Mindennek két szoros kapcsolódási pontja van ezen tanulmányunkhoz: egyrészt a sok angolban most kitörő düh, mint említésre került, a földjükön zajló gyors ütemű demográfiai változásokból ered, és azon elkerülhetetlen feszültségből, frusztrációból és keserűségből, amelyet ezek még a legtürelmesebb emberekben is lángra lobbantanak. Másrészt ezek a férfiak azért keltek ki magukból efféle haraggal, mert nincs más módjuk arra, hogy keserűségüknek és aggodalmaiknak hangot adjanak – vagy legalábbis alig van. A beszédet, különösen a multikulturális projektet kritizáló beszédet korlátozó törvények miatt sokan kétségbeesetten próbálják kifejezni dühüket. „A zavargások a meg nem hallgatottak hangja” – hallhattuk rendszeresen még a fősodratú forrásokból is az úgynevezett „Floyd nyara” alatt – a George Floyd-zavargások idején, amelyek főként az Egyesült Államokban, de kisebb mértékben az Egyesült Királyságban is zajlottak 2020-ban. Míg a baloldali zavargók ebben az esetben ugyanazokat a zászlókat lengették, amelyeket a berendezkedés is lenget (a „sokszínűség” és az „LMBTQ+”, vagy az „antirasszista” és fehérellenes érzelmek jelszavai alatt, amelyeket a hatalom legmagasabb szintjéről hallunk már évek, évtizedek óta), az angolok esetében ez a megjegyzés valóban igaz.

 

Míg a baloldali lázadók a „rendszerszintű rasszizmus” és a „fehér felsőbbrendűség” felszámolását, a „[fehér, rasszista] rendőrség finanszírozásának megszüntetését”, vagy bizonyos szobrok ledöntését, esetleg a „transzjogok” kiterjesztését, a „bigottság” megszüntetését követelték, amelyek mind politikailag korrekt dolgok – akár a diskurzusban, akár a hivatalos politikában –, de nincs platformja annak a nézőpontnak, amelyet itt és most az angol zavargók képviselnek, és amely szigorúan bevándorlásellenes (azaz a nem fehérek bevándorlását ellenzi), és fehérpárti is egyszerre. A brit fősodratban csak az a fajta bevándorlásellenes érzület megengedett, amelyet Nigel Farage (az UKIP korábbi vezetője, jelenleg Reform UK) képvisel, aki rendszeresen megerősíti, hogy támogatja a faji sokszínűséget, és – látszólag őszintén – leszögezi, hogy természetesen örül a faji keveredésnek. A kifejezetten fehérpárti mozgalmak szándékosan akadályozva vannak abban, hogy párttá váljanak, amint azt a Patriotic Alternative (PA) esete is mutatja, és a kifejezetten fehérpárti üzeneteket végül megbüntetik, amint azt Samuel Melia, a PA aktivistájának esete is mutatja (amint azt látni fogjuk).

 

Feltörő düh Anglia utcáin (Southport)

 

A zavargások időszerűsége és relevanciája ebben a vizsgálatban az, hogy mind a nem fehér bevándorlás, mind a bevándorlásellenes beszédszabályozás mögött (és most a zavargásokkal kapcsolatos tömeges letartóztatások esetében, amelyek gyakran csak a beszéd alapján történnek) súlyos zsidó befolyást találunk – Nagy-Britanniában és máshol is.

Anélkül, hogy megismétlésre kerülne, amit más kutatók már részletesen leírtak, erre a tanulmányra a nyugati demográfia manipulálásában játszott domináns zsidó szerep feltárási folyamatához való hozzájárulásként érdemes tekinteni. Annak a szerepnek, amely miatt sok fehér nemzet faji és etnikai összetétele jelentős változáson esett át csupán pár évtized alatt, és annak az egalitáriusnak nevezett, pluralista, multikulturális keretnek a létrehozásában játszott szerepnek, amelyben lassan a más – még mindig viszonylag homogén – fehér nemzetek is találják magukat. Lehetne érvelni amellett is, hogy a Közel-Kelet demográfiai konfliktusaiban és változásaiban is nagymértékben szerepet játszanak a zsidók, és szintén fontos elem, hogy ezekből a háborús konfliktusokból eredően rendkívül sok migráns és menekült indult meg Európa felé, akiket zsidók heves lendülettel segítettek is Európán belülre eljutni (lásd: Peinovich, 2024), amint arról még lesz szó, de itt és most csak arra összpontosítunk, amit a nyugati világként értelmezünk.

Evolúciós szempontból egy csoport demográfiája döntő fontosságú – talán a legfontosabb. Míg a kulturális és civilizációs degeneráltság esetleg megfordítható egy reneszánsz vagy forradalom révén (ahogy azt a történelemben már sokszor láthattuk), és még a gépfegyverekkel és munkatáborokkal őrzött diktatúrák is megszüntethetők (vagy maguktól összeomolhatnak) – amiből új energia fakadhat és újjáéleszthet egy nemzetet –, amennyiben a demográfia helyzet kaotikus, amikor az őslakosság kisebbségbe kerül a saját hazájában, nagyon kevés az esély arra, hogy ezt a helyzetet háború, vérontás, népirtás vagy etnikai tisztogatás nélkül, tehát az őslakosság részéről óriási áldozatok nélkül meg lehessen fordítani, és még akkor sem garantált a győzelem. Aki a demográfiát irányítja, az irányítja a nemzet jövőjét a legalapvetőbb szinten. Ahogy „azé a föld, aki megműveli”, úgy „azé az ország, aki teleszüli”. Az elődök bölcsessége itt is átsüt: ha nem uralod a területedet, elfoglalják mások. Hogy történelmileg, etikailag vagy erkölcsileg kihez „tartozik” érzelmi vagy jogi szempontból, az nem érdekli az evolúciós folyamatokat – aki jön, aki marad, aki „teleszüli”, az lesz az, akihez majd „tartozik”, gyakorlati és szó szerinti értelemben.

Csoportok és stratégiák

A történelemben távolabbra visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a zsidók az emberiséget csoportokból állónak, és így a csoportokat konfliktusban álló egységeknek tekintették. Az ellentétes érdekek feszültségében egyesek a saját szemszögükből nézve kedvező stratégiákat láthatnak mindebben. Az Európa múltbeli muszlim invázióihoz nyújtott zsidó segítségre például az emberi csoportokkal való zsidó strategizálás egyik korai példájaként tekinthetünk. Amint Paul Johnson (1988, 177. o.) emlékeztet bennünket: „amikor a muszlimok 711-ben megszállták Spanyolországot, a zsidók segítettek nekik a lerohanásban, gyakran az elfoglalt városokban helyőrségeket alkotva az előrenyomuló arab seregek mögött. Ez történt Córdobában, Granadában, Toledóban és Sevillában, ahol hamarosan nagy és gazdag zsidó közösségek jöttek létre. A későbbi arab geográfusok valóban »zsidó városokként« emlegetik Granadát, valamint Lucénát és Tarragonát.” Johnson szerint a hódító muszlimok „zsidó tudósokat, filozófusokat, költőket és tudósokat” hoztak Córdobába, és azt „a zsidó kultúra vezető központjává tették a világon”. (Uo.) Egyesek azonban vitatják ezt a „zsidó árulás” narratívát, de általában még ők is elismerik, hogy a zsidók, ha nem is segítették kezdettől fogva az inváziót, de üdvözölték azt, ha már ott volt. Norman Roth (1976) egyike ezeknek a történészeknek, aki muszlim forrásokat idéz arról, hogy azok „összegyűjtötték az összes zsidót a városban, és rájuk bízták annak [Córdoba] felügyeletét” (i.m, 153. o.), vagy Granada elfoglalása után „ez utóbbi hely fellegvárát a zsidók gondjaira bízták, és ez a gyakorlat szinte általánossá vált a következő években; mert valahányszor a muszlimok meghódítottak egy várost, azt a zsidók felügyeletére hagyták, csak néhány muszlimot hagyva ott, a sereg többi része új hódításokra ment...” (I. m., 154. o.)

 

Joseph ha-Kohen Emek ha-bakhah (Könnyek völgye) című 15. századi zsidó forrása a 718-as spanyolországi invázióról így számol be: „»A zsidók voltak a bajunk forrásai, és az izmaeliták kezébe adtak minket«, és a király haragra gerjedt a zsidók ellen, és a nép felbőszült...” (Idézve: i. m., 156. o.) A muszlim hódítás után végül „a zsidók Spanyolországban viszonylagos szabadságot és toleranciát tapasztaltak a muszlim uralom alatt. Sok zsidó gazdaggá és befolyásossá vált. Többen magas pozíciót szereztek a közigazgatásban, míg mások a tudományos, orvosi, irodalmi, nyelvészeti és filozófiai eredmények terén értek el nagyszerű eredményeket”, és ebben a „zsidó aranykorban ... szerteágazó tehetségük ideális eszközzé tette őket a muszlim kultúra átadására a szunnyadó Európába”. (Hellig, 1982, 23. o.) Hasonlóképpen ezt jegyzi meg Roth (1994, 1. o.) is: „A muszlim uralom alatt a zsidók virágoztak”, és „még a magasan képzett muszlim uralkodók igazgatásában is” a „legmagasabb rangra emelkedtek”. A „zsidók jelenléte a birodalomban jelentősen hozzájárult az Oszmán Birodalom politikai és gazdasági sikeréhez, hogy a premodern kor hegemón hatalmává váljon”. (Öncü, 2021, 1. o.) Általában a zsidók segítették a muszlim megszállókat az európai befogadó nemzetekkel szemben: „A zsidók számos oszmán hódításban segédkeztek; az oszmán hódítások során harc nélkül adták meg magukat”, ami „a szultánokhoz közel álló zsidó udvari orvosok és tanácsadók példátlan mértékű hatalmához vezetett, [és ez] megakadályozta a zsidó közösségekkel való rossz bánásmódot a 15. és 16. században”. (I. m., 7. o.)

 

Egy zsidó delegáció találkozik egy oszmán tisztviselővel

 

Amikor kísérlet történt arra, hogy Magyarország fővárosát visszavegyék a megszálló oszmánoktól, „a zsidók a törökök oldalára álltak az 1686-os osztrák visszafoglaláskor [Buda ostroma], és mindössze 500 zsidó élte túl az osztrák ostromot; a zsidó negyedet feldúlták és a Tóra-tekercseket elégették. Kiutasítások, erőszak és zsidóellenes törvényhozás jellemezte a Habsburgok uralmát. A zsidók 1686–1689 között nem élhettek Budán” – mutat rá a Zsidó Virtuális Könyvtár. Amikor 1204-ben Kréta szigete velencei uralom alá került, a helyi görögök továbbra is „üldözték és támadták zsidó szomszédaikat, különösen azért, mert a zsidók támogatták a sziget meghódítására irányuló időszakos muszlim erőfeszítéseket. Azok a történetek, amelyek szerint a zsidók kiszorítják a keresztényeket a kereskedelemből és támogatják a szigetre irányuló oszmán törekvéseket, 1364-ben népi zavargásokhoz és a zsidók lemészárlásához, 1416-ban és 1423-ban pedig a zsidók tulajdonszerzését korlátozó rendeletekhez vezettek”, míg az 1538-ban az oszmánokkal vívott velencei háború idején „egy pletyka, miszerint a krétai zsidók segítik az oszmánokat, arra késztette a helyi görögöket, hogy lemészároljanak minden zsidót, akit csak találnak”. (Shaw, 1991, 24. o.) Máshol is a zsidók a befogadó társadalmakban kialakult csoportkonfliktusokat használták ki saját előnyükre: „A perzsák 609–610-ben megszállták Kis-Ázsiát, és valóban, a zsidók kihasználták az alkalmat, hogy megtámadják keresztény ellenségeiket...” (Roth, 1994, 9. o.).

Moszkva főrabbija és az Európai Rabbik Konferenciájának elnöke, Pinchas Goldschmidt egy interjúban e régi szempontok modern változatát fogalmazta meg: „A régi Európa ellenreakciója” történik a bevándorlással szemben, panaszolja, hozzátéve: „Együtt látjuk magunkat, együtt harcolunk muszlim testvéreinkkel ... ők a természetes szövetségeseink”. (RT, 2015) Ezzel összhangban Goldschmidt egy máshol elhangzott beszédében közel-keleti „új európaiakról” beszélt, és kifejtette, hogy a „zsidó jövő” csak akkor biztosítható, ha „Európa a kisebbségek egyesülése [assembly]”, a „kisebbségek szivárványos egyesülése”, ami Goldschmidt számára ideális, és azt hirdeti, hogy „ez Európa, és csak így tudjuk biztosítani a zsidó jövőt”. Ehhez szerinte arra van szükség, hogy „biztosítsuk, hogy a régi Európa nem harcol ez ellen” – a zsidó vallási gyakorlatok (például a körülmetélés) ellen –, és „biztosítsuk, hogy az európai társadalom minden különböző része teljes mértékben integrálódjon az európai színtérbe”. (CoE, 2021) Fajidegen csoportok keveredtek a hagyományos Európába, mely régi Európát, úgy tűnik, megveti, és át akarja alakítani azt olyanná, amely szerinte biztosítja a zsidó túlélést – megakadályozva ezzel a hagyományos Európa túlélését. Feltűnően hasonló perspektíva ez ahhoz, ahogy a zsidók „integrálták” a megszálló muszlimokat Európába, az őslakosok kárára. Hasonlóképpen Marie van der Zyl, a Brit Zsidók Képviselőtestületének elnöke is a muszlimokkal való koalícióra szólított fel: „Zsidóként nem tudjuk egyedül legyőzni az antiszemitizmust. Más kisebbségi közösségekkel együtt kell kiállnunk.” (Harpin, 2019; további példákért lásd: Langdon, 2019) Az önérdek érvényesül itt tehát, amint azt a későbbiekben még világosabban látni fogjuk. Az önérdek szükségessé teszi a csoportdifferenciálódást, így csoportok érdekellentétéről van itt szó.

Hasonló példát szolgáltat minderre Ervin Kohn, a Mozaik Közösség (Det Mosaiske Trossamfund) zsidó csoport egyik felügyelője, az oslói zsidó közösség elnöke és a Norvég Rasszizmus Elleni Központ igazgatóhelyettese. Kohn családja az 1956-os felkelés idején menekült el Magyarországról, és Norvégia fogadta be őket. Ma, felnőttként, Kohn egy olyan programot vezet, amely a nem fehér migránsok norvégiai letelepedését segíti. Ahogy az Északi Napló című magyarországi blog munkatársa egy személyes interjúban megjegyzi: „A politikai részleg, aminek Ervin a lelke, nagyon fontos feladatokat tölt be a norvég civil életben. Rengeteg kiadványt jelentetnek meg, tanulmányokat írnak, előadásokat tartanak.” (ÉN, 2014) Kohn szerint „A rasszizmus állandóan felüti a fejét, még egy ilyen hibátlanul működő jóléti államban is, mint Norvégia”, ami arra utal, hogy a norvégok egy része vonakodik vagy ellenségesen viszonyul ahhoz, hogy idegeneket fogadjanak be az országukba – Kohn számára ez csupán „kihívás”, ahogyan küldetésüket magyarázza:


Kohn rámutat arra, hogy látszólag a norvégok minden csoporton belüli védekezési kísérletét támadják, amikor megjegyzi, hogy „Ha például hoznak egy új törvényt, amely ha a legkisebb mértékben is diszkriminatív, mi felléphetünk ellene”. Kohn csoportja nagy figyelmet fordít a fehérek esetleges védekező magatartására, ugyanis állítása szerint „figyelemmel kísérjük a szélsőjobb működését nem csak Norvégiában, hanem egész Európában is”. A bloggerek által közzétett interjú videófelvételén Kohn világossá teszi, hogy „feladatuk” nem pusztán a „segítségnyújtás”, vagy valamilyen ködös „elvnek” való megfelelés, hanem egyszerűen a norvég társadalom etnikai keveredése: „Talán még a magyar társadalomnál is jobban, a norvég társadalom egy etnikailag homogén társadalom, hatalmas többségi lakossággal, és a norvég társadalom nagyon rövid történelemmel rendelkezik az etnikai kisebbségek kapcsán, tehát van feladat!” Kohn másként vélekedik, amikor saját népéről van szó, ugyanis úgy véli, hogy „a zsidó népnek olyan történelmi kapcsolata van Izrael földjével, amely aligha cáfolható”, tisztázva, hogy ő cionista. (OT, 2015)

 

Ervin Kohn

Amikor a muszlim zsidóellenes támadások lehetséges veszélyeiről kérdezték, Kohn elárulta, hogy szerinte a fehér, őshonos nem zsidók jelentenek potenciálisan nagyobb veszélyt: „Nos, a zsidókat mindig is támadták különböző csoportok, nem csak a muszlimok. Először a görögökkel kezdődött, aztán a rómaiakkal, majd a keresztényekkel folytatódott. A zsidók a kereszténység sok-sok évszázados antijudaista kampányainak áldozatai voltak a muszlimokhoz képest” – mondja Kohn (uo.). Ennek okát illetően azt mondja, hogy „nem lehet megkérdezni a zsidókat, hogy miért támadják őket. Az elkövetőket kell megkérdezni, miért támadják a zsidókat”. Ez valóban logikusan hangzik, de amikor a zsidókat támadók kifejezik az okokat, az „antiszemitizmus” vádja véget vet ennek az okfejtésnek, ahogy a bloginterjúban büszkélkedik is azzal: „Norvégiában senki sem akarja az »antiszemita« címkét magán viselni, sem a »rasszista« jelzőt; rasszistának lenni, ha valakit azzal vádolsz, hogy rasszista, az a legrosszabb, amit Norvégiában bárkire mondhatsz.”

A nyugati demográfia átformálásában játszott zsidó szerep már létező szakirodalma

A nyugati világ, különösen az Egyesült Államok bevándorlási politikájának tudományos vizsgálatai könnyen megtalálhatók. E tanulmányok visszatérő témája az etnikai és vallási aktivisták és lobbicsoportok szerepe. A szervezett zsidóság szerepét rendszeresen kiemelik ezekben a munkákban, és, mint látni fogjuk, jó néhány szakértő – vagy maguk az aktivisták – nem csak a szerepüket emelik ki, hanem azt is, hogy ez egy vezető, meghatározó szerep volt a politikai változások befolyásolásának összetett folyamatában. A legtömörebb tanulmány ebből a szempontból, amely kifejezetten a zsidók taktikájára és motivációira összpontosít ebben a küzdelemben, Kevin MacDonald (2002), a Kaliforniai Állami Egyetem Long Beach-i, mára nyugdíjba vonult pszichológiaprofesszorának munkája.

MacDonald megjegyzi, hogy az Egyesült Államok bevándorlási politikájának megváltoztatására irányuló zsidó aktivizmus már a 19. század végén is létezett, mely aktivizmus a korlátozások, különösen a faji alapú korlátozások ellen irányult. Valóban, a nyugati diaszpórában nem ismert jelentős zsidó lobbitevékenység a bevándorlás korlátozása érdekében, különösen a befogadó nemzet hagyományos faji jellegének, a status quo megőrzése céljából. MacDonald (i. m., 258. o.) például Sheldon Morris Neuringer szakértőt idézi, aki megjegyzi, hogy 1881-től kezdődően „a zsidó szóvivők és szervezetek olyan mértékű energiáról tettek tanúbizonyságot, amelyet semmilyen más érdekelt nyomásgyakorló csoport nem tudott felülmúlni”, és hogy a bevándorlás „gyakorlatilag minden jelentős zsidó védelmi és közösségi kapcsolatokkal foglalkozó szervezet számára az aggodalom elsődleges tárgyát képezte”, és intenzíven részt vett a folyamatokban: „a zsidó erőfeszítések rendkívül fontosak voltak az olyan nem felekezeti csoportok létrehozásában és finanszírozásában, mint a Nemzeti Liberális Bevándorlási Liga és a Kitelepített Személyek Polgári Bizottsága”. Bár „a lehetséges bevándorlók számát tekintve a zsidók nyertek a legkevesebbet, de messze ők játszották a legnagyobb szerepet a törvényhozás alakításában”, jelentett ki Naomi W. Cohen, a MacDonald által összefoglaltak szerint, de Cohen azt is megjegyzi, hogy „az 1917-es, viszonylag eredménytelen korlátozó törvényhozásig vezető későbbi időszakban, amikor a korlátozásokat akarók ismét erőfeszítéseket tettek a Kongresszusban, „csak a zsidó réteg volt motivált”. (I. m., 260. o.)

 

Ez egy másik visszatérő téma lesz, ahogy haladunk előre elemzésünkben, hogy a zsidó a leginkább fókuszált és legintenzívebben motivált csoport volt. Valóban, a Wilson-kormányzat idején Louis Marshall, az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) – a 20. század nagy részében a zsidó lobbizás kulcsszervezete – vezetője hangsúlyozta, hogy ők „gyakorlatilag az egyetlenek, akik harcolnak [a bevándorlás korlátozásának műveltségi tesztje ellen]”, míg a többiek többnyire „közömbösek”. (I. m., 263. o.) Nemcsak más csoportok voltak kevésbé motiváltak a korlátozások elleni harcban, hanem „a közvélemény ellenzett minden változást a bevándorlási politikában, és különösen ellenezte a zsidó bevándorlást” (I. m., 274. o.), bár a zsidó csoportok a saját vélt érdekeiket követték, ezt figyelmen kívül hagyva. Valóban, a zsidó attitűdöket ékesen illusztrálja a MacDonald által idézett neves zsidó társadalomtudós és etnikai aktivista, Earl Raab véleménye, aki büszkén jelentette ki, hogy „a Népszámlálási Hivatal most jelentette, hogy az amerikai lakosság mintegy fele hamarosan nem fehér vagy nem európai lesz”, és mint amerikai állampolgárok, ez az átalakulás a befogadó nemzetet „azon a ponton túlra billenti, ahol egy náci-árja párt képes lenne érvényesülni ebben az országban”. Raab elismeri, hogy „Mi [zsidók] körülbelül fél évszázada tápláljuk a bigottsággal szembeni amerikai ellenzéki légkört. Ez a klíma még nem tökéletesedett, de népességünk heterogén jellege hajlamos arra, hogy azt visszafordíthatatlanná tegye – és a bigottsággal szembeni alkotmányos korlátozásainkat minden eddiginél praktikusabbá teszi”. (I. m., 244. o.)

MacDonald hangsúlyozza ezt a motivációs pontot, és idézi Stuart Svonkin munkáját, aki szintén megjegyezte, hogy a zsidó aktivisták „a csoportközi kapcsolatok mozgalma iránti elkötelezettségüket megelőző intézkedésnek tekintették, amelynek célja, hogy »ez« – a nácik európai zsidóság elleni megsemmisítő háborúja – soha ne történjen meg Amerikában”. (I. m., 256. o.) Ennek ellenére, és ezt később részletesebben is látni fogjuk, „a csoportközi kapcsolatok mozgalma gyakran a zsidó részvétel túlságosan látható voltának minimalizálásán dolgozott” (uo.), azzal a felfogással, hogy a siker garantáltabb, ha a nyomás látszólag több forrásból érkezik, nem pedig csupán egy külső csoportból. A politikai lobbizás mellett azonban az elméleti határokat is le kellett bontani, és új kereteket kellett felállítani. Egy korábbi elemzésben bemutatásra került, hogy Franz Boas mozgalma pontosan ezt érte el, és valóban, a Boas-féle narratíva lett ennek a zsidó aktivizmusnak a gerince, amint azt az Amerikai Zsidó Kongresszus 1951-ben kiadott közleménye világossá tette, amely „a továbbiakban idézte Boas néhány népszerű írását a témában, valamint Boas pártfogoltjának, Ashley Montagunak [Israel Ehrenbergnek] írásait, aki ebben az időszakban talán a leglátványosabb ellenfele volt a faji felfogásnak”. (I. m., 252, o.) Boas mellett Horace Kallen is komoly szerepet játszott, mint egy másik zsidó teoretikus, akinek az etnikai pluralizmus fogalmának kidolgozása egy új keretrendszer felépítésében valósult meg (erről bővebben később). Amikor az 1952-es McCarran-Walter-törvény részben fenntartotta a korábbi Johnson-Reed-törvény (1924-es bevándorlási törvény) faji dimenzióit, az csak átmeneti visszaesést jelentett:


A Jewish Telegraphic Agency (JTA) egy 2014-es cikkében írt a korlátozások elleni zsidó egységről ebben az 1924-es törvény elleni küzdelemben, megjegyezve, hogy „a zsidó vezetők határozottan ellenezték a törvényjavaslatot, a JTA jelentése szerint »harcos akciókat indítottak ellene«. A United Hebrew Trades, a New York-i zsidó szakszervezetek szövetsége 136 zsidó szervezetet fogott össze, hogy »országos kampányt folytasson a törvényjavaslat legyőzése érdekében«”. (Wineburg, 2014) Az Amerikai Zsidó Évkönyv 1922-ben szintén megjegyezte: „Louis Marshall úr erőfeszítései a liberális bevándorlási törvények érdekében külön említést érdemelnek. Több mint nyolc órán keresztül tanúskodott a képviselőház bevándorlási bizottsága előtt. A zsidó sajtó egyöntetűen dicsérte Marshall úr álláspontját és az általa előadott meggyőző érveket. Tanúvallomása több mint hatvan oldalt tesz ki a nyomtatott meghallgatásokból.” (Linfield, 1922, 37. o.) Ez a zsidó cél szöges ellentétben áll azzal, amit az 1952-es törvény védelmezői képviseltek, akik „a kérdést alapvetően etnikai háborúként fogalmazták meg. McCarran szenátor kijelentette, hogy a nemzeti származás rendszerének felforgatása »körülbelül egy nemzedék alatt hajlamos lenne megváltoztatni a nemzet etnikai és kulturális összetételét«”. (MacDonald, 2002, 286. o.) Az 1965-ös Hart-Celler-törvény győzelmével – amely maga is erőteljes zsidó aktivizmus eredménye volt, ahogyan MacDonald bemutatja, és ahogyan a később  részletezésre kerül – a faji védelemnek vége lett.

 

Az AJC egyik alapítója és legnevesebb vezetője, Louis Marshall (1929. szeptember 12.)

MacDonald azt is megjegyzi, hogy hasonló zsidó aktivizmus figyelhető meg a Nyugat más fehér nemzeteiben, például Kanadában (i. m., 300. o.). Amint arra rámutat, „a »Fehér Kanada« politikájának feladásáról szóló döntés a kormányhivatalnokoktól, nem pedig a választott politikusoktól származott”, és nem a nép igényének eredménye volt (i. m., 301. o.). Valóban, Irving Abella MacDonald által is idézett tanulmánya világos képet fest erről a kérdésről:


Kritikára reagálva MacDonald frissítette az ilyen típusú zsidó aktivizmusról szóló tanulmányát, megjegyezve, hogy munkáját „nemrégiben Daniel Okrent (2019) is megerősítette”, idézve őt, aki szerint negyedszázadon át „Lodge, az IRL [Bevándorláskorlátozó Liga] és szövetségeseiknek egy sor olyan befolyásos szervezettel kellett megküzdeniük, amelyeket gazdag német zsidók uraltak. ... Együttesen félelmetes és tartós ellenzéket alkottak”. (Idézve: MacDonald, 2022, 29. o.) Ez az idősebb németországi eredetű zsidó közösség „nagy szerepet játszott abban, hogy Amerika nyitott bevándorlási rendszere fennmaradt, még jóval azután is, hogy a Kelet- és Dél-Európából érkező bevándorlás már nem volt népszerű a lakosság széles körében” – teszi hozzá MacDonald. (Uo.) Ehhez képest a nem zsidó bevándorló csoportok „nem voltak fontos szószólók, mert ambivalensek és gyengén szervezettek voltak”. (I. m., 30. o.) Hugh Davis Graham történész is megerősíti ezt a zsidó vezető szerepet: „A bevándorlási reform tartalma szempontjából a legfontosabbak, a mozgalom magját képező, az 1920-as évekig visszanyúló mozgalom mozgatórugói a zsidó szervezetek voltak, amelyek sokáig aktívan ellenezték a faji és etnikai kvótákat”. Zsidók álltak néhány prominens nem-zsidó mögött is: „Kevésbé látható, de ugyanolyan fontos volt az elnöki és ügynökségi stábok kulcsfontosságú tanácsadóinak erőfeszítése.” (Idézve: MacDonald, 2022, 28, 44. o; Graham, 2002, 56, 57. o.) Otis Graham (2004, 80. o.) motivációs szempontból kiemeli, hogy ez a zsidó bevándorlási lobbi „nemcsak a zsidók számára nyitott ajtókra törekedett, hanem a bevándorlási áramlás olyan mértékű diverzifikálására is, amely elegendő volt a nyugat-európaiak többségi státuszának megszüntetéséhez, hogy egy fasiszta rezsim Amerikában valószínűtlenebbé váljon”. (Idézve itt is: MacDonald, 2022, 37)

MacDonald kutatását kritizálta a fiatal zsidó akadémikus, Nathan Cofnas (2023, 256. o.), akinek érve a zsidó szerep szükségszerű jellege ellen az, hogy a zsidók csak egy csoport voltak a több közül (később látni fogjuk az olaszok és keresztények példájával, hogy ez nem cáfolja a zsidók vezető szerepét), és ennek illusztrálására kilenc hivatalos USA-beli „áttelepítési ügynökség” nevét említi, amelyek támogatást kapnak a Külügyminisztériumtól, és amelyek közül csak a HIAS-t mutatja be zsidóként, megjegyezve, hogy „a nyolc nem zsidó áttelepítési ügynökséget figyelmen kívül hagyják” a zsidókritikus kutatók. Ha azonban közelebbről megnézzük ezt a listát, más képet kapunk, mint amit Cofnas mutat.

 

James P. Rice (balról a második) és Gaynor I. Jacobson (jobb szélen), a HIAS vezetői 1968-ban Ted Kennedy szenátorral (jobbról a második)

 

A Church World Service-t egy latinónak tűnő férfi, Richard L. Santos vezeti. Az Episcopal Migration Ministries igazgatója Sarah Shipman, akinek a neve (mind a keresztneve, mind a vezetékneve) jellemző a zsidók körében, de erről nincs ismert megerősítés. Az Ethiopian Community Development Council egy többnyire etióp csoport, amelyet egy etióp férfi, Tsehaye Teferra vezet, bár a befogadás és elhelyezés igazgatóhelyettese, Olivia Wargowsky zsidónak tűnik. A Héber Bevándorlási Segélyszervezet (HIAS), mint a következő a listán, zsidó szervezet. Az International Rescue Committee-t (IRC) az Egyesült Királyságból származó David Miliband vezeti, aki zsidó (az IRC-ben általában véve nagy a zsidók jelenléte, lásd alább). A Lutheran Immigration and Refugee Services vezetője az indiai Krish O'Mara Vignarajah elnök-vezérigazgató, és van egy zsidó vezérigazgatója, Mark Soloweszyk, aki ebben a szerepkörben „a stratégiai terv végrehajtására és a szervezet minél hatékonyabb működésére összpontosít”. Más nem fehérek is vannak a vezetőségben, például Saba Berhane a programigazgató, Chris Bizimungu a támogatások finanszírozásáért felelős igazgató, Kimberly Stokes az üzleti műveletekért felelős igazgató, Muhsin Hasan az alelnök, többek között még: Andrew Rhabb, Matour Alier, Habib Enayetullah, 2024-től. (Nemrég változtatták meg a nevüket Global Refuge-ra.) Az US Committee for Refugees-t egy indiai férfi, Eskinder Negash és egy arab férfi, Tawfik Alazem vezeti. A United States Conference of Catholic Bishops vezetősége fehérnek tűnik, talán Theresa Ridderhoff főtitkárhelyettes kivételével. A World Relief Corporationt a jelek szerint egy fehér férfi, Myal Greene vezeti, valamint több nem fehér ember, köztük a zsidó Jeff Walser, aki a stratégia alelnöke.

Egy lista bemutatása azzal a demonstratív szándékkal, miszerint a zsidók csak egy a sok bevándorláspárti szervezet közül, ironikusnak tűnik, amikor a hivatkozott UNHCR megjegyzi, hogy „nemzeti és állami kormányzati partnereik” a Külügyminisztérium (élén Anthony J. Blinken, egy zsidó), a Belbiztonsági Minisztérium (élén Alejandro Mayorkas, egy zsidó) és az Egészségügyi és Emberi Szolgáltatások Minisztériuma (élén a mexikói Xavier Becerra). Az, hogy a zsidók nem zsidókat vonnak be a programjuk előmozdításába, miközben domináns vagy vezető pozícióban vannak, magának a zsidókérdésnek a középpontjában áll, és egészen az ókorig nyúlik vissza. Sőt, ebben a mostani elemzésben már láttuk a muszlimokkal kapcsolatban ezt, de ezt a stratégiai elemet az olaszok és a keresztények esetében később még jobban megvilágítjuk. Összefoglalva, ezek a csoportok nagymértékben nem fehérek, és azon dolgoznak, hogy az Egyesült Államokat még inkább nem fehérré tegyék. Azt az utat járják, amelyet – igen aránytalanul és jelentős mértékben – a zsidók tapostak ki nekik a korábbi évtizedekben; sőt, némelyiküket maguk a zsidók vezetik, vagy segítik. És természetesen a Biden-kormányzat zsidó Anthony Blinkenje vezeti a Külügyminisztériumot, aki finanszírozza és sajátkezűleg választja ki ezeket a csoportokat. Mindezt Cofnas figyelmen kívül hagyja. Amikor megjegyzi, hogy a HIAS „túlzottan nagy figyelmet kap” a „szélsőjobboldalról”, figyelmen kívül hagyja szintén, hogy a HIAS a legjelentősebb, legrégebben működő csoport mind közül, amelyet 1881-ben alapítottak, és hogy ez a csoport történelmileg, már több mint egy évszázaddal ezelőtt is élen járt a bevándorlási korlátozások ellenzésében, ellentétben a többi csoporttal. Az ilyen aktivizmus kritikai elemzésében természetesen a HIAS kap nagyobb figyelmet.

Cofnas (2023, 256. o.) ezután megjegyzi a HIAS-ról, hogy „van egy izraeli kirendeltsége, amely a nem zsidó afrikaiak menekültstátuszának megadásán dolgozik”, amit a zsidó aktivizmus kritikusai „figyelmen kívül hagynak”, mintha a HIAS csupán semleges lenne. Nem kell semmit sem feltételeznünk vagy sugallnunk, ha a HIAS-ról van szó – Mark Hetfield elnök-vezérigazgató maga jellemezte munkájukat a Forward zsidó lapnak úgy, hogy az „stratégiai érdekünkben áll”. (Weiner, 2013) Hogy ez milyen érdek lehet, azt egy korábbi elnök és vezérigazgató, Leonard Glickman tette világossá a Forwardnak: „Minél sokszínűbb az amerikai társadalom, annál nagyobb biztonságban vannak [a zsidók]”. (Cattan, 2002; közbeszúrás a Forwardtól) A cikk azt is megjegyzi, hogy „a HIAS tisztviselői azt állítják, hogy a zsidóknak továbbra is támogatniuk kell más csoportok bevándorlását” emiatt, még akkor is, ha a zsidó bevándorlók száma alacsony. Ebből kiderül, hogy a HIAS-t egyértelműen zsidó identitású zsidók működtetik, és hogy aktivizmusuk zsidó érdekeket követ, amint azt kifejezetten be is vallják – az, hogy tíz, száz vagy ezer afrikainak segítenek Izraelben letelepedni, nem változtat ezen a valóságon, és nem változtat a fehér demográfia megváltoztatásához fűződő „stratégiai érdekük” korrozív hatásán sem. A HIAS izraeli „kirendeltségéről” szólva, az egyik 2023-as jelentésükből megtudjuk, hogy tagjai az Európai Iratok Nélküli Migránsokkal Foglalkozó Nemzetközi Együttműködési Platformnak (PICUM), és tervezik a kapcsolatok erősítését a globális migránsokat segítő IRAP és PILnet csoportokkal, valamint a Menekültek és Száműzöttek Európai Tanácsával – mindannyian Európában aktívak. Ezen kívül „új kapcsolatokat ápolnak az Izraelben és Ciszjordániában élő palesztin nőket segítő feminista szervezetekkel”. (HIAS, 2023, 10, 14. o.)

 

David Miliband az International Rescue Committee vezetőjeként

Andrew Joyce (2021; lásd még: 2021b) elemezte azt a fajta kritikát, amelyet Cofnas produkál, több szempontból is rámutatva annak súlyos hiányosságaira és kimutatható valótlanságaira. Joyce ugyanis empirikusan vizsgálja a zsidó részvételt mind a migránsbarát, mind a relatíve migránsellenes szervezetekben, a zsidók domináns szerepét ugyanis egyesek gyakran azzal az érvvel maszatolják el, hogy a zsidók általában véve kiemelkedőek mint egy csoport, és a migránsbarát aktivisták körében való felülreprezentáltságuk ellenére még mindig semlegesek, hiszen ennek ellenkezőjére is van példa. Ez az érv régi, a bolsevikokkal kapcsolatban is láttuk már, de rugalmassága miatt ez a narratíva gyakorlatilag bármivel kapcsolatban felhasználható. Joyce megállapította, hogy „Az összes három nagy bevándorlásellenes szervezetnél a zsidók a vezető beosztások 5,13%-át töltik be. Ez a zsidóknak a népességen belüli arányukhoz képest szerény felülreprezentáltság sok más területhez képest, de valójában egy nagyon nagyvonalú számadat lehet ez így is, amire hozzávetőleges számként tekinthetünk, mivel a zsidók teljesen hiányoztak minden megvizsgált kisebb szervezet vezetői szintjéről”. Még így is elgondolkodhatunk az ilyen csoportok komolyságán, ahogy Joyce a Szövetség az Amerikai Bevándorlási Reformért (FAIR) példájával illusztrálja, amelynek elnöke zsidó, idézve egy bennfentest, aki úgy vélekedett, hogy a csoport bezsebeli a bevándorlásellenes adományok egy részét, de „lényegében semmit sem tesz” azon kívül, hogy gátolja a potenciális riválisokat.

 

A migrációt segítő szervezetek és az azokat vezető zsidók neveinek felsorolása itt és most talán túl hosszú lenne, de ismét találkozunk David Miliband IRC-jével, amelyről Joyce megjegyzi, hogy „40%-os zsidó képviselet figyelhető meg a vezetői testületekben”, más pozíciókkal együtt, és arra a következtetésre jut, hogy a zsidók „domináns szerepet élveznek a szervezeten belül”. Újra találkozunk a HIAS-partner IRAP (International Refugee Assistance Project) nevű szervezettel is, amelynek vezetője, Becca Heller zsidó, de a csoport igazgatótanácsában, valamint néhány más befolyásos pozícióban is találunk zsidókat. Más csoportok, amelyekben jelentős vagy erős zsidó vezetőszerep van jelen, a következők: National Immigrant Justice Center, Equal Justice Works, Immigrant Defense Project, National Immigration Law Center, Florence Immigrant and Refugee Rights Project, Asylum Advocacy Project, Refugee Council, American Immigration Council és számos más. Fontos persze, és figyelembe kell venni – ahogy Joyce is rámutat – „a tömeges migráció kibontakozó korszakának »propagandisztikus« elemeit is (mint a média), vagy az aktivizmus olyan területeit, ahol a zsidók kifejezetten zsidóként lépnek fel (mint a HIAS, vagy az ADL). Valójában nem lehet összehasonlítani a zsidó részvételt a bevándorlásellenes politikában, és a zsidó részvételt a bevándorláspárti politikában.” Ez egy történelmi mintát követ, mint az már korábban megjegyzésre került: a zsidók teljes szívvel álltak a bevándorlás-ellenőrzés elleni harc mögött, és nem volt észrevehető jelenlétük a fehér befogadó nemzet etnikai védelmi oldalán.

 

(A folytatásban kitérünk Európára és Ausztráliára, majd elmerülünk az amerikai aktivizmus részleteiben, annak rendkívül sokatmondó jellege és más fehér nemzetekre kifejtett hatása miatt.)

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info