A zsidóság magyarországi nyughatatlansága, főleg az 1867-es egyenjogúsítást követően, egyre radikalizálódott formákat öltött, mert mialatt egy részük a cionizmusban látott jövőt, addig mások nem Izrael megteremtésében, hanem az őket befogadó társadalom saját igényeik szerinti átformálásában láttak lehetőséget. Ennek eredményeként a 19. század végére, de főleg a 20. század elején számos felforgató, a hagyományos magyar értékek és karakter ellenében magát meghatározó irányvonal vonzotta tömbként magába a zsidókat. Ilyen volt a pszichoanalitikai mozgalom, a bolsevizmus, vagy az úgynevezett polgári radikalizmus (a Galilei Kör mint egyik zászlóshajója annak), vagy művészi területen például az avantgárd Nyolcak (akik közül hét volt zsidó). Hagyományellenesség volt ez igazából, melyet még liberálisnak is hiba lenne nevezni, hiszen (amint korábban láthattuk és látjuk is majd még alább), a diktatórikus és dogmatikus kommunizmussal jó viszonyban volt az. Nem meglepő így, hogy a Kun Béla-féle bolsevikok egyszerűen kerültek hatalomra ilyen „szociáldemokraták” és galileisták segítségével.

A zsidók liberális vagy éppen hazafias pózban való megnyilvánulása kapcsán Istóczy Győző (1842–1915) már évtizedekkel a galileisták progresszívként való önmegjelenítése, de a bolsevikokkal való együttműködése előtt kifejtette, miről is van itt szó: „A legnagyobb önmystificátió tehát a zsidóság liberalismusában komolyan hinni. Azon kasztszerű elem, mely mindazon térről, ahova befészkelhette magát, tömör föllépésével minden idegen elemet kiszorít, kipusztít; – a mely szögletes szokásaival önmaga és a többi elemek közt áthághatlan chinai falat emel, mely szokások egyszersmind többnyire a más elemek iránt érzett mély megvetést is kifejezik [...] a mely maga részére a tolerantia legszélsőbb igényeit követelve, önmaga a képzelhető legintoleransabb elem; – s a mely a liberalismust czégül használja fel kasztjának egy gazdászati oligarchiává való tételére” – mondta a képviselő 1875. április 8-án (Istóczy, 1904, 4–5. o.), hozzátéve: „a liberalismus és a demokratia zászlajának lengetésével azok útján fészkeli be magát minden körbe, ahol kasztjának érdekei szemmeltartandók, s a mely körökben egyszer megmelegedve: megkezdi az idegen elemek kiszorításának műveletét” (i. m., 9. o.). Később, 1880. március 11-én így szólt: „az én meggyőződésem az, hogy a zsidóság csak addig színlel ragaszkodást a magyar állameszme és a magyar nemzet iránt is, míg ez országban a magyar elemé a supremátia. Vesszük el ezt, s a zsidóság azonnal hátat fordít nekünk, sőt ellenünk fordul, amint hátat fordított s ellenünk fordult akkor, amidőn 1849-ben a nemzeti ügy elveszett” (i. m., 80. o.). Próféta volt a gerinces férfi.

Magyarország átformálódik

A jelenlegi vizsgálatunk központi elemét képező könyv, az Amikor Izrael a király szerzői, a Tharaud fivérek történetükben elérkeznek aztán az őszirózsás forradalomhoz: „Károlyi gróf égisze alatt, Budapesten Nemzeti Tanács alakult, amely azt állította, hogy a rendes kormány helyébe lépett. Ez a tanács egy titkos ülésen elhatározta, hogy megszabadul az egyetlen embertől, aki képes volt szembeszállni terveivel”, majd Pogány-Schwartz József (1886–1938) főszereplésével „vártak egy kedvező alkalomra. Az 1918. október 30-ról 31-re virradó éjjel Budapesten kitört a Károlyi és barátai által előkészített forradalom” – írják a francia fivérek (Tharaudék, 2024, 53–54. o.). Tisza István (1861–1918) miniszterelnök agyonlövése kapcsán a fivérek említik, hogy „Az 1914. július 7-i birodalmi tanácsban részt vevő öt miniszter közül ő volt a második, aki merénylő keze által halt meg. Előtte Stürgkh gróf, Ausztria miniszterelnöke esett el, akit [Friedrich] Adler, a szocialista zsidó lőtt le. A többiek sorsa kevésbé volt tragikus. Amint látta, hogy az ügyek rosszul alakulnak, Berchtold gróf Svájcba menekült, ahol ma is egy gazdag főúr elegáns életét éli” (i. m., 58. o.). Hasonlóan zsidó orgyilkosa volt Pjotr Sztolipin (1862–1911) orosz miniszterelnöknek 1911-ben az anarchista-szocialista Dmitrij Bogrov (1887–1911) személyében, majd később a cári Romanov családot a zsidó Jakov Jurovszkij (1878–1938) parancsnoksága alatt végezték ki. Bár Tisza gyilkosai valószínűleg nem voltak zsidók, őt is egy nagymértékben zsidó forradalmi hév sodorta el.

Mindeközben már várakozik a bolsevikok csoportja is, akik a „polgári” réteg faltörő kosként való hasznát kivárni szándékozott. Amint Simor András (1976, 23–24. o.) körülírja művében, 1918. március 24-én megalakul Szovjet-Oroszországban az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága mellett működő magyar kommunista csoport. Vezetői: Kun-Kohn Béla, Szamuely-Szamueli Tibor, Pór-Perlstein Ernő, Rudnyánszky Endre. Szamuely aztán Lebovitz Farkas és Bresztovszky Ernő révén alakít ki kapcsolatot Szabó-Schlesinger Ervinnel, így vetve meg lábát a lenini bolsevizmusnak Magyarországon. Az itt megnevezettek szinte mind zsidók voltak, a szabadkőműves Bresztovszky és Rudnyányszky valószínű kivételével. Az ő idejükre egy kicsit még várniuk kellett, de minden okuk megvolt a bizakodásra, amint a Tharaud fivérek is rámutatnak:
 

Ebben a környezetben az orosz forradalom úgy jelent meg, mint annak a nagy estének a hajnala, amelyre Izrael évszázadok óta várt. Bármennyire is tétova volt még, [Alekszandr] Kerenszkij forradalma csodálatos távlatokat nyitott meg a zsidó képzelet számára, amely csak a galoppban való munkához ért. Azzal a tudással, amellyel rendelkeztek, közvetlen kapcsolatba kerültek orosz testvéreikkel a zsidóságnak azon a hosszú folyóján keresztül, amely Petrográdból Bielosztockon, Vilnán és Lembergen át Budapestig ér, jól tudták, hogy ez csak a kezdet, hogy a mozgalom nem ér véget, és hogy az északi síkságon hallatlan felfordulások készülnek, amelyeknek hatása, az orosz határokat átlépve, egész Európára kiterjed és az egész fennálló társadalmi rendet felülről lefelé felborítja. Legalábbis ezt remélték. (Tharaudék, 2024, 68. o.)


A francia fivérek felidézik, hogy Károlyi (és a mögötte álló zsidók) hatalomszerzése forradalmi rést vájt a magyarság szervezetébe, és már készültek ezzel a réssel ledönteni a falakat teljesen: „Másnap [október végén] hatalmas, Oroszországból utánzott plakátok jelentek meg a falakon, amelyek a bolsevik rendszer alatt az egész várost vérvörös színnel és felháborító szimbolikával borították be” (i. m., 79. o.). Itt a zsidó művészmozgalom vette ki a részét, akik a bolsevik propagandájának vizuális részéért voltak felelősek, például a Nyolcak egyes tagjainak személyében, akik közül Pór Bertalan, Berény Róbert, Czóbel Béla, Orbán Dezső, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos és Márffy Ödön mind zsidók voltak, csak Kernstok Károly nem. A Kun-rezsim támogatta a csoportot, és ha lett volna rá idő, feltehetően művelődéspolitikájának is része lett volna a zsidó kör (lásd: Rockenbauer, 2018), az elkötelezett bolsevik Berény iskoláját anyagilag is támogatták (Barki, 2018).



Pór-Pollacsek Bertalan, Tábor-Taupert János, Bíró-Weinberger Mihály és Berény-Bakofen Róbert a Tanácsköztársaság számára készült plakátjai 1919. május 1-i felvételeken (forrás: Rockenbauer, 2018)


Mindössze pár hónap kellett hozzá, hogy a bolsevik zsidók különösebb harcok nélkül egyszerűen átvegyék a hatalom ajtajának kulcsát a „szociáldemokrata” és „polgári” zsidóktól. Ligeti Dávid (2019, 30. o.) rámutat itt, hogy „lényegében már 1918. november óta nem volt visszaút: az ország bolsevizálódása már ekkor megkezdődött”. Ezek a bolsevikok egyenes kapcsolatban voltak a szovjet hatalommal, és a kormány „a szó legszorosabb értelemben a moszkvai pártközpont szatellitjévé vált” – jegyzi meg Ligeti (uo.). Szintén rámutat a szerző, hogy a magyarság számára mindez idegen volt: „A nagy háború okozta társadalmi és gazdasági krízis nélkül elképzelhetetlen lett volna a Tanácsköztársaság létrejötte. A társadalom többsége nem bolsevizálódott. Valójában egy viszonylag szűk, zömében a városi lakosságra építhetett az új államhatalom. Az a tény, hogy a rendszer nyíltan és teljességgel fel kívánta számolni a régi társadalmi rendet, különösen a paraszti rétegekben talált nyílt ellenszenvre, így nem véletlen, hogy a fontosabb ellenforradalmi gócok vidéken jöttek létre.” (I. m., 31. o.) A hagyományos magyarság és a fővárosi, urbánus zsidóság ellentéte volt ez, nagyvonalakban.

A Tharaud fivérek így érintik ezt a folyamatot:

Amikor befejezték a kiáltvány elkészítését, Kéri [Kramer Pál] és Kunfi [Kohn Zsigmond] visszatértek Károlyihoz. Vele volt két különleges titkára, Simonyi [Henri] és Gellért Oszkár, mindketten zsidók. Akár a nagyúri nemtörődömség, akár lelkiismereti aggályok, akár a hatalom elvesztése miatti legfőbb sajnálkozás miatt, Károlyi maga nem helyezte a dokumentum aljára az aláírását. Simonyi írta alá helyette. Ez a négy zsidó volt az, aki véget vetett a Magyar Köztársaságnak, és megfojtotta Károlyi ambícióinak utolsó erőfeszítéseit. (Tharaudék, 2024, 119. o.)

Tormay mindezt ekképp tolmácsolta:

A magyar parlament ünnepi termében, Lenin ágense, kényelmesen kibonthatta a bolsevizmus zászlaját, megfújhatta a szociális forradalom riadóját és hirdethette a világforradalom eljövetelét, mialatt kinn az Országház-téren Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hírül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A kőlépcső pihenőjén Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos és Preusz Mór dicsőítették a köztársaságot... Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt! Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát. (Tormay, 1939, 182. o.)

A zsidóság befolyásának egykori szakértője, Marschalkó Lajos (1903–1968) klasszikus Országhódítók című művében reagál Tormay megjegyzésére: „És valóban nem bolsevista, nem szocialista, és nem marxista uralom volt ez már, hanem idegen faji uralom a magyarság fölött” – írja, majd hozzáteszi:

Mert, ami 1919. március 21-ike után történik, nem marxizmus, nem kommunizmus, hanem az országfoglalás egy új formája „szocialista” alapon. De akik ezt az országhódítást végzik Dob-utcai, vagy nyíregyházi, kolozsvári proletárok, de épp annyira zsidók, mint Chorin Ferenc, vagy Szterényi József. Igen! Ők túszként internálják a „nagy-zsidót” is, ha kell, azonban a cél most is a magyarság fölötti uralom. Nem kapitalista formában, hanem „szocialista” világmegváltás alakjában. (Marschalkó, 1975, 180. o.)

A szociáldemokraták és kommunisták egyesülését kihirdető március 21-i határozatot az előbbiek képviseletében a következők írták alá: a „demokraták” nevében Landler Jenő, Weltner Jakab, Kunfi Zsigmond, Pogány József és Haubrich József – mind zsidó, kivéve Haubrich, aki állítólag szintén az volt, de nem bizonyos. A kommunisták képviseletében az aláírók a következők voltak: Kun Béla, Szántó Béla, Vágó Béla, Jancsik Ferenc, Vántus Károly, Chlepkó Ede, Seidler Ernő, Rabinovits József. (Böhm, 1923, 248–249. o.) Közülük Jancsik nem volt zsidó, Vántusról az a hír járta ugyan, de nem ismerek bizonyítékot erre. Eszerint a 13 aláíróból 10 (talán 12) volt zsidó – 76,9% (vagy 92,3%). Ugyanakkor nem csupán az aláírók, de a berendezkedés hatalmasai kapcsán is hasonló arányokat találunk, amint az látható lesz majd...

Szokolszky Ágnes (2016, 27. o.) elemzésében arra jut, hogy „A radikális értelmiségiek, akik közül sokan zsidó származásúak voltak, vonzódtak a szociális reformokhoz, és a liberális és a kommunista kormányok vezetői lettek”, majd a „Tanácsköztársaságban jelentős volt a zsidó érintettség: a népbiztosok (a kommunista kormány miniszterei) nagy többsége zsidó származású volt – köztük Varga Jenő közgazdász és pszichoanalitikus, aki a pénzügyek komisszárja volt, és Lukács György filozófus, aki a kultúra komisszárja volt. Az intézkedéseket vasszigorral foganatosították, beleértve a túszejtést a polgári lakosság köréből, és a forradalmi törvényszékek általi napi kivégzéseket, hogy megakadályozzák az ellenforradalmi kísérleteket.” Rámutat még a szerző a második kommunista uralom kapcsán, hogy „A kommunista vezetők többsége, beleértve a titkosrendőrséget is, zsidó származású volt, köztük maga Rákosi Mátyás is. Azon az alapon, hogy a zsidó lakosság mentesült a fasizmus fertőzésétől, a Rákosi-rendszer zsidó származású emberekben bízott, és ők gyakran kerültek vezető pozíciókba” (i. m., 38. o.). Ez utóbbi árulkodó, és itt érdemes felidézni maga Rákosi mit mondott ennek kapcsán, szerinte ugyanis sok zsidó nem a kommunista elv iránti elkötelezettség, hanem inkább a hatalomszerzés miatt csatlakozott hozzájuk: „Új veszély a hazatérő zsidók felbukkanása is, akik korábban munkásszázadokban voltak és most hazatérnek. Megjátsszák, hogy született antifasiszták, belépnek pártunkba. Szinte kivétel nélkül sejtelmük sincs a kommunizmusról, viszont intelligensek, ügyesek, és a falvakban és kisvárosokban, valamint a rendőrségnél hamarosan vezető befolyásra tesznek szert” (idézve: Pünkösti, 1992, 215. o.). Rákosi aggódik amiatt, hogy ez a rendszert veszélyezteti, és panaszkodik, hogy antiszemitának tartják őket, amiért néha az ilyen nem elég párthű zsidókat kiteszik, de ami számunkra fontos itt, amit ez mutat: cél, nem elv, ami vezérelt sok zsidót.



Egy újság ünnepli az új „magyar” bolsevik kormányt, amelynek személyzete váltakozott, de ebben a felállásban a 19-ből 14 zsidó – 73,6% (nem zsidók: Garbai, Nyisztor, Vantus, Dovcsák, Bokányi)


Tharaudék (2024, 105. o.) akként mutatják be Kun Bélát, hogy az Oroszországban „valamikor Kerenszkij forradalma után barátja lett a híres propagandistának, Radeknek, akinek igazi neve Zobelsohn volt, aki most a moszkvai külügyminisztérium nagy személyisége, és akit akkoriban a foglyok közötti bolsevista propaganda terjesztésével bíztak meg”. Körülírják, hogy Kunt pénzzel és egyebekkel ellátva küldték Magyarországra a forradalom iránti uszítás céljával, majd Böhm és Kunfi az akkor éppen letartóztatott Kunt a börtönben látogatta meg később: „Böhm és Kunfi meglátogatta Kun Bélát és a többi bebörtönzött kommunista vezetőt a letartóztatási helyükön. László, Korvin-Klein, Rabinovitz stb. is köztük volt, mind zsidók. Elérték, hogy barátaikat kinevezzék a börtön igazgatójává, így a foglyok hamarosan valójában maguk voltak az urak” (i. m., 111. o.). A bolsevik kormány felállásáról így fogalmaz a testvérpár:

Kun Béla az elnöki tisztséget Garbai Sándornak adta, egy teljesen homályos személyiségnek, akinek azonban Béla szemében az volt az előnye, hogy keresztény volt, és így elfedte a kommunista mozgalom szemita jellegét. A huszonhat komisszár közül tizennyolc zsidó volt: ez a szám méltatlan, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország húszmillió lakosa között mindössze 1,5 millió zsidó van. Ez a tizennyolc ember vette a bolsevista kormány irányítását a saját kezébe; a többiek csak figurák voltak. (I. m., 120. o.)

Keserűen hozzáfűzik még, hogy „Az Árpád-házi dinasztia után, Szent István és fiai után, az Anjouk, a Hunyadiak és a Habsburgok után volt Izrael a király a mai Magyarországon” (uo.). Itt azonban egy fontos pontra bukkantunk, Garbai kinevezése ugyanis valóban a fentebb említett céllal történt – és ennek jelentősége van.

Garbai Sándor iránytűje az utókor számára

Az antiszemitizmus elkerülése végett a zsidó mozgalmakra jellemző módszerrel éltek ők is: nem zsidót tettek vezetői székbe (Garbai Sándor személyében itt) – egy olyat, aki mögött kényelmesen megfér a valódi vezető. A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyveiben, a rezsim kezdetekor Böhm Vilmos felveti, nyílt spekulációként, hogy a fővárosi adminisztrációban három nem zsidót kéne kinevezni: Ágoston, Bokányi, majd „harmadiknak kell melléjük egy vasmunkás; ha így alakítjuk meg ezt a vezetőséget, kapnánk egy testületet, amely zsidómentes is” – teszi hozzá (idézve: Imre és Szűcs, 1986, 277. o.).

Garbai Sándor (1879–1947) csak mint maszk került felhasználásra, és később meglehetősen keserűen is tekintett vissza a bolsevik időszakra az eredetileg szociáldemokrata politikus, jelentős negatív tapasztalattal szívva tele magát addigra. Végső István történész az akkor Franciaországban élő, egykori díszgój 1172 oldalnyi, egy tervezett életrajzi könyv számára írt emlékiratait vizsgálta át, s azokból is a zsidókkal kapcsolatos emlékei, megjegyzései alapján állított össze egy válogatást pár éve, melyből fontos betekintést nyerhetünk a zsidó–magyar ellentét vetületetibe a Tanácsköztársaság kapcsán. Amint Végső (2021, 33. o.) rámutat: „Garbai kapcsán már a két világháború között is felmerült, hogy antiszemita nézeteket vallott. Böhm Vilmos az értelmiség-ellenesség mellett »nem minden alap nélkül« antiszemitizmust is érzett Garbai 1919 utáni megnyilvánulásaiban”, továbbá: „Garbai gondolkodásában vízválasztó volt 1918–1919. Kevés esettől eltekintve jól láthatóan kettéválik az 1918 előtti gondolkodásmódja a Tanácsköztársaság utánitól” (uo.). Valóban, megjegyzi még a kutató, hogy „[a] szövegben az előítélet nemcsak felbukkan, hanem állandó jelleggel jelen van. Kommunista- és zsidóellenessége kirívó a munkásmozgalmi közegben...” (i. m., 44. o.), tehát Garbai alább felvázolt meglátása automatikusan „antiszemita” a történész szerint, jóllehet az pozitív és aggodalmas érzelmeket is gyakran kifejez a zsidóság iránt. Feltehetően az efféle értékítélet nélkül meg sem jelenhetett volna a gyűjtemény. Amint Végső hangsúlyozza: „A világ jó részén az 1945 utáni politikai pártok egyértelműen tartózkodtak az antiszemita megnyilatkozástól, viszont Garbai hozzáállása nem változott” (uo.).

Végső bemutatja, Garbai miként emlékezett arra, miért őt nevezték ki elnöknek 1919-ben: „Rátért a vezetőség a Kormányzótanács elnökének kijelölésére. Kun Béla felállt és engem javasolt elnöknek. Indoka, Garbai munkás, nem zsidó, szociáldemokrata, gyakorlott az elnökségben. Mi kommunisták is támogatjuk.” (Idézve: i. m., 104. o.) Később Garbai rámutat: „A Kormányzótanács összeállítása után Kunfi kifogást emelt aziránt, hogy a népbiztosok között sok a zsidó. Ez a körülmény, mondotta, rossz benyomást tesz a magyar közösségre. Ezt az arányt csökkenteni kell, mert 28 népbiztos közül 20 a zsidó. Kunfi megjegyzése megdöbbenést keltett, de a többség úgy érvelt, hogy ezt a szempontot csak később lehet honorálni. Egyelőre induljon meg a munka a kijelöltekkel” (i. m., 106. o.). A többség szerint tehát nem gond a sok zsidó, menjen csak a program így. Az eredményt emiatt, 105 év múlva immár, ismerjük.



Garbai Sándor (1) és Kun Béla (2) 1919. március 23-án


Garbai Párizsban, 1946. április 6-án írva idézi fel a rezsimjének első napjait, s ebben fontos észrevételeket oszt meg az utókorral az egykori elnök:

  Esténként gyakran lementünk a földszinten lévő étterembe, ahol megvacsoráztunk és néztük az új funkcionáriusokat, akik Magyarország ügyét, a magyar nép sorsát intézték. Megvallom, elcsodálkoztam ezen az embertömegen, mely fel, s alá hullámzott a teremben. Mindennap összejött itt közel háromszáz ember, akiket egyenként és összességükben alig ismertem, pedig én a budapesti pártfunkcionáriusokat a szociáldemokrata pártban személyenként tartottam számon. Ezeknek az itt hemzsegő embereknek 90%-a fiatal zsidó értelmiség csoportjából került ki, akik a Visegrádi utcai kommunista párt igazolványaival indultak el karrierjük megalapozására. Megdöbbentő látvány tárult itt a szemem elé. A személyi elhanyagoltságnak, borotválatlanságnak, piszkos, sáros öltözködésnek azt a mértékét, amit itt tapasztaltam elképzelni sem tudtam. A munkások is fáradtan és kopottan a jelentek meg a bizalmi férfi [sic!] üléseken, és mégis volt rajtuk valami elfogadható, valami általánosító, tisztálkodásra mutató készség. Igyekeztek magukat rendben tartani és egy emberi nívót megközelíteni. Ezeknek az ellenkezője történt. Ezek az emberek piszkosságukkal, elhanyagoltságukkal akarták dokumentálni a proletárhoz való tartozandóságukat.
  Kun Béla maga is észrevette ezt az istálló nívót és egyik-másik hívét hangosan figyelmeztette, hogy a szappant és a borotvált [sic!] az emberek részére találták ki.
  Kalmár Henrik barátommal megtárgyaltuk ennek a szomorú jelenségnek minden vonatkozását. Kalmár elmondta, hogy kezdettől fogva bent lakik a Hungáriában és mindennap látja ezt a visszataszító jelenséget. Én is zsidó vagyok, mondotta Kalmár, a pozsonyi gettóban nőttem fel, de félek, hogy antiszemita leszek, ha ez tovább folytatódik.
  Jó, hogy nem látják ezt mások, csak mi. Ezen hatalomra való tömeges tülekedés ártalmára van a kornak és értékes zsidó értelmiségnek. Képtelenség azt hinni, hogy ilyen országban, mint Magyarország, ahol 63% katolikus 30% a református és 5% a zsidó, hatalmon maradhasson ez a zsidó értelmiség, mely most elérkezettnek látja az időt, hogy a munkás nevében hatalomra emelkedjék. Ebben az országban a zsidók érvényesülésének nem volt akadálya. Lehetett minden, ami akar. Lehetett ügyvéd, orvos, tanár, mérnök, gyáros, kereskedő, iparos és munkás. De uralkodó osztály nem lehetett. Ehhez kevesen voltak. Az uralkodó osztály mindenütt, tehát nálunk is, az egész népből képződik és ennek a felfejlődési törvénynek is ellene az, hogy ha a zsidóság most a politikai hatalmat a forradalom segítségével akarja lekötni magának. Félek, mondotta Kalmár, hogy ennek a hataloméhségnek sok ártatlan zsidó fogja megfizetni az árát. Mert ha ez nem sikerül, olyan antiszemita hullám önti el az országot, ami eddig ismeretlen volt. (I. m., 119–121. o.)

Garbai aztán így vélekedik Kalmárnak: „El kell tűnni az ellentéteknek, mert bekövetkezhet az a nem kívánatos állapot, hogy a zsidó és magyar értelmiség között élethalálharc indul, igen, hogy hatalmi pozíciójukat megtartsák. Ennek az lesz a hatása, hogy nem a dolgozó nép helyzetét javító törekvések jutnak érvényre, hanem »forradalmár« és »ellenforradalmár« jelszavak alatt véres harcok dúlnak azért, hogy a zsidó vagy a magyar értelmiség vezesse a magyar népet az eljövendő szocialista világ keretei közé!” (uo.). Mindez összhangban van jelen elemzésem alapvető tézisével – bár jegyezzük meg, hogy Garbai 27 évvel az események után vetette mindezt papírra, így nem tudni, mekkora mértékben pontos mindez, de ugyanakkor szinkronban van az ismert múlttal, és bizonyíték hiányában nincs nyomós okunk kételkedni egy ilyen fontos szereplő emlékirataiban. Hasonlóan letaglózó – és tézisemmel erősen összecsengő – az alábbi feljegyzésrészlet is 1946. április 20-ból (Párizs):

  Rabinovits a párt agitátorképző iskolájának a vezetését is átvette, ahová fiatal párttagokat vont be, és ott szervező feladatok végrehajtására képezte ki.
  Farkas István párttitkárnak feltűnt, hogy Rabinovits csak zsidó fiúkat vett be az iskolába, emiatt kérdőre vonta. Hogy ha ezt tudatosan csinálja, kénytelen a pártvezetőségnek jelentést tenni, mert ezért az egyoldalúságért a felelősséget nem vállalhatja.
  Rabinovits József lelki nyugalommal közölte Farkas Istvánnal, hogy a forradalom érdekeit tartja szem előtt, amikor ezt teszi. Megbízható forradalmár csak a zsidó tud lenni, mondotta, mert az egy létező szervezethez sem tartozik. Nincsenek nemzeti gyökerei, helyzeténél fogva nemzetközi. A világforradalom ilyen, született, nemzetközi érzelmű embereket követel, mint amilyenek a zsidók. A magyar proletárdiktatúra pedig egy fontos láncszeme a világforradalomnak, s ezért ez a forradalom csak a zsidók vezetése alatt hajthatja végre biztosan és visszavonhatatlanul történelmi feladatát. Másként nem. Oroszországban is ez a helyzet. Itt nálunk is annak kell lennie. (I. m., 130. o.)

Garbai majd felidézi, miként panaszkodott emiatt Rabinovitsnak, „veszedelmesnek” tartva ezt a gyakorlatot, mert az „[t]úlzott felelősséget hárít a zsidóságra”. Így folytatta: „Az a szocializmus, melyet csak a zsidók képviselhetnek, a munkástömegeknek nem kell. Ez azt jelentené, hogy a nemzetközi megbízhatóság égisze alatt új uralkodó osztály keletkezik, amelyből kihullanak mindazok, akik nemzeti keretek között születtek és élnek, s nemzeti gyökereik is vannak. Ne feledje el, hogy a zsidóság nemzetisége a nemzetköziség kihangsúlyozásában van, mert a szétszóródottság állapota ezt szükségszerűvé tette. De a zsidóság érdekében is szükségesnek tartom, hogy ne kövesse Ön ezt a módszert, bármilyen csábító legyen is az. Ha a munkásmozgalom vezetésében túlszaporodik a zsidóság, antiszemitizmus lesz belőle” (i. m., 147. o.).






Szintén Párizsban, 1946. augusztus 10-én Garbai ismét kíméletlen világossággal fogalmazott. Szomorú, hogy történész a történésznek adja a kilincset évtizedek óta, de egyiknek sincs bátorsága az alábbi nyilvánvalóságot papírra vetni ilyen kereken – tette ezt egy hamarosan meghaló idős ember inkább:

Olyan elmélet [a bolsevizmus] számára történt ez [a forradalom], amelynek alkotóelemeit senki sem ismerte, csak az ipari munkásság élcsapatát képező zsidó értelmiség rajongott érte, mert ebben nemcsak a szociális forradalom sikerét, hanem hatalomra jutását is látta. A hatalomra jutás volt a fő szempont. Ez a körülmény abban nyilvánult meg, hogy elhitették az ipari munkásokkal, hogy ők jutnak a változással hatalomra, s ők lesznek a hatalom birtokosai. Az ipari munkások a pártfegyelem hatása alatt nem tudták mérlegelni, hogy a változás után is a munkát nekik kell végezni, gyakran súlyos a feltételek között [sic!], mint azelőtt, de az államigazgatás át az ipari munkásság nevében [sic!], a zsidó entellektüelek vették át és ők voltak elsősorban a forradalom haszonélvezői. És mindenki ellenforradalmár volt, aki ebbéli jogaikat kétségbe vonta. A zsidóság, főként annak a fiatal eleme, példátlan szívóssággal törekedett a hatalom polcára, és szem elől tévesztette, magyar forradalom elferdült szerkezete következtében a kettős forradalmi irányt: az ipari munkásság felszabadítását és a zsidóság hatalomra jutását nem bírja el az ország, egyik a másikát magával rántja a mélybe, a bukásba, a megsemmisülésbe. (I. m., 216–217. o.)

Garbai a zsidóbolsevik magyarellenességet is illusztrálja Schulcz Ignáccal (1894–1954), annak csehszlovákiai aktivizmusa kapcsán:

De Schulcz Ignác megkövetelte híveitől, hogy a magyar nyelv használata ellen szavazzanak. A pártfegyelmet a magyar kisebbségi érdekek fölé helyezte. Még azzal sem törődött, hogy a magyarság bojkott alá helyezte a magyar nyelv árulóit, és a magyar szavazók elfordultak a szociáldemokrata párttól. Ez a magyarellenes szociáldemokrata politika csak amellett a zsidómentalitással átitatott politikai vonalvezetés mellett bontakozhatott ki, amelyet Schulcz Ignác képviselt a pártban. (I. m., 234. o.)

A fentiekhez hasonló adalékok találhatók még bőven Végső István gyűjteményében. Garbai az események kellős közepén megtapasztalt történelemről tehát rendkívül lesújtó következtetéseket vont le, főleg ami a zsidóság szerepét és hozzáállását illeti. Bár az „elfogultság” vádja jogosnak tűnhet, az a történelem minden szereplőjére (és mai elemzőjére) egyaránt elmondható, valamilyen szinten. Események főszereplőinek naplóbejegyzései, emlékiratai, megnyilvánulásai a történetírás legfontosabb elemei között szerepelnek, de Garbai esetében mindez inkább mint holmi ezotérikus, furcsa valami kerül elénk, amiben a lényeg inkább a szerző „előítéletessége”, semmint – úgymond – „utóítéletes” tapasztalatai. Ezzel szemben Garbai fogalmazási stílusa és papírra vetett gondolatai tiszta elméről árulkodnak, kritikái logikusak és – amint ezen elemzésem is bemutatni hivatott – teljes mértékben jogosak. Tekintve, hogy az ún. zsidó holokauszt törvényileg védett narratívája milyen kirívó mértékben alapul feltételezéseken és közvetett beszámolókon (vagy nyomás, esetleg kínzás alatt tett kijelentéseken), az egyik legnagyobb betekintéssel rendelkező, az események aktív szereplőjének, Garbainak a meglátásait lesöpörni az asztalról mint egy öregember antiszemita morgását, történetírói szempontból arcpirító arrogancia – talán a valódi elfogultság inkább itt lenne keresendő (például: zsidókat magyarellenességgel és törzsi etnocentrikusságal vádolni – ahogy Garbai teszi – antiszemitizmus a fősodrat szerint, míg magyarokat zsidóellenességgel és etnocentrikus motivációkkal vádolni a legtermészetesebb dolog...). Akárhogy is legyen, miközben történészek és megmondóemberek jönnek és mennek, addig az utókor számára Garbai iratai iránytűként megmaradnak.

Vidéki vérengzés

Szamuely Tibor (1890–1919) kapcsán a Tharaud fivérek (2024, 140. o.) a következő bemutatással élnek: „Egyike volt egy galíciai zsidó család három gyermekének, akik nem sokkal korábban vándoroltak Magyarországra, és az egyik északi megyében némi jólétre tettek szert. Pogányhoz, Kun Bélához és a népbiztosok nagy részéhez hasonlóan ő is az intellektuálisan elégedetlen emberek közé tartozott, akik úgy vélték, hogy a társadalom nem honorálja kellőképpen tehetségüket.” A kivégzések jellegéről így fogalmaznak: „ahonnak olyan híreket hoztak, hogy a parasztok elvágtak egy távíróvezetéket, megtámadtak néhány vörösgárdistát, vagy megtagadták a marháik és a kukoricájuk átadását”, a Lenin-fiúk nevű terroregység felbukkant, s így „Bőrbe öltözött embereivel körülvéve érkezett [Szamuely] a faluba, akik bombákat tartottak a kezükben. A helyi szovjetek által feljelentett parasztokat egymás után vezették e forradalmi törvényszék elé, amely egyetlen bíróból állt, aki köré Szamuely társai csoportosultak. Ő maga egy széken ülve, lábát hanyagul egymáson keresztbe vetve, és egy aranyhegyű cigarettát szívva viccelődött és nevetett...” (i. m., 145. o.).



Szamuely Tibor beszél a toborzónapon a Hősök terén

Bemutatják még Kohn-Kerekes Árpádot (1896–1919) is, aki Szamuely állandó társa volt a gyilkolászásokban, illetve leírást adnak egyes kivégzésekről, melyek jellemzően szadisztikus formában zajlottak. Marschalkó Lajos is idézte később „Fehér Imrének, a vörös hadsereg ezredesének jelentését, amelyet Samuelly [sic!] terroristáinak cselekedeteiről küldött Haubricht József hadtestparancsnoknak és az olasz katonai missziónak”, melyben az így fogalmazott:
Vádoljuk Samuellyt és a terroristákat a következő gaztettekkel: hatáskörüket túllépve sok ártatlan embert végeztek ki. A vádlottaknak nem volt joguk magukat védeni, velük kihallgatás nélkül végeztek. Eljárásuk, amely minden legkisebb igényű humanitást is kigúnyolt a következő volt:
A terroristák, amint megérkeztek valamelyik községbe, a férfi lakosságot nyomban összeterelték és ütlegelték. Samuelly kiválasztott közülük 10-15, esetleg több személyt, és anélkül, hogy a szerencsétlenekhez egy szót is intézett volna, átadta őket a Lenin-fiúknak. A Lenin-fiúk, mint a vadállatok nekiestek a szerencsétlen áldozatoknak, és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni, és rohamkésekkel szurkálni. Az emberek testéből patakzott a vér. Nagyon soknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, addig szurkálták késekkel, amíg élet volt benne.
(Idézve: Marschalkó, 1975, 182–183. o., kiemelés az eredetiben)

Marschalkó majd utal Tharaudék művére is: „Nem vehetjük rossz néven, ha [a fentieket leközlő] Molnár Jenő nem mondotta ki, amit később a Tharaud testvérek írtak meg, hogy így van ez mindenütt: »Ahol Izrael a király.«” (i. m., 188. o.). Konok Péter a Lenin-fiúk szerepét ekként mutatja be: „a Tanácsköztársaság hivatalos és félhivatalos terrorcsoportjai (az elnevezést maguk is használták) elsősorban a »proletárhatalom védelmére« összpontosítottak. A cél kettős volt: egyrészt a Vörös Hadsereg ütőképességének biztosítása a frontokon, másrészt pedig az egyre terjedő ellenforradalmi lázadások és szervezkedések felszámolása a hátországban. A Forradalmi Kormányzótanács április 21-én létrehozta a Front Mögötti Bizottságot, amely egyben rögtönítélő törvényszékként is mûködött” (Konok, 2010, 75. o.). Ennek elnöke Szamuely volt, továbbá „A politikai ügyeket egyrészt a Belügyi Népbiztosság Korvin Ottó vezette Politikai Nyomozó Osztálya, másrészt az attól független Front Mögötti Bizottság, illetve a Rögtönítélő Törvényszék kezelte…” (i. m., 77. o.). Ligeti Dávid (2019, 33–34. o.) felidézi még, hogy „jól ismert Lukács György esete, aki május 2-án Poroszlónál az 5. hadosztály politikai biztosaként lövetett le nyolc embert”.



Páran a Lenin-fiúkból áldozatukkal egy széttépett fényképen, amelyet hátrahagytak egy főhadiszálláson (forrás: Tormay, 1923)


Ligeti megjegyzi még, hogy „Különösen visszás volt a háromtagú testületek szerepe a halálos ítéletek kiszabásában: itt az áldozatoknak sem fellebbezésre, sem tényleges jogi védelemre nem volt lehetősége” (i. m., 32. o.). Szamuely és társai a magyarok legyilkolása után azok javait is kisajátították. Az esetleges túlélőkre hagyás vagy a szegények közötti szétosztás helyett számos vonattal szállítottak fel Budapestre maguknak teheneket, bikákat, ökröket, sertéseket, birkákat, baromfikat száz számra, amint Szamuely Kunnak 1919. június 10-én írt távirata arról beszámol (lásd: Bizony, 1919, 72. o.).

A bolsevik zsidók úgy hitték, hogy Oroszország, és most Magyarország után sorra dőlnek majd be az országok, így semmiféle kegyetlenség nem volt túl sok. Ezt a hitet mutatja be például a hivatalos bolsevik lap, a Vörös Ujság 1919. április 9-i írása, miszerint „Ami ma Magyarországon történik, annak, ha lehet, még nagyobb jelentősége van, mint az orosz nép forradalmának. A proletárforradalmat mi visszük be Nyugat-Európába.” (Idézve: Csizsova és Józsa, 1973, 221. o.) A Pravda oroszul 1919. április 12-én, annak 2. számában fogalmazott úgy, hogy „A mostani események se többet, se kevesebbet nem jelentenek, mint azt, hogy a szocialista forradalmat átvisszük a nyugat-európai proletariátus körébe, mivel meg vagyunk győződve arról, hogy a proletárforradalom csak abban az esetben győzedelmeskedik, ha egész Európa a mi oldalunkra áll.” (Idézve: i. m., 225. o.).

Mindezzel mögöttünk, a folytatásban elemzésre kerül az identitás megnyilvánulása és szerepe, további számok és adatok, majd félrebeszélő történészi manipulációk is választ kapnak.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Barki Gergely. „A proletárdiktatura jót tesz az egésségnek” – Berény Róbert, 1919. Enigma 25. évf. 94. sz. (2018.) 128–146.
• Bizony László. A magyarországi bolsevizmus 133 napja. Leipzig–Wien: Verlag Waldheim-Eberle A. G., 1919.
• Böhm Vilmos. Két forradalom tüzében: Októberi forradalom, proletárdiktatúra, ellenforradalom. München: Verlag für Kulturpolitik, 1923.
• Csizsova, Ljudmilla; Józsa Antal (szerk.). Orosz internacionalisták a magyar Tanácsköztársaságért. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1973.
• Imre Magda, László Szűcs (szerk.). A Forradalmi Kormányzótanács jegyzőkönyvei, 1919. No. XIII. Akadémiai Kiadó, 1986.
• Istóczy Győző. Istóczy Győző országgyülési beszédei, inditványai és törvényjavaslatai 1872–1896. Budapest, 1904.
• Jérôme Tharaud, Jean Tharaud. When Israel is King. Antelope Hill Publishing, 2024.
• Konok Péter. "Az erőszak kérdései 1919–1920-ban. Vörösterror–fehérterror." Múltunk – Politikatörténeti Folyóirat 55.3 (2010): 72–91.
• Ligeti Dávid. "Hazánk első totális diktatúrája: a Tanácsköztársaság a centenárium fényében." Somogy 47.2 (2019): 30–35.
• Marschalkó Lajos. Országhódítók. München: Mikes Kelemen Kör, 1975.
• Pünkösti Árpád. "Rákosi a hatalomért: 1945–1948." Budapest: Európa Könyvkiadó, 1992.
• Rockenbauer Zoltán. A Nyolcak és az aktivisták 1919-ben. Enigma 25. évf. 94. sz. (2018.) 80–101.
• Simor András. Korvin Ottó: „...a Gondolat él...”. Budapest: Magvető, 1976.
• Szokolszky, A. (2016). Hungarian Psychology in Context. Reclaiming the Past. Hungarian Studies, 30(1), 17–56.
• Tormay Cécile. An Outlaw's Diary. Revolution. London: Philip Allan & Co., 1923.
• Tormay Cécile. Bujdosó könyv. Első kötet. Budapest: Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., 1939.
• Végső István. Garbai Sándor a Tanácsköztársaságról és a zsidóságról. Budapest: Clio Intézet, 2021.

Kapcsolódó: Amikor a zsidóság volt a király (I. rész): terjeszkedés és hatalomszerzés a Tanácsköztársaság előtt