(Az első rész itt olvasható.)

Hol tart ma a dollárelkerülés folyamata? Talán az a helyes válasz erre, hogy előrehaladott állapotban, de még nem az utolsó fázisban van. A lázadó nagy országok a Nyugattal való kereskedelmükön kívül alig használják a dollárt, a kisebb országok esetében azonban ez még nem ennyire egyértelmű. Ők jobban tartanak a bizonytalanságtól és a nyugati retorzióktól is. A dollárhasználat dimenzióira csak közelítő becsléseket lehet megadni, de szerepe a jegybanki tartalékokban még valamivel 50% fölött lehet, míg a világkereskedelmi tranzakciókban már kicsivel bemehetett 50% alá. A korábbi szinte kizárólagossághoz képest ez nagyon jelentős csökkenés.

Illusztráció: vinnews.com

A már említett Washington Post-cikkben található még egy grandiózus hazugság, amivel már csak önmagukat és a tájékozatlanokat áltatják a nyugatiak. Ennek lényege, hogy állításuk szerint az amerikai kormányzat szabadon költekezhet, mert biztos lehet benne, hogy adósságát valamilyen állampapír formájában a világ többi része felvásárolja. Nos, ebből egy szó sem igaz, az amerikai államkötvény-állományát Kína és Oroszország már rég leépítette, ezután Japán lett a legnagyobb hitelező, de most már ők is pánikszerűen igyekeznek szabadulni tőle. Ez a tendencia átterjedőben van számos más állami és intézményi tulajdonosra is, és a FED nem tehet mást, mint fogcsikorgatva visszaváltja ezeket a papírokat. Az USA már csak nagyon óvatosan költekezhet. Hogy mennyire, azt nehéz megállapítani, mert véleményem szerint az amerikai államháztartási adatok (a GDP adatokhoz hasonlóan) erősen kozmetikázottak. Akinél lefelé megy a szekér, az próbálja még egy darabig fenntartani a látszatot… Az is szerepel a cikkben, hogy csodálatos dolog, hogy a dollárt bárki adhatja-veheti, és nagyrészt a piac irányítja, nem pedig egy kormány szeszélye. Annyi igaz ebből, hogy az amerikai kormánynak semmi köze a saját pénzének nevezett FED devizához, továbbá a piacnak is csak korlátozottan, mivel bankárék hoznak meg minden lényeges döntést a dollárral kapcsolatban, amit nem kötnek a nagy tekintélyű felügyeleti szerv, a Kongresszus orrára. Ez már számos kongresszusi meghallgatáson bebizonyosodott.

A nyugatiak azzal is szoktak védekezni, hogy nincs igazi kihívója a dollárnak, mert a jüan világgazdasági részaránya csupán pár százalékos, és ezzel nem lehet átvenni a dominanciát. Csakhogy ez azért hamis érvelés, mert a kínaiak nem akarják azonnal a jüannal leváltani a dollárt, nem akarnak a lecserélt globális valuta helyett egy másikat, már csak azért sem, mert ezzel megrémítenék a világgazdaság résztvevőit. Ők tudják, hogy Kína reálgazdasági túlsúlya bármely deviza esetén működik – egy vegyes, zsibvásár jellegű nemzetközi pénzügyi rendszer esetén is -, tehát nincsenek rászorulva arra, hogy erőszakosan ráerőltessék a világra a saját pénzüket. Gyakorlatilag bármilyen devizát elfogadnak a tranzakciókhoz, csak lehetőleg ne dollár legyen. De ha nagyon muszáj, akkor egyelőre elfogadják még a nyugati devizákat is.

A világ ipari termelésének csaknem 40%-át Kína adja, és ráadásul a globális ipari termelés kulcsfontosságú, leglényegesebb elemeit. Ez a jelenlegi világgazdaság és világkereskedelem gerince, melyhez képest a teljes nyugati világrendszer gazdasága is csupán egy nagyon jelentős periféria. Hiába mutatnak ki hatalmas GDP-adatokat a nyugati országok, tényleges termelési képességük erősen meggyengült, és számos iparágban szinte teljesen Kínától függ, szolgáltatási szektoruk pedig – elsősorban pénzügyi okok miatt – jelentősen túlértékelt.

A dollár megbuktatásának folyamata tehát egy egyre szélesebb körű nemzetközi összefogásban manifesztálódik. Ehhez sorban csatlakoznak a nagy zászlóshajó országok (Kína, India, Oroszország, Brazília, Pakisztán, Indonézia, Egyiptom, Argentína, Törökország, Dél-Afrika, Irán, Thaiföld, Vietnam, Szaúd-Arábia) mellett számos kisebb arab, valamint közép- és dél ázsiai ország, továbbá gyakorlatilag egész Latin-Amerika. Nincs olyan nagy súlya ugyan, de jó néhány afrikai ország is jelezte már, hogy részt vesz a dollármentes tranzakciókban.

A nyugati SWIFT elszámolási platform (mely a pénzügyi intézményeket összekötő átutalási rendszer) eddigi egyeduralmát megtörni szándékozva több alternatív megoldás is létrejött a ’lázadó’ országokban. Az orosz MIR és egy indiai megoldás mellett ebben a legsikeresebbnek, sőt befutónak látszik a 2015 óta működő kínai CIPS rendszer, amihez ma már tömegesen csatlakoznak pénzügyi szervezetek a világ minden tájáról. A rohamosan terjedő jegybanki digitális valuták (CBDC) között is ehhez hasonló megoldások tűntek fel, melyek közül jelenleg a hongkongi UDPN és az Egyesült Arab Emírségek m-CBDC Bridge projektje tűnik a legreményteljesebbnek.

Az USA politikusai természetesen látják ezt a pezsgést, tudják, hogy milyen veszélyes ez rájuk nézve, de igazán érdembeli válaszlépést nemigen tudnak tenni, azon kívül, hogy megpróbálnak elbeszélgetni a lázadó országokkal. A fontosabbakhoz (India, Szaúd-Arábia, Pakisztán stb.) személyesen Biden ment ki, míg a többiekhez fontossági sorrendben más amerikai tisztviselők. Eddig udvariasan ugyan, de határozottan elhajtották az amerikaiakat gyakorlatilag mindenhonnan. Az ilyen szintű lázadókat régebben az USA katonailag lerohanta (Kadhafi, Szaddám Huszein), ma már ezt nem lehet megtenni, sőt az amerikaiaknak el kell viselni számos „arcátlan” visszaszólást is. (A mi külügyminiszterünk stílusa is azt mutatja, hogy már korántsem tiszteli annyira a világ csendőrét.) Gondolom, Amerika számára Szaúd-Arábia átállása lehetett a legfájdalmasabb, hiszen a legrégibb, belsőséges cimbora távozott ezzel az amerikai csapatból, aminek következtében a petrodollár meg is szűnt. (Mekkora csapás lesz az amerikaiaknak majd, ha egy ma még ismeretlen huszárvágással Románia is át fog állni?! Augusztus 23. egy jó nap lenne erre.)

Nem tudom bizonyítani, de véleményem szerint van egy olyan hátsó szándék is a dollárrendszert rongáló cselekedetek mögött, hogy a nyugati bankoknak tartozó országok (szinte minden ország) titokban abban reménykednek, hogy a nyugati pénzrendszer összeomlása vagy durva leértékelődése esetén az őket terhelő nyugati adósságok is eliminálódnának. Erre szokták mondani, hogy őrült ötlet, de van benne rendszer. (Mi sem járnánk rosszul, ha a sok milliárd dolláros külső adósságunktól egy csapásra megszabadulnánk.) Ugyanilyen hatást váltana ki, ha a nyugati visszaszorulás egy pontján az atlanti bankoknak tartozó országok összehangoltan megtagadnák a hitelek törlesztésének visszafizetését. A pénzügyi armageddon szinte azonnal bekövetkezne, mivel a dollár (és csatlós valutái) jövedelemelszívó tevékenységének ez a legfontosabb eleme.

Természetesen egy világméretű nyugati katonai győzelem megfordíthatná a dollár leépülésének tendenciáját, de az ehhez szükséges katonai erő töredéke sincs már meg az atlanti béketáborban. Ennyire vesztésre álló helyzetből még egyetlen hanyatló birodalom sem fordított még vissza világméretű átalakulást. Ha Kínát megpróbálják szankcionálni, netán háború törne ki, akkor végső eszközként nyilván azonnal meg fogják tagadni a dollárért vagy nyugati devizáért való áruszállítást. Ekkor a dollár és a nyugati ipar úgy zuhanna össze, mint az ikertornyok szeptember 11-én.

Kissé fantáziálásnak tűnik, de próbáljunk meg előre gondolkodni azon, hogy miképpen is nézhetne ki egy ilyen pénzügyi armageddon. Azért lehet ennek értelme, mert véleményem szerint, ha nem is kéznyújtásnyira, de azért látótávolságban van már ennek bekövetkezte, és akár az egyén szintjén is el lehet gondolkodni azon, hogy miképpen lehet védekezni ellene. Nyilvánvaló, hogy az összeomlás elsősorban a dollárt és kistestvéreit (a hozzá kötözött nyugati valutákat) érintené, valamint az ezekben denominált eszközöket. Három lefolyási módot tudok elképzelni, amelyek közül az egyikhez a ténylegesen bekövetkező valóságos események konvergálhatnak:

1./ Apokaliptikus, teljes, gyors összeomlás. Recsegve, ropogva összeomlik a nyugati pénzügyi rendszer, és a világban minden – a dollárnak kitett – gazdasági és pénzügyi érdekeltség. Multinacionális cégek és bankok, valamint egész iparágak dőlnek le. Érték és árutőzsdék zuhannak, semmivé válnak nemzetközi adósságok, befektetések-értékpapírok, céges és lakossági megtakarítások. Az atlanti világban kő kövön nem marad. A romokon talán egyes nemzeti valutáikat megtartott országok vegetálhatnak szegényesen, a végtelenségig leértékelődve, a többieknek egy darabig marad a cserekereskedelem.

2./ Az összeomlás ebben a verzióban kétlépcsős lehet. A nyugati világon kívüli gyors leépülést követően a dollár tulajdonképpen egy nyugati regionális nagyvalutává válik, és egy rövid időre megáll a zuhanásban. A világgazdaság néhány évre két részre szakad. Az európai és angolszász szövetségesek még elfogadják a dollárt, de valójában már ők is a bukásban érdekeltek, hiszen a kifosztási ráta megnő az irányukban, mivel az USA ugyanakkora forrásokat akar majd kisajtolni belőlük, mint azelőtt az egész világból. Ez szétfeszíti a szövetségesi kötelékeket és felbontja a nyugati pénzügyi rendszert. A végeredmény itt is egy gyors, de későbbi összeomlás.

3./ Lassú leépülés, nemzetközi visszaszorulás az USA rohamos elszegényedése mellett. Gazdasági és katonai visszavonulás, a világ csendőre szerep feladása, majd az otthoni erőltetett újraiparosítás megkezdése, egy széleskörű, vészelhárító szociális háló kiépítése mellett. Ehhez mindenképpen republikánus választási győzelem kell, a demokraták (bankárék) mindent vagy semmit mohósága és uralomvágya mellett ez nem lehetséges. Véleményem szerint egy újabb amerikai polgárháború csak ebben az esetben kerülhető el. Nagy önfegyelem mellett, a bezuhanó jövedelmeket és a hatalmas presztízsveszteségeket tudomásul véve túllendülni USA történetének legnagyobb krízisén.

Mi áll ennek a közelgő világgazdasági és világpolitikai robbanásnak a hátterében? Ugyanaz, mint a régebbi történelmi korszakok lecserélődésének során. Az elavult, régi rendszer saját hibáiból adódóan meggyengíti, feléli és túléli önmagát. Esetünkben a kamatos kamat és a kapzsiság rendszere önként elvitte a saját magát éltető tőkejavakat – a nagyobb haszon reményében - egy olyan távoli országba, ahová nem lett volna szabad. Oda, ahol ezek az eszközök olyan szakrális energiákat szabadítottak fel, melynek a belső mibenlétét ma sem értjük teljesen, és amely energiák egy teljesen más, új világgazdaságot hoztak létre.

Itt nemcsak Kína, India és a többi gyorsan felemelkedő országról van szó, hanem valószínűleg az eddigi multinacionális, globalista termelési mód is túlhaladottá vált. A globalizmust – amely magával sodorja, elcipeli a világ nyersanyagait olcsó bérezésű termelési centrumokba a Föld másik oldalára, majd a világot tovább szennyezve, a végterméket elteríti – vissza kell szorítani, le kell váltani, és ez egyúttal azt is lehetetlenné tenné, hogy egy új, a világon élősködő pénzügyi elit jöjjön létre.

Az emberi tudás és kreativitás decentralizálódása napjainkban már lehetővé tenné a gazdagság igazságosabb és ösztönzőbb elosztását. De nem úgy, ahogy a szélsőbal felé sodródó nyugati társadalmakban ez történik…

Szende Péter - Kuruc.info