Benjámín Netanjáhú miniszterelnök maga tette világossá a napokban egy sajtótájékoztatón: „Mi vagyunk a fény népe, ők a sötétség népe [...] Megvalósítjuk Ézsaiás próféciáját.” A pontos hivatkozás, amit említett Ézs. 60,18, tehát a következő: „Híre sem lesz többé országodban erőszaknak, határaidban pusztulásnak és romlásnak. Isten szabadítását nevezed kőfalaidnak, és dicséretét kapuidnak.” Ez a semmitmondó diadalmasság azonban csak szövegkörnyezetében nyer értelmet. Hogy miről beszél itt pontosan, azt alább pár pontban felvázolom:



Hogy ők lennének a fény, vagy akármilyen isten kiválasztott népe, természetesen nevetséges, de való igaz, hogy „idegenek építik” várfalaikat, s hogy „királyai[n]k” (vezetőink) szolgálatukra állnak – ahogy az is, hogy „népek gazdagsága”, anyagi, katonai és egyéb erőforrásai hozzájuk kerül. Nem beszélve arról, hogy ezen aljas, áruló vezetőink „földre borulnak” előttük, és „lába[ik] porát nyaldossák”. Bizony, ezek a szolgalelkűek „összegyűltek, eljöttek” hozzájuk.

 

Benjámín Netanjáhú sajtótájékoztatón forrong több ezer éves törzsi gőgben

Ha mindez nem lenne elég, Netanjáhú rámutatott pár nap múlva (lásd még itt vagy itt): „Emlékezz arra, amit Amálék veled tett – szólít fel a mi szent Bibliánk, és mi emlékszünk, és harcolunk...”. Az utalás itt a következő:

 

Nem a palesztin oldalról hallunk (burkolt, de világos) felszólítást az ártatlanok, gyermekek és csecsemők megölésére, hanem a zsidók közül, onnan is a vezetőjük az egész világ színpadján teszi azt – s lám: a cselekedeteik a szavaikkal egybecsengenek, Amálék több ezer gyermekét ölték meg csak 3 hét alatt...

 

A Tantura (الطنطورة) nevű palesztin településen végbevitt mészárlás jó példája ennek a mentalitásnak és annak az etnikai tisztogatásnak, ami a kezdetekben is jellemezte a cionista területfoglalást, és aminek beható vizsgálata hozzásegíthet minket, hogy megértsük, mi miért történik ismét Palesztinában. Az erről készült tavalyi Tantura (Alon Schwarz, 2022) című dokumentumfilmben több érdekességről vallanak maguk az ott aktív Alexandroni osztag veteránjai. A filmben (08:05-nél) pár megszólaló kommentálja a történteket, mint Haim Levin: „»Egy államot karddal szereznek meg.« Ezt mondta nekem az apám: »Egy országot erőszakkal veszel el.«” [jiddisül, nevet]. Mulik Sternberg: „Persze, hogy megöltük őket. Megöltük őket... Lelkiismeretfurdalás nélkül.” Hanoch Amit: „Úgy bizony. Ha öltél, jó dolgot tettél” – mondja. Jákob Erez: „Ha magamra gondolok, képes voltam a gyilkolásra. Úgy voltam nevelve, hogy elpusztítjuk az ellenségeinket, vagy elkerülnek bennünket, mert félnek tőlünk.”

Az egyik veterán terrorista így foglalja össze tapasztalatait (41:55):

Egyéb beszámolókat is hallhatunk (44:00):

 

„Az egyik legény ott megerőszakolt egy 16 éves lányt vagy valami ilyesmi” – Josszef Diamant derűsen mesél emlékeiről a cionista etnikai tisztogatás korai hullámaiból (pillanatkép a Tantura filmből)

A civilek és fegyvertelenek tömegmészárlása is bevett szokás volt, ahogy ma is láthatjuk nagyobb mértékben. Josszef Diamant így emlékszik vissza egy ilyenre (45:00):


Több hasonló tömegmészárlásról, vagy nők agyonlövéséről vallanak a veteránok a filmben (lásd: 37:00), mindet itt nem idézem, de a hozzáállásról jól tanúskodik Haim Levin visszatekintése (47:25):


Jákob Haleli szerint „sok arab áldozat volt, és szét voltak szórva, mint a szemét. Semmi figyelmesség, semmi ilyesmi. Az utakon, az ösvényeken, a házak között, szét voltak szórva mindenütt” (46:55).



Pillanatkép a Tantura filmből – palesztin foglyokat terelnek zsidó megszállók: „Több száz palesztin város és falu lett elpusztítva 1948-ban. Legalább 750 000 palesztin vált menekültté” - olvashatjuk a képsorok alatt


Szintén kitér a film arra, miként rendezett meg a zsidó Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) hollywoodi filmstúdió egy letisztult, etnikai tisztogatást mellőző tanturai harcot, majd mutatott idilli képeket a helyiekről (1:09:30-tól).

Dávid Ben-Gúrión (1886–1973) egykori miniszterelnök kijelentette már Izrael hivatalos fennállásakor, 1954-ben: „A mi országunkban csak zsidóknak van hely. Azt mondjuk az araboknak: »tűnjetek el!« Ha nem értenek egyet, ha ellenállnak, akkor erőszakkal fogjuk őket kiszorítani” (Garaudy, 1977, 41. o.). Ma is ez a vérszomjas mentalitás uralja a zsidókat Palesztinában, a korábban említett „lefejezett csecsemők” mítoszát megteremtő katona kapcsán a Middle East Eye rámutat: „Bezalel Smotrich izraeli pénzügyminiszternek tetszett a telepesek szamáriai regionális tanácsának helyettes vezetője, Davidi Ben Zion tweetje, amelyben azt írta, hogy »Huwwara falut még ma el kell törölni... Elég a település építéséről és megerősítéséről szóló beszédből, az elrettentésnek azonnal meg kell történnie, és nincs helye kegyelemnek«”. Ez még márciusban történt, nem kell nekik Hamász-támadás, ahogy az említett település sem Gázában van, hanem Ciszjordániában.

 

Október 17-én egy kormányközeli politikai agytröszt, a Misgav Nemzetbiztonsági és Cionista Stratégiai Intézet (vezetője Meir Ben Sábát, Netanjáhú korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója) tervezetében úgy fogalmaz, hogy egy „ritka és egyedi lehetőség” adott most „a teljes gázai lakosság áttelepítése és végleges letelepedése” céljára – mutat rá a Mondoweiss. Szintén megjegyzi a cikk: „Október 12-én az izraeli 12-es csatorna riportot közölt arról, hogy a Gázai övezet etnikai megtisztításának vágya hogyan kapott teret az izraeli populáris kultúrában”. Tally Gotliv, a Kneszet tagja nem is deportálva tisztogatna, inkább egyenesen atomfegyverek bevetését szorgalmazza. Zsidó cionista társa – ezúttal egy amerikai szenátor, Joe Lieberman – Amerikától várja, hogy lebombázza, nem is Gázát, de egyenesen Iránt.

Megérdemlik-e mindezt a palesztinok a Hamász miatt?

Az érvelés, miszerint a gázaiak megérdemlik mindezt, amiért támogatják a Hamászt, kidobható az ablakon, hiszen a tőlük többnyire elkülönített ciszjordániai palesztinokat is gyilkolják a zsidók: az október 7-i Hamász-akció után „a palesztin egészségügyi minisztérium szerint legalább 74 palesztin halt meg” náluk, „sokan telepesek által elkövetett erőszakos cselekményekben” – jegyzi meg az NPR. Említésre kerül a palesztin Kuszra (قُصرة) nevű település, ahol „először négy ember halt meg. Aztán, amikor a falusiak gyászmenetben próbálták meggyászolni halottaikat, szemtanúk szerint fegyveres telepesek lesben álltak, és lelőttek egy apát és fiát.” Egy megszólaló helybéli szerint az erőszak célja, „hogy a palesztinok számára tarthatatlanná tegyék a földjükön való maradást. Ez az elnéptelenedés más helyeken már megtörtént. Legalább két faluban, al-Kvanubban és Wadi al-Szikben az izraeli telepesek erőszakos fellépése miatt nem maradtak palesztinok” – foglalja össze az NPR. Egy másik helyi szerint: „Ezek az emberek Gázában már olyan régóta ostrom alatt vannak, és olyan szinten ölik őket, hogy ezért került sor a háborúra. Ha a mi helyzetünk itt is folytatódik a telepesek támadásaival, ugyanez fog történni. Az emberek ugyanúgy fognak érezni, mint Gázában”. A BBC egyik cikkéből az is kiderül, hogy „Legalább három esetben a videofelvételek vagy a falusi szemtanúk tanúvallomásai szerint a telepesek katonai egyenruhát viseltek, vagy az izraeli hadsereg kísérte őket támadásaik során”. A Netanjáhú-kormány egyik célja a ciszjordániai területfoglalás kiterjesztése, amint a The Guardian is beszámolt erről már.



Nem Gáza, hanem a megszállt Ciszjordánia Kuszra nevű palesztin falva (kép: NPR)


Az ausztrál Sky News is rámutat:


Szintén megtudjuk, hogy „1987-ben Ciszjordániában (Kelet-Jeruzsálemet nem számítva) mindössze 60 000 izraeli telepes élt. Ez a szám 2005-re megnégyszereződött, 247 300-ra, 2021-re pedig elérte a 465 400-at. [...] További bővülést terveznek. Az idei év első hat hónapjában Izrael rekordmennyiségű, 12 855 telepeslakás tervét terjesztette elő, amelyek 600 futballpálya nagyságú területet fednek le.” Nem Gáza, és nem a Hamász tehát a baj gyökere, hanem a zsidó fundamentalista területfoglalás és etnikai tisztogatás – állami támogatással. (Azon „zsidó állam” támogatásával, mely állam mellett – ilyen viselkedésük ellenére – jellemzően a „mérsékelt” konzervatív filoszemiták büszkén kiállnak, mint a Likud-testvér Fidesz is, akik számára ugyanakkor a „cigánybűnözés” szó merő kimondása is büntetendő, mert érzéseket sért...)

 

Izrael panaszainak hangzavarában nem hallatszik a palesztinok letörlése a térképről

Hasonlóan, a probléma nem az, hogy a Hamász „nem ismeri el Izrael államot”, hanem hogy a cionisták – tengeren onnan és túl – nem ismerik el a Hamászt, lásd a CBSNews hírét 2008-ból (a Hamászt 2006-ban demokratikusan választották meg a gázaiak): „A Hamász vezetője hétfőn kijelentette, hogy palesztin fegyveres csoportja 10 éves tűzszünetet ajánlana Izraelnek, ami Izrael elismerésének hallgatólagos bizonyítéka lenne, ha az kivonulna az 1967-ben elfoglalt területekről.” Bár „azt mondta, hogy a csoport soha nem ismeri el hivatalosan Izraelt”, mindez jó lépés lehetett volna egy békésebb helyzet felé – azonban: „A hétvégén Ehud Olmert izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy úgy döntött, nem találkozik [a volt amerikai elnök Jimmy] Carterrel Izraelben, mert nem szeretné, ha úgy tűnne, hogy részt vesz a Hamásszal folytatott tárgyalásokon. Carter ugyanakkor sürgette Izraelt, hogy kezdjen közvetlen tárgyalásokat az iszlamista militáns csoporttal, és azt mondta, »probléma«, hogy Izrael és az Egyesült Államok nem hajlandó találkozni a Hamásszal. Mindkét kormány terrorszervezetnek tekinti azt.” Tárgyalások nélkül, de a cionista megszállás és terror folytatásával a Hamász militáns ellenállása logikus. Ha ez nincs, csak a behódolás van, ami a pusztulásukkal jár: vagy halál, vagy elűzetés, de mindenképpen megaláztatás, és az őshonos palesztin nép – mint nemzet és közösség – megszűnése. Maradt tehát a cselekedet, amit fojtogatott helyzetükben úgy visznek végbe, ahogy tudnak, limitált eszközeikkel. (Frölich főrabbi után szabadon: c’est la guerre!) Ahogy a Hamász nem fogadja el Izraelt, úgy nem csak a Hamászt, de a palesztin államot magát sem fogadja ez az izraeli vezetés: Netanjáhú szerint szó sem lehet erről, ahogy a Reuters is idézi.

 

Egy további pont „demokraták” figyelmébe: a Hamász 2006-os választási győzelme óta nem voltak náluk választások, és figyelembe véve, hogy a jelenlegi gázai népesség 47,3 százaléka 18 éven aluli, a 2,2 millió ember többségének soha nem is volt szavazati joga, amikor legutóbb választani lehetett. Bár nem célom azt a képet festeni, miszerint a Hamász nem képviseli a gázaiakat, „demokrata” szempontból kollektíven büntetni őket így logikailag sem jogos.

 

Október 24-én hazánk parlamentjében több párt is – köztük a kormánnyal – fontosnak érezte, hogy tudassa a világgal: Magyarország fenntartások nélkül elfogadja a cionista kereteket, és készen áll hűséges csatlósként szolgálni azok érdekeit (az eddigiekhez hasonlóan): „a terrorizmus áldozatainak joguk van megvédeni magukat, és megtenni az ahhoz szükséges lépéseket, hogy a támadás ne ismétlődhessen meg” – idézi a KDNP-s Nacsa Lőrincet az MTI beszámolója, de nem a palesztin őslakosok a terroristák által felállított Izraelje, és annak etnikai tisztogatást, illetve fegyveres megszállást okozó politikája elleni harcára, hanem a zsidókra – és azok éppen aktuális tömegmészárlására, közben keresztény templomok lebombázására – gondolt, természetesen. Ő is összemossa a Hamászt a velük ellenséges IÁ tagjai és támogatói által Európában elkövetett terrorcselekményekkel, migránsokra terelvén a szót, mintha annak köze lenne a palesztinok elnyomásához, és – szavaival élve – önvédelmükhöz, az ahhoz szükséges lépések megtételéhez, hogy a nakba és a további szőnyegbombázások ne ismétlődhessenek meg...

 

Amálék „leverése”: szenvedő és legyilkolt „gyermekek és csecsemők” látványán élvezkednek zsidók egy Telegram-csatornán

Vejkey Imre (KDNP) is ugyanazt ismétli (talán véletlenül kétszer nyomtatták ki ugyanazt a hűségesküt): szerinte Izraelnek joga van az „önvédelemre, és arra, hogy minden szükséges lépést megtegyen azért, hogy ilyen még egyszer ne történhessen”. Illés Boglárka, a Fidesz vezérszónoka szerint „házról házra járva sem gyermekeket, sem időseket nem kímélve az elképzelhető legkegyetlenebb módszerekkel mészároltak le több száz civilt [a Hamász tagjai]” – hogy ennek a kímélet hiányának ellentmondanak videók, mint az anyák és gyermekeik megkímélése (lásd korábban), feltehetően nem fogja meghatni Illést. Miközben aznap is rakétaesőt zúdított palesztin civilekre a cionista rezsim, amit ő – saját logikája alapján – támogat, szerinte a palesztinok melletti kiállások „a terroristák iránti megértést sürgető, burkoltan vagy kevésbé burkoltan a terrort dicsőitő megmozdulások”. Megtudjuk azért, hogy „amíg rajtuk múlik, nem fordulhat elő, hogy valakinek a származása vagy a vallása miatt veszélyben kellene éreznie magát” – mondta természetesen a hazai zsidóságra gondolva, miközben az iszlámozás és palesztinozás belefér a konzervatív diskurzusba, amint hallhatjuk napi szinten. A cigánybűnözéstől sújtott magyar is vakargathatja a fejét, hogy az őt megvető és bántalmazó cigánytól miért kell veszélyben éreznie magát, ha mindez valóban így van (és talán a töprengés után rájön, hogy ő csak egy magyar, rá mindez nem vonatkozik.) Mint ismert, Illés kormánya inkább a problematika néven nevezését bünteti (egy szó ára: 5 millió forint).

 

Majd végül a KDNP-s Hollik Istvántól megtudjuk, hogy „a kormány ebben az ügyben valóban pártokon átívelő együttműködésre törekedett” – mert kivételesen nem söpri le az asztalról a kormány a többi pártot, amikor a zsidók előtt kell letenni azt az esküt...

Sajnos a Mi Hazánk nem érezte fontosnak a talpnyaló pártok (és kormányunk) szolgalelkűségére, képmutatására, azok szélsőséges elfogultságára, a cionista igények kielégítése miatti esetleges célponttá válásunkra rámutatni ott és akkor legalábbis, ahogy az egekig magasztalt Izrael viszontagságainak bemutatására is jó alkalom nyílt volna itt, követelve a magyar katonák izraeli kockáztatásának abbahagyását például, amit Novák Előd máshol azért felvetett, és ellenezte Izrael jelenlegi diplomáciai támogatását is. Ő szintén a – természetesen leszavazott – módosítási javaslataiban már dicséretes módon Izraelt is terrorizmussal vádolta. Több ilyen lenne kívánatos: a Jobbik annak idején palesztinpárti és anticionista állásponttal is el tudott érni 20%-os eredményt. A magyar nemzeti radikalizmusban ezek a témák mindig is jelen voltak, de ezek képviselete elmaradt ezen az éppen aktuális cionista parlamenti szeánszon. Hazánk vezetői és a politikai berendezkedés teljes nyugalomban fogadhatott szinte hűségesküt egy idegen államnak (és a nemzetközi zsidó hatalomnak, akik felé ez a műsor igazán irányult).

Két szék között a földre

A magyar nemzeti táboron belül nyilván jelentős rész igényelné legalább a „cionisták”, vagy a régen látott mértékű „izraeli” szőnyegbombázások és etnikai tisztogatás nevén nevezését, a zsidó állam felelősségének kidomborítását, a világos anticionista állásfoglalást, de Toroczkai László korábbi bejegyzése sajnos egyenlőségjelet von a zsidó és palesztin oldalak között, ugyanakkor későbbi sajtótájékoztatóján ő is tisztességesen terrorcselekmények elkövetésével vádolta Izraelt is, ami a hazai cionista politikai palettán kimondottan üdítő, de itt még mindig a „mindkét fél” kereteivel találkozunk. A cionista fél legfőbb felelősségének kihirdetése – az eddig leírtak fényében is – egy könnyen védhető, és igazságos álláspont lehetne. Máshol, mint Ausztriában, az Infokanal Deutschösterreich inkább képzavar miatt nem foglal állást azon logika mentén, mely szerint a gázában maradni akaró szunni palesztinok és az európai terrorista szalafista muszlimok közé tehető egyenlőségjel, melynek labilitását korábban már bemutattam. Így tehát bizonyos mértékben a nacionalista körökben is a sajnálatos – és esetenként inkább gyávaságot leplező – „mindkétfelezés” uralkodik: mindkét oldal követ el rossz dolgokat, mindkét féllel vannak gondjaink, így kényelmesen és biztonságosan nem foglalunk állást... Furcsa érvnek vélem, hogy a fajvédő-nemzeti köröknek eleve nem is kéne állást foglalniuk, tekintve, hogy a felettünk uralkodók már állást foglaltak, így ha mi nem tesszük, asszisztálunk azok álláspontjához. Mivel ők határozottan haladnak egy bizonyos úton, ellenállás hiányában minket is rángatnak magukkal, amerre mennek. Nyilván nem kell minden cselekedetet és akciót támogatni, vagy elfogadni, de ebben a konfliktusban élesen kirajzolódnak a határvonalak, állást foglalni nem nehéz – sőt, fontos is, tekintve mindennek a globális folyamatokra gyakorolt jelentőségét, legyen az migráció, geopolitikai befolyás, de akár a saját vérünk és életünk is, Izrael és a cionista-atlantista vonal csatlósaiként (főleg, ha világháborúvá duzzad a helyzet). Hovatovább, ha a Hamász által elkövetett esetleges kegyetlenségek miatt nem foglal valaki állást, ezen logika mentén a migráció ellenzése kapcsán se tegye, hiszen amiatt egyes magukat nacionalistaként meghatározók is mészároltak már le civileket (lásd: Brenton Tarrant, Payton Gendron stb.). Valóban: ez az asszociációs, morális zsarolás a nemzetellenes erők bevett eszköze. Egy ügy vagy támogatandó, vagy nem: ennek mentén lenne ideális őszintén helyezkedni – ha nyomás hatására „mindkétfelezünk”, és félreállunk az útból, szabad úthoz segítjük azt, aki állást foglal.

Lehet naphosszat Klaus Schwabról vagy a fegyvergyártó cégekről beszélni, esetleg homályos háttérerőkről, pénzemberekről – ahogy 2001. szeptember 11. kapcsán is lehetett az olaj ellopásáról beszélni, biztonságosan csak a zsidó elemet kellett, és kell ma is elkerülni. Minden mást szabad okolni, mert egyik sem a hatalom szíve. A középutas „béke kell!” és „le a háborúval!” szólamok sajnos csak a jelenlegi gépezetet tartják sínen, mert őket az nem hatja meg, tudják, erőtlen jelmondatok ezek csupán. Ha valakinek megkönnyebbülés az állásfoglalás elutasítása, onnan már csak egy lépés a zsidó mantra bemagolása (azért még némi vállveregetés is jár néha). Szomorú, hogy a spanyol képviselőház tagja, Ione Belarra – a baloldali populista Podemos pártból – is radikálisabb ennél: „Nekünk, Spanyolország kormányának fel kell függesztenünk a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel” – szólít fel, célzott népirtásnak nevezve az izraeli támadásokat. Az efféle korrekt retorika és állásfoglalás a magyar nemzeti radikalizmus terén történelmileg ismert, de manapság a középutas „mindkét oldal” füstjében nem látható.



„Mindkét oldal rossz, így én nem foglalok állást!” - karikatúra a felettünk uralkodóknak kedvező passzivitásról


A szélsőbalon is megtalálható ez a „mindkétoldalozás”, amire jó példát szolgáltat az Atlanta Antifa, akik állásfoglalásuk szerint elítélik a Hamászt, mert az „egyértelműen antiszemita”, a civilek megölése pedig „undorító”. (Az elvtársaik általi civilek megnyomorítása, agyonverése, vagy meggyilkolása ugyanakkor nem vált ki belőlük hasonló undort: lásd a magát „100% antifa”-ként leíró, nyakán fekete Black Power ököl tetoválással rendelkező Michael Reinoehl esetét, aki egy szimpla konzervatívot lőtt agyon ok nélkül az oregoni Portlandben 2020 nyarán.) Az Atlanta Antifa „ellenzi” az izraeli háborús bűncselekményeket, de ezzel le is van tudva a téma, közleményükben a továbbiakban az antiszemitizmus és iszlamofóbia miatt aggódnak inkább. Állásfoglalásuk célpontjában a „neonácik” és „keresztény cionisták” állnak, akik ebből szerintük hasznot húznak – se „zsidó felsőbbrendűség”, se „cionizmus”, se semmilyen zsidó hatalmi befolyás kritikája nem fogalmazódik meg: ők filoszemitaként náciznak, míg egyes radikálisabb jobboldaliak globalistáznak és fegyvergyátócégeznek. A konfliktus gyökere, a zsidó szupremácizmus, nyugati befolyásuk és palesztinai terjeszkedésük mintha nem is lenne eleme sem a történetnek...

 

Kontrasztként vegyük például Köves Slomó állásfoglalását. Ahogy várható, a legprimitívebb és legmanipulatívabb közhelyekkel próbálja a magyarokat saját törzse szolgálatába állítani, „nácizva” egyet a legócskább lózungokkal. (Rendkívül ironikus a „ki akartak irtani mindenkit, aki nem olyan, mint ők” klisét pont egy Chábád Lubavics-szektás fanatikustól hallani, tekintve saját ikonjainak és ágazatának nem zsidókat szolgáknak tekintő nézeteit, így az is magyarázatra szorul, miféle civilizáción osztoznak ők és mi, de ezt most tegyük félre.) Ahogy Frölich Róbert főrabbi, úgy ő sem érzi a szükségét „természetesen elítélünk minden civilek elleni...” kezdetű mantrával kezdeni szövegét – pedig az ő általa támogatott cionista rezsim öli ezerszámra a civileket és gyermekeket már hetek óta, népirtást, tömegmészárlást akarva (amint korábban rámutattam), vagy az Amálék elleni harcról hallucinálva szinte habzó szájjal, ahogy Netanjáhú esetében is láthattuk. (A Köves-partner, legfőbb szektavezér Oberlander Báruch rabbi maga is hivatkozott korábban hivatalos lapjukban a Netanjáhú által is felhozott vérszomjas amáléki parancsra – manipulatív módon kivágva belöle pontozással a gyermekek és csecsemők lemészárlására vonatkozó részt, de ellenségeik elpusztításáról fantáziálva így is...) Köves „a palesztinoknak joguk van az önvédelemhez” alapok lefektetésére sem kerít sort. Nem szükséges: tudja, hogy nyeregben van fajtája, nem kell úgy tennie, mintha érdekelnék a gój életek, mert radikálisabb mint sok nacionalista, akik csak a Hamász elítélésének keretei között ítélik el Izraelt. Slomót nem vonja kérdőre, nem szorítja sarokba a lemészárolt civil- és gyermektömegek, vagy az általa által vallott nézetei miatt senki. Aki agresszívan, vehemensen tör előre, az tűzi ki a zászlót.

A „cionizmus = nacionalizmus” elv csapdája

Fel-felbukkan nacionalisták körében még az az érv is, hogy nacionalistaként támogatnunk kéne a cionizmust mint zsidó nacionalizmust holmi következetesnek vélt elvhűség mentén („minden nép nacionalizmusát támogatom” – halljuk itt-ott). Álláspontom szerint ez egy koncepcióbeli csapda. A cionizmus nem holmi „élni és élni hagyni” elvet követő „zsidó nacionalizmus” – a cionizmus egy etnocentrikus geopolitikai stratégia ideológiai és teológiai elemek szövetében, melynek nem célja minden zsidó Izraelbe csalogatása, hogy ott magukban, zsidó kultúrában fenntartsák saját csoportjukat, függetlenül élve nemzeti közösségként. A cionizmus alapvetően hagyatkozik a – főleg nyugati, fehér országokban élő – diaszpóra zsidóság befolyására gazdanemzeteiken belül, hogy azon népek vérét, verejtékét, avagy pénzét, fegyverét, politikai befolyását (nemzetközi szervekben) kiszipolyozza, és saját céljaira felhasználja. Ezért is vannak magyar katonák az izraeli határon, ahogy számos más fehér nemzet fiai is szolgálják őket, fegyvereikkel, tankjaikkal, tengeralattjáróikkal, pénzükkel, hírszerzésükkel, szankcióikkal, és a sor szinte végeláthatatlan. Izrael egy parazitikus központ, melynek a cionizmus az elvi alapja. Már William Ormsby-Gore (1885–1964) brit őrnagy, későbbi gyarmati miniszter is úgy fogalmazott Arthur Balfour cionistákat illető álláspontja kapcsán, hogy azok „egy zsidó nemzetet építenek fel mindenféle vonatkozásban, egy nemzeti központot, amelyre a zsidóság az egész világon tekinthet” (Ziff, 1938, 68. o.) Valóban, amint Roger Garaudy (1977, 47. o.) rámutat: „1967 és 1971 között a diaszpóra zsidói 1 200 000 000 dollárt küldtek Izraelbe”.

 

Ez volt Adolf Hitler (1889–1945) álláspontja is már az Izrael megalapítását jócskán megelőző Harcom című klasszikus műve megírása idején is:


Kiváló előrelátás – nyugtázhatjuk száz évvel később, hiszen még izraeli lapok is nyíltan írnak arról, hogy az ország ilyen-olyan zsidó bűnözők nemzetközi menedékhelye (lásd itt, itt, itt vagy itt). A nemzetiszocialisták hatalomra kerülésükkor ugyanakkor belevágtak a Haavara átruházási megállapodásba, mely ösztökélte és segítette a zsidókat Palesztinába való kivándorlásukban, de az 1936-os arab felkelés, és főleg a következő évben a Peel Felosztási Terv komoly aggályokat ébresztett bennük egy esetleges zsidó állam megalapítása kapcsán: immár az nem volt lehetetlen. Konstantin von Neurath (1873–1956) német külügyminiszter így vázolta fel aggodalmait 1937. június 1-én:


Ezt az aggályt Hitler és Joseph Goebbels (1897–1945) is osztotta (i. m., 223. o.), miközben az arab világgal ápolt jó viszony miatt is aggódtak a németek, de egyes a németországi zsidó kivándorlók – a teljes kép szempontjából – jelentéktelenségét hangoztató beszámolók hatására egy ideig még nem szűnt meg a Haavara-irányelv. 1938-ra azonban már a francia fennhatóság alatt álló Madagaszkár szigete került szóba mint ideálisabb úticél, amint Goebbels naplójában is olvashatjuk 1938. április 11-i bejegyzésében: „Hosszú beszélgetés a reggelinél. A zsidókérdésről. A Führer teljesen ki akarja szorítani a zsidókat Németországból. Madagaszkárra, vagy valami hasonló helyre.” (Dalton, 2019, 4. fejezet) Egy 1940. július 26-i bejegyzésben már konkrétabb ez: „Jóváhagyták a berlini zsidók evakuálásának nagy tervét. Továbbá a háború után az összes európai zsidót Madagaszkárra kéne deportálni.” (I. m., 5. fejezet) A Hitlerrel barátságos Ámin al-Husszeini (1897–1974) főmufti is figyelmeztetett egy esetleges zsidó állam viszontagságaira, nem csak arab, de német szempontból is. Amint Robert Melka (1969, 229. o.) rámutat: „A mufti figyelmeztetései talán eljutottak Hitlerhez, aki 1942 májusának végén megjegyezte, hogy mivel az arabok nem akarják a zsidókat Palesztinában, jobb lenne őket Afrikába [Madagaszkárra] küldeni”. Ezen évek alatt Hitler több megjegyzést is tett az arabok küzdelmével szimpatizálva. Rooseveltnek címzett 1939. április 28-i szavai szerint „[Palesztina] szabadságát a legbrutálisabb erőszakkal korlátozzák, megfosztják függetlenségétől, és az a legkegyetlenebb bántalmazást szenvedi el a zsidó betolakodók javára” (i. m., 227. o.). Szintén ez idő alatt Németország némi pénzt és fegyvereket is eljuttatott a palesztinokhoz, de nem jelentős mértékben (i. m., 224. o.).

Az arab világ, főleg a palesztinok, kimondottan üdvözölték és szimpátiával tekintettek a nemzetiszocialista új kormányra Németországban (Nicosia, 1985, 85–92. o.), mely alapvetően megmaradt. Ennek fényében Heinrich Himmler 1943. november 2-i üzenete a főmuftinak így szólt:




Ámin al-Husszeini főmufti és Heinrich Himmler 1943-ban (kép: Bettmann/CORBIS)


Nacionalistaként nem támogtaható egy olyan felforgató parazitizmus, amely kiszívja a vérünket, s közben az érdekükben vívott háborúk miatt veszélyt hoz a nyakunkra (lásd a szeptember 11-i eseményeket, és több terrortámadást azóta), majd a felfordulás miatti migrációs tömegek még tovább fojtogatnak minket – gyakran ugyanazon cionisták segítségével, akik a fehér embert lebeszélik az etnocentrikus nacionalista kiállásról, és színvakságot, a demográfiai lecserélődés elfogadását hirdetik (Ben Shapiro korábban említett példája itt illusztratív). Ez egy kettős stratégia: a közel-keletet izraeli igények mentén átformálni zömében nem zsidó katonákkal, majd az emiatti migránsáradatot pedig fehér nemzetek egységének felbomlasztására felhasználni (lásd az Izrael által is pénzelt IsraAID-et). Valójában a cionizmus támogatása helyett célszerűbb lenne az arab-muszlim világgal távolságtartó, de baráti viszonyt ápolni, és például megegyezni velük népességük Európába özönlött részének visszaszállításáról. Nem lehetetlen ez, hiszen Szíria, Libanon, vagy Irak is jelezte, hogy szeretné visszaszerezni az őket elhagyó tömegeket. Amint a nacionalista White Papers Institute megjegyzi ennek kapcsán: „Szerény összegeket befektetni annak biztosítására, hogy az arab államokban olyan embereket tudjanak elhelyezni, akiket a fehérek nem akarnak a saját államaikban, sokkal intelligensebb befektetés, mint az izraeli rakétarendszerek finanszírozása.”



Zsugorodó palesztin élettér


A palesztinai helyzet abba az irányba tart, hogy a palesztinok lassan elvesztenek mindent: Ciszjordániát fokozatosan foglalják el a zsidók, míg Gázában egy erőszakosabb tisztogatás és népirtás zajlik, a terület sorsa kétséges, főleg most. Ha a palesztin felszabadító harcok következtében – esetleg Irán és társainak segítségével – megfordulna ez a kocka, és egy Palesztina alakulna ki, melyben a zsidók válnak kisebséggé, a cionista rezsim mint globális zsidó központ megszűnne létezni. Ha ezzel egyidőben a nyugati világ is meg tudna szabadulni a zsidó befolyástól, a közel-keleti felforgatás megszűnne, enyhülne az Európába beáramló tömegek mértéke. Egy ilyen jövőben akár az ottani hatalmakkal együttműködve az itt tartózkodó arab-muszlim népességet is vissza tudnánk küldeni, de legalábbis rákényszeríteni őket, hogy visszatérjenek az immár stabilabb hazájukba. Hogy a palesztinai zsidó kisebbség sorsa sanyarú lenne így, ahogy most a palesztinok sorsa is az a térségben, egy vállrándítással elintézhető, amint azt a nyugati politikai berendezkedés teszi a palesztinok kapcsán: Izrael bármilyen területfoglalást és mészárlást, illegális fegyverek bevetését, területek katonai megszállását megteheti, az ENSZ elítélő határozatai ide vagy oda, nem görgetnek eléjük semmi gátat. Az ottani zsidók sorsa nem a mi felelősségünk. Mindez már csak azért is logikus, mert a fehér ember is lassan kisebbségbe kerül saját hazájában, jelentős mértékben zsidó aknamunka eredményeként (lásd Amerika [MacDonald 1998/2002, 7. fejezet], Svédország [Eckehart, 2017], Ausztrália [Sanderson, 2018], Írország vagy Anglia esetét stb.), és a fehér ember sorsa ezen zsidókat szintén nem aggasztja. Legyen elég abból, hogy a fanatikus, területrabló, zsidó törzsi gőg, zsidó igények és aggályok irányítsák a fehér nemzetek politikáját! Ha a „zsidó állam” csak a feszültséget gerjeszti a térségben, ha a nyugati zsidó befolyás miatt alárendelt inasként viselkednek fehér nemzeteink vezetői, váljanak a zsidók kisebbséggé egy „sokszínű” és „befogadó” Palesztinában, és legyenek kisöpörve fehér nemzeteink berendezkedéséből!

 

A cionista rezsim pusztulása ma egy neocionista háborúskodást és további felforgatást eredményezne a térségben nyugati befolyásukon és proxyjaikon keresztül, így ennek a kettőnek szinkronban kéne végbemennie, ideális esetben. Hogy mindez mennyire reális jelenleg, persze nem mellékes, de az irányvonal ígéretes, legalább ami ennek a szimbiózisnak a ránk eső részét illeti.

 

Akárhogy is alakuljon a közel-keleti helyzet, fajvédőként mindenesetre el kell utasítanunk bármilyen idegen nép beszivárgását Európába: legyen az palesztin vagy zsidó. Ahogy a történelem egésze, úgy a mai közel-keleti és nyugati látlelet is azt a diagnózist tárja elénk, hogy a zsidósággal képtelenség együtt élni. Ez irányítsa lépteinket egy szabadabb jövő felé!
 

(Kuruc.info)

 

Hivatkozott irodalom:

 

• Dalton, Thomas. Goebbels on the Jews. Complete Diary Entries – 1923 to 1945. Castle Hill Publishers, 2019.
• Eckehart, M. How Sweden Became Multicultural. Logik Förlag, 2017.
• Garaudy, Roger. "Religious and historical pretexts of Zionism." Journal of Palestine Studies 6.2 (1977): 41-52.
• Hitler, Adolf. Mein Kampf: Volume One. Thomas Dalton Translation. Clemens & Blair, LLC, 2018.
• MacDonald, Kevin B. The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements. Westport: Praeger, 1998.
• Melka, Robert. "Nazi Germany and the Palestine question." Middle Eastern Studies 5.3 (1969): 221-233.
• Nicosia, Francis R. The Third Reich and the Palestine Question. University of Texas Press, 1985.
• Sanderson, Brenton. The War on White Australia: A Case Study in the Culture of Critique, Parts I–V. The Occidental Observer, October 2018.
• Ziff, William B. The Rape Of Palestine. Logmans, Green and Co. 1938.