Az első rész: A "woke" kialakulása (I. rész): fehérellenesség mint zsidóvédelmi stratégia

Az első részben felvázoltakat szem előtt tartva, az Amerikai Zsidó Bizottság (AJC) dokumentumai között böngészve kirajzolódik, miként jött létre a befolyásos Tanulmányok az előítéletességről sorozat az 1940-es évek folyamán. Az AJC akkor elnöke, Maurice Wertheim már 1942-ben lefektette az alapokat: „Jelenleg két fő feladatunk a védelmi munkánk [...] és a háború utáni tanulmányaink és tervezésünk. [...] lépéseket tettünk annak érdekében, hogy több védelmi szervezet politikáját az Általános Zsidó Tanács alá integráljuk.” (AJC, 1942) Mint világossá válik, ez a védelem természetesen a zsidó fajvédelem, amint az egy zsidó bizottságtól elvárható – főleg ettől, akiknél több évtizedes múltja volt ennek akkor már.

Mindez érdekében később sikerült egy konferenciát összehozniuk 1944. május 20-21. között (ezen több fontos karakter mellett a frankfurtiánusok is jelen voltak), mely „elsősorban azzal a céllal lett szervezve, hogy meghatározásra kerüljön, miként lehet a társadalomtudományok eredményeit a védelmi tevékenységek hatékonyabbá tételére felhasználni” – amint azt egy másik dokumentumból megtudjuk (AJC, 1945a, 14. o.).



AJC, 1945a (részlet)


Max Horkheimert és intézetét megnevezve kijelentik: „A tanulmányok eredményeinek értékelésére való törekvés és a szilárd védelmi program előfeltételeinek érvényesítésének sürgető szükségessége arra késztette a bizottságot, hogy kiváló társadalomtudósok tanácsát és útmutatását kérje.” (I. m., 3. o.) Mint összegzik: „A konferencia résztvevői úgy vélték, hogy a jelenleg működő zsidó védelmi programoknak kettős célja van: az előítéletek felszámolására irányuló hosszú távú oktatási projekt, valamint az antiszemita megnyilvánulások elleni küzdelem közvetlenebb problémája.” (I. m., 8. o.) Mint kiderül, stratégiájuk a zsidóellenesség univerzálissá tétele olyan értelemben, hogy ne a zsidók legyenek a központban, hanem ilyen-olyan „értékek”, amikért a nem zsidó társadalom aggódhat. Ezek a módszerek „elsősorban a többségi csoportot, nem pedig a militáns [antiszemita] kisebbséget igyekeznek befolyásolni” – írták (uo.). Így kell mindezt elképzelni:
 

Az antiszemitizmust a védelmi programokban a demokrácia ellenpólusaként, az egyén osztályérdekeinek, szakszervezetének, egyházának, iskolájának és hazájának ellenségeként mutatják be. Világossá válik, hogy a fasiszta stratégiában az antiszemitizmus a demokráciaellenesség lándzsája.

Általában a védelmi tevékenységet speciális csoportokon, helyi és tömegmédián keresztül népszerűsítik. A csoportos megközelítésben a lakosságot olyan kategóriákra osztják, mint a munkás, veterán, idegen nyelvű, ifjúsági és női szervezetek és hasonló felosztások, amelyek lehetővé teszik a sajátos csoportérdekekhez igazított felhívások felhasználását. A védelmi anyagokat a csoport igényeinek megfelelően dolgozzák ki és terjesztik. Ezek közé tartoznak a védelmi ügynökségek által készített állásfoglalások, beszédek, vezércikkek, „képregények” és egyéb anyagok. (Uo.)


Ezek szerint „a védelmi tevékenységet a befolyásolni kívánt csoport sajátos igényeinek és érdekeinek megfelelően kell megfogalmazni” – írják, hozzátéve, hogy „a felhívás médiumát az adott csoportok jellegéhez kell igazítani” (i. m., 14. o.). Ezen keretek között az „antiszemitizmus” elleni harc azért fontos, mert az a „tekintélyelvű személyiség” jele, aki zsarnokságot hoz, eltörli az amerikaiak által szeretett demokráciát stb. Nők aggódhatnak, mert így csak szülőgépek lesznek belőlük, a négerek aggódhatnak, mert újra láncra lesznek verve, az ilyen-olyan csoportok szintén félhetnek a narratíva szerint. Máig halljuk – jellemzően a központba helyezve magukat – hogy „mindenkinek az érdeke” valamiért a zsidóság jogos kritikáját elhallgattatni, az eretnekeket megbüntetni. Valóban, ekként fektette le mindezt az AJC:

 

Mivel az antiszemitizmus minden amerikait alapvetően érint, a védelmi ügynökség demokráciapárti propagandájának olyan szervezeteket kell megszólítania, mint az Amerikai Légió, a Külföldi Háborúk Veteránjai, a cserkészek, a munkásszervezetek, az oktatási egyesületek és a női klubok, és tömeges felhívásokat kell alkalmaznia a rádió, a sajtó és a mozgóképek segítségével. (I. m., 9. o.)


Horkheimerék álláspontja szerint az antiszemita kritikát tárgyilagosan cáfolni nem célszerű, inkább patologizálni kell a kritkust magát: „Meg kell alkotnunk a fasiszta agitátor sztereotípiáját, amelyet azonnal fel lehet ismerni. Ahelyett, hogy csak sajnálnák a zsidót, az embereknek ki kellene nevetniük az agitátort.” (Jacobs, 2015, 84. o.) Ezt az álláspontot tette magáévá az AJC is:

 

A válaszadás megkísérlése bizonyos esetekben az antiszemita rágalmak további terjesztésével járna, és valójában a védelmi ügynökség a náci stratégiával szövetkezne, akaratlanul propagálva a „zsidókérdést”. [...] Ez a megközelítés lehetővé teszi a védelmi ügynökség számára, hogy az antiszemitizmust inkább Amerikát fenyegető veszélyként, semmint sajátosan zsidó kérdésként ábrázolja; további előnye, hogy az antiszemitát védekezésbe kényszeríti. [...] Az osztályterem médiumán keresztül kísérletet tesznek arra, hogy megtanítsák a diákoknak a zsidók társadalomhoz való hozzájárulását, és hogy módosítsák a zsidóról alkotott elfogadott sztereotípiát. (AJC, 1945a, 9. o.)


Az „antiszemita” karakterének patologizálása természetesen az egész Frankfurti Iskola alapvető célja volt: „javasolt, hogy az ilyen emberekkel úgy kell bánni, hogy lejáratjuk őket”, illetve „az antiszemitát le kell leplezni mint erkölcsileg és szellemileg hiányos embert” – szegezik le (i. m., 10., 15. o.). A fehérek igazságszeretetének és morálorientált karakterének manipulálása is világossá lett téve: „A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy a fair play és a demokrácia amerikai eszményét az antiszemitizmus ellentéteként kell ábrázolni, hogy a bűntudat csökkentse az antiszemita felhívásokra való fogékonyságot” (i. m., 5. o.).

Ez a konferencia volt tehát a Tanulmányok az előítéletességről sorozat alapja, lásd még az akkori AJC ügyvezető alelnökének, John Slawsonnak beszámolóját erről: „Az lett javasolva, hogy a sztereotípiát a védekezés szolgálatába lehetne állítani – vagyis ki lehetne dolgozni és népszerűsíteni az antiszemitákat jellemző és gúnyoló sztereotípiákat. Ezeknek kíméletlenül kellene használniuk a humort és a gúnyt, mivel a nevetés hatásos fegyver a demagógok ellen. Akik nevetnek, azok az erősek, és a legtöbb ember az erősekkel kíván társulni. (AJC, 1944, 11. o.) Az érzelmi manipuláció fontosságát Slawson is kiemeli: „Nem szabad elfelejteni, hogy az emberek azt a fajta propagandát fogadják el, amelyre fogékonyak, és még a tömeges felhívásoknál is inkább az érzelmi és tudatalatti motivációt kell szem előtt tartani, mint az intellektuálisat.” (Uo.) Emellett a kisebbségek felhasználása is fontosnak lett kikiáltva (négerek akkor, ma ők és egyéb csoportok egész tárháza áll ebben rendelkezésükre):

 

A tudományos konferencia résztvevői azt is felismerték, hogy nem lehet sikeres az antiszemitizmusnak a demokráciaellenességtől való elkülönített kezelésére tett kísérlet. A leghatékonyabbnak azokat az oktatási programokat tartották, amelyekben az antiszemitizmus elleni harcot a demokrácia megőrzéséért folytatott mozgalommal egyesítik. Mindazonáltal úgy vélték, hogy az egyes kisebbségeket képviselő védelmi csoportoknak nem szabadna habozniuk, hogy kiegészítő, saját maguk számára kedvező propagandát vezessenek be. (I. m., 14. o.)


Azt is megtudjuk, hogy a faji gondolkodás aláásása is cél volt (amit már Boas esetében is finanszírozott az AJC korábban):

 

A tudományos konferencia nagymértékben hangsúlyozta annak fontosságát, hogy anyagaink tartalmát a közzététel előtt teszteljük, olyan mintacsoportok felhasználásával, amelyek képviselik azokat a személyeket, akiket a védelmi propaganda el akar érni. Az erre a célra létrehozott laboratóriumok vizsgálati eljárásokat dolgoztak ki. Az Amerikai Zsidó Bizottság most először alkalmazza ezt az eljárást „Az emberiség fajai – nincsenek mesterfajták” című képregény esetében. (I. m., 10. o.)


Hónapokkal később az AJC belső felhasználásra egy újabb összefoglalót alkotott, melyben ismét a zsidókritikus karakter patologizálása lett központi fontosságúként megjelölve, ami a frankfurtiánusok szakterülete:

 

Az antiszemitizmus egyéni és társadalmi neurózis, és keletkezésének és fennmaradásának magyarázata a pszichopatológiában keresendő. Az antiszemiták zsidókkal szembeni magatartásának ellentmondásai a „mentális betegségekben előforduló különféle típusú disszociációkkal magyarázhatók, olyan disszociációkkal, amelyek időnként a személyiség teljes kettészakadásához vezetnek”. (AJC, 1945b, 10. o.)


A faji gondolkodás aláásása szintén fontos számukra, mert „csak azok a személyek mentesek valóban az antiszemitizmustól, akik számára az úgynevezett faji tulajdonságok lényegtelennek tűnnek.” (I. m., 15. o.) Álláspontjuk szerint az olyan retorika a hasznos, mely „ahelyett, hogy a zsidókat védelmezné, ítélje el a gyávaságot, akár nem zsidókról, akár zsidókról van szó, majd világosan mutassa be annak létezését az antiszemita agitátorok körében. A képi ábrázolás, a szlogenek, a szatirikus versek, amelyek az igazság követelése helyett erőt mutatnak, hosszú távon hatékonyabbak lehetnek mint a racionális érvelés...” (uo.) – tehát az erkölcs manipulálása a zsidókritikus mint gyáva ember beállításán keresztül. Mindebben segítségükre van a fajtársi média, amit – saját belső körben használatos dokumentum lévén – nyíltan kijelentenek: „Az Egyesült Államokban a véleményformálásnak körülbelül a fele zsidó. A zsidó befolyás a rádióban, a színházban és a mozgóképiparban jelentős, míg az újságírásban és a reklámszakmában kevésbé jelentős.” (I. m., 21. o.) Mára már ez utóbbi is másként fest, mindenesetre világosan látható, hogy a tömegmanipuláció minden szintjén igyekeztek átformálni a társadalmat saját igényeik szerint.

 


John F. Kennedy az Amerikai Zsidó Bizottság tagjaival találkozik, 1962. április 30. (Abbie Rowe/jfklibrary.org)

Egy másik 1945-ös dokumentumukban ismét megerősítik, hogy a kritikusok karakterének bemocskolása, és az univerzális morális manipuláció a győztes stratégia:

Nem elég egyszerűen lejáratni az antiszemita vezetőket. Magát az antiszemitizmust kell lejáratni, és ehhez széles körű felvilágosító kampányra van szükség. Más szóval, az antiszemitizmust Amerika-ellenes mozgalomként kell bemutatni, itt is, mint Németországban, a zsarnokság behatoló ékeként. [...] Az amerikai népben azt az igazságot kell tudatosítani, hogy az antiszemitizmus veszélyt jelent Amerika intézményeire, és így a különböző amerikai csoportok érdekeire, amelyekből lakosságunk áll – a munkások, az üzleti élet, az egyház, a fiatalok, a nők, a veteránok és az idegen nyelvű csoportok érdekeire. E csoportok mindegyikének megvan a maga tétje az amerikai életmódban, és az antiszemitizmust minden esetben az erre a tétre jelentett veszély szempontjából kell bemutatni. (AJC, 1945c, 4. o.)

Mindezek mellett ki kell alakítani – a fentebb említett zsidó véleményformáló médiumok segítségével – egy atomizált, kevert fajú és kultúrájú népességet, melyben nincs domináns (nem zsidó) nemzeti egység:

Nagy lehetőségek vannak arra, hogy Amerikát ne homogén, kizárólag angolszász országként, hanem minden nép valódi összeolvadásaként mutassuk be. És az az érzésünk, hogy az ehhez hasonló projektek, amelyeket a magazinszerkesztők, rádiós forgatókönyvírók stb. különleges találkozói követnek majd, messzire fognak eljutni a nagy nemzeti kommunikációs médiumok felhasználásában, hogy hangsúlyozzák az egységet a sokféleségben, ami Amerika. (I. m., 9. o.)
 
Későbbi dokumentumaikban is olvashatunk erről: „Az Amerikai Zsidó Bizottság több mint hatvan éve dolgozik az ország valódi kulturális pluralizmusának megteremtésén...” (AJC, 1969, 1. o.), avagy: „Olyan új pluralizmusra van szükségünk, amely elfogadja az egyediséget, és egyensúlyt teremt egy kis csoporttal való azonosulás és a társadalom egésze iránti elkötelezettség között.” (AJC, 1972, 3. o.). Sokkal később is erről olvashatunk: „De a zsidók voltak azok, akik már régen, a bevándorlás utolsó nagy korszakában felismerték [...], hogy az egyetlen módja annak, hogy teret nyissanak maguknak, az volt, hogy teret biztosítsanak mindazoknak, akik ragaszkodnak az identitás azon elemeihez, amelyeket a többség nem osztott. [...] A zsidóknak még mindig érdekük, hogy ez a nemzet képes legyen befogadni a különböző népeket.” (Steinlight, 2002, 18. o.)
 
Segítségükre állt még ebben egyéb befolyásuk is, amit egy másik archív beszámolójuk tesz világossá:

Az Interkulturális Oktatási Iroda az a kiemelkedő szervezet, amely ilyen jellegű munkát végez az iskolákban. A múltban jelentős összegekkel támogattuk, de egy-egy évben nem volt elegendő ahhoz, hogy valóban hatékony munkát végezzenek. Komolyan fontolóra kellene vennünk egy sor jelentős támogatás nyújtását, hogy ez a szervezet legalább az ország 25 vagy 30 legnagyobb városában beindíthassa programját. (AJC, 1945d, 11. o.)



AJC, 1949a (részlet)


Pár évvel később A tömegmédia felhasználása az antiszemitizmus elleni küzdelemben című összefoglalójuk ismét világosan fogalmaz:

Mivel képesek vagyunk az antiszemitizmust és más csoportközi feszültségeket inkább amerikai mint szigorúan zsidó ügyként bemutatni, képesek vagyunk nem csak arra, hogy megnyerjük az amerikai népet hírekkel, tényekel, szórakoztató műsorokkal és eszmékkel való ellátásában részt vevők túlnyomó többségének együttműködését, hanem arra is, hogy minden tekintélyükkel és befolyásukkal együtt megnyerjük az Eleanor Roosevelteket, Fred Alleneket, Frank Sinatrákat és a többieket. Ilyen szövetségesek nem állnak rendelkezésre a kereskedelmi termékek eladásához. Az előítéleteket és a széthúzást hirdetők sem használhatják ki őket. Tény ugyanis, hogy a szerkesztők, írók, karikaturisták, rádióigazgatók, állomásvezetők, színészek és filmrendezők túlnyomó többsége a mi oldalunkon áll a bigottság és a megkülönböztetés elleni küzdelem ügyében. És bizonyára mulasztást követnénk el, ha nem használnánk ki őket a lehető legjobban. (AJC, 1949a, 5. o.)

Mindezt azért, mert „termelési részlegeink természetesen pontosan tisztában vannak azzal, hogy a közönség érzelmi elemeit is meg kell szólítani, ezért a hangsúlyt a dramatizált üzenetekre helyezzük” – olvassuk egy „bizalmas” dokumentumukban (AJC, 1949b, 8-9. o.). Amikor aztán 1949-ben a tanulmánysorozatuk végre formába öntődött, és az azt alkotó könyvek megjelenés előtt álltak Horkheimer és Adorno irányítása alatt, egy memorandumban így fogalmazott az AJC: „Az elmúlt évek egyik legfontosabb fejleménye a tudományos kutatási osztályok létrehozása volt a nemzeti védelmi ügynökségeken belül. [...] E kutatások nagy részét ezért az antiszemitizmus elleni küzdelem technikáinak értékelésére fordítják, különös tekintettel a tömegkommunikáció tesztelésére.” (AJC, 1949c)

Kijelenthetjük tehát, hogy az AJC által finanszírozott, igazgatott, Max Horkheimer és Samuel H. Flowerman szerkesztésében elkészült tanulmánysorozat, mely öt könyvből állt, s melynek első és egyben legfontosabb része a Theodor W. Adorno és társai által írt A tekintélyelvű személyiség (1950) egy világosan és egyértelműen zsidóvédelmi stratégia szándékosan manipulatív, a többségi fehér társadalmat félrevezetni, aláásni, átformálni szándékozó aktivizmusának eredménye volt. Mindez – és természetesen egyéb hatások, hiszen a sorozat nem vákumban született – újabb lendületet adott a már Marx, Freud, Boas, Hirschfeld és más zsidók által gördülő hógolyónak, hogy az más fajtársak, médiabeli és akadémiai, majd politikai befolyás által azzá a lavinává dagadjon, amit később mint fehérségtanulmányok ismert meg az addigra már több sebből vérző – néger polgárjogi mozgalom, feminizmus, pornográfia, aberrációk normalizálása, demográfiai hanyatlás stb. – Amerika és a Nyugat eleve. Mindez a frankfurtiánusok kritikai elmélete alapján ma már inkább kritikai fajelméletként ismert, magába olvasztva a szexuális aberrációk „szivárványos” tárházát. Tehát a címbéli „woke”.
 


A tekintélyelvű személyiség első kiadása (1950)

Adornóék munkája, és azon belül is az ember fasizmus iránti fogékonyságát mérni hivatott F-skála, bár érte kritika, megteremtett egy olyan keretet, ami azóta is hatással van a (fehér) „rasszizmus” analízisére és következtetéseire, majd azon keresztül a fehér társadalom aláásására (Wilson et al., 1976; Ray, 1988). A kanadai CBC 2022-es cikke szerint „A tekintélyelvű személyiség először 1950-ben jelent meg, és ma már széles körben tanulmányozzák”, megjegyezve: „ma széles körben hivatkoznak rá, hogy megértsék korunk változó politikáját”. Horkheimer egy az AJC vezetőjének, John Slawsonnak írt 1946. február 14-i levelében előrevetítette, mit kell célba venniük: „Az előttünk álló időszak valóban döntő fontosságú a munkánk szempontjából. Az, hogy a hosszú távú tanulmányaink eredményei hasznosak lesznek-e a harcunkban, több szempontból is probléma. Eredményeinket a tudományos technikák közegéből át kell ültetnünk egy olyan közegbe, amely gyakorlatiasabb a tényleges feladatunkhoz; új típusú oktatási anyagok kidolgozásának alapjául kell szolgálniuk...” – fogalmazott (AJC, 1946). Ebben a dokumentumban egy 1946. március 4-i munkaterv vázlatát is megtaláljuk, miszerint „Az antiszemitizmus tanulmányozása az Amerikai Zsidó Bizottság számára nem tudományos érdekű kérdés; a bizottság minden tevékenységének célja, az Egyesült Államokban tapasztalható antiszemitizmus elleni küzdelem, ennek van alárendelve. Ezért a bizottság végső soron azt várja, hogy a tudományos tanulmányok eredményei olyan betekintést nyújtanak az antiszemitizmusba, amely alkalmas arra, hogy védekező vagy megelőző akciókba átültethető legyen.” A tudományos köntösbe öltöztetett propaganda kapcsán ugyanebben a dokumentumban Horkheimer 1947. december 8-i levele Flowermannak ismét elméleteik oktatásbeli alkalmazását szorgalmazza: „Azt a problémát is meg kell oldanunk, hogy a tanulmányt hogyan lehet a cselekvés érdekében kihasználni [exploited]. Például az antiszemita jellemvonások listája, ahogyan az ebből a kutatásból következik, számos közvetlen és közvetett nevelési intézkedés alapjául szolgálhat.”
 
Normalitás mint patológia

Ennek eredményeként a polgárjogi mozgalom és a négerek egyre nagyobb kulturális-társadalmi jelenlétével később a faji szemléletet kiemelve alakult ki a teória, „mely a kritikai elméleten alapult és reagált az amerikai faji politika valóságára” – amint azt a téma egyik tekintélye, Kimberlé Crenshaw és társai összefoglalták, hozzátéve, hogy a „kritikai fajelmélet” (critical race theory; CRT) elnevezés is azért alakult ki, hogy az „világossá tegye, hogy munkásságunk a kritikai elmélet és a faj, fajgyűlölet és a jog interszekciójában helyezkedik el” (Crenshaw et al., 1995, xxvii. o.) Szerintük „bár az elméleti dekonstrukció fontos, a kritikai elmélet végső célja a közösség újjáépítése kell hogy legyen az elméleti dekonstrukció romjaiból” (i.m., 87. o.).

Ez a dekonstrukció a fehér, hagyományos, európai alapok kórosként való megjelölése, legyen szó szexuális vagy nemi berendezkedésről – a tradicionális fehér ember egész világa, annak minden része támadás alá került. Kevin MacDonald a Long Beach-i Kaliforniai Állami Egyetem evolúciós pszichológia professzoraként egy trilógiában elemezte a zsidóság múltját, kitérve a Frankfurti Iskola aktivitására is. Adorno és társainak műve kapcsán például ezt vélte:

A családról mint belcsoportról szóló interjúk adatai különösen érdekesek ebből a szempontból. A magas pontszámot elért alanyok büszkék a családjukra, annak eredményeire és hagyományaira. Frenkel-Brunswik egy tipikus retorikai hucpával a családi büszkeség ezen megnyilvánulásait „egy homogén totalitárius családnak a világ többi részével szembeni ellenállásának” nevezi (356. o.). [...] Az önmagunkkal és a családunkkal kapcsolatos büszkeség a pszichiátriai rendellenesség jele. (MacDonald, 2002, 179. o.)

Az evolúciós emberi pszichológia szakértőjeként MacDonald kiemelkedő figyelmet szentelt annak, a frankfurtiánus zsidók miként igyekeztek az evolúciósan adaptív, tehát a – jelen esetben fehér – csoport érdekeit és fejlődését, avagy fennmaradását elősegítő struktúrákat betegesnek beállítani:

Az összetartás, a szeretet, a harmónia, a fegyelem és a családi értékek sikeres átadásának nyilvánvaló jeleit a magas pontszámot elérők családjaiban „a hatalom orientációjaként és az állítólagosan alsóbbrendűek megvetéseként” (387. o.) értelmezik. Ezeket a családokat „a szülők követeléseinek való félő alárendeltség és az impulzusok korai elfojtása” jellemzi (385. o.). (I. m., 181. o.)

Ez utóbbi azért is érdekes, mert Adornóék analízise szerint a „fasiszta” karakter behódol a zsarnoki hatalomnak, majd frusztrációit a hatalom által megjelölt „bűnbakokon” vezeti le (mint a zsidók), így lesz a hagyományos családmodell a fasizmus melegágya. Nem meglepő így, hogy a marxista elemek és a kritikai (faj)elmélet mentén szerveződött Black Lives Matter mozgalom irányelveiben is azt találjuk, hogy – a faji hierarchia megfordítása mellett – az egy „queer-támogató hálózat”, mely „megzavarja a nyugat által előírt nukleáris családszerkezetet”, és célja „kiszabadítani magunkat a heteronormatív gondolkodás szorításából”. MacDonald:

Az adaptív működéshez kapcsolódó viselkedések patologizálására való hajlam az énkép megvitatásakor is megfigyelhető. A magas pontszámot elérőkről kiderül, hogy nagyon pozitív önképpel rendelkeznek, míg az alacsony pontszámot elérők tele vannak bizonytalansággal, önváddal, sőt „beteges” önvádakkal (423skk. o.) – az eredmények értelmezése szerint a magas pontszámot elérők elfojtásai és az alacsony pontszámot elérők objektivitása miatt. [...]

Ismét a pszichodinamikai elmélet jön a segítségünkre. Az alacsony pontszámú alanyok a felszínen mélyen bizonytalannak és önmegtagadónak tűnnek, elégedetlenek jelenlegi önmagukkal. Ezt a viselkedést azonban a nagyobb biztonság jeleként értelmezik mint a magas pontszámot elérőkét, akik a felszínen magabiztosnak és büszkének tűnnek önmagukra. A valóság egy másik megfordításában Frenkel-Brunswik úgy összegzi az önkoncepcióra vonatkozó adatait, hogy „az előítélet nélküli egyének látszólag jobban kijönnek önmagukkal, ami talán annak köszönhető, hogy szüleik jobban szerették és elfogadták őket. Így készebbek beismerni, hogy elmaradnak az ideáljaiktól és a kultúránk által elvárt szerepektől”. (I. m., 183. o.)

MacDonald aztán rámutat az egyértelműre:

Ezen értelmiségi mozgalmak számos jellemzője tekinthető úgy, hogy zsidó érdekeket szolgálnak. A kisebbségi csoportstratégia számára a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha egy erősen összetartó, szektásodó többségi csoport alakul ki, amely a kisebbségi csoportot negatívan értékelt külcsoportnak tekinti. E potenciális fenyegetés leküzdésére az egyik típusú stratégia az univerzalista ideológiák aktív támogatása volt a többségi társadalomban, amelyben a zsidó-nem zsidó társadalmi kategorizálás minimális jelentőséggel bír. A judaizmus mint összetartó, etnikai alapú csoportstratégia továbbra is létezik, de rejtett vagy félig rejtett formában. (I. m., 209. o.)

Sokatmondó, hogy miközben a fehérek természetes kultúráját ilyen módon igyekeztek aláásni, saját köreikben mindez nem volt patológiaként kezelve. Például az Amerikai Zsidó Bizottság hivatalos szócsövének számító Contemporary Jewish Record kiadvány szerkesztőjének nem zsidó nem volt elég jó, függetlenül attól, mennyire volt filoszemita. Erről árulkodik Adorno egyik levelében tett megjegyzése: „[Eric Russell] Bentley nem zsidóként aligha jöhet szóba...” (Adorno és Horkheimer, 2004, 422. o.) Hasonlóan beszédes, hogy a fehérek kohézióját betegesnek és veszélyesnek beállító AJC-sorozat után pár évvel kiadott belső használatra szánt tanulmányukban (Sklare és Vosk, 1957) arra jutottak, hogy a zsidók jelentősen etnocentrikusak (27-31. o.), illetve ellenzik a nem zsidókkal való keveredést (32-42. o.) – és mindezt pozitív színben tüntették fel, sajátjaikról lévén szó.
 


Theodor W. Adorno (j)

A fenti elméleteik és alaptételeik meghonosításához természetesen szükség volt az akadémiai, politikai, médiabeli befolyás felhasználására is, amint azt korábban láttuk már. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyzést tett Horkheimer Adornónak írt 1944. november 24-i levelében:

E jelszó jelentése nem más, mint az, hogy a népek egyszerűen csak marhacsordák, amelyek természetesen bármelyik vezető után futnak, vagy – modernebben fogalmazva – a pszichológiai vezetési módszerek tapasztalatai alapján bármire rávehetők, amire csak valaki akarja. [...] A fegyverben lévő népeket csak néhány hónapnyi, tudományosan megalapozott propagandának kell kitenni ahhoz, hogy egy klikk helyett az ellenkező klikkért menjenek a halálba. [...] Ki fogja a németeket hibáztatni a nácikért: tudjuk jól, hogy ugyanolyan lelkesedéssel mennek át Sztálinhoz vagy a General Motorshoz! És ez az, amire nekünk szükségünk van! [...]

Az ember tehát befolyásolja a csoportot, megváltoztatja a „csoport légkörét”, olyan feltételeket teremt, amelyek között a csoport döntéseket hoz. Ennek módja nem az, hogy kívülről közelítjük meg az egyéneket, hogy a tömegekre apellálunk. Ez inkább egy mechanisztikus, összegző, elvont gondolkodásnak felelne meg. A csoport légkörének megváltoztatása a vezetők, az alvezetők és a tagok képzésével érhető el. [...] És miért ne használhatnánk ilyen pszichológiát arra, hogy befogjuk a zsidókról rosszat mondó szájakat. Egyszerűen csak kísérletezünk interkulturális csoportokkal, majd kiképezzük a vezetőket, alvezetőket és a tagokat, és végül elérjük, hogy a less desirable [kevésbé kívánatos] emberfajták kellemesebben fogyaszthatóvá váljanak. – Ez az emberiség sötét útja. (Adorno és Horkheimer, 2004, 369-370. o.)

Ez a fentről-lefelé történő forradalom jellemezte azt az utat, ami a mai „woke” világához vezetett: nem populáris, többségi vágy vagy igény, hanem magas státuszú intézmények manipulatív befolyása. A szexuális aberrációk normalizálása nem egyszerű emberek tömegmozgalmának volt az eredménye, ami ellen a „hatalom” ellenállt, hanem a hatalmi réteg vívta ki magának és normalizálta fentről: a média, akadémia majd politikum fecskendezte bele mindezt a kultúrába (lásd korábbi elemzésemben itt és itt), ahonnan idővel a fogyasztó tömegember vagy elfogadta, vagy megtűrte azt, s így ma már sokak számára természetes, hogy „házasodhatnak”, felvonulhatnak kérkedőn, vezetve egyenesen a mai „transzgyerekek” jelenségéhez, ami ismét nem a normális tömegek igénye miatt került kulturális vérkeringésünkbe. A nemzeteknek nem volt igénye sötét tömegek bevándorlására, a fajkeveredésre, saját intézményrendszereik és történelmi személyeik ledöntésére stb. Mindez fentről indult mindig, és onnan spirálszerűen hatolt lejjebb, kulturális hatással és törvényi támogatással (vagy ellenvélemények tiltásával). Mindehhez csak „a vezetők, az alvezetők” befolyásolására van szükség – vagy saját tagjaik hatalomszerzésére, amint a zsidóság esetében az megfigyelhető. Horkheimer levelére Adorno aztán így válaszolt 1944. december 2-án:

Ami pedig az „emberiség sötét útjait” illeti, egy valóban sátáni dialektikával van dolgunk. Mi lenne, ha – mivel a világ már most is olyan, amilyennek a mészárosmesterek elképzelik – a gestaltelmélet és az alvezérek kiképzése segítségével valóban növelni lehetne a less desirable brands of human beings [kevésbé kívánatos emberfajták] fogyasztását! Huxley azt is előre látta, hogy amikor racionálisan zárt társadalmának minden kasztját felcímkézte, „hogy még egy epszilonnak”, vagyis az aljanépnek [Untermenschen] is van szükséges és hasznos funkciója. Aztán ott volt a gondolat, hogy az embernek magának is igent kell mondania rá, ha ezzel megakadályozza a kiirtást. (I. m., 374. o.)

Értsd: az úgynevezett gestaltpszichológia, avagy alaklélektan módszertana hatásos lehet a tömegek befolyásolására (ennek példájaként élelmiszerfogyasztás kapcsán elemzik Adornóék azt levélváltásaikban), mely pszichológiai irányzat eleve a tapasztalási élmények és az rész-egész (itt: elit-tömeg) kölcsönhatásával foglalkozik. Mindez 1944 végén, az AJC és Frankfurti Iskola közös projektjének kezdetekor került megbeszélésre. Évekkel később Adorno híres könyvük kapcsán írt jegyzetében így fogalmaz erről:

A tömegeket szüntelenül formálják felülről, mert formálni kell őket, ha sakkban akarják tartani őket. A propaganda és a kulturális ipar elsöprő erejű gépezete bizonyítja, hogy ez a gépezet szükséges egy olyan berendezkedés fenntartásához, amelynek lehetőségei túlnőttek a status quo-n. Mivel ez a potenciál egyben a fasiszta tendenciával szembeni hatékony ellenállás potenciálja is, feltétlenül tanulmányozni kell azoknak a mentalitását, akik a mai társadalmi dinamika célpontjai. (GUFM, 1948, 30. o.)

Értelmet nyer ez a többség manipulációjára irányuló vágy részükről, ha megismerjük, hogy miként tekintett a zsidókra és nem zsidókra személyes leveleikben a két főszereplő, Horkheimer és Adorno. Utóbbi például a második világháború nemzetiszocialista elvesztésének közeledtével szüleinek írt levelében, 1943. szeptember 26-án így fogalmazott:

Azt hiszem, hogy katonai szempontból Németország sorsa megpecsételődött – még most, mielőtt a szövetségesek ereje elérte volna a csúcspontját, és szinte remélni kell, hogy ez nem történik túl gyorsan: hogy nem következik be egy politikai összeomlás, amely megkímélné a németeket egy nyílt katonai vereségtől, ahelyett, hogy maguk is éreznék, mit tettek, hogy az megakadályozza, hogy újabb trükköket szőjenek, és megfertőzzék a világot, amely annyira nyitott a fertőzésre... . De mindenesetre én még egy évet sem adnék nekik, és ezért ünnepélyesen kívánom nektek és mindannyiunknak, hogy a következő 12 hónapon belül tanúi lehessünk Hitler bukásának és a bosszúnak. Nekem ugyanis semmi bajom a bosszúval mint olyannal, még ha nem is kívánok a végrehajtója lenni – csak az ellen tiltakozom, hogy igazságosságként és jogként racionalizálják. Szóval: lubickoljanak a kis Horst Güntherek a saját vérükben, az Ingéket pedig adják át a lengyel bordélyházaknak, plusz kuponokkal a zsidók számára. (Adorno, 2006, 149. o.)

Itt természetesen a németekről van szó. Ez válik még inkább világossá egy másik levelében 1945. május 1-én:

Mindazonáltal nem lehet többé kétséges a bochék [németek becsmérlő megnevezése] valódi veresége [...] és minden, amire az ember ennyi éven át vágyott, bekövetkezett: az ország romhalmazzá vált, Hansjürgenek és Uték milliói haltak meg, a német nép nyaka valószínűleg úgy összeroppant, hogy eltűnik az a történelemből, mint a karthágóiak a második pun háború után. [...] (I. m., 217. o.)

A „Slomók” és „Jicákok” tehát ilyen vérszomjas módon fürödtek a németek gyötrelmeiben – mint ismert lehet, a civil németség hatalmas veszteségeket szenvedett a szövetségesek általi szándékos meggyötrésük miatt ezekben az években (Wear, 2019). Valóban, Adorno szerette volna az egész országot eltörölni: „Amikor az ember ilyeneket hall, csak sajnálni tudja, hogy az atombombát nem próbálták ki Németországon” – írta 1945. november 18-án (i. m., 237. o.). Szerinte „a németeknek most borzalmasan meg kell fizetniük” – írta 1946. január 30-án (i. m., 244. o.).
 


Max Horkheimer

Horkheimer egyik levelében szintén lenézően beszélt a nem zsidókról, megjegyezve, hogy tudja, Adorno egyetért vele:

Az első megjegyzésem nagyon alapvető, és jól tudom, hogy senki sem ért vele jobban egyet mint te. Úgy gondolom azonban, hogy ezt az álláspontot talán sokkal erőteljesebben kellene hangsúlyozni. Ha valaki ebben a jelenlegi időszakban egy átlagos nem zsidó családba születik, nem kell „típusnak” lennie ahhoz, hogy antiszemita legyen. Az ember egyszerűen megtanul tiszteletlenül beszélni a zsidókról, ahogyan megtanul káromkodni, mocskos vicceket mesélni, sokat inni, vagy az adók és sztrájkok miatt dühöngeni. Egy demokratikus társadalomban az ember általában nem mutat antiszemitizmust valamelyest hivatalos alkalmakkor, ahogy egy jó puritán partin a férfiak nem isznak whiskyt a hölgyek jelenlétében, vagy ahogy Kanada félszáraz tartományaiban a hotelben a sör felszolgálására (de nem étkezésre!) szolgáló hely gyakran a pincében található, nem túl messze a W.C.-től (amelynek falai amúgy is az antiszemita jelszavak és karikatúrák eleve üres lapjai). (AJC, 1945e)

Mint megjegyzi, különös figyelmet érdemel majd „amikor olyan nem zsidó személyt találunk, akinek nincs különösebb kapcsolata a politikával, és mégis mentes az antiszemitizmustól. Az ő élettörténete nem lehet jellemző a modern emberre.” Horkheimer levele folytatásában a zsidók kapcsán nem ilyen lenéző azonban, bár a gójok megvetése továbbra is megmarad:

A zsidók voltak a civilizáció úttörői. A közelmúlt történelme mélyen összefügg az ipar, a kereskedelem és a tudomány fejlődésével. Létezésük állandó kihívás azok számára, akik lusták akarnak lenni. A zsidók par excellence versenytársak. [...] Még az Ószövetség szerzőiként is a zsidók voltak valahogyan azok, akik változásokat és nyugtalanságot okoztak. [...] Jó azonban emlékezni arra, hogy az asszimilált zsidó egyedeinkben az asszimiláció enyhe hiánya éppen abból a rendíthetetlen készségből és türelmetlenségből áll, hogy abban a társadalomban, amely nem sajnálja az ostobákat, minden kívülállót felülmúljanak.

Horkheimer értelmezésében „maga a létezésük – hogy »Isten népéhez« tartoznak [a zsidók] – egy botlásgátló tényező. El kell őket törölni, minél abszolútabbnak adja ki magát egy rendszer, annál sürgetőbben.” (Horkheimer, 1991, 214-2015. o.) Rövid A zsidógyűlölet metafizikája című freudi analízisében az antiszemitizmus szerinte „primitív” és „szadisztikus részleges ösztön”, ami „közvetlenül az ambivalens szexualitás elfojtott, negatív oldalához, a szublimálatlan, barbár promiszkuitáshoz tartozik” (i. m., 363-364. o.). Sőt, a zsidó jelképezi a civilizációt magát, melyben ezen alantas lények csak vergődnek frusztráltan: „Itt a legkülönfélébb ösztönök fonódnak össze, az elfojtás legkülönfélébb szintjei, az obszcén vágy, a szexualitás, a civilizáció iránti düh önmagában. Az ember meg akarja tenni a tiltottat, vagy legalábbis ki akarja kiáltani azt...” (uo.). Máshol szerinte az antiszemitizmus „pszichológiai magját tekintve a szexuális irigységet és az olyan élvezetes életszemlélet iránti neheztelést jelenti, amelyre az ember nem érzi magát képesnek. A zsidógyűlölet mindig is a gondolkodás gyűlöletét jelentette.” (Jacobs, 2015, 47. o.)

Adorno szerint a zsidóság olyannyira kiváló, hogy a nem zsidók irigyek erre: „A zsidók még a legjelentéktelenebb funkciókban is a verseny megszüntetésének áldozatai. Erősségük a konkurencia volt; a többiek tudják ezt, és ártalmatlanná teszik a zsidókat azzal, hogy maguk is megszüntetik a konkurenciát. [...] maguk is a monopólium áldozatai, a zsidóban a versenytárs ellen harcolnak, mert csak a monopolizálás révén képesek ők maguk is a monopólium alatt fennmaradni...” (Horkheimer és Adorno, 2004, 344-345. o.) Mindez primitív analízis, de ha el is fogadjuk, az analitikusok nem térnek ki arra, miért is lenne így az antiszemitizmus kóros, amennyiben a zsidóellenes nép „fennmaradását” szolgálja – a csoportverseny, a források birtoklása és kulturális, politikai dominancia saját nemzetük felett teljes mértékben legitim igény. De mi történik akkor, ha a zsidóság nem kisebbség egy gazdanépen belül, hanem a többség? Erre is választ kapunk Horkheimertől egy későbbi megnyilvánulásából: „Izrael ma egy elnyomott ország, ahogyan a zsidókat mindig is elnyomták. Ezért meg kell erősíteni Izraelt. Számomra ez döntő: Izrael sok ember számára menedékhely” (Lenhard, 2017). Izraelt alapvetően támogatta minden frankfurtiánus, amint Jacobs (2015) azt bemutatja, illetve az imént hivatkozott Philipp Lenhard-tanulmány is ezt részletezi. Horkheimer, bár nem volt elhivatott cionista, elfogadta a második világháború után, hogy „a cionizmusnak igaza volt” (Horkheimer, 1985a, 167. o.).

(A folytatásban bemutatásra kerül a zsidó miszticizmus és messianizmus hatása minderre, ahogy Herbert Marcuse és a „’68-asok” új baloldalának szerepe is elemzésre kerül a „woke” felé vezető úton, végül kiderül, hogy Popper és Soros miként illeszkedik ebbe a folyamatba.)

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
 
Hivatkozott irodalom:

• Adorno, Theodor W., Horkheimer, Max (2004): Briefe und Briefwechsel. Band 4: Theodor W. Adorno/Max Horkheimer. Briefwechsel 1927–1969. Band 4.II: 1938–1944. Suhrkamp Verlag AG, 2004. ISBN: 3518584235; 9783518584231
• AJC, 1942: Address by Maurice Wertheim, President of The American Jewish Committee. Delivered at the Thirty-fifth Annual Meeting of The American Jewish Committee, New York, January 25, 1942.
• AJC, 1944: Scientific Research on Anti-Semitism. Paper Delivered by John Slawson Executive Vice President at National Community Relations Advisory Council. September 11, 1944.
• AJC, 1945a: Conference on Research in the Field of Anti-Semitism. Summary of Proceedings and Suggestions for a Program. The American Jewish Committee, March, 1945.
• AJC, 1945b: Anti-Semitism: A Review and Digest of Selected Publications, American Jewish Committee, November, 1945.
• AJC, 1945c: Combatting Anti-Semitism, Fourteen-Page Booklet, American Jewish Committee, 1945.
• AJC, 1945d: "Attack on Anti-Semitism in 1945," 19-Page Report, Richard C. Rothschild, Director AJC Public Information and Education. The American Jewish Committee, 1945.
• AJC, 1945e: Dr. Max Horkheimer Writes to Theodor Adorno Offering Suggestions for Adorno's Typology. Horkheimer, Max (Oct. 11, 1945). The American Jewish Committee, 1945.
• AJC, 1946: Correspondence 1945-49 File, Scientific Research Department. Max Horkheimer’s Correspondence With Samuel Flowerman Along With Other Memoranda on Departmental Studies, 1945-49. (7) (1945-49). The American Jewish Committee, 1946.
• AJC, 1949a: "The Use of the Mass Media in Combating Anti-Semitism," 30-Page Report, Richard C. Rothschild, Director AJC Public Information and Education. The American Jewish Committee, 1949
• AJC, 1949b: Staff Policy Committee/Study of Objectives and Assumptions File, Scientific Research Department. Examination of Assumptions Underlying the Objectives and Program of AJC, a Fifty-Three-Page Report. The American Jewish Committee, 1949.
• AJC, 1949c: Anti-Semitism/AJC file, AJC Subject Files Collection. "Memorandum on Special Areas" Reports and Memoranda on Anti-Semitism in America and AJC’s Work to Combat It. "Trends in Anti-Semitism". The American Jewish Committee, 1949
• AJC, 1969: White Ethnic America: A Selected Bibliography, AJC, 1969. (1969). The American Jewish Committee, 1969.
• AJC, 1972: Pluralism Beyond the Frontier: Report of the San Francisco Consultation on Ethnicity, AJC, 1972. (1972). The American Jewish Committee, 1972.
• Crenshaw, Kimberlé, Neil Gotanda, Gary Peller, Kendall Thomas (1995): Critical Race Theory: The Key Writings that Formed the Movement. The New Press, 1995.
• GUFM (1948). Goethe-Universität Frankfurt am Main. Digitale Sammlungen Universitätsbibliothek. Remarks on "The Authoritarian Personality" by Adorno, Frenkel-Brunswik, Levinson, Sanford (1948). Na 1 Nachlass Max Horkheimer, 506 - Korrespondenzen mit Theodor W. Adorno (und Umgebung), Band 7 (p. VI.1D, 1-229)
• Horkheimer, Max (1985a): Gesammelte Schriften Band 8: Vorträge und Aufzeichnungen 1949-1973. Fischer Verlag, 1985. ISBN-13: 9783596273829
• Horkheimer, Max (1991): Gesammelte Schriften Band 6: 'Zur Kritik der instrumentellen Vernunft' und 'Notizen 1949-1969'. Fischer Taschenbuch Verlag, 1991. ISBN: 310031820X; 9783100318206
• Jacobs, Jack. The Frankfurt School, Jewish Lives, and Antisemitism. Cambridge University Press, 2015.
• John J. Ray (1988). Why the F Scale Predicts Racism: A Critical Review. Political Psychology, 9(4), 671–679.
• Lenhard, Philipp. "Reconstruction und Reeducation. Max Horkheimer und die deutsch-israelische Freundschaft, 1948–1973 " Naharaim, vol. 11, no. 1-2, 2017, pp. 25-46.
• MacDonald, Kevin B. The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements. 2nd Edition, 2002. ISBN: 0-7596-7221-0.
• Sklare, Marshall and Vosk, Marc (1957): The Riverton Study. How Jews Look at Themselves and Their Neighbors. The American Jewish Committee, 1957.
• Steinlight, Stephen (2002): Latinos and Jews: "Old Luggage, New Itineraries". The American Jewish Committee, 2002.
• Wear, John: The Genocide of the German People. Inconvenient History, Vol. 11, No. 1 (2019)
• Wilson, Warner, Larry Dennis, and Allen P. Wadsworth Jr. "“Authoritarianism” of the left and the right." Bulletin of the Psychonomic Society 7.3 (1976): 271-274.