Spengler híres művét, A Nyugat alkonyát (1918), sokan csak hallomásból ismerik, ezért félreértik. Ez a könyv nem a Nyugat hanyatlásáról szól olyan értelemben, ahogyan ma beszélünk róla. Spengler a nagy kultúrákat és civilizációkat mutatja be, amelyek eltérő létszemléletéből kiindulva azok legbelső mozgatóit keresi. Az egyes népek tér- és időszemlélete alapján akarja meghatározni azok “ősszimbólumait”, amiből az egész kultúra megérthető. A cikk első részében Spengler módszerét szeretném bemutatni, és az általa vizsgált civilizációkat. A második rész kifejezetten az antik (apollóni) és a nyugati (fausti) embertípusról szól. A harmadik részben pedig a spengleri módszert használva a sztyeppei kultúráról és a magyar ősvallásról lesz szó.

Nagy kultúrák jelképei

Mielőtt az egyes civilizációkat tárgyalnánk, röviden térjünk ki arra, hogy mit ért Spengler a hanyatlás alatt. Szerinte a kezdet kezdetén minden nagy népben benne van egy egyedi kultúra kifejeződésének lehetősége, az adott nép legbelső lelkiségének alapján. Amikor ez fokozatosan kifejeződik az élet minden területén – de különösen a művészetekben –, azt nevezi a kultúra létrejövő szakaszának. Ezt követi a civilizáció “létrejött” szakasza, amikor ugyanaz a stílus, motívum és jelleg ismétlődik, és a művészet már nem hoz létre újat. Ilyen módon tehát szembeállítja egymással a kultúrát és a civilizációt, és ezek fejlődését a növények életciklusához hasonlítja (növekedés, kiteljesedés, hanyatlás).

Szerinte Egyiptom a 19. dinasztia idején (Kr. e. 1292) már nemcsak átment a kultúra létrejövő szakaszán, hanem a hanyatlás fázisában volt. Kínában ugyanez valamikor a Tang dinasztia után következett be. A kultúra életciklusának változása viszont nem feltétlenül jelenti az adott nép demográfiai, erkölcsi vagy gazdasági hanyatlását. A német filozófus tehát nem a mai értelemben vett hanyatlásról beszél, könyvének középpontjában a kultúra áll.

Spengler szerint a nagy kultúrák már a létszemléletükben is különböznek egymástól. A létszemlélet a tudatnak a világnézetnél és az ideológiánál egy mélyebb rétege, a létezésnek egy olyan megközelítése, amely leginkább az adott nép lelki mozgatóerőivel, valamint tér- és időszemléletével van összefüggésben.

Spengler fantasztikus megállapítása – amit ma elképzelni is nehezen tudunk –, hogy az ókorban az egyes nagy kultúrák eltérően álltak az időhöz, az időszámításhoz és a múlthoz. Szerinte ennek alapján megkülönböztethetünk historikus és ahistorikus kultúrákat. Az ókorban, amikor az élet még sokkal állandóbb és nyugodtabb volt, nem mindenki számára volt egyforma jelentősége a múlt lejegyzésének és az idő követésének. Spengler historikusnak nevezi azokat a népeket, akiknek fontos volt az időszámítás, foglalkoztak csillagászattal, és az idő követésére naptárt hoztak létre (mint Egyiptom és Babilónia már a bronzkorban). Voltak olyan kultúrák, ahol nem foglalkoztak az idővel azon túlmenően, hogy a nap állásából vagy az árnyék hosszából megállapították, hogy milyen napszakban vannak, így számukra észrevétlenül teltek a századok. Ezeket hívja ahistorikusnak.

Spengler felteszi azt a kérdést, hogy “kinek a számára van történelem?”. A kérdés szerinte paradox, kétségkívül mindenki számára, amennyiben minden egyes ember része a történelemnek. Jelentős különbség van azonban aközött, hogy valaki úgy tekint az életére (és az időre), mint egy folyamatosan előre haladó, továbbhömpölygő élet- és időfolyamra, vagy pedig úgy fogja fel a létezést, mint végtelenül ismétlődő ciklusok sorozatát (esetleg mint egy önmagában lezárt egésznek tekinthető életet az “itt és most” alapján). Szerinte az utóbbi tudatfajta számára semmiféle világtörténelem, semmiféle történelmi világ nem létezik. De mi van akkor, ha egy egész nemzet öntudata, egy egész kultúra ezen az ahistorikus szellemiségen nyugszik? Hogyan jelenjen meg egy ilyen kultúra számára a valóság, a világ, az élet? Elméleti fejtegetések helyett nézzük a történelmi példákat.

Egyiptom

Az ókori Egyiptom a világ egyik legrégebbi civilizációja. Egyiptomban fejlett volt a csillagászat, fontos volt számukra az időszámítás és a múlt lejegyzése. Már a nagyjából 5000 évvel ezelőtti első dinasztiáról is vannak ismereteink a hieroglifák alapján, ezért Spengler ezt a kultúrát historikusnak tekinti.

A német filozófus szerint minden kultúrában nagyon erős összefüggés áll fenn az adott nép időfelfogása, a túlvilágról alkotott képzete, és a temetkezési szokásai között.

Az egyiptomiak túlvilágról alkotott elképzelése az öröklétet szerette volna biztosítani. Bonyolult szertartásokkal törekedtek a test és a lélek felkészítésére a halál utáni életre. A halottal eltemetett tárgyak célja a lélek túlvilági utazásának segítése volt, akinek egy hosszú és megpróbáltató utat kellett megtenni Ozirisz birodalmába. A végső próbán Anubisz, a múmiák védelmezője, a halott szívét egy mérlegre helyezte, és amennyiben a szív nem volt nehezebb Maat istennő (az igazság, a rend és harmónia istennője) strucctollánál, bebocsátást nyert az “A’Aru”-nak nevezett helyre, a “Sás Földjére”. Ez egy olyan hely volt, ami az ókori Egyiptomhoz hasonló, de mindig bőség van, gazdag a termés, tiszta vizű a folyó, nincs szenvedés vagy halál, és ahol nyugodt öröklétet nyer a lélek.

Az egyiptomiak temetkezési szokásai jól ismertek: a holttesteket mumifikálták, az örökkévalóságnak akarták megőrizni. Az egyiptomiaknál is kettős lélekhit létezett, a “ká” az életerőt szimbolizálta, a “bá” a személyiségét. A halál után a “ká” elhagyja a testet, de a “bá”, a személyiség, minden éjjel visszatér a múmiához. Az egyiptomi temetkezési rituálék célja, hogy a “bá”-t kiszabadítsa a test fogságából, és a “ká”-val újra egyesülhessen a túlvilágon, amit utána “akh” léleknek hívtak.

“Bá” lélekmadár a múmia felett (Kr. e. 1420). A madár lábánál a “shen” gyűrű az örökös védelmet jelenti

Az egyiptomiak időszemlélete, túlvilágképe, és a temetkezési szokásai is az örökkévalóságra irányultak. A fáraók sírhelyei, a sokezer éves piramisok ugyanezt a létszemléletet tükrözik vissza.

Spengler szerint az egyiptomi múmia igen jelentős szimbólum. A halott testét a mumifikálással örökkévalóvá tették, a sok-sok portrészobrocskával pedig egy ehhez igen mély értelemben vett hasonlósággal a személyiségének – a „bá”-nak – is öröklétet kölcsönöztek.

További összefüggés van egy adott nép időfelfogása, és a kultúra meghatározó művészetében használt anyagok között. Az nem véletlen, hogy az egyiptomiak a legkeményebb anyagok közé tartozó gránitot és bazaltot használták a szobrok készítésénél, amely kifejezi a múlt és a jövő fontosságát. Egy kultúra időfelfogás alapján terjed az anyaghasználat a legkeményebb diorittól (amit szintén használtak Egyiptomban) a legpuhább fáig (ami azokra jellemző, akiknek kevésbé fontos az idő).

Most pedig ki kell térnünk az ősszimbólum fogalmára. Spengler szerint egy kultúra összes kifejezésmódját belső formai (morfológiai) szempontból összefogja egy olyan dolog, amit “ősszimbólumnak” nevez. A vallás, a művészet, az építészet, a filozófia, a matematika, a költészet, még a mesteremberek által választott anyagok is, mind-mind egy egyedi kultúra ősszimbólumának kifejezésmódjai.

Egyiptom esetén ezt tökéletesen láthatjuk – az örökkévalóság létszemléletéből kiindulva érthető meg az egyiptomiak túlvilágképe, a holtak mumifikálása és a piramis építése, a legkeményebb anyagok használata, a csillagászat kutatása, a kőbe vésett történelem és a fáraók gránit portrészobrai.

Az ősszimbólumot Spengler határozza meg szubjektív módon, az adott kultúra tanulmányozása alapján, szoros összefüggésben annak tér- és időszemléletével. Egyiptom esetében nála ez a térszimbólumhoz kapcsolódó időtlen út (amire mindjárt rátérünk), de ha az örökkévalóság létszemléletével összefüggő eredeti egyiptomi szimbólumot szeretnénk találni, akkor az “ankh” hieroglifet kellene megnevezni.

Ankh szimbólum

Az ankh az élet és a túlvilági öröklét szimbóluma, ami gyakran látható különböző egyiptomi istenek kezében.

Középen Hunefer írnok, miután a balra álló Thot istenség átengedte a szív próbáján, Hórusz a túlvilági öröklétbe vezeti, kezében az ankh szimbólummal

Hérodotosz szerint Egyiptom a Nílus ajándéka. Mivel ezen az égtájon a hőmérséklet sosem változik jelentősen, az évszakokat is a folyóhoz kötötték. A három évszak: akhet, az áradás ideje (július-november), peret, a vetés ideje (november-március), és shemu, az aratás ideje (március-július).

Spenglernél Egyiptom térszimbóluma (egyúttal a kultúra ősszimbóluma) az előretartó, időtlen út, ami eredetét tekintve szintén a Nílushoz kapcsolódik. A világ leghosszabb folyója, a nyugodt időtlenséget sugalló, komótosan előrehaladó Nílus teszi érthetővé ennek a kultúrának a létszemléletet. Ez a néhol kanyargó, de mégiscsak egy meghatározott irányt követő folyó mintha az idő folyását is szimbolizálná.

Spengler az alábbit írja az egyiptomi sorseszméről:

“Az egyiptomi lélek vándornak látta önmagát egy keskeny és kérlelhetetlen, előre meghatározott életúton, melyről egyszer a holtak bírája előtt kell majd számot adnia („Halottak Könyve”, 125. fejezet). Ez volt az ő sorseszméje. Az egyiptomi létezés a vándor létmódja, amely mindig egy és ugyanazon irányba tart; kultúrájának egész formanyelve ennek az egyetlen motívumnak az érzéki megjelenítését szolgálja. Ősszimbólumát leginkább az út szóval lehet érthetővé tenni.”

Az Óbirodalom sírtemplomai, és különösen a IV. dinasztia roppant piramistemplomai kapcsán írja: “A kapuépítménytől – folyosók, termek, árkádos udvarok és oszlopcsarnokok egyre szűkülő során át – a sírkamrához vezető szent út, az élet képe – áramlás, maga a Nílus, amely eggyé vált az irány ősszimbólumával. Az anyaföld szelleme egyesül a belőle származó lélekkel.”

A Nílus és a piramisok

Az ősszimbólum az egyes kultúrák művészetben jelenik meg a legtökéletesebben. Ennek kifejezésére Egyiptom esetében az építészet a legalkalmasabb (ahogyan az antik kultúrában a szobrászat). A Nílus-menti piramisok az út és az örökkévalóság létszemléletének monumentális, művészi kifejeződései. Szintén Spengler írja:

“III. Amenemhat piramisának tükörsimára csiszolt gránitcsúcsán még ma is olvashatók a következő szavak: “Amenemhat a szépséges napot szemléli”, a másik oldalon pedig: „Amenemhat lelke magasabban trónol, mint az Orion, és összefonódik az alvilággal”.”

III. Amenemhat (Kr. e. 1860) piramis-csúcsa

Egyiptomban az építészet uralma háborítatlan marad az évezredek alatt. A templomokban az V. dinasztia idején jelennek meg a növény formájú oszlopok. Belül a vizet jelképező, áttetsző alabástrompadlózatból hatalmas, kővé vált lótusz- és papiruszkötegek emelkednek a magasba, bíborszínű falaktól övezve. A mennyezetet madarak és csillagok díszítik. Kívül, a kaputól roppant falfelületek, háttérbe olvadó reliefek, oszlopsorok mellett vezet az út, melyek a szemlélőt egy meghatározott irányba kényszerítik. Az előrehaladó menetben lépkedő egyiptomi a teret síknak érzékeli, ahol az út egyszerre jelent sorsot és harmadik dimenzió.

Ízisz temploma az egyiptomi Philaiban. Az oszlopsor az út szimbóluma

Ízisz temploma a Nílustól körbevéve

Spengler szerint e művészet síkhatást akar elérni, még ott is, ahol testszerű eszközöket vesz igénybe.

“Az egyiptomi ember számára a királysír fölé tornyosuló piramis nem más, mint háromszög, hatalmas, az utat lezáró, a tájat uraló, s a legerőteljesebb kifejezési erőről tanúskodó sík, bárhonnan közeledjen is feléje.” “E művészet semmiféle olyan kitérőt nem nyújt, amely könnyítene a lélek feszültségén. Vajon nem ez az – mégpedig a lehető legfennköltebb nyelven kifejezve –, amit valamennyi térelméletünk szeretne szavakba önteni? Kőbe zárt metafizika.”

India

Egyiptom után térjünk át annak szöges ellentétére, az indiai kultúrára. A spengleri módszert használva nézzük India időszemléletét, túlvilágképét és temetkezési szokásait.

Indiában az időt körforgásnak tekintik, ahol négy világkorszak (úgynevezett juga) ismétlődik ciklikusan, az aranykor, ezüstkor, bronzkor és vaskor. A hinduizmus meghatározó tétele a reinkarnáció, a születés és a halál örök körforgása. Ezzel összefügg a halottak elégetésére vonatkozó hindu szokás, ami egyúttal az idő és a történelmi maradandóság tagadása, éppen ellentéte annak, amit Egyiptomban látunk.

Hindu temetés, a halott elégetése

A fentiekkel tökéletes összhangban van, hogy az indiai kultúrában a fa volt a meghatározó anyag. A szanszkrit szent iratok (puránák) fatemplomok építésére vonatkozó iránymutatásokat tartalmaznak, és a szobrok is eredetileg fából vagy agyagból készültek. Ezek a fából készült alkotások aztán elenyésztek az évszázadok alatt, a hindu kőszobrok pedig csak valamikor az első század után kezdtek fokozatosan elterjedni.

Dashavatara, az egyik legkorábbi indiai kőtemplom a 6. századból (Lalitpur)

Spengler Indiát ahistorikus kultúrának tartja, amelynek nem fontos az idő, a múlt és a történelem:

“Az az indiai kultúra, melynek a nirvánáról kialakított eszméje egy tökéletesen ahistorikus lélek lehető leghatározottabb megnyilvánulása volt, a „mikor” kérdése iránt – bármilyen értelemben véve is azt – a leghalványabb érzést sem táplálta. Nincs valódi indiai asztronómia, nincsenek indiai naptárak, ennélfogva indiai történelem sincs, amennyiben ezen egy tudatos fejlődés szellemi lecsapódását értjük”

“Csak egy teljes évezreddel Buddha után – Kr. u. 500 körül – jött létre Ceylonban valami – a „Mahavansa” –, ami igen távolról emlékeztet a történetírásra. Az indiai ember világtudata olyannyira történetietlen módon szerveződött meg, hogy még egy meghatározott szerző tollából származó könyv megjelenését sem volt képes időponthoz kötött eseményként felfogni. Így – személyekhez köthető írások szerves sora helyett – lassanként egy olyan képlékeny szövegmassza alakult ki, melybe mindenki azt írt bele, amit akart, anélkül azonban, hogy ebben a személyes szellemi tulajdon, a gondolkodói fejlődés vagy egy szellemi korszak fogalmai bármifajta szerepet is játszottak volna. Ilyen anonim alakban jelenik meg előttünk az indiai filozófia, s ugyanez jellemző az egész indiai történelemre is.”

Amikor a szanszkrit iratok kapcsán képlékeny szövegmasszáról ír, amihez mindenki hozzátett, az még a buddhizmusra is igaz. Buddha valamikor a Kr. e. 5. században élt, de a tanításait a szájhagyomány őrizte, és csak valamikor a Kr. e. 1. században kezdték lejegyezni. Emiatt több ezer buddhista irat van, a tanítások gyűjteménye alkotja a tradíciót, de nem tudják, hogy pontosan miket mondott az eredeti Buddha (ellentétben a kereszténységgel, amely Jézus tanításait szó szerint idézi).

Spengler szerint az indiai történelem korai szakasza csak valamilyen álomszerű-mitikus alakban őrződött meg, ahol a létezésben az eltelt éveknek vagy évtizedeknek sincs semmilyen jelentősége. “Az indiaiaknak sem volt órájuk s ennélfogva történelmük, emlékezetük, no meg gondjuk sem; az általuk vallott nirvána kifejeződik abban is, hogy mindennemű időszámítás hiányzik.” “Az indiai kultúrának a „Védák”-tól egészen Buddháig tartó évezrede úgy hat ránk, miképp az alvó ember mozgolódásai; itt az élet valóban álom volt.”

“India mindent elfelejtett, Egyiptom semmit.”

Spengler “álomszerűnek” nevezi az indiai kultúrát, ami a hindu vallásnak egy meghatározó tételéhez kapcsolódik: a “májá” az illúziók világa, tágabb értelemben az anyagi lét, amely eltakarja a szellemi világ valódiságát. Az indiai művészet ezt ragadja meg a “folyékony”, organikus formákban, mint amilyen a mandala, a lótusz virágok, a csakra szimbólumok vagy Siva kozmikus tánca, amelyek az átmenetiséget, az anyagi világ tünékeny természetét hangsúlyozzák.

Siva istenség tánca, a karok az álomszerűség és illúzió benyomását keltik

Lakshmi istennő lótuszvirágon ül

Mandala szimbólum, középen az “óm” mantrával

Ezt az érzést erősíti a hindu szentélyben égő füstölő is.

Spengler összességében csak röviden foglalkozik Indiával, nem nevezi meg annak ősszimbólumát, de a könyvével kapcsolatos későbbi elemzések a fenti álomszerűséget tekintik annak.

A Nyugat alkonya 8 nagy kultúrát és civilizációt nevez meg. Ez az egyiptomi, a sumér, a kínai, az indiai, az antik (görög-római) és a nyugati kultúra, a mexikói (azték, maja) és a “mágikus” kultúra (arab, zsidó, perzsa, káld). Ezekből főként az antik és a nyugati kultúrával foglalkozik, kisebb részben pedig az egyiptomi és a mágikus kultúrával, mivel ezeket ismeri a legjobban (a többieket csak érinti). Emellett Spengler szerint az orosz kultúra az, ami kibontakozóban van, és a kilencedik magaskultúra lehet.

Kína

Kínával a könyv röviden foglalkozik, így mi is csak néhány megállapításra szorítkozunk, főleg ennek a civilizációnak az idő- és térszemléletével kapcsolatban.

Spengler szerint Kína Egyiptomhoz hasonlóan historikus kultúra, ahol fontos volt az időszámítás és a múlt lejegyzése. A mitikus Sárga Császár (Huangdi) uralkodásának feltételezett kezdete Kr. e. 2698, az első, történészek által is elismert kínai uralkodóház pedig a Hszia-dinasztia volt, ami valamikor Kr. e. 2070-1600 között uralkodott. Kína régóta követi az időt, a sírhelyei és az emlékezet fontos a számára.

Konfuciusz (Kr. e. 551-479) sírja

Ami a térszemléletüket illeti, azt leginkább a természetalkotta kanyargós út írja le, mint amilyen a Sárga folyó folyása, vagy a kínai nagy fal kígyózása a domborzathoz igazodva. Az alábbi képek ezt szemléltetik:

Kínai sárkány festmény, a Sárga folyó (Huang-ho), a kínai nagy fal, és “korai tavasz” (Guo Xi, i. sz. 1072)

Európában vagy máshol senki nem fest úgy sárkányt vagy tájképet, ahogyan a kínaiak. Ez a stílus a kínai lélekbe mélyen beleivódott térszemléletükkel áll kapcsolatban.

Spengler szerint a kanyargó út tekintetében Kína – minden mély és benső különbség ellenére – az egyiptomihoz hasonló ősszimbólumhoz jutott el. Míg az egyiptomi egy szükségszerűen előírt úton halad végig, addig a kínai mintegy keresztül vándorol világán; éppen ezért útja nem simára csiszolt falak kőszorosán át vezet, hanem magán a barátságos természeten keresztül kanyarog.

“A kínai belecsúszik az életbe, s utána mindvégig a tao életútját követi; s ahogy a Nílus völgye viszonyul a Huang-ho menti táj hullámzó domboldalához, úgy viszonyul a kövekkel körbezárt templomi út a kínai kertépítészet kígyózó ösvényeihez.”

A “szerény adminisztrátor kertje” (i. sz. 1.506-1.521)

A fenti képen a híd szándékosan “cikk-cakkos”, ez annak a filozofikus nézetnek a megjelenítése, amely szerint a kóborló elme titkokat tárhat fel. A kínaiak a kertészetet ugyanolyan művészeti formának tartják, mint amilyen a festészet vagy a költészet – sziklák, virágok és növények, víz és híd – harmónia, struktúra, esztétika és filozófia. Spengler az alábbit írja:

“A táj egyetlen más kultúrában sem válik ilyen mértékben az építészet sajátképpeni anyagává. Kínában a valamennyi épületben érvényre jutó szabályszerűség és egység vallási alapzaton fejlődött ki [..] a létesítmények mindegyikénél szigorúan betartott észak-déli tengellyel együtt [..]. A templom nem valamiféle egyedül álló épület, hanem olyan létesítmény, melyben a dombok, vizek, fák, virágok s a meghatározott módon megformált és elrendezett kövek éppoly fontos szerepet játszanak, mint a kapuk, falak, hidak és házak. Ε kultúra az egyetlen, melyben a kertművészet egyúttal nagy formátumú vallásos művészet is.”

Kínai kertek

Az épületek architektúrája csakis a táj alapján értelmezhető. ”Az egyiptomi építészet uralja a táj képét, a kínai viszont belesimul abba.”

Egyesek szerint a kínai történelem is olyan kanyargós utat jár be, mint domborzata és folyói. A felfedező Zeng He például 1402 és 1435 között hajóflottájával eljutott az arab félszigetig és Kelet-Afrikáig, amit folytatva Kína ugyanolyan gyarmatosító nagyhatalom lehetett volna, mint Nagy-Britannia. Miután azonban a császár személye és annak adminisztrációja megváltozott, ezeket az expedíciókat beszüntették, és Kína ismét befelé fordult.

A mágikus kultúra

Mivel valószínűleg sokakat érdekel, beszéljünk még a mágikus kultúráról.

A “mágikus kultúra” fogalmát Spengler hozta létre azon megfigyelése alapján, hogy az olyan közel-keleti népek, mint a perzsák, arabok, káldeusok és zsidók, hasonló létszemlélettel rendelkeznek. Az első keresztényeket is ide sorolja, bár később a keresztény kultúra – annak művészeti kifejeződése alapján – már az antik, majd a nyugati kultúra jegyeit mutatja.

A mágikus kultúra az egyetlen, ami az időt morális tartalommal tölti meg, és ez alapján szakaszokra osztja. A világ teremtése és a bűnbeesés, a megváltó eljövetele és a bűnök bocsánata, Jézus második eljövetele és az ítéletnap. A mágikus kultúra úgy gondolja, hogy a történelem a jó és a rossz harca, amelynek végén (az ítéletnapon) a jó győzni fog. A szakaszokra osztott időszemlélet, valamint a vallási (túlvilági és eszkatológiai) elképzelések elválaszthatatlanok egymástól; már eleve az idő számítása is Krisztus születésétől indul a keresztényeknél, az iszlámban pedig Mohamed futásától.

Ami a temetkezési szokásokat illeti, a túlvilágkép, az üdvözülés és a mennyország ígérete spirituális, teljesen elválik a fizikai testtől. Ezért nincs mumifikálás vagy tárgyak eltemetése a halottal, ugyanakkor a halott elégetése is tilos (vagy az volt) az ábrahámi vallásokban, ami a historikus időszemlélet meglétét mutatja.

A mágikus kultúra térszemléletét Spengler a “barlangszerűséggel” írja le, ami a dualista létszemléletet hivatott kifejezni. A sivatagi barlangba beszűrődő fény a sötétségtől élesen elválik, és ez az, ahogyan ez a kultúra a világot látja: a jó és rossz, fény és sötétség, Isten és ördög, menny és pokol, angyalok és démonok, hívők és hitetlenek szembenállása egymással.

Barlang, a mágikus kultúra ősszimbóluma

A mecsetbe beszűrődő fény és a zárt kupola a barlang érzetét kelti

A mágikus ember meg volt győződve arról, hogy mindennek megvan a maga ideje, ami ráadásul az ősi szövegekből megismerhető. Ebből alakult ki az asztrológiájuk is, amiről azt gondolták, hogy bizonyos események eljövetelét a bolygók és a csillagok állásából előrejelezhetik. Az egész világérzést áthatja a misztikusság, a mágia és a titkos tudás (gnózis). A démonok fenyegetik az embert, az angyalok megvédik, amulettek és talizmánok vannak, alkímia, kabbala, szent ereklyék és titkos levelek, Salamon pecsétje, a bölcsek köve és a szent grál.

A mágikus kultúra meghatározó művészete nem lehetett a festészet és a szobrászat, az emberábrázolás kerülése miatt. Ezért a kultúra befelé forduló lelkiségének kifejezője az építészet (a zárt kupolájú mecset), a misztikumé pedig az ebben megjelenő mozaik, kalligráfia és arabeszk.

Arabeszk, Zájed sejk mecset, Abu-Dhabi

Az arany gyakori használatával kapcsolatban Spengler arra hívja fel a figyelmet, hogy ez nem valódi szín, a természetben nem fordul elő, ezért természetfeletti hatást kelt:

“A mágikus lélek minden történésben rejtélyes, a világbarlangot szellemi szubsztanciájukkal átható erők kifejeződését érezte − ezért a színt aranyszínű háttérrel zárta le, vagyis olyasvalamivel, ami minden természetes színen túl helyezkedik el. Az arany egyáltalában nem szín; az általa keltett összetett érzéki benyomás – ellentétben a sárga színnel – egy, a felszínen áttetsző közeg fémes, diffúz visszasugárzása révén jön létre.”

A szent Korán - az aranyszínű arabeszk és a különleges írás a mágikus világérzést közvetíti

Végül megemlítem, hogy Spengler a korai keresztények mellett a Bizánci Birodalmat is a mágikus kultúrához sorolja. Bizánc a maga misztikus vallásosságával, a világi és az egyházi hatalom összefonódásával (cezaropápizmus), egyedi művészeti formáival (kupolás bazilika, aranyozott ortodox ikonok), valamint a Közel-Kelet érezhető szellemi befolyásával ide tartozik.

“Krisztus Pantokrátor”, 6. századi ikon a sínai Szent Katalin-kolostorból. A két oldalon eltérő arckifejezés az isteni és emberi természet egységét jelképezi

A 12. századi vlagyimiri istenanya ikon és 1703-as másolata (Oroszország)

Összefoglalás

Spengler módszerének célja az adott kultúrák létszemléletének megértése ezek legbelső lelkiségének vizsgálatán keresztül. Tér- és időszemlélet, historikusság, túlvilágkép és temetkezési szokások – ezekkel foglalkozik a nagy filozófus, miközben az ősszimbólumot keresi.

Az ősszimbólum a legnagyobb erővel és tisztasággal mindig a vallásban és a művészetekben bontakozik ki. A művészet az, amelyen keresztül láthatjuk egy adott nép lelkét.

Egyiptommal, Indiával, Kínával és a mágikus kultúrával foglalkoztunk. A sumérok, az aztékok és maják elemzését Spengler nem végzi el, a könyvében nem szerepel, ezt másokra hagyja. A Nyugat alkonya a legnagyobb részt az antik (görög-római) és a nyugati kultúrának szentelni, ezek számos műalkotását tárgyalja, és erről lesz szó a második részben. A harmadik rész pedig a sztyeppei kultúráé és a magyar ősvallásé, ahol a sztyeppe létszemléletét és a magyar ősszimbólumot fogjuk keresni a spengleri módszer alapján.

Doktor Faust

(A szerző olvasónk.)