Az október 7-én a palesztin Hamász el-Kasszám osztaga által izraeli célpontok ellen intézett támadást követő, palesztinokat sújtó zsidó terrorbombázások harmadik hetébe értünk. Ebből a távlatból már értékes látleletet tudunk kiállítani az események kapcsán, főleg az azokra adott reakciók – vagy reakciók hiányának – árulkodó fényében, ami egy kimondottan tanulságos képet festhet a jelenleg felettünk uralkodó berendezkedés jellemrajzaként. A gázaiakra most ráboruló pusztítás és sötétség, némi képzavarral, sok mindenre fényt derített már eddig is, melyek alapján a világot érteni akaró, saját fajtája iránt felelősséget érző ember számot vethet. Miközben a konfliktus jövője egyelőre bizonytalan, a lehulló fátylak alatt rejlő következtetések levonása elengedhetetlen, ha el akarjuk kerülni, hogy idővel – amint mondani szokás – ne legyünk mi is palesztinok saját hazánkban.
Hogy mennyit tudott Izrael a készülő támadásról, vita tárgya lehet: egyrészt logikusnak tűnhet, hogy tudtak róla, de hagyták megtörténni, hogy ezzel az ürüggyel talán minden eddiginél nagyobb népirtást és tisztogatást vigyenek végbe Gázában (esetleg teljesen megszállva azt), hiszen a stratégiai cselek nem ritkák a geopolitikai csatározások színpadján. Másrészt az is szempont, hogy Izrael és csatlósai (főszerepben Amerikával) nem mindenhatók – főleg manapság, amikor az ukrajnai háború jelentős erőforrásokat von el a térségtől, miközben az „ázsiai Ukrajna”, a tajvani proxy is kiépülőben van Kína ellen, illetve Afrikában is láthattunk a közelmúltban átrendeződést, és amerikai jelenlétet (lásd az amerikai külügyminiszter nigériai látogatását). Tekintve, hogy a palesztinok milyen profi módon hajtották végre ezt a támadást, nem kizárható, hogy a tervezés is minden eddiginél profibb volt, és a cionisták nem tudtak róla elégséges mértékben. Talán téves információkkal vezették őket félre kettős ügynökök, vagy esetleg tudtak valamit (és hagyták megtörténni), de nem erre számítottak... A jelenlegi füstben csak feltételezéseink lehetnek – mert míg a The Guardian arról számolt be amerikai források alapján, hogy Egyiptom jelzett valamit Izrael felé (amit Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök tagad), megjegyezve, hogy „Izrael a hadseregének legalább 70%-át Ciszjordániában állomásoztatta, »beleértve a területileg a Gázai övezethez rendelt egységeket«”, addig a CBSNews arról ír, hogy az amerikai hírszerzés szerint még Iránt is meglepte a támadás. A spanyol El País által idézett izraeli szakértő szerint „A Hamásznak hónapokig sikerült megtévesztenie Izraelt egy figyelemelterelő stratégiával, amelyben előkészítette a hadműveletet”. A Business Insider szerint pedig a palesztinok a világháló és elektronikus rendszerek megkerülésével terveztek mindent, nagyban megnehezítve a zsidó hírszerzés dolgát.
Akármi is legyen az igazság, Netanjáhúnak ez jelenleg rendkívül kínos, és talán politikailag végzetes is. Húsz éve nem látott mélységbe zuhant a kormányba vetett bizalom az izraeliek körében: csak a megkérdezett zsidók 20,5 százaléka bízik Netanjáhú kormányában – derül ki egy izraeli felmérésből. „A válaszadók majdnem mindegyike (94%) úgy véli, hogy a kormánynak bizonyos felelősséget kell viselnie [a történtekért]” – teszik hozzá.
Három hét mészárlás
Nem áll szándékomban egy átfogó képet festeni itt a palesztin–zsidó konfliktusról, annak gyökereiről, hiszen az könyvterjedelmet igényelne (például: Ziff, 1938; Shahak és Mezvinsky, 2004), de az utókor számára fontos pár sorban összegezni az elmúlt három hetet. Az áldozatok száma nehezen követhető, óránként növekedik. E sorok írásakor közel 8 ezer áldozatról van szó, közülük több mint 3000 gyermek, miközben a terror- és néha szőnyegbombázás folytatódik: legyen szó bevásárlóközpontról (videó), vagy televíziós tudósítóról, és vele együtt menekülő orvosról (videó) – ahogy a The Cradle is írta: „Orvosok, újságírók, ENSZ-alkalmazottak az ezer gázai halálos áldozat között”. A Reuters cikkéből: „Az ENSZ menekültügyi ügynökségének tizenegy dolgozója, az IFRC öt tagja halt meg Gázában” – a cionista pusztítás miatt, persze. A Palesztina Vörös Félhold Társaság humanitárius szervezet központját is lebombázták a zsidók, miközben a nemzetközileg tiltott fehér foszforos bombákat is beveti Izrael ismét (itt, itt, itt vagy itt). A magukat megadókat is agyonlövik a zsidók, majd fegyvertelen holttesteik mellé fegyvereket helyeznek, s úgy pózolnak velük az izraeli katonák – amint az videón is látható. Számos videón láthatjuk a szétszaggatott gyermekek és nők holttesteit, civilek lemészárolt tömegeit (például itt), de még menekülőket is bombáz a cionista rezsim, köztük gyermekekkel (videó).
Menekülő családokat bombázott le a zsidó terrorállam (lásd a fentebb hivatkozott videón)
Kórházak, mecsetek és templomok is természetesen pusztulásra vannak ítélve: nem titkolva céljaikat, Izrael előre figyelmeztetett az al-Awdeh kórház lebombázására, de a nagyobb hírrel járó al-Ahli Arab baptista kórház megtámadása kapcsán több százan haltak meg (megbízhatatlanok az ilyen adatok az aktív harcok füstjében, de a hivatalos szám jelenleg 471). (Az al-Ahli Arab megtámadásának tagadásáról, és a kapcsolódó félrebeszélésekről később lesz szó.) A Justice Report cikkéből:
Néhány órával a bombázás előtt azonban Izrael világszerte felháborodást és elítélést váltott ki, miután harcosai kegyetlenül lebombázták a Szent Porphirusz-templom épületét Gáza városában. A szent hely – amely a korábbi bombázások miatt Gáza északi részén „nagyszámú” civilt látott el – egy görög ortodox templom, amelyet állítólag 1150-ben építettek, és amely egész léte alatt különböző vallású emberek számára nyújtott menedéket.
Az amerikai képviselőház korábbi tagja, Justin Amash gázai keresztény rokonainak haláláról számol be: zsidó terrorbombázás végzett velük a Porphirusz-templomnál
Mivel az Izrael mellett most bőszen kiálló „cionista keresztények” jellemzően nem foglalkoznak ezzel, kínos, hogy a kereszténység kritikusaként nekem kell erre rámutatnom, de az állítólagos vallásukat követő palesztinok, és felbecsülhetetlen, történelmi helyek pusztítása egy jellemző eleme a cionista tisztogatásnak – nem csak a bombázások alatt, hanem hosszú múltra visszatekintve is. Palesztin és dél-afrikai keresztény vezetők 2019. október 15-i konferenciájukon azt a következtetést vonták le, hogy „az izraeli megszállás nyomása, a folyamatos korlátozások, a diszkriminatív politika, az önkényes letartóztatások, a földek elkobzása tovább növelte a palesztin keresztények általános reménytelenségét”, ami miatt „nem látnak többé jövőt utódaik vagy saját maguk számára”. A jeruzsálemi egyházi vezetők szerint is „»Radikális« izraeli csoportok elűzik a keresztényeket a Szentföldről” – írja a Times of Israel, hozzátéve: „A keresztény szent helyek őrzője »kivizsgálatlan, büntetlen« támadások miatt panaszkodik, miközben az érsekek az izraeli telepeseket és a biztonsági határzárat okolják...”.
Hasonló a vallási alapú házasodási korlátozások helyzete is (Miller, 2014). A liberális The Guardian is beszámol róla, hogy „Egyházi vezetők azt állítják, hogy papokat szidalmaznak és leköpdösnek, miközben tulajdonokat rongálnak meg az ősi fallal körülvett városban”. Mindez persze nem új keletű, lásd a Palesztin Tanulmányok Naplójának régebbi összefoglalóját Keresztényüldözés Izraelben: Az új inkvizíció
címmel (JPS, 1978).
Az izraeli kneszet tagja, Michael Ben-Ari a Nemzeti Egység pártból 2012-ben teátrálisan tépett szét egy Bibliát és dobta ki a szemétbe
Ha a palesztinok bombáznának le templomokat, a most ellenük bujtogató „keresztény konzervatív” megmondóemberek kétségtelenül ezt is arra használnák, hogy a cionista érdekeket szolgálva tovább uszítsanak az „iszlamista palesztinok” ellen, de mivel zsidók teszik, jellemzően néma csend honol, vagy egy halk „ejnye”. Ezek a karakterek inkább talpnyalói a zsidóságnak, mint követői saját állítólagos vallásuknak. (Az a hír járta a Hamász-támadáskor, hogy ki lett nekik adva: a keresztény helyeket kímélni kell – de nem tudok bizonyítékról.)
Vérgőz és vérszomj a reakciókban
Ben Shapiro amerikai zsidó konzervatív az identitáspolitika ellenzésével vált híressé: színvakságot, és mindenféle kollektív csoportstratégia elutasítását hirdetve fehér közönségének, akit „nem érdekel »Amerika [faji] elbarnulása«” (a fehérek arányának csökkenése), illetve aki szerint „természetesen vannak legitim [fehér] rasszisták, és őket célba kell vennünk, őket meg kell találnunk, és ártanunk kell a karrierjüknek, mert a rasszizmus elfogadhatatlan” – mondta egy interjúban (7:30-nál). Jellemzően, amikor a New York Times-os Sarah Jeong fehérellenes megjegyzéseket tett, Shapiro védelmébe vette, szerinte emiatt nem kéne, hogy bajba kerüljön (nem is került: zsidó tulajdonú lapja is megvédte), de amikor Whoopi Goldberg tett az ún. holokausztot lekicsinylő megjegyzést, annak kirúgását szorgalmazta. Shapiro már elmondta korábban, hogy azért nem alijázik Izraelbe, mert Amerikából többet tud tenni a zsidó államért – valóban, Benjámín Netanjáhúval is időnként találkozik, egysersmind egy idegen állam ügynökének tekinthető, így nem meglepő, hogy teljes gőzzel a cionista propagandát lehet most tőle hallani naphosszat.
A fehér konzervatívoknak az identitáspolitika ellenzését hirdető Ben Shapiro faltól falig lepi el YouTube-csatornáját a vérzsidó, cionista, megtorlást akaró videóival
A Shapiro-féle The Daily Wire akoljába tartozó kanadai Jordan Peterson is, bár az identitáspolitika gonosz és rasszista mivoltát hirdeti közönségének, zsidók kapcsán más hangot üt meg: „adj nekik poklot, Netanjáhú! Elég volt!” – írta a palesztinok elleni csapásokat ösztökélve. A fehérellenesség különösebben nem zavarja, de a közösségi felületein idegbeteg módjára kel ki magából, ha zsidóellenességről van szó.
Jordan Peterson, Ben Shapiro és Benjámín Netanjáhú
A cionista konzervatív Marco Rubio szenátor, a floridai képviselőház volt házelnöke szerint „Nem hiszem, hogy bármilyen módon elvárható Izraeltől, hogy együtt éljen, vagy találjon valamilyen diplomáciai kitérőt ezekkel a vadállatokkal” – mondta a CNN főműsoridejében, hozzátéve: „Ezek az emberek, ahogy ön is beszámolt róla, és ahogy mások is látták, szándékosan tinédzser lányokat, nőket és gyerekeket céloztak meg, és az időseket... Szörnyű dolgok ezek. És nem hiszem, hogy még ismerjük mindennek a teljes mértéket. Úgy értem, a következő napokban és hetekben még sok mindenre számíthatunk. Nem lehet együtt élni [velük]. Ki kell irtani őket.” Nem Izraelről beszél, hogy tisztán lássunk: a palesztinok kapcsán enged meg magának népirtást és tömegmészárlást ösztökélő megjegyzéseket, tudva jól, hogy ebből semmi baja nem lesz – és nem is lett. Észak-Dakota főállamügyésze, Drew Wrigley szintén vérszemet kapott: „Agresszívan aránytalan válaszlépésre szólítunk fel... az elrettentés biztosításának eszközeként. Hadd bánják meg generációk!” A feltételezések szerint ferde hajlamú republikánus szenátor Lindsey Graham is népirtást szeretne: „Vallási háborúban vagyunk. Én Izrael oldalán állok. Tegyetek meg mindent, amit csak kell, hogy megvédjétek magatokat! Tegyétek a földdel egyenlővé a helyet [Gázát]!” Emlékeztetőül: Gázának 2,2 millió lakosa van, melyből a militánsok aránya apró. Az efféle fanatikus cionisták és lakájaik több mint két milliónyi civil kiirtását szeretnék látni.
A neoliberális degeneráltság élő példája, a YouTube-on népszerű Ethan Klein szerint a „Hamász [nyugati] támogatói” (helyesebben: a palesztinok mellett kiállók) „megérdemlik, hogy a terroristák élve elégessék őket, és az egész családjukat a szemük láttára gyilkolják meg” – de ne várjuk itt se, hogy emiatt bajba kerüljön a Der Stürmer karikatúráiból életre kelt karakter... Klein is elutasítja az etnocentrikusságot, persze, de ilyenkor zsigeri szenvedély és gyűlölet lepi el elméjét, törzsi gőgben forrongva, ahogy az jellemző képmutatók esetében.
Amerikai szappanoperára hasonlít, amire Michael Tracy újságíró rámutatott a napokban: „A múlt héten a főügyész [Merrick Garland] a televízióban a holokausztban részt vett családi múltját sírta el az [Igazságügyi Minisztérium] politikájának igazolásaként. Ma a külügyminiszter [Anthony Blinken] Izraelbe utazott, hogy érzelmesen hivatkozzon a holokausztban részt vett családi múltjára, hogy ezzel igazolja a masszív katonai bombázást.”
A brit ferde hajlamú konzervatív Douglas Murray „anti-woke” és egyéb pózolásai miatt lett népszerű, de jelenleg ő is a szerinte Hamászt támogatók levadászását szeretné látni. Hovatovább, amint megjegyzi: „Az izraeliek úgy fognak reagálni, ahogyan ők jónak látják – nem a nem izraeliek feladata, hogy tanácsot adjanak nekik. Talán Izrael elzárja Gázát és kiéhezteti a Hamászt. Talán teljes körű katonai műveletet indítanak az izraeli foglyok kiszabadítására. Vagy talán végre véget vetnek ennek a feloldhatatlan rémálomnak, a földdel teszik egyenlővé a Hamászt, vagy kiürítik az összes palesztint abból a szánalmas övezetből. Egy olyan sávból, amely Egyiptomé volt, de senki sem akarja”. Nos, a palesztinok akarják – ott élnek. Mint hozzáteszi a szerző: „Jó alkalom lehet erre. [...] Miért kellene a palesztinoknak örökké Izrael problémájának lenniük?” Megfontolandó kérdés, némi korrekcióval: miért kellene Izrael gondjainak örökké a nyugati fehér nemzetek problémáinak lenniük? Nem kellene, de a zsidó befolyás miatt mégis azok – Murray erről azonban nem fog írni filoszemitaként.
A konzervatív (de valójában izraeli alapítású, zsidó) portál, a Breitbart főszerkesztője, Joel Pollack így szólt a témához: „Megszegtem a szombatot és a zsidó ünnepet, hogy átadjam ezt az üzenetet: Izraelnek el kell törölnie Gázát. Hagyjanak 48 órát a nők, gyermekek és idősek evakuálására. Pusztítsanak el mindent, ami megmaradt, szántsák fel, és csatolják Izraelhez. Ez a Hamász és a palesztin terror vége.” Pollack a még életben maradottakat mellesleg Amerikába importálná, Izraelnek ne legyen velük gondja a jövőben sem, a hatalmas Amerika meg majd elnyeli őket, gondolhatja. A Fidesz izraeli testvérpártjából, a Likudból Ariel Kallner teljes etnikai tisztogatást szeretne látni közben: „Jelenleg egy a cél: nakba! Egy nakba, amely beárnyékolja a ’48-as nakbát. Nakba Gázában és nakba mindenkinek, aki csatlakozni mer hozzájuk!”
Az amerikai kóserkonzervatív Matt Walsh ilyenkor tud a fehérelleneségről beszélni, például azt mondva, hogy „A palesztinbarát felvonulások csak a BLM reinkarnációja. Szó szerint ugyanazok az emberek, pontosan ugyanazokkal a célokkal. Nyugat- és fehérellenesek.” Amikor a zsidó érdekek mentén kell izgatni és a cionista mederbe terelni a fehér embereket (akikről tudható, hogy egyre inkább elegük van a fehérellenességből, amely áthatja társadalmaikat), akkor ezek a húrok pendülnek meg. Amit Walsh már nem említ (amellett, hogy a Ben Shapiro-féle Daily Wire-tól kapja fizetését), hogy amikor a BLM fehérellenes uszítással tombolt, szobrokat döntött le, városrészeket pusztított el (messzemenő zsidó támogatással), többnyire békén lett hagyva, míg a mostani palesztinbarát tüntetéseket komoly ellenőrzés vagy rendőri erőszak éri, jól rávilágítva, hogy merről és merre fúj a szél – a szél, mely Walsh vitorláit is irányítja. Egyetlen fehérellenes BLM-aktivista se lett deportálással fenyegetve a politikai fősodrat által, de a zsidóellenesnek vélteket egyből kivágnák az országból ugyanazok, tüntetéseik betiltását tervezve. Walsh tehát egy aljas manipulációs technikát alkalmaz – hogy annak valóságtartalma könnyen megcáfolható, nem érdekli, célközönsége az egyszerű, hétköznapi fehér ember, akik nem túl tájékozottak. (Hogy a palesztinpárti tüntetők között vannak fehérellenesek is, nem vitás: korábban írtam már egyes Izrael-ellenesek – jellemzően zsidó „anticionisták”, mint a most is hangoskodó Jewish Voice for Peace – érveiről, miszerint Izrael egyfajta fehér gyarmat, mintha a zsidósághoz nem is lenne köze...).
Hazánkban is természetesen a Tett és Védelem zsidó cenzorcsoport füttyentésére tiltottak be egy palesztinpárti tüntetést, terrorszervezet támogatásának címén, amire nem ismert előttem bizonyíték – a palesztinok mellett azok terrorbombázása alatt van létjogosultsága a kiállásnak („jogállamiság” és hasonló fogalmak jutnak ilyenkor eszünkbe). Közben a Musk-féle X (Twitter) is EU-s fenyegetésre „tízezernyi” Hamásszal kapcsolatos bejegyzést távolított el, visszaszorítva a velük való rokonszenvezést – a cionista terrort továbbra is szabad éltetni. A Meta szintén lépéseket tett platformjain a palesztinok támogatásának visszaszorítására: „Az Európai Bizottság élen jár a palesztinokat támogató hangok online elhallgattatásában, miközben az uniós kormányok betiltják a palesztinbarát gyűléseket” – jegyzi meg a The Cradle.
Gázai életkép, 2023
Azt gondolná az ember, hogy a nyugati világban prominens helyet elfoglaló muszlimok, arabok, nem fehérek majd próbálják ellensúlyozni a cionista hatalmat, de ez nem igazán látható. Az indiai hindu Vivek Ramaswamy, amerikai elnökjelölt így beszél: „Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy az IDF karóba húzná a Hamász 100 vezetőjének fejét, és felsorakoztatná őket az izraeli-gázai határon...”. London polgármestere, Sadiq Khan közben egy állítólag betört zsidó ablak miatt dühödött fel: „A londoni zsidók mellett állok, ma és mindig” – húzta alá, nagyobb panasza nem lévén. Humza Yousaf, Skócia tartományi miniszterelnöke – aki szerint minden intézmény az országban túl fehér, és ez baj – a zsidó–palesztin konfliktus kapcsán tudja, melyik oldal lábai előtt kell letérdelnie, még úgy is, hogy rokonai Gázában rekedtek, és bombaeső hullik rájuk, inkább zsidókat ölelget együttérzően. Yousaf közben – mivel minden túl fehér számára – egymillió palesztint szeretne hozni Európába... A zsidó Enver Solomon, a londoni Menekültügyi Tanács vezérigazgatója, szintén szeretné őket Európába hozni a migránspárti csoportok koalícióját szorgalmazva, hogy a „palesztinok azonnali áttelepítési programja az Egyesült Királyságba” kidolgozásra kerüljön. Mark Collett, a brit nacionalista Patriotic Alternative vezetője közben az Egyesült Királyság miniszterelnöke kapcsán rámutat:
Sunak arra is készen áll, hogy Izraelt katonailag is támogassa, ha kell, de a briteknél a palesztin zászló lengetését és a palesztinbarát tüntetéseket is betiltani tervezik jelenleg, ahogy a franciáknál is, miközben deportálások is felmerültek mind Franciaországban, Németországban, vagy az USÁ-ban. A zsidókapitalista szektor is kiveszi a részét a palesztinpártiak elleni küzdelemből, amire jó példa a milliárdos befektető Bill Ackman, aki „megerősítette azt a törekvését, hogy a vállalatok tagadják meg a munkalehetőséget azoktól a harvardi diákoktól, akik aláírták az Izraelt [a konfliktusért] hibáztató levelet” – írja a New York Times.
A kocka fordul, a domináns réteg marad
A reakciók kategóriájába tartozik az a megfigyelhető jelenség, hogy az „anti-woke” konzervatív, vagy „klasszikus liberális” közeg hirtelen a „woke” módszertanával uszít Izrael-ellenes „antiszemita” és „terrorpárti” arabok, muszlimok ellen, tömegeket mozgósítva, hogy azokat kirúgják állásaikból, iskoláikból, letiltsák innen-onnan – ugyanúgy, ahogy a „woke” közeg azt tette (és teszi) fehér „rasszisták” és „transzfóbok” esetében. A másik ezzel rokon jelenség, hogy a „woke” csoport Izraelt kritizáló rétege most így a berendezkedés ökle előtt találja magát: kirúgják, megbüntetik, letiltják őket stb. Nem védi őket, ami a fehérek elleni uszítás kapcsán védte – a neoliberális LMBTQP+ maszlagot és a fehérellenes gyűlöletet lehet terjeszteni, fehér nacionalisták, vagy csak egyszerű, túl fehérbarátnak vélt konzervatívok ellen lehet kikelni, de ha zsidók kerülnek célkeresztbe, nincs efféle védelem és támogatás. Mutatja ez is, hogy a „woke” nem holmi egyenlő mércével mérő „liberalizmus”, vagy „elmevírus”, hanem egy a zsidó berendezkedés támogatását élvező, zsidó doktrínán alapuló fehérellenes stratégia, amint arra rámutattam korábban. A „woke” trónján így mégsem valami zöld hajú, kövér néger leszbikus ül, hanem a zsidó – mert mihelyst az a karakter zsidóellenes állást foglal el, össztűz alá kerül ő is. A kék hajú, széttetovált pornós pánszexuális degenerált, aki a „transzfóbia” miatt visít, csak addig arca a jelenségnek, amíg a fehér embert – és annak világát – támadja, de nem ő irányít.
Az „anti-woke” LibsOfTikTok mércéje is a vélt zsidó érdek, nem az „eltörléskultúra” ellenzése, hiába lett amiatt népszerű, és karolta így fel a zsidó-kóserkonzervatív berendezkedés
Mindez jó párthuzamot von a „palesztinpárti zsidók” és a „fehérpárti”, de legalábbis „anti-woke” zsidók között: jellemzően a palesztinbarát zsidók mint „fehér szupremácizmus” és „cionista keresztény gyarmatosítás” láttatják az izraeli terjeszkedést és elnyomást, miközben neoliberális LMBTQP és interszekcionális feminista elemeket fecskendeznek a mozgalomba (nem meglepő, hogy folyamatosan stagnál a palesztin ügy). Hasonló ez a „jobboldali zsidók” esetéhez, ahol a kóser „anti-woke” néha panaszkodik a „fehérellenesség” kapcsán, de csak a színvakság hiánya miatt, fehér közönségüket individualizmusra és faji kollektivizmus elutasítására biztatva – kivéve Izraelt és a zsidóságot, őket támogatni szent ügy, amint a fentebbi példa is rámutat erre.
Az ADL természetesen jelenleg – Raichikkel egyetértve – a cionista vonalat erősíti, mint mindig, odáig bátorkodva, hogy Jonathan Greenblatt vezérigazgató szerint a palesztinpárti tüntetők „bűntársak” a Hamász tetteiben, és „a történelem hamvaiban végzik” – nem világos, hogyan. Greenblatt szerint „az anticionizmus, ahogy már régóta mondom, antiszemitizmus. Tévedtem. A cionizmusellenesség népirtás. Minden zsidó ember cionista”, illetve: „A cionizmus a hagyományainkba van beágyazva, ez létünk alapja”. Amennyiben a cionizmus – s így annak tárgya, a cionista Izrael – egyenlő azzal, hogy „zsidó”, akkor a „zsidó” egyenlő Izrael történelmi és mai irányelveivel: terrorizmus, etnikai tisztogatás, diszkrimináció, faji-etnikai elkülönülés és megkülönböztetés stb. Mindez, persze, kimeríti a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetségnek (IHRA) „antiszemitizmust” leíró definicióját, annak is azt a pontját, miszerint „zsidókat kollektív módon felelőssé tenni Izrael cselekedeteiért” antiszemitizmus. (Magyarország is az IHRA tagja.) Ha a zsidók – minden zsidó – alapvetően cionista, mert „a cionizmus szerves része hagyományunknak, alapvető fontosságú létezésünkhöz”, amint Greenblatt állítja, és a „cionista állam” egy „zsidó” állam, akkor Izrael testesíti meg azt, ami „zsidó” – lásd fentebb. Kivételesen nem szállok itt vitába Greenblattel, de rámutatnék, hogy ő más pontokon is kimeríti az IHRA-féle „antiszemitizmust”, például azzal, hogy hűségesebb Izraelhez, mint az országhoz, amelyben él – avagy csak ahhoz hűséges. Barry Trachtenberg, a zsidó történelem egyik vezető szakértője rámutatott már: „[Herzl] nagyon világosan érvelt amellett, hogy a zsidók egy nép, és ezért felesleges, hogy hazafiasak legyenek azokhoz az országokhoz, amelyekben élnek”. Amerika történelmének egyik legkárosabb kéme, az izraeli Jonathan Pollard is beismerte: „Sajnálom, zsidók vagyunk, és ha zsidók vagyunk, akkor mindig kettős hűségünk lesz”.
Mindezzel szemeink előtt, nem meglepő a befolyásos cionista lobbi, az AIPAC büszkélkedése: „Az AIPAC által támogatott jelöltek több mint 95%-a megnyerte a választást tegnap este! Izrael-pártinak lenni jó irányelv és jó politika!” Amint Barack Obama korábbi elnök fogalmazott könyvében: „mindkét párt tagjai aggódtak, hogy keresztbe tesznek az Amerikai Izraeli Közügyek Bizottságának [AIPAC], egy erős kétpárti lobbiszervezetnek, amely az Izrael iránti megingathatatlan amerikai támogatás biztosítását tűzte ki célul” – hozzátéve, hogy az ellenszegülés kockázatos: „A normális politikai nézeteltérések egy izraeli miniszterelnökkel – még akkor is, ha az egy törékeny koalíciós kormány élén állt – olyan politikai árral jártak, amelyek nem léteztek, amikor az Egyesült Királysággal, Németországgal, Franciaországgal, Japánnal, Kanadával vagy bármely más legközelebbi szövetségesünkkel volt dolgom.” (Obama, 2020, 25. fejezet)
A Biden-adminisztráció az egyik eddigi legzsidóbb amerikai kormány
A Fehér Ház személyzetének egy kép erejéig elérhető zsidói büszkélkednek sokaságukkal
Geopolitikai stratégiák Izrael védelmében
A cionista vérszomj közepette Kína és Oroszország megvétózta a többek között Hamászt elítélő ENSZ BT-határozatot (melynek része még a szokásos mantra Izrael önvédelmi jogáról, ami persze annyit jelent, hogy mészárolhatnak nyugodtan). Szintén érdekes, hogy október 26-án meglátogatták az orosz vezetést a Hamász küldöttei (állítólag a túszokról is tárgyalni), már nem első alkalommal. (Többek között ez a tárgyalásokra való nyitottság is belezavar a „Hamász = Iszlám Állam” primitív hasonlatába.) Oroszország kapcsán a korábban likudos, ma a Nemzeti Egység pártból a Kneszet tagjaként Ze’ev Elkin azt a vádat fogalmazta meg, miszerint a Hamász tőlük kapta az október 7-én használt fegyvereinek egy részét. Nem világos, ez igaz-e, mindenesetre közben Amir Weitman, a kormányzó Likudból megtorlással fenyegeti az oroszokat: „Oroszország Izrael ellenségeit támogatja. Oroszország náci embereket támogat, akik népirtást akarnak elkövetni ellenünk, és Oroszország ennek meg fogja fizetni az árát!” – szórta az átkot.
Oroszország a geopolitikai sakkjátékot irányító zsidók szemét már egy ideje csípi, ahogy azt a jelenlegi ukrajnai proxyháborút is többek között irányító Robert Kagan (Victoria Nuland férje) már 2006-ban előrevetítette:
Mint nyíltan kifejti: „Eddig a liberális Nyugat stratégiája az volt, hogy megpróbálja ezt a két hatalmat integrálni a nemzetközi liberális rendbe, megszelídíteni és biztonságossá tenni őket a liberalizmus számára”. Szintén kijelenti, hogy mindez azért is gond, mert a zsidó hatalmi berendezkedés számára veszélyes lehet: „Apró, de árulkodó módon ezt teszi Oroszország és Kína olyan helyeken, mint Szudán és Irán, ahol közös erővel akadályozzák a liberális Nyugat szankciók bevezetésére irányuló erőfeszítéseit, valamint Fehéroroszországban, Üzbegisztánban, Zimbabwéban és Burmában, ahol a globális liberális konszenzussal szembeszegülve különböző diktátorokat karoltak fel.” Kagan szintén világosan leírja, hogy a két ország „nem üdvözli a liberális Nyugat arra irányuló erőfeszítéseit, hogy a liberális politikát világszerte előmozdítsa, legkevésbé a számukra stratégiai fontosságú régiókban”, mert ők ebben azt látják, hogy az ilyesmi (és a Kagan által is megnevezett színes forradalmak, köztük az ukrajnai) „a világ stratégiailag létfontosságú részein a nyugati befolyás növelésére irányulnak”. Kagan őszinteségi rohama folytatódik: „Nem lehet, hogy Ukrajna sikeres liberalizációja, amelyet a nyugati demokráciák sürgetnek és támogatnak, csak az előjátéka annak, hogy az országot beillesszék a NATO-ba és az Európai Unióba – röviden, hogy ez a nyugati liberális hegemónia kiterjesztése?” – teszi fel a kérdést a befolyásos zsidó stratéga, és persze a válasz világos, amint ma is láthatjuk. Megfigyelhető tehát, hogy Irán, Szíria és egyéb anticionista, de legalábbis zsidómentes hatalmi berendezkedéseknek – potenciálisan vagy ténylegesen – adott orosz–kínai támogatás feszélyezi a zsidókat.
Kagan Antony Blinkennel közösen írt 2019-es cikkében például rámutat, hogy a Bassár el-Aszad-féle Szíria megbuktatásának sikertelensége azóta „Oroszország, Irán és a Hezbollah” megerősödéséhez vezetett (ami így aggasztja Izraelt – bár ezt már nem teszik hozzá). Maga Victoria Nuland, a jelenlegi ukrajnai és közel-keleti stratégiák egyik feje (a belterjes családi befolyásukról lásd a National Justice Party összefoglalóját), maga is világossá tette egy 2019-es írásában, hogy Izrael biztonsága körül forog mindez, mert Oroszország és Irán befolyása növekvőben van Szíriában, és ez a kialakuló, erősödő tengely „azt jelenti, hogy jelentősen csökken a saját képességünk a közel-keleti stabilitás és biztonság befolyásolására”. Megjegyzi még, hogy „Izrael már jó ideje fedezi magát az Iránnal való kapcsolatát illetően. És ezt láthatjuk az amerikai külpolitika más aspektusaiban is.”
Ennek ismeretében nem túl meglepő látni, hogy szinte minden „ukránpárti”, avagy az USA külpolitikáját támogató, a közösségi médiában aktív csatorna és fiók csettintett, és már az izraeliek szekerét tolja, vagy teljesen, vagy részben. Az atlantista vonal persze ugyanaz marad. (A közelmúltban Amerika korábbi nemzetközi kommunikációért és információpolitikáért felelős helyettes államtitkára, a zsidó Michael A. Benz vallotta be, hogy egy évekkel ezelőtt népszerűvé vált ilyen „nacionalista” művelet mögött egy csoport zsidó állt, céljuk pedig az volt, hogy a zsidókritikus nacionalistákat terejlék filoszemitább mederbe belülről – a jelenség tehát létező.)
A civilek tömegmészárlása elfogadható – prominens zsidók szerint
Naftáli Benet, korábbi izraeli miniszeterelnök (aki Orbán Viktort is dicsérte korábban, hazánk Izraelt érintő „kitartó támogatása” miatt „a nemzetközi intézményekben”), most azon háborodott fel, hogy a Sky News műsorvezetője merészelt rákérdezni a nem zsidó civil áldozatokra. Benet így reagált:
Végül azzal zárja, hogy ha a palesztinok „élő pajzsként” használnak civileket (folyton ezt szajkózzák), akkor az az ő felelősségük. Értsd: a zsidók sehogy sem felelnek a lemészárolt civilekért, gyerekekért. Patyolat tiszták. Felháborító a kérdés is. (Az „élő pajzs” egyike a zsidó propaganda ironikus elemeinek, mert tulajdonképpen Izrael a telepes fanatikusokat élő – fegyveres, de elvileg civil – pajzsként tolja előre, és foglal el így palesztin területeket, ha pedig sérelem éri őket, halljuk majd, hogy „a palesztinok civileket támadnak”...) Hasonlóan Moshe Feiglin politikus is Drezdát akar: „Még mindig nem álltunk bibliai módon bosszút... nem égettük Gázát azonnal hamuvá. Hatalmas humanitárius válságot okozva. Az egész területet a földdel egyenlővé téve. Ne hagyjunk követ kövön Gázában. Gázának Drezdává kell válnia. Legyen megsemmisítve Gáza most!”
Frölich Róbert magyarországi főrabbi szerint a palesztin civilek tömeges kiirtása elfogadható, mert ez így működik. Véleménye szerint nem az izraeli tömeggyilkosság és civilek szőnyegbombázása az, ami az itt-ott található kritikákat kiváltotta, hiszen fajtája makulátlan: szerinte mindez azért van, „mert beindult a palesztin propagandagépezet”. Zsidóként még ahhoz is van képe, hogy kijelentse: „A nemzetközi sajtó nagy részére az arab világ gyakorol befolyást” – ami természetesen nem „összeesküvés-elmélet”, hiába a valóság megfordítása. Frölich is felhozza a már megcáfolt izraeli propagandát, miszerint a palesztinok okoztak tömegmészárlást a gázai kórháznál (lásd később), mert ez neki így célszerű. Alternatív valóságban élve azt mondja: „ez a hír már nem kap akkora lángra, mint az előző [izraeli felelősség vádja]” – annak ellenére, hogy minduntalan, mindenhol ezt a narratívát hallhatjuk. A főrabbi megjegyzi, hogy az IDF felszólította a lakosságot, hogy déli irányba hagyják el Gázát, de azt már nem említi, hogy Izrael néha a menekülőket is bombázza. „Az izraeli légitámadások 30 halálos áldozatot követelnek a gázai Dzsabalja menekülttáborban” – írja az al-Dzsazíra, máshol pedig: „Több mint 70-en haltak meg, miután izraeli csapás érte a Gázából menekülő civilek konvoját”. Hasonlóan az egyiptomi határt is lőtték („véletlenül”), amerre a zsidó rezsim őket terelte.
Nem Drezda, de majdnem: Gáza egy átlagos napja
A korábban a zsidók hatalmával büszkélkedő cionista Alan Dershowitz a Fox News egyik műsorában szintén felhozta Drezdát mint példát arra, hogy a holmi „gonosz” elleni harcban elfogadható a civilek mészárlása.
Mi történt Drezdában?
Arthur Harris (1892–1984) a Királyi Légierő (RAF) főparancsnoka volt a második világháborúban a Németország elleni angol–amerikai stratégiai bombázó hadjárat csúcspontján. Egyik 1943 októberében felettesének írt megjegyzése nem ad módot a félreértésre:
Tehát Benet, Frölich és a többi zsidó fanatikus szerint a civil, ártatlan gójok tömegmészárlása rendben van a „jó cél” érdekében, mert azok a „gonosz” civiljei eleve („nácik” megint), így értük nem kár. Egyes nacionalista és nemzeti radikális körök megszólalni sem akarnak (vagy mernek) a téma kapcsán, esetleg „mindkétfeleznek”, miközben a fősodrat filoszemitái és zsidói ilyen szélsőséges álláspontot is szemrebbenés nélkül foglalnak el. Tartsuk az ilyesmit szem előtt, amikor a palesztinok – vagy nacionalisták – kapcsán az ilyenek szélsőségességről beszélnek.
• Akiva Miller, The Policing of Religious Marriage Prohibitions in Israel: Religion, State, and Information Technology, 31 J. Marshall J. Info. Tech. & Privacy L. 23 (2014)
• JPS, 1978. Persecution of Christians in Israel: The New Inquisition. Journal of Palestine Studies (1978) 8 (1): 135–140.
• McKee, Alexander. Dresden 1945: The Devil's Tinderbox. New York: E.P. Duffon, Inc., 1982
• Obama, Barack H. A Promised Land. Crown Publishing Group, 2020. ISBN: 1524763160.
• Shahak, Israel, and Norton Mezvinsky. Jewish Fundamentalism in Israel. London: Pluto Press, 2004.
• Sokolski Mr., Henry D. Getting MAD: Nuclear Mutual Assured Destruction, Its Origins and Practice (US Army War College Press, 2004)
• Ziff, William B. The Rape Of Palestine. Logmans, Green and Co. 1938.
