetésekkel bombázták” – teszi hozzá Abidor.

 

Ezek a narratívák korábbi zsidó keretek között nyugszanak, például azokon, amelyeket George Steiner irodalomkritikus állított fel Céline-ről szóló 1971-es esszéjében, a „Cry Havoc”-ban, amelyben leírja „Céline világképének egységét”, hangsúlyozva, hogy „tisztességtelenek” azok a kísérletek, amelyek a szerző más műveit, például a könyveit, zsidóellenes írásaitól elválasztani próbálják (1989, 201. o.), és kiemeli, hogy Céline „az összes zsidó Európából való kiirtására szólított fel”, őket „embertelen szemétnek” tekintve „amit alaposan el kell tüntetni”, és ezzel „Céliné volt az első nyilvános program arra, ami később Hitler »végső megoldása« lett” (i. m., 199. o.). Nem sokkal ezután Bettina Liebowitz Knapp Céline, Man of Hate (1974) című műve konkretizálta ezt az emberről és művéről alkotott képet, „Céline és politikai nézeteinek pszichológiai értékelését kínálva, hogy a szerző mint emberi lény elítélő vádiratát állítsa elő” (Busi, 1977, 288. o.). Más zsidó akadémikusok úgy foglalták össze Céline művét, mint ami a „gondosan megkomponált antiszemita propaganda korpusza, amelynek célja a zsidó közösség elleni gyűlölet és hangulatkeltés” (Solomon, 1988, 13. o.).

 

Bettina Knapp könyve: Céline, a gyűlölet embere (1974)

A francia emlékének zsidók vagy nem zsidók általi tudományos keretezése gyakran támaszkodott zsidó elméleti megközelítésre, például „Erich Fromm pszichoanalitikus elméleteinek felhasználásával Céline erőszakos zsidógyűlöletét saját öngyűlöletének tudattalan kivetüléseként magyarázta”, mint Jens Malte Fischer esetében is, aki arra mutatott rá, hogy Destouches a nagyanyja nevét, Céline-t használja az öngyűlölet jeleként (Falk, 2006). Pierre Birnbaum zsidó szociológus számára Céline „szélsőséges antiszemita” (2006a, 163. o.), és megkerülhetetlenül egy hosszabb szakaszt szentel neki a „nacionalista gyűlölet történetéről” szóló könyvében, összekapcsolva őt a korszak kiemelkedő alakjaival, de nem mint olyan művészt vagy írót, akinek nézetei megvetendők, hanem mint a második világháborús francia történelem egyik kulcsszereplőjét, és kijelenti, hogy „nincs értelme, megpróbálni eltörölni a felelősségből rá eső részt írásai »szörnyű következményeiért«, ahogy Céline munkásságának oly sok értelmezője tette” (2006b, 7. fejezet).

 

Birnbaum munkásságának aktivista jellegét jelzi, hogy annak ellenére, hogy többször és hosszasan ír Céline és más prominens francia nem zsidók antiszemitizmusáról és – valós vagy vélt – felelősségéről, amikor olyan alakokat említ, mint a zsidó marxista Lukács (Georg) György (Birnbaum, 2008, 131. o.), egyetlen mondatot sem fordít arra, hogy bármilyen hasonló módon elítélje őt, vagy legalább megemlítse, netán részletezze, hogy milyen felelősséget viselt az 1919-es bolsevik Kun Béla-diktatúra aktív részeseként Lukács, aki többek között személyesen felelős volt azért, hogy 1919 májusában, Poroszlóban, elfogásuk helyszínén legalább nyolc másként gondolkodót fejbe lövetett. Lukács maga zavartalanul beszélt erről egy szalagra vett interjúban, amelyek átiratai az életrajzát alkotják (Lukács, 1989, 164–165. o.; a kissé szűkszavúbb angol verzióért lásd: Lukács, 1983, 65. o.; elbeszélésért lásd: Gángó, 2020, 88. o.). Ehelyett Lukács csupán az antiszemitizmus korának zsidó résztvevője, akit mellékesen mutat be, miközben a zsidókkal kapcsolatos német faji előítéleteket tárgyalja. Azzal, hogy a zsarnokság nem zsidó képviselőit mint erkölcsi páriákat letörli a presztízs színpadáról, s helyettük az üldöztetés és előítéletek erkölcsi mártíromságának zsidó képviselőit „felemelve” helyezi azokat oda, az ebben a vizsgálatban megfigyelt kulturális aktivizmus mikrokozmoszát adja Birnbaum.

Ezekkel az alapelemekkel Céline helyzete a történetíráson belül olyannyira kialakult, hogy olyan szakértők, mint például Tal Bruttmann, általánosan elterjedt állításként kezelik, hogy Céline munkássága „egy hitvány ember által összedobott, rohadt állítások kollázsa, aki történetesen nagy regényíró volt”, ahogy Robert Zaretsky (2018) összefoglalta „Az irodalmi zsenialitásról és erkölcsi rothadásról” című írásában. Jim Knipfel (2016) összegzése szerint: „Azok az emberek, akik soha nem olvasták Céline-t, nácinak nevezik őt, és ezen az alapon elutasítják a regényeit, gyakran ragaszkodva ahhoz, hogy valójában senkinek sem kellene őt olvasnia. Az akadémikusok úgy bánnak vele, mintha szó szerint kiugrana a lapokról, hogy mérget fecskendezzen azok elméjébe, akik ki merik nyitni a könyveit. A kiadók nyilvánvalóan félnek a következményektől, ha egy ilyen szörnyeteggel hozzák őket összefüggésbe.”

 

Céline három „bűnös” írása (forrás: radiofrance.fr)

Louis-Ferdinand Céline tehát a francia irodalom érdekes alakja. Bár hajlamos a túlzott leegyszerűsítésekre, stílusa sok esetben talán nem a legszerencsésebb (szövegének e gyakran túlzó jellege miatt néhány kortársa, például André Gide [1869–1951] esszéíró azt feltételezte, hogy „a szerző bizonyára csak viccel, és a szürrealisták által fekete humornak nevezett tehetségét mutatja ki”, lásd: Hindus, 2004, 22. o.), történelmi értékét tekintve mind az 1930-as évek, mind napjaink számára, Céline története segíti a zsidó és nem zsidó együttélés megértését; mártírkomplexusukat, ahogy Céline részletezte, a kritikát, amellyel minden korban szembesültek, és azt a sok szintet, amelyen megpróbálták elnyomni a kritikus hangokat – akár törvényekkel, akár pénzügyi, politikai és kulturális nyomással. Céline éppen ezen – ahogy ő fogalmazott – szemtelenül „despotikus” magatartás miatt vetette meg a zsidókat a maga korában. Végül azonban, noha az utókor igazolta alapvető álláspontját, Céline egy évtizeddel később – a vele levelező Milton Hindus zsidó szerző szerint – azt állította, hogy „tévedett és ostoba” volt a kifejtett nézeteivel kapcsolatban (idézve: Hindus, 1986, 19. o.), bár a háború után még mindig panaszkodott, hogy a zsidókat „csupa angyalnak és mártírnak”, az antiszemitákat pedig szörnyetegnek és degeneráltnak kell ábrázolni, és 1947. július 19-én Hindusnak írt levelében aggodalmát fejezte ki „az antiszemitaellenes elnyomás áldozatai” kapcsán (idézve: i. m., 110. o.).

Nem a 2011-es és a 2018-as botrány volt az egyetlen alkalom, amikor Céline és a főként zsidó akadémikusok által kialakított megítélése országos szinten felkorbácsolta a hullámokat – 1994-ben az úgynevezett „Céline-ügy” tette ugyanezt, bár nem Franciaországban, hanem Izraelben. Abban az évben heves vita alakult ki azután, hogy a francia 1932-es, elismert regényének héberre fordításáról döntöttek, amely önmagában nem zsidóellenes mű, de ahogy Aharony az ügyről szóló beszámolójában leírja, „az akadémiai körökben és a nyilvános vitákban még ma is nehéz nevének említése anélkül, hogy felháborodást ne váltana ki” (2014, 112. o.). Aharony Steiner klasszikus esszéjét is idézi, összefoglalva, hogy „a kettőt nem lehet és nem is szabad szétválasztani” (uo.), utalva Céline elismert és zsidóellenes munkásságára egyaránt, ahogyan azt már korábban megjegyeztük. Mint ilyen, „addig az évig egy de facto bojkott volt Céline és munkássága ellen Izraelben" (i. m., 117. o.), tudjuk meg. Hogy ez Izraelben vitát váltott ki, érthető – talán nem szeretnék, ha egy olyan ember műveit népszerűsítenék ott, aki megvetette őket. Az, hogy ugyanezek az emberek, a zsidók, nagy befolyással bírnak arra, hogy a szerző saját nemzete – jelen esetben a francia – mit olvashat vagy mit nem olvashat, az már egészen más kérdés, az átfedések ellenére is. Elég sokatmondó, hogy míg a fehér nemzetekben ezek a viták általában a nacionalizmus és a negatív etnocentrizmus (leggyakrabban konkrétan az antiszemitizmus) állítólagos foltját hordozó fehér saját nemzettárs művészek vagy közéleti személyiségek miatt zajlanak, addig Izraelben a vita középpontjában nem egy „túlságosan zsidóbarát”, esetleg „durván palesztin-ellenes” szerző áll (sőt, az ilyen hátterű vagy jelenlegi pozíciójú személyek kiemelkedő megítélésben részesülnek).

A zsidók és a kulturális kalibrálás a mai Magyarországon

Szabó Dezső panaszkodott arra, hogy a zsidók helyzetüket kihasználva elnyomják a magyar jelleget a kultúra olyan területein, mint például az irodalom, ahogyan azt korábban idéztük. Ironikus, bár logikus módon a zsidók a jelenkorban is részt vesznek éppen azoknak a magyaroknak és kulturális örökségüknek az elnyomásában – vagy az itt használt kifejezéssel élve: kitörlésében –, akik a zsidó befolyás ilyen negatív aspektusaira panaszkodtak egykor.

 

A Nemzeti alaptanterv kapcsán 2013-ban vita alakult ki, és amikor 2013-ban a legnagyobb zsidó szervezet, a Mazsihisz kijelentette, hogy vezetőik „elfogadhatatlannak tartják, hogy a magyar ifjúság oktatásának ezek az írók szerves részét képezzék”, magára Szabóra, de Wass Albertre (1908–1998) és Nyirő Józsefre (1889–1953) is gondoltak, mindhárman a hazafias stílus képviselői, különösen az utóbbi kettő a maga nemzeti romantikus prózájával. Ami a zsidó csoportot felbőszítette, hogy mindhárman életük egy-egy szakaszában, esetleg műveikben negatív képet festettek a zsidókról. A konzervatív Fidesz-kormányt képviselő Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere hivatalos válaszában „a Zsidó Közösségi Kerekasztallal folytatott megbeszélések összefoglalóit, a kapcsolódó háttéranyagokat és a szervezetek képviselőivel folytatott levelezést” említette hivatkozási pontként, ami azt mutatja, hogy a zsidó csoportok zárt ajtók mögött milyen széles körben fonódtak össze a kormánnyal (uo.).

 

A levélben Balog – a legnagyobb tisztelettel – utal a Mazsihisz néhány kérésére; ezek többek között az „írók, tudósok, művészek, feltalálók, sportolók” zsidóságának és a zsidóság egyéb állítólagos pozitív aspektusainak hangsúlyozása az ország történelmében, vagy Izraelnek a régió „egyetlen demokratikus állama”-ként való bemutatása… Balog válasza alárendelt hangnemben íródott, amelyben többek között „az antiszemitizmus problémájának teljesebb körű feldolgozása, és a genocídium fogalmának megjelenése” szerepel az ígértek között. Itt érdemes megjegyezni, hogy a tanterv megváltoztatására irányuló zsidó nyomásgyakorlás nem volt példa nélküli ekkoriban, ugyanis alig egy évvel korábban ugyanez a szervezet „több zsidó oktatási szakember[rel]” folytatott (a cionista és filoszemita kormány által kezdeményezett) tárgyalásokat az oktatási tárca küldötteivel, amelyek eredményeként a megállapodás született a holokauszt-narratíva hangsúlyosabbá tételéről, valamint személyesen Kertész Imréről.

Később Heisler András, a szervezet vezetője egy riporternek elárulta, hogy „nyolc éve felállt egy sok zsidó szervezetet tömörítő grémium, amely folyamatosan konzultált a kormánnyal, és az volt a megalakuláskor a feladata, hogy véleményezzék a zsidóság szempontjából az akkori alaptantervet és a tankönyveket”, ami Heisler szavai szerint eredményes volt: „Ez a szabadcsapatunk ebben a nyolc évben számos sikert ért el, és a kormány partner volt ebben, és a nyolc év alatt rengeteg olyan dolgot sikerült kijavítani, olyan hangsúlyokat beletenni a tankönyvekbe, amelyek a zsidóságot általában érinti. Ez egy pozitív együttműködés volt a kormánnyal.”

 

A Mazsihisz egyik egyeztetése a kormány képviselőjével a sok közül, itt éppen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel („A kormány és a Mazsihisz áttekinti a 2000-es megállapodásukat” című beszámolóból; forrás: mazsihisz.hu)

 

Ha nem a neológ Mazsihisz, akkor az ortodox, lubavicsi Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) büszkélkedhet sikerrel a tanterv megváltoztatása kapcsán: "A zsidó közösség és az oktatási kormányzat közötti tárgyalásokon a zsidó észrevételekre változtatási javaslatok fogalmazódtak meg – mindkét fél elégedettségére – a teszt alatt álló tankönyvsorozatban: az ókortól kezdve a középkoron át egészen a XX. századig” – jelentik be, említve „a kormánnyal közösen kialakított álláspontot”, miszerint „felszámolhatók a zsidóság egészét övező tévhitek és tudatlanság” a gyerekek és a tanulók szemében, kommentálta Olti Ferenc korábbi bankár, egyetemi tanár, a zsidó szervezetek nevében a kormány képviselőivel tárgyaló szakértői csoport vezetője. A zsidó csoportok és a kormány közötti „konszenzusra” utalva Olti kiemelte annak fontosságát, hogy az oktatási struktúrában „helyet kapjon a felnövő generáció antiszemitizmus elleni nevelése”, mert „a zsidóságnak fontos, hogy közösségüket ne övezze ellenszenv”, amihez a tananyag manipulálását és a zsidókról és nem zsidókról szóló narratívák formálását látják hasznosnak, ahelyett, hogy úgy viselkednének, hogy tiszteletet vagy akár csodálatot váltsanak ki. A zsidóságot nem állítani a magyar nemzet erkölcsi döntőbírájának szerepébe, onnan eldönteni többek között azt, hogy kit tiszteljen és kire emlékezzen, vagy hogy a magyar történelem szeretett alakjaiból kiknek állíthat szobrot, egy ilyen cselekedet lenne. Más stratégiát követnek azonban, ami az EMIH vezetőjét, Köves Slomót arra késztette, hogy büszkén hirdesse: „Az oktatási kormányzat rendkívül nyitott a közoktatás zsidókkal kapcsolatos tartalmának változtatására” (uo.).

A tanterv megváltoztatásának stratégiai jelentőségét talán nem szükséges itt részletezni, de ez a zsidó aktivizmus a kulturális emlékezet formálására túlmutat azon, hogy mit tanulnak a gyerekek és a diákok. Mint korábban említésre került, a hagyományos zsidó átok a „töröltessék el a neve és emléke”, és ennek szellemében a neves művészeti vagy társadalmi örökséggel rendelkező magyarok tiszteletére emelt szobrokat vagy emlékműveket is jelentős rendszerességgel érik zsidó politikai vagy jogi támadások. Nyirő és Wass, mondani sem kell, hogy ezek között a célpontok között van, de a lista ennél hosszabb. Magyarországon egy bizonyos szabályozás nem engedi meg, hogy olyan személyekről nevezzenek el helyeket, akik autoriter rezsimekhez köthetők. A 2011. évi CLXXXIX. törvény (Ötv.) 14. § (2) tiltja „a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett” személyekről való elnevezést, amit egyszerű igény szerint kifacsarni, hiszen a zsidókritikusokat vádolhatjuk azzal, hogy hozzájárultak a zsidóellenes hangulathoz – sőt, mint Céline esetében is láttuk, akár a népirtáshoz is.

 

A zsidó csoportok előszeretettel nyúlnak ehhez a szabályozáshoz, bár maga a törvény lényegében más esetekben figyelmen kívül van hagyva, leginkább talán Nagy Imre (1896–1958) kommunista vezető esetében, akit az 1956-os felkelés mártírjaként tartanak számon. Sok helység viseli Nagy nevét, szobrok és emlékművek állnak róla országszerte (egy példa a sok közül: a Nagy Imre tér a Parlament épületével szemben, a Duna túloldalán található), annak ellenére, hogy elkötelezett sztálinista volt, és 1945-ben belügyminiszterként 303 419 deportálandó magyarországi németet, köztük több mint 60 000 12 év alatti gyermeket tartalmazó listát állított össze (Bistrán, 2016). Ezt a számot később mintegy félmillióra becsülték, és Nagy volt az, aki a deportálásokat szabályozó rendelet tervezetét elkészítette. (A témáról lásd még: Zielbauer, 1996; valamint Czinner, 2004).

Magyarországon nincs jelentős német lobbi, és amekkora mértékben létezik is ilyen, az nyilvánvalóan nem elég bosszúálló vagy agresszív ahhoz, hogy bonyolult hálózatokat alakítson ki, és zárt ajtók mögött tárgyalásokat tartson a kormány képviselőivel a magyar kulturális emlékezet megváltoztatása érdekében. Nyirő esetében egy másik, a Chábád Lubavicshoz tartozó – és szintén kormányközeli – zsidó csoport, a Tett és Védelem Alapítvány (TEV) indított ilyen politikai és jogi támadást Kecskeméten, ahol találtak egy helyet, amely a szerző nevét viselte. Miután nyomást gyakoroltak a helyi közigazgatásra, közölték: „A jegyző megerősítette, hogy van ilyen közterület, és elindította a névváltoztatási folyamatot” – büszkélkedett a zsidó csoport. Beszámolójukban megemlítenek egy másik sikert is Balmazújvárosban, ahol felmerült, hogy utcát nevezzenek el az íróról, de végül a nem mellett döntöttek, a zsidó csoport azonban még mindig panaszkodik: „Ennek ellenére a Google Mapsen az utca Nyirő József utcaként szerepelt, de az alapítvány hibabejelentése alapján a Google orvosolta ezt a hibát. Remélhetőleg a szigetszentmiklósi utcanév sem sokáig csúfítja a magyar térképeket.” Miközben a magyarok folyamatosan próbálják megtalálni a módját, hogy tisztelegjenek szeretett történelmi személyiségeik emléke előtt, az aktivista zsidók nem hagyhatnak egyetlen emlékművet sem – vagy egyetlen virtuális térképen szereplő utcanevet sem – nyugton, hogy kitöröljék a csoportjukat évtizedekkel ezelőtt bíráló férfiak emlékét is.

Nyirőhöz hasonlóan, talán még inkább, Wass is nagy ellenségeskedést vált ki a zsidókban, mint tipikus nemzeti szerző, a haza és nemzet, a természet és népe, különösen szülőföldje, Erdély hangulatos és költői ábrázolásával. Amit ezek az elemek még inkább kifogásolhatónak tartanak, az a zsidósággal és annak a Wass által jól ismert 20. századi Magyarországon betöltött szerepével kapcsolatos kritikai álláspontja. Wass, megjegyzendő, nem lelkesedett sem a nemzetiszocializmusért, sem a hungarizmusért, bár ha magáévá is tette volna ezeket az ideológiákat, támogatása akkor is a magyar ügy felé irányult volna, ellentétben – hogy egy pillanatra visszatérjünk rá – Nagy Imrével, aki egy zsidó vezetésű, a hagyományos magyar nemzettel szemben nyíltan ellenséges rendszert tartott fenn és támogatott. Ettől függetlenül ehhez a vélt bűnhöz elég az is, ha a szerző kapcsolatain keresztül jutunk el.

Kácsor Zsolt (2023) zsidó író, a Mazsihisz munkatársa, például azt hirdeti, hogy Wass „két ország szégyene”. Kácsor kifogásolja, hogy ha a kormány komolyan gondolja az antiszemitizmussal szembeni „zéró tolerancia” melletti kinyilvánított elkötelezettségét, akkor Wassnak nem szabadna ajtót nyitni amiatt az egyszerű tény miatt, hogy nemzetiszocialisták és olyan szerzők mellett publikált, akik nyíltan beszéltek a zsidóproblémáról. Példaként a Hídfő 1967. július 1-i 500. számát hozza fel – a magyar nacionalista emigránsok lapját. Kácsornak gondja van ezzel az asszociációval: „Éppen Wass Albert idézett cikke alatt olvasható Fiala Ferencnek, a Szálasi-kormány sajtófőnökének írása, míg a 8. oldalon Marschalkó Lajos zsidózik szokása szerint.” A lapszám többi szerzőjétől kifejezetten idéz olyan passzusokat, amelyekben kétségbe vonják a hivatalos holokauszt-narratívát, és negatívan nyilatkoznak a zsidókról – ahogyan ez jogukban állt.

 

Kácsor Zsolt

 

Bár magától Wasstól nem sikerült ilyen állítólagosan problémás szövegeket találnia, a lapszámban díszelgő társasága elég volt neki, miközben az országszerte található mintegy hatvan Wass-szobor kapcsán amiatt dühöng, „hogy a nyilas senki bronzalakja” valahol felállításra került, hozzátéve: „Itt élünk: kollektív szégyenben, erkölcsi mocsokban, történelmi szennyben.” Bár Kácsor elvileg komoly emberként jelenik itt meg, átlép azon közismert tény felett, hogy Wass valójában a nemzetiszocialisták (köztük a nyilasok) kritikusa is volt. Ha közéjük tartozott volna, akkor is az lenne a kérdés, hogy a magyar érdekeket szolgálta-e, vagy sem – márpedig azt szolgálta, ha nyilaskereszttel, ha anélkül. Ezt a mércét kell egy nemzetnek felállítania, nem a zsidó jóváhagyásét. Az, hogy obszcén, gyűlölködő zsidók akarják eldönteni, hogy a magyarok kire emlékezhetnek és kinek állíthatnak szobrot, a magyarság etnikai megmaradása szempontjából nagyobb problémának tűnik, mint az, hogy a neves író hogyan vélekedett egy kisebbségi csoportról. Keserű irónia ez, hiszen egy Magyarországon kényelmesen élő zsidó panaszkodik épp a zsidó rezsim elől akkor menekülő, külföldre kényszerült magyarokra (az elfogottak közül volt, akit végül kivégeztek, mint Bosnyák Zoltánt, akinek egyetlen „bűne” az írott szó volt), mert azok negatív dolgokat írtak a zsidókról az emigránsok a haza felszabadulásáig való összetartását célzó kiadványaikban. Ma Wass öröksége és emléke hasonló célt szolgál, a magyarok összetartását (különösen erdélyiként, az egyik elvesztett vidékről), kulturális alapokon – amit Kácsor kollektív szégyennek tart, a Wass által fenntartott asszociációért és saját zsidókritikájáért.
 

(A következő, befejező részben mélyebbre merülünk a magyarországi zsidó aktivizmusban, mely a kulturális emlékezeten keresztüli önmeghatározás átformálását célozza, s mely időnként nemzetközi együttműködést is igénybe vesz, vagy a politikai, esetleg akadémiai területeken.)

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info