Akárhogy is legyen, a szerzők szerint „míg a tömeges agyonlövések a megszállt területeken hosszú távon nehezen kivitelezhetőnek bizonyultak, a gázzal történő gyilkosságot már 1941 augusztusában/szeptemberében kipróbálták Auschwitz-Birkenauban” (uo.). Nem kerül kifejtésre, hogy az összegyűjtés és tömegsírba lövés, majd betemetés miért volt „nehezen kivitelezhető”, ha amúgy a narratíva szerint az Einsatzgruppe csapatok ezt ipari szinten művelték, és hogy ehhez képest az összegyűjtés, vonatoztatás, táboroztatás, orvosi ellátás, étkeztetés, mérgesgázokkal való veszélyes tömeggyilkolás, szellőztetés, hamvasztás és/vagy tömeges eltemetés miért lenne annál egyszerűbben kivitelezhető? A világtörténelem folyamán tömegek gyors lemészárlása, majd elföldelése rendkívüli hatásossággal ment végbe mindenféle rendszerek és fajok által, a négerektől az ázsiaikig. E sorok írásakor a Gázai övezetben az izraeliek sem bajlódnak táborrendszerekkel és gázkamrákkal: nehézfegyverekkel, bombákkal mészárolnak tízezreket. A szerzők szintén ragaszkodnak a gázfurgonok történetéhez is: „először motorok kipufogógázai, majd a hidrogén-cianidot tartalmazó Zyklon–B készítmény által” történt mindez – állítják (uo.). (A téma kritikus elemzéséért lásd: Alvarez, 2023; ami pedig az 1941-es állítólagos első elgázosításokat illeti: Mattogno, 2022.)

Ez az úgynevezett funkcionalizmus–intencionalizmus ellentéte a fősodratú szakirodalomban: az előbbi csoportba tartozó történészek – mint Martin Broszat és Christopher Browning, akikre a szerzők itt hivatkoznak – szerint a korai deportálások elégtelensége és a háború miatt döntött úgy a német vezetés kb. 1941-ben, hogy a világháború nyomorúságában a történelem egyik legbonyolultabb és legszövevényesebb népirtását viszi végbe: deportálásokkal, barakkokkal, gázfurgonokkal és -kamrákkal, miközben az állapotos zsidó nők szabadon szülhettek a táborokban, de a betegeket is visszasegítették az egészség mezejére (lásd korábbi írásomban és az ott hivatkozott szakirodalomban). Ezzel szemben az intencionalisták szerint Hitlernek mindig is ez volt az ördögi terve, lépésenként haladva efelé.



A landsbergi fogságban: a képet barátja, a fényképész Heinrich Hoffmann készítette becsempészett kamerával (forrás: Hoffmann, 2011)




Hitler szabadul a fogságból (forrás: Hoffmann, 2011)


A kozmikus szikra

Hitler rendelkezett azzal az adottsággal, hogy magában elmélyülve, úgymond meditációs jelleggel érzések és gondolatok viharát csitítsa le és összpontosítsa egy bizonyos cél irányába. Erről számol be egykori személyes fényképésze és közeli barátja, Heinrich Hoffmann (1885–1957) emlékirataiban. Amikor Hitler vele élő imádott unokahúga, Angelika „Geli” Raubal (1908–1931) öngyilkos lett 1931-ben, Hitler alig állt a lábán kínjában. Nem lévén képes ott maradni, ahol Geli meghalt, egy Tegernsee tó melletti házba ment egy időre, Hoffmannt is elhívva magával. Itt azonban Hitler tulajdonképpen végig egyfajta transzban volt: „Még akkor is, amikor magára hagytam, miután megmutattam neki a szobáját, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és elkezdett ide-oda járkálni. Megkérdeztem tőle, mit szeretne enni, de ő csak szó nélkül rázta a fejét. Vittem azért egy pohár tejet és néhány kekszet, majd otthagytam. A saját szobámban az ablaknál álltam, és hallgattam a fejem fölött lépkedő lábak tompa ritmusú hangját. Óráról órára, szüntelenül és vég nélkül folytatódott. Eljött az éjszaka, és még mindig hallottam, ahogy fel-alá, fel-alá, fel-alá járkál” (Hoffmann, 2011, 157. o.). Mindez napokig ment így, Hitler ugyanis nem akart részt venni Geli temetésén, arra várt, hogy megtörténjen, és a sírt meglátogathassa egyedül. Hoffmann így folytatja: „Újra felmentem, és óvatosan bekopogtam az ajtaján. Nem válaszolt. Bementem, de Hitler, aki nem vett tudomást jelenlétemről, észre sem vette; hátrakulcsolt kézzel, a szemét a távolba meresztve folytatta örökös járkálását. Arca szürke volt a gyötrelemtől és elnyűtt a fáradtságtól; szőrös borosta csúfította el az arcát, beesett szemei alatt sötét árnyékok feketéllettek, és szája keserű, kietlen vonalat rajzolt. A tej és a keksz érintetlen volt” (i. m., 157–158. o.). Végül a temetés megtörtént, és egy néma utazást követően Hitler egymaga elsétált a sírhoz. Visszatértét Hoffmann így írja le: „Alighogy beszállt a kocsiba, máris beszélni kezdett. A szeme mereven nézett a szélvédőn keresztül, és úgy tűnt, hangosan gondolkodik. »Szóval« – mondta, »most kezdődjön a harc – a harc, amelyet siker kell, hogy koronázzon«. Mindannyian hatalmas és áldott megkönnyebbülést éreztünk” (i. m., 158–159. o.).



Hitler beszédet tart 1939. november 8-án a Bürgerbräukeller sörcsarnokban, mögötte Jakob Grimminger tartja az 1923-as felkelés véres zászlaját. Percekkel lerövidített beszéde után időzített bomba robbant ugyanitt


Hoffmann beszámol arról is, hogy Hitler rendelkezett egy rendkívül erős intuícióval, megérzéssel: több esetben is előre érezte, hogy valami nagyon fontos fog történni, legyen az tömegkatasztrófa, saját biztonsága, vagy akár Geli halála. Hoffmann szerint Hitler nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni: egyfelől babonás dolognak érezte a dolgot, de valahogy mégis megbízott ebben a megérzésben – ami az életét is megmentette, például a müncheni orgyilkossági kísérlet esetében. 1939. november 8-án a Bürgerbräukeller sörcsarnokban adott Hitler beszédet (a puccskísérlet résztvevői jelenlétében), amikor a kommunista Georg Elser (1903–1945) a nemzetiszocialista vezetőket megölni hivatott robbanószerkezete felrobbant – de Hitler már nem volt ott. Hoffmann szerint „Ha Hitler egy megmagyarázhatatlan megérzés pillanatában nem szakítja félbe beszédét, kétségtelenül az összeesküvés áldozatává vált volna – és vele együtt az összegyűlt társaság nagy része is” (i. m., 119. o.). Tovább töprengve a témán, megjegyzi még: „huszonöt éves együttlétünk során számtalanszor volt alkalmam látni, hogy mennyire hajlamos volt az előérzetekre. Egészen hirtelen és bármiféle megmagyarázható ok nélkül nyugtalanná vált. A bürgerbräukelleri kísérlet alkalmával is volt egy ilyen titokzatos, sürgető érzése, hogy valami van a levegőben, hogy valami nincs rendben, és minden tervét megváltoztatta, anélkül, hogy a leghalványabb fogalma lett volna arról, miért tette ezt” (i. m., 135. o.). Hogy milyen szintű volt ez az előérzet, arról árulkodik az a történelmi érdekesség, miszerint „Kevés olyan vezető volt bármelyik században, aki ennyi merénylet célpontja lett volna: a német történészek nem kevesebb mint negyvenkét Hitler életére törő különálló merényletet azonosítottak, és még ez a lista sem teljes” – mutat rá Roger Moorhouse (2006, 2. o.; lásd még: Berthold, 2008).



Hazaáruló vezetés hazaárulók előtt tiszteleg: a kommunista Georg Elser emlékműve napjainkban (Wilhelmstraße, Berlin / forrás: berlinexperiences.com)


Nemcsak az előérzet, de egy mély átszellemültségre való fogékonyság is jellemezte Hitlert, amint arról August „Gustl” Kubizek (1888–1956), a későbbi Führer ifjúkori barátja 1953-as emlékirataiban beszámolt. Hitler már korán (az alábbi esetben 17 évesen) mutatta jelét annak, hogy a – fogalmazzunk úgy – kozmikus, monumentális érzések és víziók egyfajta médiumaként éli meg a létezést. Ennek kapcsán barátja Richard Wagner (1813–1883) Rienzi, az utolsó tribunus című, közösen megtekintett darabja kapcsán írt emlékeit itt érdemes talán hosszabban is bemutatni, mert ennek a megértése kulcsfontosságú a nemzetiszocializmus megértéséhez is:


Kubizek elmeséli még, hogy 1939-ben, Hitler kancellársága idején már, egy látogatásakor felidézte a fenti történetet neki:


A régi barát zene átélése kapcsán papírra vetett emlékei szintén egy monumentális karakterű emberről árulkodnak, aki a legviharosabb és legmeghatóbb érzéseket is képes azok legszélesebb skáláján átérezni, majd azokat összpontosítani egy kiforrott vízióban:




Savitri Devi klasszikus A villám és a Nap művének 2019-es francia kiadása


Ezt a mélységes szenvedéllyel megélt érzést a modern pszichológia valószínűleg neuroticizmusként könyvelné el, míg a pszichoanalízis számára bizonyára neurózis lenne az – egy spirituálisabb szempontból talán inkább kozmikus-isteni szikra. A nemzetiszocialista és árjaközpontú hinduizmust követő filozófus, Savitri Devi (1905–1982) panteista világfelfogásában a fentebb vázolt megérzés és átérzés az élő világegyetemből fakadó olyan „kozmikus intuíció” megnyilvánulása, ami az idővel szemben álló emberben kiélezettebben öszpontosul minden más emberi karakterhez képest. Az eredeti nevén Maximiani Julia Portas világképének időben ciklikus természete alapján A villám és a Nap című klasszikus művében (Savitri, 1958) három embertípust emel ki; az időben létező embert, az idő feletti embert, és az idővel szemben álló embert. Míg az időben élő ember a Kali-juga elősegítője, addig az idő feletti ember az idillikus Szatja-jugában magát otthon érző típus. Az idővel szembeszálló karakter viszont a Kali-juga felé közeledő, vagy már az abban lévő ciklusban alakít ki új ciklust a Szatja-juga visszaállítása érdekében – akár forradalmi, világfelforgató módon is, ha a világ már eleve felborult, és az erre szorul. Savitri Hitlert ez utóbbi karakterként azonosítja (akinek forradalmi jellegét nem feltétlenül lehet emberi mércével holmi évtizedekben mérni). A megérzés és előérzet nélküli, vízióval nem rendelkező ember, aki egydimenziós módon él saját önző igényei által igazgatva, az idő folyamának nem váj ki medret, terelve azt új irányba ilyen kozmikus mértékben – inkább maga halad a sodrással, kapkodva mindazért, amit csak elér, nem lévén képes magasabbra törni. Az időben élő ember így a hanyatlás kiváló ügynöke – a „villám”. Az idő feletti ember az aranykor embere – fennkölt karakter, a „Nap”, de nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy megóvja a kiemelkedőt (jellemzően ezt meg sem kísérli), vagy hogy újraalkossa azt, ha elvesztette. Az idővel szembeszálló ember ugyanakkor együttesen a villám és a Nap, az avatara – egy avatár, a villám hevével és kegyetlenségével, de a Nap fennköltségével és szakralitásával fordít a dolgok menetén, átírva a történelmet. Ez a nagyon ritka karakter elengedhetetlen, hogy a sorvadás ciklusából átbillenjen az ember egy régi-új aranykoréba.

Savitri szerint a nemzetiszocializmust nem lehet igazán megérteni a fenti alapok nélkül (vagy akár a zsidókérdést, akik a Kali-juga megtestesítői, és azok is voltak minden korban). Akár egyetértünk vele, akár nem, Hitler a Mein Kampf oldalain mefogalmazott alábbi gondolatai is talán a fenti szemlélet irányába hajlanak, ahol kifejti, miként tekint önmagára:


Bár a nemzetiszocializmus az ipari forradalommal összefonódik, tulajdonképpen szempont lehet, hogy az nem annyira emberi kreálmány, sokkal inkább ősi eredetű. Emellett érvelt a dán Povl H. Riis-Knudsen (2014, 4. o.) klasszikus Nemzetiszocializmus: a biológiai világkép című 1987-es esszéjében: „a nemzetiszocializmust soha nem találták ki – a természet örök törvényeiből származik, amelyek a világegyetemmel egyidősek, és amelyek minden életet irányítanak, amióta az első primitív szervezet létrejött” – írja, majd Savitri Devit idézi, amint az az ideológia kozmikus természetorientáltságáról ír. Riis-Knudsen szerint „a nemzetiszocializmus valójában nem más, mint a fizikai és biológiai törvények alkalmazása az emberi élet politikai, gazdasági, társadalmi és vallási területein ugyanúgy, ahogyan ma a technológiában alkalmazzák azokat. Ennek fényében a nemzetiszocializmus kimondottan tudományos – más világnézetektől eltérően. Nem a valóságot akarja valamilyen előre felállított elmélethez igazítani, hanem az elméleteket akarja a valósághoz igazítani” (i. m., 5. o.). Amennyiben ez így van, nem meglepő talán, hogy egy ilyen mélyen intuitív és szenvedélyes karakter, mint Hitler az, aki a természetes – avagy kozmikus – rend jellegét magában összpontosítva, azt szociális szinten is kifejezésre képes juttatni. Így személyében ez a világkép ideális teoretikusra talált (ahogy magát nevezte).



A nemzetiszocialista értelmiség ajánlott irodalmának reklámplakátja az 1930-as évekből


A Hitlers zweites Buch – az eredetileg kiadatlan, második Hitler-könyv

A Mein Kampf első, életrajzi, majd második, mozgalmi-ideológiai kötetének megjelenése után két évvel, 1928-ban állt neki Hitler megírni azt, amit eredetileg a mozgalom és párt külpolitikai irányelvének lefektetéseként tervezett. Ez az anyag csak szerkesztés nélküli vázlat formájában létezett (Max Annan, Hitler barátja által legépelve), hivatalos címet sem kapott még, ideiglenes címe a Deutsche Aussenpolitik (Német külpolitika) volt. Először eredeti nyelven került kiadásra jóval Hitler halála után Hitler második könyve: egy 1928-as dokumentum címmel (Hitler, 1961), ezt követte Hitler titkos könyve címmel Salvator Attanasio nem hivatalos angol fordítása (Hitler, 1962). Hivatalos angol kiadás csak 2003-ban látott napvilágot (egy későbbi újrakiadással: Hitler, 2006), az eredetit is szerkesztő – és a magát megtalálónak nevező – Németországból 1938-ban elmenekülő zsidó, Gerhard L. Weinberg kezei alól ismét. Később a nacionalista Arthur Kemp is kiadta azt, mely a kiadó szerint „az egyetlen teljes terjedelmű, teljesen szerkesztetlen és helyesen lefordított szöveg” (Hitler, 2014). Felmerülhet a jogosan gyanakvó érdeklődőben, hogy vajon valódi-e ez az irat, hiszen az ilyen „megtalált” dolgok könnyen lehetnek hamisak is. A válasz, hogy minden bizonnyal eredeti írással van dolgunk. Weinberg hivatkozik Albert Speer (1905–1981) építész ezt megerősítő megjegyzésére, illetve máshol Rudolf Hess is kommentálta, hogy „Herr Hitler valószínűleg nem lesz Münchenben, amíg Berlinbe nem utazik, hogy megírja a könyvét” – írta 1928 júniusában (idézve: Hitler, 2006, xvi. o.). A nemzetiszocialista Eher-Verlag könyvkiadó vezetője, Josef Berg szintén megerősítette az irat valódiságát állítólag (ők adták volna ki eredetileg).

 

Emellett Kemp kiadásának bevezetőjében az Amerikai Levéltárosok Társasága folyóiratának egyik 1962-es száma alapján a szerkesztő bemutatja, hogy 1950–51 telén az amerikai katonai hírszerzéshez tartozó két nyelvész ládányi, elemzésre váró német irat feldolgozásával foglalkozott, amikor erről az iratról azt gondolták, hogy az a Mein Kampf egy korai vázlata. Richard Bauer nyelvész volt az 1958-ban, aki rájött a félreértésre, és egy év múlva az már elérhetővé is lett. „A németországi zsidó Gerhard Weinberg így egészen valótlanul állította, hogy ő talált rá az iratra” – állapítja meg Kemp (Hitler, 2014, 11. o.). Weinberg Bauertől szerzett róla tudomást, Kemp szerint – akinek neve meg sem említődik Weinberg kiadásában, pedig a „megtalálásról” annak bevezetőjében is olvashatunk. Kemp azt is állítja, hogy „Weinberg ezután elkészítette a könyv erősen szerkesztett (valójában cenzúrázott) német nyelvű változatát” az 1961-es kiadással, melynek kiadója „a Kortárs Történeti Intézet [Institut für Zeitgeschichte; IfZ] egy történelmi kutatóközpont volt, és ma is az, amelyet a háború utáni nyugatnémet kormány hozott létre 1947-ben a szövetséges megszálló hatalmak nyomására, hogy Hitler-ellenes propagandát terjesszen Németországban” (uo.). Ez ugyanaz az IfZ, mellyel már találkoztunk a kommentált Mein Kampf kapcsán is... Ami a különbséget illeti, a Weinberg-verzió könnyebben olvasható, rugalmasabb nyelvezettel, míg Kemp változata ezek szerint tehát teljesebb és pontosabb, de valóban vázlatszerű olvasmányként hat. Megkockáztatom tehát így ezen második könyv kapcsán az „ismeretlen” jelzőt, hiszen egyrészt évtizedeken át ismeretlen volt, másrészt a szakirányú érdeklődőktől eltekintve, az átlagos – akár politikával is foglalkozó – ember előtt nemcsak tartalma, de sokszor léte is a mai napig ismeretlen.

„A politika a történelemírás folyamata” – Hitler

Hitler könyvvázlata 16 cím nélküli fejezetre oszlik, melyek zömében – értelemszerűen – külpolitikai jellegűek. Elsősorban az akkoriban aktuális dél-tiroli német–olasz ellentét és problematika bukkan fel újra és újra. Hitler szimpátiával tekint Benito Mussolini (1883–1945) fasiszta rendszerére, és nem örül annak, hogy – az ő gyakran használt megfogalmazásában – a burzsoá-nemzetiek (ma talán „kóserkonzervatívok”, „jobbliberálisok” lennének) az ottani németek vélt vagy valós problémái miatt Mussolini Olaszországa ellen agitálnak:


Hozzáteszi még, hogy „Egyetlen év alatt – vagyis az évnek csak az öt eltelt hónapjában – csak a nemzetiszocialista mozgalom soraiból kilenc embert gyilkoltak meg részben bestiális körülmények között, és több mint hatszázan megsebesültek. Erről az egész hazug bagázs hallgat, de hogy ordítanának, ha csak egyetlen ilyen tettet is elkövetne a fasizmus a dél-tiroli német elem ellen” (i. m., 281. o.). Mindezt a mai ember is jól ismeri: az elmúlt két évben például hallhattuk unalomig, hogy „Ukrajna területi integritása” így, „határainak védelme” úgy – azoktól, akik illegális, Európa-idegen megszállóknak adnak amnesztiát, vagy eleve tapssal fogadják azokat, legyen szó Amerikáról vagy Európa egyes államairól, jobb- vagy baloldali kormányokról egyaránt. Inkább – Hitler panaszához hasonlóan – a mindez ellen akár csak szavakban fellépőket üldözi a cinikus hatalom (lásd Angliában Sam Melia esetét, aki amúgy legális matricák miatt kapott két év börtönt nemrég, mert motivációja gyűlöletes volt, szerintük). Az emberi jogok, méltányosság és humanizmus zászlólengetői idős asszonyokat sem szégyellnek börtönbe zárni mindössze egy történelmi esemény kapcsán megfogalmazott véleményük miatt. Hasonlóan a mi „burzsoá-nemzeti” kormányunk a Magyar Gárdát annak idején külön törvényt létrehozva tiltotta be, de manapság a magyarokat félholtra verő anarchista terroristák terroristákként való nyilvántartása kapcsán igen komótosan, szájukat húzva kullognak ásítozva...

Mindenesetre azért is volt fontos Hitler számára mindez, mert szándékai szerint a fasiszták egy nagyobb szövetség részei lehetnének: „1920 óta minden eszközzel és a legkitartóbban próbáltam a nemzetiszocialista mozgalmat a Németország, Olaszország és Anglia közötti szövetség gondolatához szoktatni” (i. m., 256. o.). Hitler felrója a hatalomnak a németek önpusztító tendenciáját is: „Hallgatnak arról az átlagosan 17 000–22 000 emberről, akiket katasztrofális politikájuk az elmúlt években öngyilkosságba kergetett, holott ez a szám a gyerekekkel együtt csak tíz év alatt szintén több mint amennyit Dél-Tirol német lakosokban számol” (i. m., 286. o.). A Führer visszatérő panasza és aggodalma a népességfogyás például a fogamzásgátlók miatt, de – külpolitikánál maradva – a kivándorlást is a hatalom számlájára írja. Minderre eugenikai szempontból tekint: álláspontja szerint egyrészt a fogamzásgátlást az érettebbek és intelligensebbek fogják használni, ugyanígy a legrátermettebb németek hagyják el hazájukat, mert ők a leginkább képesek nekivágni az idegennek, és ott érvényesülni, amivel a hátrahagyott nemzet értékes genetikai elemet veszít (i. m., 29. o.) – ezt nevezzük agyelszívásnak (brain drain) manapság. Tarthatatlan, hogy tíz- és százezrek hagyják el a hazájukat, hogy azokat pótolja a burzsoá-nemzeti hatalom migránssokkal. Ennek a hosszú távú, katasztrofális eredményét nem nehéz előre látni.



Az 1962-es angol fordítás 1983-as kiadása


Hitler vázlata szerint „a sikertelen békepolitika ugyanolyan közvetlenül vezet egy nép pusztulásához, azaz hús-vér anyagának kihalásához, mint a félresikerült háborús politika” (i. m., 23. o.). A vezér szerint a háborúra mindig készülni kell, és néha a túlzott pacifizmus az, ami hosszú távon pusztulásba taszít egy népet, így „a nemzetiszocialista mozgalomnak mint olyannak kell a német népet arra nevelnie, hogy ne riadjon vissza attól, hogy vérét kockára tegye életének alakítása érdekében. De ugyanígy népünket arra is rá kell nevelni, hogy legalább a jövő történelmében soha többé ne kerüljön sor vérének ilyen kockára tételére fantomok kedvéért” (i. m., 276. o.). Mindezt nemcsak csoportszinten, de egyénileg is érvényesnek tartotta:


Talán ez ez elv állhatott később abbéli döntése mögött, hogy hazájában marad, és harcosaival együtt hal meg, ha kell. (Saját akaratából az életük legvégén feleségül vett Eva Braun is vele ment a halálba.) Így fogalmazott az 1945. április 29-én papírra vetett végrendeletében:


Politikai végrendeletében így fogalmaz ugyanakkor:


Hitler nem politikus volt: nem egy karrier végét látta a bukásban, hanem egy lehetőséget arra, hogy azzal is egy lépést tegyen valami felé – mint a szimbolikus halál. Egy halál, melyet maga választ, nem neki szabnak ki, melyet saját – és nem ellenségei – rendje és módja szerint alakít. Hitler mentalitása nyilvánvalóan monumentális volt, így a halálban is ezt testesítette meg. Megaláztatás, cirkusz a világ számára (mint Mussolini esetében), esetleg kínzás miatti „beismerések”, melyeket az utókor majd valósként fogad el, és a sor folytatható... Hitler nem mint fogoly és kivégzett rab került fel a történelem lapjaira, hanem mint „az ember az idővel szemben”. Rabosítás és kivégzés persze nem csorbít a valóságon, se az érdemeken – amint Hitler barátja és bajtársa, Rudolf Hess esetében is láthattuk –, de Hitler köznapi ember számára talán érthetetlen víziója tekintetében fontos volt mindez. Ez a vízió nem az adott idő keretei közötti síkon tervez, vagy rajzol fel vázlatokat, hanem, ismét, az idővel szemben: minden apróság fontos fodrot róhat a jövő alakulásának vízébe. Mindennek lehet talán a fenti – kiadatlan könyvéből származó – idézet egy korai megfogalmazódása.



A müncheni Hitler–Ludendorff-per vádlottjainak tárgyalása, 1924. február–március (forrás: Hoffmann, 2011)


Az eugenikai fajnemesítés irányelve – mint a nemzetiszocializmus egyik központi eleme – áthatja az írást: „Hatezer spártai uralkodása háromszázötvenezer helóta felett csak a spártaiak magas faji értéke miatt volt elképzelhető. Ez azonban a szisztematikus fajfenntartás eredménye volt; így Spártát az első etnikai [Völkisch] államnak kell tekinteni” – írta Hitler (2014, 38. o.). Ezzel szemben a pacifista, degenerált – mondhatni, weimari – berendezkedés megnyilvánulásai „mindenekelőtt a vérkeveredés és a fattyúság, valamint a faji lealacsonyítás táptalajai, így azok a gennyes fertőzési központok jönnek létre, amelyekben a nemzetközi zsidó faj-férgek gyarapodnak, és végül további pusztítást végeznek. Éppen ezáltal nyílik meg az út a hanyatlás előtt, amelyben az ilyen nép belső ereje gyorsan eltűnik, minden faji, erkölcsi és népi érték a pusztulás útjára lép...” (i. m., 45. o.). A „biológiai világnézet” pillérei mentén Hitler így foglalja össze azt, amit ma a liberális demokrácia aberrált kozmopolitizmusaként tekinthetünk:


Hitler ugyanakkor többször elég erősen önkritikus is – legalábbis, ami népét illeti: „a nemzeti becsület már nincs meg, mert a német nép a létért folytatott küzdelem legnehezebb időszakában a nagyvilág tudomására hozta a jellemtelenséget, azt a szemérmetlen szolgalelkűséget, a kutyaszerű, csúszó-mászó nyalizást, amit csak szégyentelennek lehet nevezni...” (i. m., 139. o.). Mindezért a gyenge és érezhetően megvetett vezetőket teszi felelőssé – így összegzi ezt:


Hitler megvetése ezen vezetők iránt világos: „Őszintén bevallom, hogy bármelyik egykori ellenséggel meg tudnék békülni, de a gyűlöletem a saját népünk sorainkban lévő árulói ellen kibékíthetetlen, és az is marad” – írta (uo.), és ki ne tudna ezzel tökéletesen azonosulni? „Segítem jóvátenni a német becsületet azzal, hogy igyekszem olyan helyzetet teremteni, amelyben ezeket a teremtményeket egy napon felelősségre vonják” – tette hozzá (i. m., 141. o.).

Visszatérő elem még az ellenségesség Franciaországgal szemben: Hitler komoly gondokra számít velük kapcsolatban, míg Angliával egységben reménykedik. Máshogy alakult, mint tudjuk. Oroszország, de inkább a szlávok kapcsán úgy vélekedik, hogy az nem egy államalkotó nép, és az orosz múlt nagyban a germán elemnek köszönheti államiságát. Hitler véleménye szerint miután a germán elem alábbhagyott, a zsidóság is könnyebben igázta le az oroszokat (i. m., 202–213. o.). Ezt a tézist valamelyest árnyalja, hogy – bár a múltbéli germán elem jelentősége valóban lehet figyelemreméltó – jelen korunkban a németek helyzete kimondottan siralmas a demográfiai hanyatlás és multikulturális sorvadás idején, míg az oroszok legalább élni akarnak, és a maguk módján térdepelés helyett két lábon állnak. Hitler ma nemzete vezetőit villámot szóró megvetéssel ítélné el, teljes joggal.

A könyvvázlat vége felé ismét a zsidókérdéshez érkezünk:


A fentiek száz év alatt sem változtak – ahogy több ezer év alatt sem (a történelmi áttekintést lásd itt). Sőt, a fenti látlelet még hatványozottabban is igaz ma, hiszen Izrael létrehozásával még mindig azt látjuk, hogy a zsidók csak más népek erőforrásait maguk felé irányítva tudnak egyáltalán létezni, legyen szó technológiai fejlesztésekről, anyagiakról, hírszerzésről, fegyverekről és háborúkról, politikai támogatásról stb. Hitler még hozzáfűzi a fentiekhez: „Az ostobaság, a gyávaság és az aljasság tehát a kezére játszik. A fattyúkban biztosítja magának az első réseket egy idegen nemzetbe való behatolásához. Ezért a zsidó uralom eredménye mindig minden kultúra tönkretétele, és végül magának a zsidónak az őrülete. Mert ő a nemzetek parazitája, és győzelme éppúgy a saját végét jelenti, mint áldozatának halálát.” (Uo.)

Emlék és ihlet

Hitler végül – amint arra találunk mindennap emlékeztetőt bőven – nem vetett véget a „Kali-jugának”, vagy legalábbis az afelé tartó ciklusnak, hogy még egy perc erejéig Savitri Devi koncepciójához visszatérjünk. A sorvadás kora – egy „új Weimar” – a nyakunkon van azóta is: hanyatló demográfia, fogyatkozó és életerejéből veszítő fehér ember (akiknek a kisebbségi sorsa a láthatáron van már saját hazáikban), a szexuális aberrációk térnyerése, és a természetes rend alapjainak bomlása folyamatban van, a nemiség aláásásától a fajkeveredésen át a „transzgyerekek” valóságáig. A fehér ember világát a zsidók elitrétege az „időben élő emberek” árulásának segítségével tolja tovább ebbe a mocsárba.

 

Hogy a hitleri hagyaték hatott-e az idő folyamának menetére, hogy az így új ciklust segítsen elő, majd elválik. Mindenesetre munkássága napjainkig össztűz alatt van, legyen az akár a Mein Kampf, vagy az általa fémjelzett korszak eleve. Talán senkiről sem hazudtak annyit a történelemben, mint Hitlerről – ha valaki számára túl ezotérikus lenne Savitri koncepciója, emlékezzen arra, milyen mitikus és ezotérikus keretet alkot az úgynevezett zsidó holokauszt hivatalos története, annak minden szent helyével, eredendő bűnével, mantráival és tabuival, szentjeivel, mártírjaival, vagy démonaival, ördögeivel. Egy mitikus, rémálomszerű koncepció ez, melynek feladata, hogy a hitleri – például papírra vetett – hagyatékot megtartsa abban a szellemi gettóban, miszerint „ide vezet mindez”. Nem aranykorhoz, nem méltósághoz, a nemzet megmaradásához, esetleg monumentális civilizációhoz, hanem „gázkamrákhoz”, tömegsírokhoz, égő gödrökbe hajított síró csecsemőkhöz, és a többi fantasztikumhoz...

Nem szükséges Hitler kritikátlan hívének lenni ahhoz, hogy tanulságos és felkavaró, vagy akár inspiráló legyen története. Talán fontos része is lehet ez annak a küzdelemnek, amit vívnunk kell a jelenlegi ciklusban – szemben az idővel, de legalábbis felette annak.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info



Hivatkozott irodalom:

• Alvarez, Santiago. The Gas Vans—A Critical Investigation, 2nd Edition, Bargoed, UK: Castle Hill Publishers, May, 2023.
• Atzmon G, Hao L, Pe'er I, Velez C, Pearlman A, Palamara PF, Morrow B, Friedman E, Oddoux C, Burns E, Ostrer H. Abraham's children in the genome era: major Jewish diaspora populations comprise distinct genetic clusters with shared Middle Eastern Ancestry. Am J Hum Genet. 2010 Jun 11;86(6):850-9. doi: 10.1016/j.ajhg.2010.04.015. PMID: 20560205; PMCID: PMC3032072.
• Berthold, Will. Die 42 Attentate auf Adolf Hitler. Augsburg: Weltbild, 2008.
• Carmi, S., Hui, K., Kochav, E. et al. Sequencing an Ashkenazi reference panel supports population-targeted personal genomics and illuminates Jewish and European origins. Nat Commun 5, 4835 (2014).