Elérkezvén a 2023. október 7-i Izrael ellen indított támadás, a tulajdonképpeni Gázai övezetből történő fegyveres kitörés első évfordulójához, az eseményt immár történelmi jelentőségűnek tekinthetjük, főleg azt látván, hogy ennek hozományaként – illetve, ha mélyebbre ásunk, az izraeli irányelv terjeszkedő, etnikai tisztogatást eredményező jellege miatt – szinte naponta történnek néha rendkívüli fontosságú, potenciálisan a harmadik világháborúval fenyegető események, mint a napokban indított izraeli invázió Libanon ellen, vagy Izrael és Irán konfliktusának fokozatos elmérgesedése. Mindennek fényében az elmúlt egy évet több szempontból is lehetne elemezni, legyen az a palesztin ellenállás kitartó szívóssága, a rég nem látott mértékű, Izrael által tanúsított pusztítás és állami terrorizmus, vagy akár a jelenlegi, folyton mozgó geopolitikai kép felfestése, a jövőn való spekuláció. Ezek helyett az alábbiakban inkább az Izrael-párti, többdimenziós zsidó aktivizmus kerül nagyító alá, főleg annak is a nyugati világot, a fehér ember életterét érintő része.
Ennek az aktivizmusnak a megismerése nem csak Izrael és a Közel-Kelet kapcsán segít nekünk világosabban látni a zsidókkal való konfliktusunk körvonalait, de egyben a nemzeti önrendelkezés és fennmaradás tekintetében más területekre is kivetíthető az, hiszen a zsidó jelleg – a zsidókérdés – nem szűnik meg létezni az Izraelt érintő kérdéskörön kívül sem. Az érdekellentét egy többrétegű valóság, de ez a jelenleg aktívan izzó rétege értékes tanulságokkal szolgáltat.
Pár szóban a zsidó anticionizmusról
Az elmúlt évben a nyugati világ több pontján anticionista aktivizmus is zajlott, ahol a zsidók, főleg Amerikában, jelentős mértékben hangadói is az efféle megmozdulásoknak, így a „zsidó aktivizmus” alatt akár ezt is érthetnénk, de az alábbiakban az Izrael-párti érdekérvényesítés kerül mégis elemzésre, s ennek két fő oka van. Egyrészt az „anticionista zsidók” mozgalma összehasonlíthatatlanul erőtlenebb az Izrael-párti zsidókéhoz képest (bár a velük való riogatás miatt viszonylag gyakran hallani róluk); másrészt az „anticionista zsidók” jellemzően – holmi antikolonialista keretek között – Nyugat- és fehérellenes mederbe igyekeznek terelni az elvileg palesztinpárti érdekérvényesítést, sokszor nyíltan az antiszemitizmus elleni harc fontosságáról beszélve, az LMBTQ+ vagy interszekcionális feminista irányzatokat is belekeverve az ezekről amúgy elítélő, normális és hagyományos nézeteket valló palesztinok ügyét elvileg képviselő nyugati mozgalomba. Mint olyan, a zsidók által kiszabott „anticionista” narratíva így egy fehérellenes – vagy neoliberális vagy éppen neomarxista – egyveleg, amely inkább a gettósított palesztinbarát mozgalomban börtönőrként ügyel az esetleges zsidóellenes attitűdök fehérellenes keretek között tartására, semmint helyezné a hangsúlyt a cionizmus zsidó fundamentalizmusára, és annak a nyugatot kihasználó jellegére – sőt, pontosan a cionizmus zsidó jellegének feszegetése kerül az elfogadhatóság keretein kívülre mint „antiszemitizmus”, és az izraeli etnikai tisztogatás és terjeszkedés csupán holmi „nyugati imperializmus”, esetleg „Amerika eszköze” lesz, melyben maguk a zsidók gyakran csak bábok.
Valóban, az egyik legjelentősebb amerikai „anticionista zsidó” mozgalom, az IfNotNow (Ha Most Nem) vezetője, Max Berger így vallott létrejöttük okáról: „Szó szerint azért indítottuk útjára az @IfNotNotNowOrg-ot, mert antiszemitizmust láttunk a 2014-es gázai háború elleni tüntetéseken, és egy kifejezetten zsidó mozgalmat akartunk.” A cél tehát a zsidóellenesség kordában tartása. Amint Berger még hozzátette: „Az IfNotNow első akciója – amely elindította a mozgalmat – egy gyászoló kádis volt, amelyben felolvastuk a gázai háborúban megölt izraeli zsidók és palesztinok nevét”, ami már önmagában mutatja, hogy ezek az „anticionisták” összemossák a megszállókat és az ellenük harcolókat, az ellenség így a „nyugati imperializmus” maradhat, nem a zsidó fundamentalizmus. A zsidó „anticionizmus” jelenségét korábban már részben elemeztem, így az itt nem kerül részletezésre, a fókuszban a jóval befolyásosabb Izrael-párti aktivizmus marad.
Politikai háttér és érdekellentét
Az elméleti, tudományos vagy kulturális befolyás olykor figyelemre méltó elemei ellenére úgy tűnik, hogy a finanszírozás és általában a pénz az önpozicionálás fő mozgatórugója a fősodratú politika és a döntéshozatal mai nyugati világában. Mint azt például 2001. szeptember 11., vagy az európai migránsválság kapcsán láthattuk, a befolyásos helyeken elfoglalt pozíciók, valamint a hatalmi eliten belüli (a narratív kontrollt és a döntéshozatalt befolyásoló) hálózatépítés igenis sokat számít, de jól finanszírozott agytrösztök, kutatások, szervezetek és politikai szereplők nélkül a célba találás kevésbé valószínű, hogy sikerrel végződne. Amit az Izz ad-Din al-Kasszám Brigádok, a Gázai övezetben működő palesztin Hamász-kormány katonai szárnyának 2023. október 7-i, Izraelt célzó kitörésének egyéves időszakában megfigyelhetünk, az ezt a kiszámítható, de megbízhatóan hatékony mintát követi. Ez az időszak friss szemszögeket kínál számunkra a zsidó aktivizmusról, és annak elkerülhetetlen érdekellentéteiről a nem zsidó befogadó nemzetek tekintetében, nem is beszélve a célpontokról (Palesztina, Libanon, Irán stb.).
„Az Egyesült Államok »néhány ezer« katonát küld a Közel-Keletre, hogy megerősítse a biztonságot és szükség esetén megvédje Izraelt” – jelentette az Associated Press 2024 szeptemberének végén, amikor Izrael épp Libanon szárazföldi invázióját készült megindítani (Copp & Baldor, 2024). Korábban, április 14-én, amikor Irán drónokat és rakétákat indított Izrael ellen (válaszul Irán szíriai nagykövetségének izraeli bombázására) „az amerikai hadsereg repülőgépeket és ballisztikus rakétavédelmi rombolókat telepített a térségbe” Izrael védelmében: „Szorosan együttműködünk az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal és Franciaországgal, akik ma este cselekedtek” – kommentálta egy izraeli katonai szóvivő (Lendon, 2024). Az Egyesült Államok asszisztálása, illetve Izrael hadi törekvéseinek közvetlen segítése hosszú múltra tekint vissza. Ahogy az Egyesült Államok izraeli nagykövetsége büszkén hirdette 2014-ben: „Izrael tudja, hogy amikor szüksége van rá, »Amerikára számíthat« – mondta Dan Shapiro amerikai nagykövet csütörtökön a Jerusalem Post éves diplomáciai konferenciáján”. Ezt szemléltetve Antony Blinken amerikai külügyminiszter úgy segítette Izraelt, hogy amikor két kormányzati szerv arra a következtetésre jutott, hogy a zsidó állam szándékosan blokkolja a gázaiaknak szánt humanitárius segélyt, Blinken ezt a kellemetlenséget a szőnyeg alá söpörte, és azt mondta a kongresszusnak, hogy „jelenleg nem értékelik úgy, hogy az izraeli kormány tiltja vagy más módon korlátozza” ezt a segélyt (Murphy, 2024). Sőt, 2023 októbere óta „az USA több mint 50 000 tonna fegyvert szállított, ami az izraeli hadsereg szerint »döntő fontosságú volt« az Izraeli Védelmi Erők »műveleti képességeinek fenntartásához a folyamatban lévő háború alatt«” (uo.).
Zsidók állják útját a Gázába szánt humanitárius szállítmánynak Asdód városban, 2024. júniusában (forrás: Dylan Martinez/Reuters)
A fegyvereken és a politikai segítségnyújtáson kívül azonban az amerikai hírszerzés is segíti Izraelt, mivel „központi szerepet játszott Izrael Gáza ostromában”, az amerikai légierő november végén „a hírszerzésnek pontosan erre a formájára szakosodott tiszteket küldött Izraelbe” (Klippenstein & Petti, 2024). Ez a folyamat csak egy irányba mehet, mégpedig előre – még a Gáza és a civilek fél évig tartó hatalmas és nagymértékben pusztító bombázása után is az USA „továbbra is engedélyezi a 2000 fontos bombák és más fegyverek átadását” – jegyezte meg Hudson (2024) márciusban, és várhatóan ez nem szűnt meg: amikor előrelátható volt egy háború Izrael és Libanon között, amerikai tisztviselők hangsúlyozták az adminisztráció Izrael-barát politikáját, a „csillapítás az elfajuláson keresztül [de-escalation through escalation]” elvét.
Ez akkor is így van, ha nyilvánosan más a kommunikáció, ahogyan arról a Politico is beszámolt: „A Fehér Ház vezető személyiségei négyszemközt azt mondták Izraelnek, hogy az Egyesült Államok támogatni fogja a Hezbollah elleni katonai nyomás fokozására vonatkozó döntését – még akkor is, ha a Biden-kormányzat az elmúlt hetekben nyilvánosan sürgette az izraeli kormányt, hogy mérsékelje csapásait, amerikai és izraeli tisztviselők szerint.” (Banco & Toosi, 2024) Ezeknek az erőfeszítéseknek a középpontjában Brett McGurkot, a Fehér Ház közel-keleti koordinátorát és Amos Hochstein elnöki tanácsadót találjuk. Murat Sofuoglu (2024) Hochsteinről készített írása szerint ő „Izraelben született, az ország hadseregében szolgáló zsidó szülők gyermekeként”, és az Egyesült Államok Izraellel kapcsolatos politikájának egyik fő mozgatórugója volt, különösen október 7-e után. Az izraeli vezetőkkel való kapcsolata nyilvánvalóan nagyon szoros: „Joáv Gallant izraeli védelmi miniszter úgy találkozott Amos Hochstein amerikai különmegbízottal Washingtonban, mint két régi barát, és megvitatták, hogyan kezeljék a gázai háborút, valamint a Tel-Aviv és a libanoni Hezbollah közötti eszkalálódó feszültséget” (uo.).
Az október 7-i támadás egyéves évfordulóján Izrael bízhat abban, hogy függetlenül attól, ki nyeri a 2024-es amerikai elnökválasztást, az új kormányzat az izraeli érdekek szolgálatának biztosítása mellett fogja elkötelezni magát, ahogy azt mindkét jelölt – Kamala Harris és Donald J. Trump – kifejezetten egyértelművé teszi. Valóban, néhány nappal Izrael libanoni inváziója előtt Jared Kushner (az izraeli irányelv egyik kulcsfigurája Trump elnök alatt), mind Libanon, mind Irán „a békét kereső nemzet, Izrael” általi inváziójára szólított fel, természetesen amerikai támogatással: „Felelőtlenség, ha nem használjuk ki ezt a lehetőséget a fenyegetés [Irán] semlegesítésére” – írta. Kushner a kommentárjában Iránt vádolja a Trump elleni merényletkísérlettel, minden bizonyíték nélkül, és az 1983-as bejrúti laktanyabombázásokra is hivatkozik, amelyben 241 amerikai katona vesztette életét, melynek egyértelmű felelőse szerinte a Hezbollah, hogy a nem zsidó hazafiságra és annak esetleges bosszúálló érzelmeire apelláljon. Nincs egyetértés abban, hogy valójában ki követte el ezt a merényletet. Jacques Baud, a svájci hadsereg volt ezredese, stratégiai elemző, hírszerzési és terrorizmus-szakértő szerint például a Hezbollah 1985-ben alakult, és nem felelős a bombázásért. Baud hivatkozik Caspar Weinbergerre, a Reagan-kormány akkori védelmi miniszterére is, aki szerint „még mindig nincs tényleges ismeretünk arról, hogy ki robbantotta fel a bejrúti repülőtéren lévő tengerészgyalogos laktanyát, és akkoriban meg még biztosan nem volt”. Nemrégiben Brock Bellinger (2023) a virginiai Liberty Egyetemről hasonló bizonytalanságot mutatott a bombázás elemzésében.
Ez akkor is így van, ha nyilvánosan más a kommunikáció, ahogyan arról a Politico is beszámolt: „A Fehér Ház vezető személyiségei négyszemközt azt mondták Izraelnek, hogy az Egyesült Államok támogatni fogja a Hezbollah elleni katonai nyomás fokozására vonatkozó döntését – még akkor is, ha a Biden-kormányzat az elmúlt hetekben nyilvánosan sürgette az izraeli kormányt, hogy mérsékelje csapásait, amerikai és izraeli tisztviselők szerint.” (Banco & Toosi, 2024) Ezeknek az erőfeszítéseknek a középpontjában Brett McGurkot, a Fehér Ház közel-keleti koordinátorát és Amos Hochstein elnöki tanácsadót találjuk. Murat Sofuoglu (2024) Hochsteinről készített írása szerint ő „Izraelben született, az ország hadseregében szolgáló zsidó szülők gyermekeként”, és az Egyesült Államok Izraellel kapcsolatos politikájának egyik fő mozgatórugója volt, különösen október 7-e után. Az izraeli vezetőkkel való kapcsolata nyilvánvalóan nagyon szoros: „Joáv Gallant izraeli védelmi miniszter úgy találkozott Amos Hochstein amerikai különmegbízottal Washingtonban, mint két régi barát, és megvitatták, hogyan kezeljék a gázai háborút, valamint a Tel-Aviv és a libanoni Hezbollah közötti eszkalálódó feszültséget” (uo.).
Az október 7-i támadás egyéves évfordulóján Izrael bízhat abban, hogy függetlenül attól, ki nyeri a 2024-es amerikai elnökválasztást, az új kormányzat az izraeli érdekek szolgálatának biztosítása mellett fogja elkötelezni magát, ahogy azt mindkét jelölt – Kamala Harris és Donald J. Trump – kifejezetten egyértelművé teszi. Valóban, néhány nappal Izrael libanoni inváziója előtt Jared Kushner (az izraeli irányelv egyik kulcsfigurája Trump elnök alatt), mind Libanon, mind Irán „a békét kereső nemzet, Izrael” általi inváziójára szólított fel, természetesen amerikai támogatással: „Felelőtlenség, ha nem használjuk ki ezt a lehetőséget a fenyegetés [Irán] semlegesítésére” – írta. Kushner a kommentárjában Iránt vádolja a Trump elleni merényletkísérlettel, minden bizonyíték nélkül, és az 1983-as bejrúti laktanyabombázásokra is hivatkozik, amelyben 241 amerikai katona vesztette életét, melynek egyértelmű felelőse szerinte a Hezbollah, hogy a nem zsidó hazafiságra és annak esetleges bosszúálló érzelmeire apelláljon. Nincs egyetértés abban, hogy valójában ki követte el ezt a merényletet. Jacques Baud, a svájci hadsereg volt ezredese, stratégiai elemző, hírszerzési és terrorizmus-szakértő szerint például a Hezbollah 1985-ben alakult, és nem felelős a bombázásért. Baud hivatkozik Caspar Weinbergerre, a Reagan-kormány akkori védelmi miniszterére is, aki szerint „még mindig nincs tényleges ismeretünk arról, hogy ki robbantotta fel a bejrúti repülőtéren lévő tengerészgyalogos laktanyát, és akkoriban meg még biztosan nem volt”. Nemrégiben Brock Bellinger (2023) a virginiai Liberty Egyetemről hasonló bizonytalanságot mutatott a bombázás elemzésében.
Kushner etnocentrizmusa, cionizmusa, és Benjámín Netanjáhúhoz fűződő szoros, személyes kapcsolata azonban közismertek, és ezek természetesen a politikai szférában is megnyilvánulnak: a Trump-kormányzatot képviselve ezekben az években zsidók egy Kushnert is magába foglaló csoportjának volt találkozója Netanjáhúval. Legyen szó akár a Demokrata Pártról, akár a Republikánusokról, Izrael támogatása ebben az egyéves időszakban is kétpárti konszenzus maradt, ahogy évtizedek óta az. Ilyen kitartás és elkötelezettség mellett nem meglepő, hogy „Izrael következetesen több amerikai támogatást kapott, mint bármely más ország. A második világháború vége óta az Egyesült Államok halmozottan közel 318 milliárd dollárnyi támogatást nyújtott Izraelnek mindenféle formában, beleértve a katonai, gazdasági és humanitárius segélyeket” (Jacobson, 2023). Ez minden bizonnyal még így is alulbecslés, főleg mivel a környező országoknak adott összegek jellemzően Izrael-párti hozzáállást vásárolnak tőlük.
Ezt a kapcsolatot természetesen az Izrael-lobbi tartja életben és motiválja, és nem csak folytatja munkáját, ahogy azt évtizedek óta teszi, de a kiemelkedő október 7-i támadással a nyugati cionisták fokozták erőfeszítéseiket az izraeli érdekek biztosítása érdekében. Az Egyesült Államok legjelentősebb izraeli lobbicsoportja, az AIPAC 2023 novemberében rekordösszegeket költött, dollármilliókat áramoltatva „Izrael legerősebb szövetségeseinek kampányaiba, miközben a Kongresszus az ország gázai háborújának támogatásáról szavazott” (Shaw, 2024). A támadás egyéves évfordulójára az AIPAC meghaladta a 100 millió dolláros adományt a Politikai Akcióbizottságán (PAC) keresztül, amely „július végéig 44,8 millió dollárt költött, 42 millió dollárt adományozott a kongresszus tagjainak és más jelölteknek a kampányaihoz, valamint pártcsoportoknak és vezetői PAC-oknak” (Shaw & Moore, 2024).
Ezt a kapcsolatot természetesen az Izrael-lobbi tartja életben és motiválja, és nem csak folytatja munkáját, ahogy azt évtizedek óta teszi, de a kiemelkedő október 7-i támadással a nyugati cionisták fokozták erőfeszítéseiket az izraeli érdekek biztosítása érdekében. Az Egyesült Államok legjelentősebb izraeli lobbicsoportja, az AIPAC 2023 novemberében rekordösszegeket költött, dollármilliókat áramoltatva „Izrael legerősebb szövetségeseinek kampányaiba, miközben a Kongresszus az ország gázai háborújának támogatásáról szavazott” (Shaw, 2024). A támadás egyéves évfordulójára az AIPAC meghaladta a 100 millió dolláros adományt a Politikai Akcióbizottságán (PAC) keresztül, amely „július végéig 44,8 millió dollárt költött, 42 millió dollárt adományozott a kongresszus tagjainak és más jelölteknek a kampányaihoz, valamint pártcsoportoknak és vezetői PAC-oknak” (Shaw & Moore, 2024).
Kentucky 4. kongresszusi körzetének képviselője, Thomas Massie egy Tucker Carlson újságíróval folytatott beszélgetésben (37:00-tól) nyíltan beszélt az AIPAC mély jelenlétéről a politikai elitben: „rajtam kívül mindenkinek van egy AIPAC-es embere” – jegyezte meg, és kifejtette, hogy „ez olyan, mintha a bébiszittered, az AIPAC-es bébiszittered lenne, aki mindig az AIPAC nevében beszélget veled. Valószínűleg a körzeted választópolgárai, de ők, tudod, szilárdan beágyazódtak az AIPAC-be.” Nem lévén biztos benne, hogy hogyan működik ez a demokraták körében, azt állítja, hogy ez „így működik a republikánus oldalon”. Massie tovább részletezi ezt a kapcsolatot: „És amikor Washingtonba jönnek, elmész velük ebédelni, és megvan a mobilszámod, és beszélgetsz velük. ... Négy kongresszusi képviselőm mondta már, hogy »Beszélek az AIPAC-es emberemmel«. És mi egyértelműen így hívjuk őket: »az én AIPAC-es emberem«.” Amikor Carlson megkérdezte, hogy másoknak „van-e Putyin-emberük, akivel beszélnek”, Massie így válaszolt: „Nemhogy nincs Putyin-emberük, nézd, nincs egy Britannia-emberük, nincs egy Ausztrália-emberük, nincs egy Németország-fickójuk, ez az egyetlen ország, amelyik ezt csinálja...”. Massie nem először beszélt kritikusan az AIPAC-ről. Nem meglepő, hogy a lobbicsoport a költségvetésük egy részét arra használja fel, hogy Massie-t kivonja a képből, ahogy az megjegyezte: „Egy nappal azután, hogy [Mike Johnson képviselőházi elnök] ellen szavazok, az AIPAC 300 ezer dolláros reklámvásárlást jelent be ellenem. Remélem, az amerikaiak látják, mi történik itt”.
A nyilvános adatok alapján az AIPAC általi politikusi pénzeléseket számon tartó Track AIPAC szerint az amerikai Kongresszus tagjainak túlnyomó többségét AIPAC-pénz támogatja (feketével jelölve)
Ami Johnsont illeti, akinek legutóbbi kongresszusi kampányának legnagyobb adományozója az AIPAC volt, a cionista lobbi „politikai akcióbizottsága tavaly [2023] összesen 104 000 dollárt adományozott Johnsonnak”, miután ő vezette „a képviselőházban az Izraelnek szánt további 14 milliárd dollár” odaítélését (Caruso, 2024). A republikánus párt engedelmesebb tagjai eközben megfenyegették Karim A. A. Khant, a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészét, hogy ha letartóztatási parancsot ad ki Netanjáhú ellen (a gázai izraeli háborús bűnök miatt), és amit „ha végrehajtanak, súlyos szankciókat von maga és intézménye ellen” – áll a 12 szenátor levelében: „Vegye célba Izraelt, és mi is célba vesszük Önt” – írták, hozzátéve, hogy „szankciókat fogunk alkalmazni az Ön alkalmazottai és munkatársai ellen, és kitiltjuk Önt és családját az Egyesült Államokból”. A levelet azzal fejezik be, hogy: „Vegye ezt figyelmeztetésnek” (Hasan, 2024). Az AIPAC PAC-je, az Egyesült Demokrácia Projekt, elszántan finanszírozza a politikusokat és befolyásolja az amerikai politikai döntéshozatalt. A 2022-es évben az UDP 2022 júniusáig 27,6 millió dollárt gyűjtött, és augusztusig 24,3 millió dollárt költött (Roberson, 2022), ami a 2024-es választási ciklusban, 2024 szeptemberében közel 36 millió dollár volt, de a hivatalos bejelentések szerint csak augusztusban 7,5 millió dollárt is gyűjtöttek.
Az UDP helyi politikában való részvételét Jonathan Kinloch, a Michigani 13. körzetben működő Demokrata Párt elnöke így kommentálta: „Az 1980-as évek eleje óta, tizenévesként veszek részt a munkában. Detroitban még soha nem láttam olyan kongresszusi versenyt, amely ilyen mennyiségű külsős pénzzel rendelkezett volna” (Kampeas, 2022). Hogy ez zsidó aktivizmus, arról ritkábban esik szó. Például az UDP „több mint 8,4 millió dollárt költött arra, hogy [az Izrael-kritikus demokrata Missouri-beli képviselő Cori] Busht kiiktassa az augusztus 6-i demokrata előválasztáson a St. Louis megyei ügyész Wesley Bell érdekében”, ami kapcsán Bush figyelmeztetett arra, hogy „ez még csak a kezdet ... Mert ha engem meg tudnak fosztani a pozíciómtól, akkor még több demokratát fognak üldözni” (Salter és Izaguirre, 2024). Úgy tűnik, Bush nem mer ujjal mutogatni a zsidókra, pedig nyilvánvalóan, és eléggé egyértelműen, zsidók állnak e törekvések mögött. Ehelyett ezt úgy fogalmazza meg, mint a „demokraták” elleni harcot, annak ellenére, hogy az UDP demokratákat is finanszíroz – mint magát ellenfelét, Bellt is. A zsidók azok ellen lépnek fel, akikről úgy vélik, hogy nem tesznek jót a zsidóknak. (Annak ellenére, hogy Bush „határozottan elítélte” a Hamászt, végül mégis vesztett Bell ellen).
Talán nem annyira ismert, mint az AIPAC, de a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations; CFR) Laurence H. Shoup történészprofesszor (2024) szavaival élve „a világ legerősebb magánszervezete”, és „az amerikai tőkésosztály domináns szektorának végső hálózatépítő, szocializáló, stratégiai tervező, konszenzusképző és külpolitikai lobbizó intézménye”. Az Egyesült Államokban „elsősorban a szövetségi kormány irányítására összpontosít, de hatalma van az amerikai élet számos területén, például az elit egyetemeken, a pénzügyi tőkés cégeknél, más agytrösztöknél, nonprofit szervezeteknél, a kongresszusban, a vezető vállalatoknál és a fősodratú médiában” (uo.). Shoup megjegyzi, hogy számos „gazdag amerikai” adományoz pénzt nekik, elérve a 90 millió dollárt is, akiket csupán „számos finánckapitalista”-ként azonosít, mint például „Stephen Schwartzman, a Blackstone magántőke társaság tanácstagja, aki partnereivel és alkalmazottaival együtt a közelmúltban legalább 6 millió dollárt adományozott az AIPAC-nek. ... Josh Harris az Apollo Global Managementtől, Lloyd Blankfein a Goldman Sachs-től és Mark Penn a Stagwell magántőkecsoporttól – ők a többi Wall Street-i báró és CFR-tag, akik nagy összegű csekkeket írtak az AIPAC-nek az Izrael érdekében végzett lobbitevékenységükért”. Ezek mindegyike zsidó, de ha az összeset felsorolnánk, az több helyet igényelne – a legismertebbek között találjuk például a Rágalmazásellenes Liga (ADL) vezetőjét, Jonathan A. Greenblattot, az akadémikus Daniel Pipest, vagy a diplomata Martin Indykot (2024 júniusában bekövetkezett haláláig), de a befolyásos neokonzervatív Max Boot is ott megtalálható. Ami a finanszírozást és a hálózatépítést illeti, Shoup megjegyzi:
A 2020-as Biden-kampányt együttesen milliókkal támogatók egyik listáján tizenegy CFR-tag szerepel: Blair Effron, Marc Lasry, Jonathan Soros, Joshua Steiner, Robert Rubin, Jarrod Bernstein, Susan Levine, Penny Pritzker, Tom Nides, Dianne Feinstein és Fred Hochberg. Más kulcsfontosságú politikai adománygyűjtők a CFR régi tagjai voltak, mint például a milliárdos Michael Bloomberg. A 2020-as választási ciklusban a Bloomberg Industry Group volt messze a legnagyobb egyedi adományozó (közel 94 millió dollárral) a Biden-kampány számára. (Uo.)
A Tanács becsült bevétele 2022-ben több mint százmillió dollár volt, elnöke pedig Michael Froman, társelnöke pedig David Rubenstein, mindketten zsidók. Shoup elemzését azzal zárja, hogy hangsúlyozza: „az USA korrupt és nem demokratikus politikai rendszere lehetővé tette, hogy egy jól szervezett és jól finanszírozott emberek kis, gazdag csoportja – a cionista Izrael-lobbi – évtizedeken keresztül kulcsfontosságú döntéseket hozzon”, mely összegzéssel nehéz nem egyetérteni.
Michael Froman és David Rubenstein, a Council on Foreign Relations vezetői
E hatalom további illusztrálására vegyük például az indonéziai Hasanuddin Egyetem elemzését, amely – megjegyzendő – „zsidó lobbiról” is mer beszélni, és láthatóan nem aggódik amiatt, hogy ezt a jelenséget csupán ellentétes pártpolitikaként fogalmazza meg, vagy feszengve hangsúlyozza a másként gondolkodó zsidók példáit. A Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének két kutatója a folyóiratuk számára készített tanulmányukban, amelynek középpontjában az AIPAC áll, megjegyzi, hogy a 2024-es amerikai választási kampány adataiból, amelyeket a The Guardian ismertetett, kiderült, hogy „a kongresszus azon tagjai, akik a háború kezdetén Izraelt támogatták, több mint 100 ezer dollárnyi adományt kaptak Izrael-párti csoportoktól. Ezek a képviselők gyakran követeltek amerikai katonai segélyt, és támogatták Izrael gázai akcióit, annak ellenére, hogy a gázai halálos áldozatok száma egyre nőtt” (Gultom & Miftah, 2024, 46. o.). A szerzők hangsúlyozzák, hogy „a háború óta a kongresszusi tagok mintegy 82%-a fejezte ki kiállását Izrael mellett, míg a palesztinok mellett csak 9%-uk”, és hogy „az Izrael támogatóinak kategorizált kongresszusi tagok átlagosan mintegy 125 000 dollárt kaptak a legutóbbi választáson, míg a Palesztinát támogatók csak mintegy 18 000 dollárt. Az elemzés azt mutatja, hogy az Izrael-párti lobbicsoportok adományai befolyásolták a kongresszus Izraelt segítő erős támogatását” (uo.).
A szélesebb körű zsidó lobbicsoportok mellett, mint amilyenek a fentiek, meg kell említenünk az ismeretlenebb, helyi zsidó csoportok létezését is, mint például a Kaliforniai Törvényhozási Zsidó Frakció, amelynek vezetői és tagjai között olyan prominens politikusok vannak, mint Scott Wiener szenátor. Honlapján a Frakció az Izrael-ellenes bojkottok ellen lép fel, és büszkén hirdeti, hogy sikeresen elfogadtak olyan törvényjavaslatokat, mint például a „gyűlöletkeltő szórólapok, plakátok vagy szimbólumok terjesztésének megakadályozása, amelyek célja a sebezhető [zsidó] közösségek terrorizálása”. Az október 7-e utáni időszakban a Frakció Izrael-párti további aktivizmust is folytat, gyakran az akadémiai és oktatási életben (Winograd, 2024).
Még egy az Atlanti-óceánon túlra vetett gyors pillantás is megmutatja, hogy hasonló zsidó elkötelezettség irányítja a politikát az Egyesült Királyságban is: Keir Starmer kabinetjének felét az Izrael-lobbi finanszírozza (hogy csak erre az egyéves időszakra koncentráljunk): „Az Izrael-párti lobbisták a Munkáspárt 25 kabinettagja közül 13-nak adományoztak, mióta először beválasztották őket a parlamentbe”, köztük „Jonathan Reynoldsnak, aki brit kereskedelmi miniszterként felügyeli majd az Izraelbe irányuló fegyverexportot”, valamint „Pat McFaddennek, a Munkáspárt választási ötletgazdájának, akinek most már a nemzetbiztonság is a felelősségi körébe tartozik” (McEvoy, 2024). Amellett, hogy az Egyesült Királyságban élő cionista zsidók kinyitják a pénztárcájukat, létezik izraeli közvetlen finanszírozás is, például a külügyminisztériumon keresztül, amely politikusok izraeli utazásait fizeti (uo.). Más gazdag zsidók az üzleti világból szintén nagy összegeket költenek céljaik előmozdítására, ezek közé tartozik Gary Lubner, Trevor Chinn és Stuart Roden. Roden, „a Hetz Ventures izraeli kockázati tőkecég elnöke, több mint félmillió fontot adott a Munkáspártnak az Egyesült Királyság parlamenti választása előtt” – jelentette a Declassified 2024 júliusában, hozzátéve, hogy „2023 óta összesen több mint 1 millió fontot adományozott a Munkáspártnak. Közvetlenül a pártot, valamint Bridget Phillipson és Lisa Nandy árnyékminisztereket finanszírozta” (McEvoy, 2024b). Roden finanszírozza az I-gnite nevű projektet is, amely zsidó tanárokat képez, és célja a zsidó diákok etnikai identitásának erősítése (politikai vagy vallási nézeteiktől függetlenül), megtanítva őket arra, hogyan kezeljék „a kortárs antiszemitizmus és az Izrael-ellenes érzelmek kihívásait”, valamint naprakész izraeli beszédtémákkal, érvekkel szolgáltatnak, amelyeket ebben az aktivizmusban használhatnak (Ben-David, 2023, 11. o.).
A szélesebb körű zsidó lobbicsoportok mellett, mint amilyenek a fentiek, meg kell említenünk az ismeretlenebb, helyi zsidó csoportok létezését is, mint például a Kaliforniai Törvényhozási Zsidó Frakció, amelynek vezetői és tagjai között olyan prominens politikusok vannak, mint Scott Wiener szenátor. Honlapján a Frakció az Izrael-ellenes bojkottok ellen lép fel, és büszkén hirdeti, hogy sikeresen elfogadtak olyan törvényjavaslatokat, mint például a „gyűlöletkeltő szórólapok, plakátok vagy szimbólumok terjesztésének megakadályozása, amelyek célja a sebezhető [zsidó] közösségek terrorizálása”. Az október 7-e utáni időszakban a Frakció Izrael-párti további aktivizmust is folytat, gyakran az akadémiai és oktatási életben (Winograd, 2024).
Még egy az Atlanti-óceánon túlra vetett gyors pillantás is megmutatja, hogy hasonló zsidó elkötelezettség irányítja a politikát az Egyesült Királyságban is: Keir Starmer kabinetjének felét az Izrael-lobbi finanszírozza (hogy csak erre az egyéves időszakra koncentráljunk): „Az Izrael-párti lobbisták a Munkáspárt 25 kabinettagja közül 13-nak adományoztak, mióta először beválasztották őket a parlamentbe”, köztük „Jonathan Reynoldsnak, aki brit kereskedelmi miniszterként felügyeli majd az Izraelbe irányuló fegyverexportot”, valamint „Pat McFaddennek, a Munkáspárt választási ötletgazdájának, akinek most már a nemzetbiztonság is a felelősségi körébe tartozik” (McEvoy, 2024). Amellett, hogy az Egyesült Királyságban élő cionista zsidók kinyitják a pénztárcájukat, létezik izraeli közvetlen finanszírozás is, például a külügyminisztériumon keresztül, amely politikusok izraeli utazásait fizeti (uo.). Más gazdag zsidók az üzleti világból szintén nagy összegeket költenek céljaik előmozdítására, ezek közé tartozik Gary Lubner, Trevor Chinn és Stuart Roden. Roden, „a Hetz Ventures izraeli kockázati tőkecég elnöke, több mint félmillió fontot adott a Munkáspártnak az Egyesült Királyság parlamenti választása előtt” – jelentette a Declassified 2024 júliusában, hozzátéve, hogy „2023 óta összesen több mint 1 millió fontot adományozott a Munkáspártnak. Közvetlenül a pártot, valamint Bridget Phillipson és Lisa Nandy árnyékminisztereket finanszírozta” (McEvoy, 2024b). Roden finanszírozza az I-gnite nevű projektet is, amely zsidó tanárokat képez, és célja a zsidó diákok etnikai identitásának erősítése (politikai vagy vallási nézeteiktől függetlenül), megtanítva őket arra, hogyan kezeljék „a kortárs antiszemitizmus és az Izrael-ellenes érzelmek kihívásait”, valamint naprakész izraeli beszédtémákkal, érvekkel szolgáltatnak, amelyeket ebben az aktivizmusban használhatnak (Ben-David, 2023, 11. o.).
Keir Starmer, a Munkáspárt vezetője és jelenlegi miniszterelnök beszédet mond a párt cionista tagozatának (Labour Friends of Israel) 2021-es éves ebédjén (forrás: lfi.org.uk)
Ahogy a zsidó csoportok el tudják érni, hogy törvényeket fogadjanak el a javukra, úgy a zsidók, sőt maga Izrael is lobbizhat az Egyesült Királyságban, hogy a törvényeket a javukra változtassák meg, ahogyan azt a Declassified riportja részletezi, amely „kiszivárgott magas szintű izraeli kormányzati dokumentumokra” támaszkodik: „A kampány középpontjában az állt, hogy Nagy-Britannia változtasson az egyetemes joghatósági jogszabályokhoz való hozzáállásán, amelyek lehetővé teszik, hogy a legsúlyosabb bűncselekményeket egy másik országban is büntetőeljárás alá lehessen vonni. A cél az volt, hogy az izraeli tisztviselők a letartóztatástól való félelem nélkül látogathassanak Nagy-Britanniába, különösen azok, akiket a palesztinok elleni súlyos visszaélésekkel vádolnak” (McEvoy, 2024c). A törvényeket elvileg a választott tisztségviselőknek kellene meghozniuk, az általuk képviselt választók kívánságai szerint, de a valóságban a politika a hatalmasok sakktáblája: „Ez egyértelműen egy titkos ügy volt. »Győződjetek meg róla, hogy a találkozó nem tartozik a FOI [Információszabadság] törvény hatálya alá« – utasítot rá az egyik izraeli jegyzet” (uo.). Végül az Egyesült Királyság biztonságossá tette az izraeliek számára az országba látogatást, háborús bűnösök ide vagy oda: „Azt is megjegyezték, hogy az ügy »olyan kemény hangnemet öltött, ami meglepő a közeli baráti nemzetek között«, az izraeli kormány folyamatosan »különleges missziós« igazolásokat kérelmezett, és »a magas rangú brit tisztviselők idejének jelentős részét« vette igénybe” (uo.).
Tekintettel erre a befolyásra és hatalomra, ismét nem meglepő, hogy a politikai elit a brit adókból származó pénzt a zsidók támogatására és befogadására költi, 72 millió fontot fordítva a zsidó közösségek biztonságának finanszírozására: „Rishi Sunak [akkori miniszterelnök] azt mondta, hogy a Közösségi Biztonsági Tröszt finanszírozása válasz volt az antiszemitizmus »teljesen gusztustalan« növekedésére” (Mitchell, 2024). Nem hoztak létre ilyen biztonsági trösztöket a nagyrészt közel-keleti szexuális erőszak és kizsákmányolás sok fiatal fehér áldozata számára, és nincs semmi hasonló a munkásosztálybeli britek számára sem, akiket negatívan érint például a bevándorlás. (A Sunak-kormány prominens zsidó tagjairól lásd a The Jewish Chronicle tudósítását [Bloch, 2022]. Amint a cikk megjegyzi, néhányan közülük zsidó házastársakkal rendelkező nem zsidók, mint például Robert Jenrick, egy fanatikus Izrael-párti filoszemita, akit a gazdag zsidó üzletember, Phillip Ullmann finanszíroz [Mason, 2024].)
Jegyzetek a diákaktivizmusról és a zsidó nyomásról
Az Izrael-párti zsidók egyik csataterét a főiskolák és egyetemek területén találjuk. Ahogy az Egyesült Királyságban, úgy az Egyesült Államokban is – hogy ismét visszatérjünk oda – a politikai hatalom anyagi előnyökkel jár, például Ron DeSantis, Florida konzervatív kormányzójának vezetése alatt, aki jóváhagyta azokat a törvényjavaslatokat, „amelyek 45 millió dolláros támogatást biztosítanak zsidó intézmények és más olyan helyek biztosítására, amelyek gyűlölet-bűncselekmények célpontjai lehetnek, valamint olyan törvényt, amely megerősíti az iráni cégekkel üzletelő vállalatokkal szemben már érvényben lévő szankciókat” – jelentette a The Times of Israel. Ennek a törekvésnek része a palesztinbarát aktivizmus elleni küzdelem az egyetemeken, például olyan érdekvédelmi csoportok betiltásával, mint a Students for Justice in Palestine (Diákok a Palesztinai Igazságért) a floridai egyetemi rendszerben (Hay, 2023). Annak ellenére, hogy a csoport mindent megtesz, hogy bevonja a zsidókat, és maga is alapvetően filoszemita, máshol is betiltották őket, például a massachusettsi Brandeis Egyetemen (Tran, 2023) vagy a New York-i Columbia Egyetemen (Arria, 2023).
Jegyzetek a diákaktivizmusról és a zsidó nyomásról
Az Izrael-párti zsidók egyik csataterét a főiskolák és egyetemek területén találjuk. Ahogy az Egyesült Királyságban, úgy az Egyesült Államokban is – hogy ismét visszatérjünk oda – a politikai hatalom anyagi előnyökkel jár, például Ron DeSantis, Florida konzervatív kormányzójának vezetése alatt, aki jóváhagyta azokat a törvényjavaslatokat, „amelyek 45 millió dolláros támogatást biztosítanak zsidó intézmények és más olyan helyek biztosítására, amelyek gyűlölet-bűncselekmények célpontjai lehetnek, valamint olyan törvényt, amely megerősíti az iráni cégekkel üzletelő vállalatokkal szemben már érvényben lévő szankciókat” – jelentette a The Times of Israel. Ennek a törekvésnek része a palesztinbarát aktivizmus elleni küzdelem az egyetemeken, például olyan érdekvédelmi csoportok betiltásával, mint a Students for Justice in Palestine (Diákok a Palesztinai Igazságért) a floridai egyetemi rendszerben (Hay, 2023). Annak ellenére, hogy a csoport mindent megtesz, hogy bevonja a zsidókat, és maga is alapvetően filoszemita, máshol is betiltották őket, például a massachusettsi Brandeis Egyetemen (Tran, 2023) vagy a New York-i Columbia Egyetemen (Arria, 2023).
A DeSantis mögött álló kulcsfigura Randy Fine, Florida 33. körzetének zsidó republikánus képviselője. Fine kemény retorikája és etnocentrikus aktivizmusa az elitpolitikán belül jól ismert. Amint arról a Florida Today 2021-ben beszámolt: „Fine azt mondta, nem bánja, hogy Izrael lebombázott egy olyan épületet Gázában, amelyben többek között az Associated Press riporterei is dolgoztak. Az izraeli hadsereg azt állította, hogy a Hamász is használta az épületet, de az amerikai külügyminisztérium még nem látott ilyen bizonyítékot” (Sassoon, 2021). Máshol „válaszul egy Facebook-felhasználónak, aki a palesztinok önvédelemhez való jogát firtatta, Fine azt válaszolta, hogy #RobbantsdFelMindet” – emlékeztet a cikk, hozzátéve, hogy „Fine azt is javasolta, hogy a [palesztinbarát] eseményt elkerülni kívánó választópolgárok inkább jelenjenek meg és »ha elállják a járművük útját [a palesztinpártiak], és féltik az életüket, akkor csak hajtsanak előre!”
A Kaliforniai Egyetem (UCLA) demonstrálóira csap le a rendőrség Los Angelesben, 2024. május 2-án (forrás: Jae C. Hong/The Associated Press)
Izrael ugyanakkor közvetlenül is részt vesz a jogalkotás formálásában és a keretek, illetve törvények kialakításában: „Miközben a gázai háború tombol, izraeli alapok célba veszik az amerikai egyetemeket és az antiszemitizmus újradefiniálását szorgalmazzák az amerikai törvényekben” – jelentette Lee Fang és Jack Poulson (2024), bemutatva Amichai Chikli, a Likud párt miniszterének példáját, aki a Knesszet segítségével vezeti az Izrael-ellenes amerikai egyetemi tüntetők elleni küzdelmet: „[2023] októbertől májusig Chikli legalább 32 millió sékelt, azaz mintegy 8 millió dollárt felügyelt, amelyet a nyilvános vita átformálására irányuló kormányzati érdekérvényesítésre költött” – jegyzik meg a szerzők (uo.). Talán erre az aktivizmusra utalt Benjámín Netanjáhú a Twitter (később X) közösségi médiafelületen létrehozott hivatalos miniszterelnöki fiókján, amikor 2020-ban megjegyezte: „Nem véletlenül tette meg velünk együtt ezt a lépést az amerikai kormányzat is. Az elmúlt években a legtöbb amerikai államban olyan törvényeket támogattunk, amelyek meghatározzák, hogy határozottan fel kell lépni azokkal szemben, akik megpróbálják bojkottálni Izraelt”.
Az, hogy Izrael számos Izrael-párti csoportot finanszíroz az Egyesült Államokban, természetesen nem újdonság, amelyek egy része ezt a külföldi finanszírozást el is rejti (lásd: Pink, 2020), és ez intenzíven folytatódott a most vizsgált egyéves időszakon belül is. A finanszírozáshoz kapcsolódik, hogy az ilyen Izrael-párti csoportok, jelen esetben az Israel on Campus Coalition (amelyet olyan zsidó milliárdosok finanszíroznak, mint Bernie Marcus, a Home Depot alapítója, és Jan Koum, a WhatsApp alapítója) közvetlenül fizetnek a diákoknak (itt éppen fejenként 250 dollárt), hogy részt vegyenek nyilvános eseményeken, például Izraelt támogató felvonulásokon (Menahan, 2023). Sőt, zsidó milliárdosok, nevezetesen Leon Cooperman, Len Blavatnik, Idan ofer, Leslie Wexner, Marc Rowan és Robert Kraft is aktívan részt vesznek abban, hogy nagy összegeket költsenek a dolgok ellenőrzésére: „A [diáktüntetőkkel szembeni] fellépés gyors volt; diákok ezreit tartóztatták le, vádolták meg, büntették meg őket, veszítették el diplomájukat, vagy akár ki is toloncolták őket” – jegyezte meg a MintPress News, rámutatva arra, hogy az általuk csupán „Izrael-párti milliárdosok”-nak nevezett csoport a mozgatórugója az egyetemi tüntetések elfojtására irányuló erőfeszítéseknek (Macleod, 2024; 2024b).
A gazdag, aktivista zsidók hálózatai gyakran összekapcsolódnak, ahogyan azt a Washington Post egyik nyomozásában is láthatjuk, amely a már említett zsidók vagy társaik, például a Kind cég alapítója, Daniel Lubetzky, a fedezeti alapokat kezelő Daniel Loeb, és Joseph Sitt ingatlanbefektető közötti egyértelmű stratégiai egyeztetésekről számol be, akik együttműködtek a New York-i polgármesterrel, Eric Adamsszel kapcsolatos megbeszéléseken, megvitatva a neki szánt politikai adományokat, „valamint azt, hogy a csoport tagjai miként tudnának nyomást gyakorolni a Columbia [Egyetem] elnökére és kuratóriumára, hogy engedélyezzék a polgármesternek, hogy az rendőröket küldjön az egyetemre a tüntetők kezelésére.” (Natanson & Felton, 2024) Ezeknek a gazdag zsidó aktivistáknak a magas rangja méginkább világossá válik, ha tovább olvasunk: „Az Adamsszel folytatott hívást leíró üzenetek több ezer, az ország legjelentősebb üzleti vezetői és pénzemberei, köztük Howard Schultz, a Starbucks korábbi vezérigazgatója, a Dell alapítója és vezérigazgatója, Michael Dell, Bill Ackman fedezeti alapkezelő és Joshua Kushner, a Thrive Capital alapítója és Jared Kushner, Donald Trump volt elnök vejének testvére által vezetett WhatsApp-csevegésben naplózott üzenetek között voltak” (uo.).
A gazdag, aktivista zsidók hálózatai gyakran összekapcsolódnak, ahogyan azt a Washington Post egyik nyomozásában is láthatjuk, amely a már említett zsidók vagy társaik, például a Kind cég alapítója, Daniel Lubetzky, a fedezeti alapokat kezelő Daniel Loeb, és Joseph Sitt ingatlanbefektető közötti egyértelmű stratégiai egyeztetésekről számol be, akik együttműködtek a New York-i polgármesterrel, Eric Adamsszel kapcsolatos megbeszéléseken, megvitatva a neki szánt politikai adományokat, „valamint azt, hogy a csoport tagjai miként tudnának nyomást gyakorolni a Columbia [Egyetem] elnökére és kuratóriumára, hogy engedélyezzék a polgármesternek, hogy az rendőröket küldjön az egyetemre a tüntetők kezelésére.” (Natanson & Felton, 2024) Ezeknek a gazdag zsidó aktivistáknak a magas rangja méginkább világossá válik, ha tovább olvasunk: „Az Adamsszel folytatott hívást leíró üzenetek több ezer, az ország legjelentősebb üzleti vezetői és pénzemberei, köztük Howard Schultz, a Starbucks korábbi vezérigazgatója, a Dell alapítója és vezérigazgatója, Michael Dell, Bill Ackman fedezeti alapkezelő és Joshua Kushner, a Thrive Capital alapítója és Jared Kushner, Donald Trump volt elnök vejének testvére által vezetett WhatsApp-csevegésben naplózott üzenetek között voltak” (uo.).
Eric Adams és egyik zsidó pénzelője, Michael Bloomberg 2021-ben (forrás: Twitter/X, @MikeBloomberg)
Az amerikai zsidók mellett Izrael ismét közvetlenül is érintett volt, megfelelően magas rangú személyiségekkel: „Hónapokkal a tavasszal a Columbián tartott tüntetések előtt néhány csoporttag privát eligazításon vett részt Naftali Bennett volt izraeli miniszterelnökkel, Benny Gantz izraeli háborús kabinettaggal és Michael Herzoggal, Izrael Egyesült Államokbeli nagykövetével – derül ki a chat-feljegyzésekből.” (Uo.) A nem zsidók befolyásolására irányuló zsidó aktivizmus elemzése során gyakran látunk újra és újra felbukkanó mintákat, mint például a zsidó jelleg elrejtése, vagy a kisebbségi csoportok manipulatív felhasználása. Úgy tűnik, hogy ezek valóban itt is elemek: „A munkatárs azt írta, hogy [az ingatlanmágnás Barry] Sternlicht megérti, ha a többi tag hasonlóan érez, és megígérte, hogy a médiakampányhoz való minden hozzájárulás névtelen marad. »Érzékenyen viszonyulok azon aggodalmakhoz, hogy kevésbé leszünk hatékonyak, ha úgy tűnik, hogy ez egy zsidó kezdeményezés« – írta a stábtag Sternlicht nevében”. A nem zsidók nagyobb mértékű megszólítása érdekében népszerű néger előadóművészeket javasolt Lubetzky, hogy „elítéljék az antiszemitizmust”, és többeket is megnevezett, „akikkel felveszi a kapcsolatot, és megkérdezte, hogy a csoportból ismeri-e valaki Jay-Z-t, LeBron Jamest vagy Alicia Keys-t”. (Uo.)
Adams New Yorkjában, zsidó támogatóival (mint Michael Bloomberg, Leonard Blavatnik és Alexander Rovt, lásd: Rothfeld et al., 2024), szigorú bánásmódot látunk az Izrael-ellenes tüntetőkkel szemben, különösen a 2020 nyarán a Black Lives Matter zavargásaihoz képest (például diákokat tartóztattak le Izrael-párti plakátok letépése miatt New Yorkban, lásd: Celona et al., 2023). Valóban, ahogy Michael Tracey újságíró megjegyzi: „Rebecca Weiner, a New York-i rendőrség »terrorizmusellenes« irodájának vezetője azonosítja az egyik fenyegetést, amely állítólag szükségessé tette a Columbia [Egyetem] razziáját: »A terrorizmussal kapcsolatos retorika elterjedése«. Nem kérdés, hogy ez a politikai beszéd »terrorizmussá« való átminősítése. A TikTokot is hibáztatja.” Weiner a CFR tagja, és a Columbia Nemzetközi és Közügyek Iskolájának adjunktusa.
Az ilyen jellegű aktivizmus megfigyelése emlékeztet minket arra, hogy az efféle motivált és etnocentrikus zsidók még a hatalom magasából is hajlamosak kívülállóként tekinteni a befogadó társadalmakra, hivatalosan tagként, de effektív értelemben szinte ügynökként egy idegen állam érdekeit szolgálva. Erre jó példa a konzervatív cionista zsidó Ben Shapiro. Arra a kérdésre, hogy miért nem költözik Izraelbe, Shapiro így felelt: „A zsidóknak ott kell élniük, ahol ők világosság lehetnek a nemzetek felett, és számomra, mint olyan személy számára, akinek millió és millió követője van az Egyesült Államokban, és aki azt hirdeti, amit én örökké jónak tartok, az Egyesült Államokban élni számomra erkölcsi kérdés”. Az Egyesült Államokon belül, magát hazafias amerikaiként mutatva, akinek „milliónyi” nem zsidó követője van, valóban hasznosabb Izraelnek, mintha egy távolról beszélő külföldi lenne: „Mivel Izrael létezik, ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok sokkal befogadóbb hely lesz számomra, mert Izrael ott van, mint támasz arra az esetre, ha valami baj történne” – jegyezte meg, világossá téve, hogy „hazája” csak egy munkahely. Laurence Shoup (2024) tanulmánya is bemutat erről egy példát Martin Indyk, a CFR vezető munkatársa és szakértője személyében, aki Ausztráliában és Izraelben tanult, és aki „fontolgatta az Izraelbe való bevándorlást, de később úgy döntött, hogy azt azzal támogatja, hogy amerikai állampolgárrá válik”.
A keretek megszabásának eszköze: Az IHRA általi definíció
A szervezett zsidóság évek óta nyugtalanul próbálja normalizálni az antiszemitizmusnak a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség (IHRA) által kidolgozott munkadefinícióját, és ez az egyéves időszak új lehetőséget kínált számukra. Valóban, ahogy Fang és Poulson (2024b) megjegyzi, „Izrael lobbistái arra törekedtek, hogy az IHRA definícióját intézmények százai számára a gyűlölet-bűncselekményekről szóló törvényekbe és hivatalos beszédkódexekbe illesszék, és sikerrel jártak e téren a törvényhozás állami és szövetségi szintjein”. Ez a definíció kimondottan releváns a mi egyéves időszakunk szempontjából, mivel az általa felállított keretek szerint Izrael – illetve a zsidók – bizonyos kritikákkal való „célba vétele” kimeríti azt a meghatározást, amelyet gyakran „új antiszemitizmusnak” neveznek (szerintük az anticionizmus vagy Izrael-kritika retorikájába burkolózva elrejtett zsidókkal szembeni gyűlöletről van itt szó). Eszerint antiszemitizmusnak számít többek között az az állítás, hogy egyes zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a befogadó országukhoz, vagy akár Izrael faji, etnikai ellenségeskedéssel, rasszizmussal való vádolása is. Bár jogilag nem kötelező érvényű, de ha az intézmények elfogadják, cenzúrát, büntetést, állásvesztést és hasonló szankciókat vonhat maga után, akár hatóságok és bíróságok bevonása nélkül is. Ez a meghatározás nagymértékben tágabbra feszíti azt is, hogy mi az, amit logikusan antiszemitizmusnak tekinthetünk, és olyan keretet teremt, amely idővel annyira normális és nyilvánvaló lesz (vagy már az is lett), hogy végül törvényeket fognak alkotni köré – ez Natan Sharansky, a zsidó ügyek régi aktivistája és kiemelkedő izraeli politikai személyiség, valamint a meghatározás kidolgozásáért felelős egyik felelős személy véleménye. Egy 2020-as beszélgetésben (5:50-től) Sharansky az IHRA definícióját a zsidók „eszközének” nevezte: „ez eszközt ad nekünk, hogy harcoljunk a zsidó nép és a zsidó állam elleni szörnyű gyűlölet ellen”. Általában a jelenségek definíciója az általános megértés előmozdítását segíti, nem egy kiválasztott csoport, vagy ország „eszközeként” szolgálnak, amelyet azok használhatnak igényeik szerint.
Adams New Yorkjában, zsidó támogatóival (mint Michael Bloomberg, Leonard Blavatnik és Alexander Rovt, lásd: Rothfeld et al., 2024), szigorú bánásmódot látunk az Izrael-ellenes tüntetőkkel szemben, különösen a 2020 nyarán a Black Lives Matter zavargásaihoz képest (például diákokat tartóztattak le Izrael-párti plakátok letépése miatt New Yorkban, lásd: Celona et al., 2023). Valóban, ahogy Michael Tracey újságíró megjegyzi: „Rebecca Weiner, a New York-i rendőrség »terrorizmusellenes« irodájának vezetője azonosítja az egyik fenyegetést, amely állítólag szükségessé tette a Columbia [Egyetem] razziáját: »A terrorizmussal kapcsolatos retorika elterjedése«. Nem kérdés, hogy ez a politikai beszéd »terrorizmussá« való átminősítése. A TikTokot is hibáztatja.” Weiner a CFR tagja, és a Columbia Nemzetközi és Közügyek Iskolájának adjunktusa.
Az ilyen jellegű aktivizmus megfigyelése emlékeztet minket arra, hogy az efféle motivált és etnocentrikus zsidók még a hatalom magasából is hajlamosak kívülállóként tekinteni a befogadó társadalmakra, hivatalosan tagként, de effektív értelemben szinte ügynökként egy idegen állam érdekeit szolgálva. Erre jó példa a konzervatív cionista zsidó Ben Shapiro. Arra a kérdésre, hogy miért nem költözik Izraelbe, Shapiro így felelt: „A zsidóknak ott kell élniük, ahol ők világosság lehetnek a nemzetek felett, és számomra, mint olyan személy számára, akinek millió és millió követője van az Egyesült Államokban, és aki azt hirdeti, amit én örökké jónak tartok, az Egyesült Államokban élni számomra erkölcsi kérdés”. Az Egyesült Államokon belül, magát hazafias amerikaiként mutatva, akinek „milliónyi” nem zsidó követője van, valóban hasznosabb Izraelnek, mintha egy távolról beszélő külföldi lenne: „Mivel Izrael létezik, ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok sokkal befogadóbb hely lesz számomra, mert Izrael ott van, mint támasz arra az esetre, ha valami baj történne” – jegyezte meg, világossá téve, hogy „hazája” csak egy munkahely. Laurence Shoup (2024) tanulmánya is bemutat erről egy példát Martin Indyk, a CFR vezető munkatársa és szakértője személyében, aki Ausztráliában és Izraelben tanult, és aki „fontolgatta az Izraelbe való bevándorlást, de később úgy döntött, hogy azt azzal támogatja, hogy amerikai állampolgárrá válik”.
A keretek megszabásának eszköze: Az IHRA általi definíció
A szervezett zsidóság évek óta nyugtalanul próbálja normalizálni az antiszemitizmusnak a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség (IHRA) által kidolgozott munkadefinícióját, és ez az egyéves időszak új lehetőséget kínált számukra. Valóban, ahogy Fang és Poulson (2024b) megjegyzi, „Izrael lobbistái arra törekedtek, hogy az IHRA definícióját intézmények százai számára a gyűlölet-bűncselekményekről szóló törvényekbe és hivatalos beszédkódexekbe illesszék, és sikerrel jártak e téren a törvényhozás állami és szövetségi szintjein”. Ez a definíció kimondottan releváns a mi egyéves időszakunk szempontjából, mivel az általa felállított keretek szerint Izrael – illetve a zsidók – bizonyos kritikákkal való „célba vétele” kimeríti azt a meghatározást, amelyet gyakran „új antiszemitizmusnak” neveznek (szerintük az anticionizmus vagy Izrael-kritika retorikájába burkolózva elrejtett zsidókkal szembeni gyűlöletről van itt szó). Eszerint antiszemitizmusnak számít többek között az az állítás, hogy egyes zsidók lojálisabbak Izraelhez, mint a befogadó országukhoz, vagy akár Izrael faji, etnikai ellenségeskedéssel, rasszizmussal való vádolása is. Bár jogilag nem kötelező érvényű, de ha az intézmények elfogadják, cenzúrát, büntetést, állásvesztést és hasonló szankciókat vonhat maga után, akár hatóságok és bíróságok bevonása nélkül is. Ez a meghatározás nagymértékben tágabbra feszíti azt is, hogy mi az, amit logikusan antiszemitizmusnak tekinthetünk, és olyan keretet teremt, amely idővel annyira normális és nyilvánvaló lesz (vagy már az is lett), hogy végül törvényeket fognak alkotni köré – ez Natan Sharansky, a zsidó ügyek régi aktivistája és kiemelkedő izraeli politikai személyiség, valamint a meghatározás kidolgozásáért felelős egyik felelős személy véleménye. Egy 2020-as beszélgetésben (5:50-től) Sharansky az IHRA definícióját a zsidók „eszközének” nevezte: „ez eszközt ad nekünk, hogy harcoljunk a zsidó nép és a zsidó állam elleni szörnyű gyűlölet ellen”. Általában a jelenségek definíciója az általános megértés előmozdítását segíti, nem egy kiválasztott csoport, vagy ország „eszközeként” szolgálnak, amelyet azok használhatnak igényeik szerint.
Natan Sharansky
Itt az IHRA és a definíciójukat támogató számos aktivista nem a megértésre törekszik, ahogy Neve Gordon (2024, 346. o.), a Queen Mary University of London jogi iskolájának munkatársa az IHRA definíciójának elemzésében megjegyzi: az „egyidejűleg a palesztinokra és a palesztinbarát aktivistákra, diákokra és alkalmazottakra gyakorolt dermesztő hatást, és úgy kell azt értelmezni, mint egy felkelés elleni eszközt, amelyet azért fejlesztettek ki, hogy megvédje Izraelt a faji kormányzás elnyomó formájával szembeni ellenállástól, a palesztin felszabadulás folyamatos megtagadásától, és a Gáza elleni legutóbbi háborút követően a népirtó erőszak vádjaitól.” Neve azt is részletezi, hogy összesen „514 nem szövetségi kormányzati szerv (beleértve a regionális, tartományi, állami, megyei és önkormányzati szerveket) fogadta el a definíciót”, különösen a felsőoktatási intézmények: „Csak az Egyesült Királyságban az egyetemek háromnegyede elfogadta. ... 2023 decemberének végéig összesen 1216 szervezet fogadta el vagy támogatta” a meghatározást (i. m., 345, 346. o.). Gordon következtetése az, hogy az IHRA definíciója „egyszerre mechanizmus a zsidók rasszizmustól való védelmére, és egyúttal eszköz, amelyet az izraeli zsidóknak a palesztinokkal szembeni faji dominanciája fennmaradásának védelmére használnak” (i. m., 348–349. o.).
E definíció elfogadásának egyik élharcosa a Globális Antiszemitizmus és Politika Tanulmányozásának Intézete (Institute for the Study of Global Antisemitism and Policy, ISGAP) volt, amelynek élén maga Sharansky áll, és amelyet nagyrészt Izrael finanszíroz (Fang & Poulson, 2024c). A csoport ügyvezető igazgatója, Charles Small egy izraeli Knesszetbeli meghallgatáson tanúskodva megjegyezte, hogy az október 7 utáni hevület „történelmi pillanat, amelyben történelmi mértékben kell növelnünk az erőnket”, és hogy „minden eszközre szükségünk van, amivel az állam rendelkezik” (idézve: uo.). Talán ennek tudatában nem meglepő, hogy a Képviselőház az Izrael-ellenes tüntetésekre válaszul 2024 májusában elfogadta az „antiszemitizmus-tudatossági törvényt” (H.R. 6090), amely az IHRA definíciója (Sprunt, 2024).
Magyarország felett is hatágú a csillag
Amikor Magyarország európai uniós ügyekért felelős minisztere, a Fidesz-kormányhoz tartozó Bóka János 2024 szeptemberében a budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban az Európai Unió Tanácsának magyar elnöksége keretében szervezett megemlékezésen kijelentette, hogy „Magyarország a zéró tolerancia politikáját követi az antiszemitizmus minden formájával szemben, beleértve a cionizmus-ellenességnek, vagy Izrael-ellenességnek álcázott antiszemitizmust is”, akkor csupán az IHRA irányelveit követte, amelyeket pártja 2019-ben elfogadott Magyarország számára. Mint arról a Miniszterelnöki Kabinetiroda által szerkesztett, angol nyelvű About Hungary akkor beszámolt: „A határozat az emberi erőforrások miniszterét bízza meg azzal, hogy vizsgálja meg az IHRA definíciójának beépítését a nemzeti alaptanterv és a pedagógusképzési követelmények kiadásáról és jóváhagyásáról szóló miniszteri rendeletekbe”. Valóban, ha már egyszer elfogadták, ez a zsidó „eszköz” kereteket teremt a nem zsidók oktatására, de ezen túlmenően lassan a törvényhozásba is beszivárog: „A határozat a legfőbb ügyészt is megbízza azzal, hogy vizsgálja meg a definíció beépítését a bírák és ügyészek képzési programjaiba” – teszi hozzá a beszámoló. Magyarország cionista kormánya jó példa arra, milyen az, amikor egy ország valóban komolyan veszi az IHRA definícióját – sőt, gyakorlatilag törvénybe is foglalja azt.
Erre emlékeztetett a Magyarország és Bosznia-Hercegovina közötti, 2024 szeptemberében lezajlott labdarúgó-mérkőzés, amikor a bosnyák szurkolók egy csoportja palesztinbarát jelszavakat (például „Palesztina! Palesztina!”) skandálva vonult végig egy budapesti utcán, egy zsinagóga közelében. A legnagyobb zsidó szervezet, a Mazsihisz felháborodott, és elnöke, Grósz Andor külön találkozót kért a belügyminisztertől az eset miatt. Grósz dühösen kifogásolta „felháborítónak és megengedhetetlennek” nevezte, hogy „a bosnyák szurkolók rettegést ébresztő” vonulása „félelmet keltett a zsidó közösség tagjaiban”, és „veszélyt jelentett” az intézményekre. Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója az ezek szerint botrányos néhány perces skandálást úgy kommentálta, hogy emlékeztette a zsidókat, kormánya tiltja az Izrael-ellenes tüntetéseket: „Tisztelt Zsidó Honfitársaink! Ha nem ez a Kormány lenne Magyarországon, akkor a migránsok minden nap ugyanezt csinálnák az Önök házai előtt. De amíg mi itt vagyunk, addig garantáljuk, hogy ez ne így legyen. Idehaza minden zsidó honfitársunk biztonságban érezheti magát!” (Uo.)
Mivel a belügyminiszter a Közép-Európa egy részét sújtó árvízhelyzettel volt elfoglalva, amely akkoriban Magyarországon is jelen volt, Grósznak a Belügyminisztérium rendészeti államtitkárával, Bolcsik Zoltánnal kellett beérnie. A Mazsihisz közleménye szerint a tisztségviselő „ígéretet tett arra, hogy a kormány tartja magát a zéró tolerancia elvéhez, és a Belügyminisztérium még fokozottabban figyel arra, hogy hasonló jelenség a jövőben ne fordulhasson elő. Az államtitkár egyértelműen kijelentette, hogy Magyarországon továbbra sem engedélyeznek Izrael ellenes tüntetéseket.” A zsidó szervezet erősebb védelmet kért az államtól, és „Megállapodtak abban, hogy a zsidó közösség biztonságának szavatolása érdekében továbbra is szorosan együttműködnek” – áll a közleményben. Ismert, hogy Magyarországon az Izrael-ellenes tüntetéseket egyszerűen betiltják: „Magyarországon NEM lesznek terrorpárti tüntetések! Meg fogjuk védeni Magyarország népét” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök nem sokkal azután, hogy Izrael megkezdte a Gázai övezet bombázását, azonnal kirívóan magas civil áldozati aránnyal. Mondani sem kell, hogy „Magyarország népét” nem fenyegeti az, hogy feltehetően magyarok egy idegen állam ellen tüntetnek, de annak ellenére, hogy az egész világnak címzett, angol nyelven a közösségi felületen tett „terrorpárti” megfogalmazással élt a miniszterelnök, amikor zsidó vezetőkkel tárgyalnak róla, a kormányzati tisztviselők nyíltan kijelentik, hogy az irányelv egyszerűen az Izrael-ellenes rendezvényekre vonatkozik – logikus következményeként annak, hogy ezt antiszemitizmusnak fogadják el, ahogy az IHRA definíciója javasolja, és persze magát az antiszemitizmust esetleg „közösség elleni uszítás” címén üldözik is (Btk. 332. §).
Mivel a belügyminiszter a Közép-Európa egy részét sújtó árvízhelyzettel volt elfoglalva, amely akkoriban Magyarországon is jelen volt, Grósznak a Belügyminisztérium rendészeti államtitkárával, Bolcsik Zoltánnal kellett beérnie. A Mazsihisz közleménye szerint a tisztségviselő „ígéretet tett arra, hogy a kormány tartja magát a zéró tolerancia elvéhez, és a Belügyminisztérium még fokozottabban figyel arra, hogy hasonló jelenség a jövőben ne fordulhasson elő. Az államtitkár egyértelműen kijelentette, hogy Magyarországon továbbra sem engedélyeznek Izrael ellenes tüntetéseket.” A zsidó szervezet erősebb védelmet kért az államtól, és „Megállapodtak abban, hogy a zsidó közösség biztonságának szavatolása érdekében továbbra is szorosan együttműködnek” – áll a közleményben. Ismert, hogy Magyarországon az Izrael-ellenes tüntetéseket egyszerűen betiltják: „Magyarországon NEM lesznek terrorpárti tüntetések! Meg fogjuk védeni Magyarország népét” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök nem sokkal azután, hogy Izrael megkezdte a Gázai övezet bombázását, azonnal kirívóan magas civil áldozati aránnyal. Mondani sem kell, hogy „Magyarország népét” nem fenyegeti az, hogy feltehetően magyarok egy idegen állam ellen tüntetnek, de annak ellenére, hogy az egész világnak címzett, angol nyelven a közösségi felületen tett „terrorpárti” megfogalmazással élt a miniszterelnök, amikor zsidó vezetőkkel tárgyalnak róla, a kormányzati tisztviselők nyíltan kijelentik, hogy az irányelv egyszerűen az Izrael-ellenes rendezvényekre vonatkozik – logikus következményeként annak, hogy ezt antiszemitizmusnak fogadják el, ahogy az IHRA definíciója javasolja, és persze magát az antiszemitizmust esetleg „közösség elleni uszítás” címén üldözik is (Btk. 332. §).
(A folytatásban elemzésre kerülnek a médiabeli zsidó manipulációk és cenzúrázások, illetve az izraeli kormánynak és hírszerzésnek a nyugati diskurzus felületeibe való befurakodása is kifejtésre kerül, majd a narratívák manipulatív összemosása, és az érdekellentétek részletesebb megismerése – hazánk példájával is – szintén szerepet kap.)
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Arria, Michael. 2023. “Columbia University suspends Students for Justice in Palestine and Jewish Voice for Peace.” Mondoweiss (November 10, 2023).
• Banco, Erin & Nahal Toosi. 2024. “US officials quietly backed Israel’s military push against Hezbollah.” Politico (September 30, 2024).
• Bellinger, Brock. 2023. “Keepers of the Peace or Soldiers: An Analysis of the 1983 Beirut Marine Barracks Bombing and the Rationale Behind Deploying Troops in a Peacekeeping Capacity.” Bound Away: The Liberty Journal of History Vol. 6, No. 1, Article 2.
• Ben-David, Daniel. 2023. “Students given support to fight ‘online war.’” The Jewish Chronicle (October 13, 2023).
• Bloch, Ben. 2022. “Rishi reshuffle: The Jewish movers and shakers in Sunak’s new government.” The Jewish Chronicle (October 28, 2022).
• Caruso, Catherine. 2024. “After House Speaker Mike Johnson Pushed Through Israel Aid Package, AIPAC Cash Came Flowing In.” The Intercept (January 20 2024).
• Celona, Larry, Khristina Narizhnaya, Isabel Keane & Alyssa Guzman. 2023. “Charlotte Wimer and Gray Segal, both 18, arrested after ripping down Hamas hostage posters in NYC.” The New York Post (November 9, 2023).
• Copp, Tara & Lolita C. Baldor. 2024. “The US is sending a few thousand more troops to the Middle East to boost security.” The Associated Press (September 30, 2024).
• Fang, Lee & Jack Poulson. 2024. “Israeli documents show expansive government effort to shape US discourse around Gaza war.” The Guardian (June 24, 2024).
• Fang, Lee & Jack Poulson. 2024c. “Israeli Documents Show Expansive Covert U.S. Influence Campaign.” Lee Fang Substack (Jun 24, 2024).
• Gordon, Neve. 2024. “Antisemitism and Zionism: The Internal Operations of the IHRA Definition.” Middle East Critique Vol. 33, No. 3: 345–360.
• Gultom, Yosua Saut Marulitua & Hafidz Zaula Miftah. 2024. “The Role of the Jewish Lobby Toward US Foreign Policy Making on the 2023 Israel-Palestine War (Case of AIPAC).” Hasanuddin Journal of Strategic and International Studies (HJSIS) Vol. 2, No. 2: 38–49.
• Hasan, Mehdi. 2024. “EXCLUSIVE: ‘You Have Been Warned’: Republican Senators Threaten the ICC Prosecutor over Possible Israel Arrest Warrants.” Zeteo (May 06, 2024).
• Hay, Andrew. 2024. “Florida’s DeSantis bans pro-Palestinian student group.” Reuters (October 26, 2023).
• Hudson, John. 2024. “U.S. signs off on more bombs, warplanes for Israel.” The Washington Post (March 29, 2024).
• Jacobson, Louis. 2023. “U.S. aid to Israel: What to know.” The Dallas Morning News (October 19, 2023).
• Kampeas, Ron. 2022. “AIPAC’s huge investment in primary campaigns is paying off — but at what price down the road?” Jewish Telegraphic Agency (July 28, 2022).
• Klippenstein, Ken & Matthew Petti. 2024. “Biden Admin Deployed Air Force Team to Israel to Assist With Targets, Document Suggests.” The Intercept (January 11 2024).
• Lendon, Brad. 2024. “How Israel and allied defenses intercepted more than 300 Iranian missiles and drones.” CNN World (April 14, 2024).
• Macleod, Alan. 2022. “Revealed: The Former Israeli Spies Working in Top Jobs at Google, Facebook and Microsoft.” MintPress News (October 31, 2022 ).
• Macleod, Alan. 2024. “Follow the Money: How Israel-Linked Billionaires Silenced US Campus Protests.” MintPress News (May 22, 2024).
• Mason, Rowena. 2024. “Robert Jenrick faces more funding questions after donor comes forward.” The Guardian (September 30, 2024).
• McEvoy, John. 2024. “Israel lobby funded half of Keir Starmer’s cabinet.” Declassified (July 9, 2024).
• McEvoy, John. 2024b. “Pro-Israel tycoon gives Labour half a million pounds.” Declassified (July 2, 2024).
• McEvoy, John. 2024c. “Israel lobbied Britain to change law on war crimes arrests.” Declassified (September 19, 2024).
• Menahan, Chris. 2023. “Pro-Israel Group Paid Students $250 Each to Attend ‘March for Israel’ Event in DC.” InformationLiberation (November 15, 2023).
• Mitchell, Ben. 2024. “PM announces £72 million to fund security for Jewish communities.” Independent (February 29, 2024).
• Murphy, Brett. 2024. “Israel Deliberately Blocked Humanitarian Aid to Gaza, Two Government Bodies Concluded. Antony Blinken Rejected Them.” ProPublica (September 24, 2024).
• Natanson, Hannah & Emmanuel Felton. 2024. “Business titans privately urged NYC mayor to use police on Columbia protesters, chats show.” Washington Post (May 16, 2024).
• Pink, Aiden. 2020. “U.S. pro-Israel groups failed to disclose grants from Israeli government.” Forward (August 31, 2020).
• Roberson, Samantha. 2022. “United Democracy Project.” FactCheck.org (August 5, 2022).
• Rothfeld, Michael, William K. Rashbaum, Dana Rubinstein & Emma G. Fitzsimmons. 2024. “Bloomberg and Crypto Billionaire Among Donors to Adams’s Legal Defense.” The New York Times (January 16, 2024).
• Salter, Jim & Anthony Izaguirre. 2024. “A pro-Israel super PAC helped defeat one Squad member. Now it’s going after another, Cori Bush.” The Associated Press (August 1, 2024).
• Sassoon, Alessandro Marazzi. 2021. “Muslim groups denounce Randy Fine for ‘hateful’ Facebook posts but he remains defiant.” Florida Today (May 26, 2021).
• Shaw, Donald & David Moore. 2024. “AIPAC Officially Surpasses $100 Million in Spending on 2024 Elections.” Sludge (August 27, 2024).
• Shaw, Donald. 2024. “AIPAC Made Record Donations to Congress in November, New FEC Filing Shows.” Sludge (January 2, 2024).
• Shoup, Laurence H. 2024. “The Council on Foreign Relations, the Israel Lobby, and the War on Gaza.” Monthly Review (May 01, 2024).
• Sofuoglu, Murat. 2024. “Can the US envoy to the Middle East, an Israeli army veteran, end the war?” TRT World (July 31, 2024).
• Sprunt, Barbara. 2024. “House passes bill aimed to combat antisemitism amid college unrest.” NPR (May 2, 2024).
• Tran, Jericho. 2023. “Brandeis University bans pro-Palestinian student group.” NBC10 Boston (November 7, 2023).
• Winograd, Marcy. 2024. “Who Are They? The CA Legislative Jewish Caucus.” LA Progressive (August 15, 2024).
• Banco, Erin & Nahal Toosi. 2024. “US officials quietly backed Israel’s military push against Hezbollah.” Politico (September 30, 2024).
• Bellinger, Brock. 2023. “Keepers of the Peace or Soldiers: An Analysis of the 1983 Beirut Marine Barracks Bombing and the Rationale Behind Deploying Troops in a Peacekeeping Capacity.” Bound Away: The Liberty Journal of History Vol. 6, No. 1, Article 2.
• Ben-David, Daniel. 2023. “Students given support to fight ‘online war.’” The Jewish Chronicle (October 13, 2023).
• Bloch, Ben. 2022. “Rishi reshuffle: The Jewish movers and shakers in Sunak’s new government.” The Jewish Chronicle (October 28, 2022).
• Caruso, Catherine. 2024. “After House Speaker Mike Johnson Pushed Through Israel Aid Package, AIPAC Cash Came Flowing In.” The Intercept (January 20 2024).
• Celona, Larry, Khristina Narizhnaya, Isabel Keane & Alyssa Guzman. 2023. “Charlotte Wimer and Gray Segal, both 18, arrested after ripping down Hamas hostage posters in NYC.” The New York Post (November 9, 2023).
• Copp, Tara & Lolita C. Baldor. 2024. “The US is sending a few thousand more troops to the Middle East to boost security.” The Associated Press (September 30, 2024).
• Fang, Lee & Jack Poulson. 2024. “Israeli documents show expansive government effort to shape US discourse around Gaza war.” The Guardian (June 24, 2024).
• Fang, Lee & Jack Poulson. 2024c. “Israeli Documents Show Expansive Covert U.S. Influence Campaign.” Lee Fang Substack (Jun 24, 2024).
• Gordon, Neve. 2024. “Antisemitism and Zionism: The Internal Operations of the IHRA Definition.” Middle East Critique Vol. 33, No. 3: 345–360.
• Gultom, Yosua Saut Marulitua & Hafidz Zaula Miftah. 2024. “The Role of the Jewish Lobby Toward US Foreign Policy Making on the 2023 Israel-Palestine War (Case of AIPAC).” Hasanuddin Journal of Strategic and International Studies (HJSIS) Vol. 2, No. 2: 38–49.
• Hasan, Mehdi. 2024. “EXCLUSIVE: ‘You Have Been Warned’: Republican Senators Threaten the ICC Prosecutor over Possible Israel Arrest Warrants.” Zeteo (May 06, 2024).
• Hay, Andrew. 2024. “Florida’s DeSantis bans pro-Palestinian student group.” Reuters (October 26, 2023).
• Hudson, John. 2024. “U.S. signs off on more bombs, warplanes for Israel.” The Washington Post (March 29, 2024).
• Jacobson, Louis. 2023. “U.S. aid to Israel: What to know.” The Dallas Morning News (October 19, 2023).
• Kampeas, Ron. 2022. “AIPAC’s huge investment in primary campaigns is paying off — but at what price down the road?” Jewish Telegraphic Agency (July 28, 2022).
• Klippenstein, Ken & Matthew Petti. 2024. “Biden Admin Deployed Air Force Team to Israel to Assist With Targets, Document Suggests.” The Intercept (January 11 2024).
• Lendon, Brad. 2024. “How Israel and allied defenses intercepted more than 300 Iranian missiles and drones.” CNN World (April 14, 2024).
• Macleod, Alan. 2022. “Revealed: The Former Israeli Spies Working in Top Jobs at Google, Facebook and Microsoft.” MintPress News (October 31, 2022 ).
• Macleod, Alan. 2024. “Follow the Money: How Israel-Linked Billionaires Silenced US Campus Protests.” MintPress News (May 22, 2024).
• Mason, Rowena. 2024. “Robert Jenrick faces more funding questions after donor comes forward.” The Guardian (September 30, 2024).
• McEvoy, John. 2024. “Israel lobby funded half of Keir Starmer’s cabinet.” Declassified (July 9, 2024).
• McEvoy, John. 2024b. “Pro-Israel tycoon gives Labour half a million pounds.” Declassified (July 2, 2024).
• McEvoy, John. 2024c. “Israel lobbied Britain to change law on war crimes arrests.” Declassified (September 19, 2024).
• Menahan, Chris. 2023. “Pro-Israel Group Paid Students $250 Each to Attend ‘March for Israel’ Event in DC.” InformationLiberation (November 15, 2023).
• Mitchell, Ben. 2024. “PM announces £72 million to fund security for Jewish communities.” Independent (February 29, 2024).
• Murphy, Brett. 2024. “Israel Deliberately Blocked Humanitarian Aid to Gaza, Two Government Bodies Concluded. Antony Blinken Rejected Them.” ProPublica (September 24, 2024).
• Natanson, Hannah & Emmanuel Felton. 2024. “Business titans privately urged NYC mayor to use police on Columbia protesters, chats show.” Washington Post (May 16, 2024).
• Pink, Aiden. 2020. “U.S. pro-Israel groups failed to disclose grants from Israeli government.” Forward (August 31, 2020).
• Roberson, Samantha. 2022. “United Democracy Project.” FactCheck.org (August 5, 2022).
• Rothfeld, Michael, William K. Rashbaum, Dana Rubinstein & Emma G. Fitzsimmons. 2024. “Bloomberg and Crypto Billionaire Among Donors to Adams’s Legal Defense.” The New York Times (January 16, 2024).
• Salter, Jim & Anthony Izaguirre. 2024. “A pro-Israel super PAC helped defeat one Squad member. Now it’s going after another, Cori Bush.” The Associated Press (August 1, 2024).
• Sassoon, Alessandro Marazzi. 2021. “Muslim groups denounce Randy Fine for ‘hateful’ Facebook posts but he remains defiant.” Florida Today (May 26, 2021).
• Shaw, Donald & David Moore. 2024. “AIPAC Officially Surpasses $100 Million in Spending on 2024 Elections.” Sludge (August 27, 2024).
• Shaw, Donald. 2024. “AIPAC Made Record Donations to Congress in November, New FEC Filing Shows.” Sludge (January 2, 2024).
• Shoup, Laurence H. 2024. “The Council on Foreign Relations, the Israel Lobby, and the War on Gaza.” Monthly Review (May 01, 2024).
• Sofuoglu, Murat. 2024. “Can the US envoy to the Middle East, an Israeli army veteran, end the war?” TRT World (July 31, 2024).
• Sprunt, Barbara. 2024. “House passes bill aimed to combat antisemitism amid college unrest.” NPR (May 2, 2024).
• Tran, Jericho. 2023. “Brandeis University bans pro-Palestinian student group.” NBC10 Boston (November 7, 2023).
• Winograd, Marcy. 2024. “Who Are They? The CA Legislative Jewish Caucus.” LA Progressive (August 15, 2024).
