Az egyesült Nyugat, amelyhez hozzá tartozik az Egyesült Államok, Kanada, Egyesült Királyság, Ausztrália, Új-Zéland, Japán és a Kis Tigrisek: Dél Korea, Hongkong, Tajvan, Szingapúr. Amióta az ukrán-orosz konfliktus átment élesbe, azóta Európa is a tágan értelmezett kollektív Nyugat része lett, NATO-tagsága révén, amelyben az Egyesült Államok dominál. Az Egyesült Államok felett az 1% gyakorolja a gazdasági és pénzügyi hatalmat, amely pontosan a Federal Reserve segítségével tudta adósok országává alakítani Amerikát, és járadékfizetővé degradálni lakóit. A kollektív nyugat hegemón hatalma, az Egyesült Államok tehát a szupergazdagoknak, az egy százalék egy százalékának az uralma alá került. Ez a mintegy 300 bankárdinasztiából álló csoport a Cecil Rhodes által elindított hálózatnak a csúcsán foglal helyet. Ennek a hálózatnak több, képzett emberekből álló szellemi műhelye, agytrösztje van. Ez az agytröszt az elmúlt 50 évben fokozatosan szerezte meg az egy százalék segítségével a hatalom csúcsait. Ezek azonban nem érnek véget a Fehér Háznál, a State Departmentnél, a Pentagonnál, a CIA-nél, az FBI-nál vagy a többi államhatalmi intézménynél, hanem azt a bizonyos államok feletti hatalmat tartják a kezükben, amely lehetővé tette, hogy a dollárrendszer és a világ legnagyobb hadserege segítségével a kollektív Nyugat a világhatalmat gyakorolja. Ennek a hatalomnak azonban olyan riválisa jelentkezett a világ színterén, amely gazdasági erőben már nemcsak utolérte, de le is hagyta a Nyugat hegemón államát. A szakadatlanul növekvő Kína is kapitalista ország, de a kínai kapitalizmus termelő- és ipari kapitalizmus. A közhatalom kezében van az iskola-, egészség-, nyugdíjügy, a közlekedési infrastruktúra, de a közhatalom még azt is meg tudja akadályozni, hogy létrejöhessen egy olyan lakásspekulációs ingatlanpiac, amely megakadályozná, hogy a lakosság többsége elérhető áron lakáshoz jusson. Ez a rendszer vonzó, mert a win-win módszerrel nyeri meg Ázsia, Afrika és Latin-Amerika államait és népeit.
A Belt and Road Initiative, vagy a One Belt One Road stratégiája feltartóztathatatlanul tör előre és hivatalos washingtoni állásponttá vált Kína feltartóztatása minden eszközzel. Ebbe beletartozik a katonai feltartóztatás is. Az ukrán-orosz háború előkészítésére és kirobbantására ezért volt a Nyugatnak és hegemón államának és az őt irányító államok feletti hatalomnak szüksége. Oroszország rendelkezik mintegy 6000 nukleáris bombával és az ehhez kapcsolódó hiperszonikus szállítóeszközökkel, de azzal, ha létrehozzák az európai Afganisztánt, Oroszország meggyengíthető. A jelenlegi katonai konfliktus nem a Krím félsziget szavazással történő visszaszerzésével kezdődött. A kezdet egy amerikai segítséggel végrehajtott államcsíny amely Viktoria Nuland, akkori külügyminiszter-helyettes szerint ötmilliárd dollárba került, és amely államcsíny Kijevben megdöntötte a demokratikusan megválasztott kormányt.
A "két Pearl Harbor" (montázs: CBS)
Az összefüggések megértéshez célszerű még ennél is korábbra, 1989-hez visszamenni, amikor az Egyesült Államok elnöke, George Herbert Walker Bush (az idősebb Bush) többször hivatalosan megígérte, hogy ha a Szovjetunió hozzájárul ahhoz, hogy az NDK úgy csatlakozhasson az NSZK-hoz, hogy az egyesült Németország a NATO-tagja maradhat, akkor a NATO „egy inchet sem” megy keletre.
Ma már tudjuk, hogy a NATO gyorsan integrálta a Varsói Szerződés korábbi országait, mára elérve azt is, hogy az eddig semleges Svédország és Finnország is kérje a felvételét. A következő lépés lesz valószínűleg Ukrajna felvétele az Európai Unióba és a NATO-ba. Sőt, a jelenlegi ukrán elnök, Zelenszkij azt is hangoztatta nemzetközi fórumokon, hogy Ukrajna igényt tart arra, hogy újból atomfegyvert gyárthasson (ezt az orosz propaganda szereti hangsúlyozni, a budapesti memorandum zelenszkiji meghaladása vagy a korábbi berlini ukrán nagykövet, jelenlegi külügyminiszter-helyettes fenyegetőzése a nyilvános információk közül ebbe az irányba mutat - a szerk.). A Szovjetunió fennállása idején Ukrajna volt annak egyik nukleáris fegyvereket is előállító tagországa.
A következők miatt vissza kell térnünk az 1989-et megelőző történésekhez is. Legalább néhány mondat erejéig utalni kell arra, hogy az ukrajnai szeparatizmus az első világháború következménye volt és már Szimon Petljura vezetésével, egy erős nacionalista mozgalom jött létre a tervbe vett ukrán állam területén. Ezt a nacionalizmust tovább erősítette Dmitro Doncov és legkedvesebb tanítványa, a most Ukrajna szerte szobrokkal rendelkező Sztyepán Bandera. Az ő utódjukat, Dmitro Jarost, aki jelenleg az ukrán önkéntes hadsereg, az ukrán milíciák főparancsnoka, már amerikai és angol tisztek képezték ki és segítették pozíciójához. Dmitro Jarosra ugyanis szükségük volt, mert ezek az ukrán nácik, magukat integrációs nacionalistáknak tekintik és megtervezetten oroszgyűlöletre voltak nevelve.
Ez volt a nemzetközi háttérhatalom célja, mert egy oroszgyűlölő Ukrajnát könnyebb felvenni a NATO-ba, és Oroszországgal szemben ellensúlyként használni.
Többször említettük, hogy az „egy százaléknak az egy százalékát” kitevő szupergazdag pénzemberek és az ő agytrösztjük gyakorolja a kollektív Nyugaton a világhegemóniát, ezért néhány szóval azt is meg kell mondani, hogy kikből áll, ez a világot irányító agytröszt.
Ez az első csoport az agytröszt létrehozója, mint már utaltunk rá, az elmúlt 50 év alatt egyrészt a neokonzervatív értelmiségiekből, a neokonokból áll, akiknek a tekintélyes vezetői korábban trockisták voltak.
A második csoport, amely hozzájuk csatlakozott, az úgynevezett „straussisták”, akik Leo Strauss, 1937-ben Amerikába kivándorolt, német származású zsidó egyetemi tanárnak a tanítványai voltak Chicagóban. Leo Strauss, mintegy 100 főnyi tanítványát külön készítette fel, alapos képzésben részesítve őket arra, hogy részt vegyenek a politikai életben. Leo Strauss, Nicolo Machiavelli nézetrendszerét követte saját filozófiájában. Ennek az a lényege, hogy minden megengedett, beleértve a hazugságot, a csalást, de még a gyilkolásig menő erőszakot is, a hatalom megtartása érdekében. Mert amikor valaki, bármilyen aljas módszerrel is hatalmon marad, az végülis tisztázni tudja magát, és az emberek tisztelni fogják.
Ezek a straussisták, együtt a neokonzervatívokkal, szövetségre léptek az ún. revizionista cionistákkal. Ezzel, a harmadik társulással jött létre az a hatalmi csoport, amely a nemzetközi dollároligarchia megbízásából a világhegemóniát gyakorló államok feletti hatalom, döntéseket előkészítő és végrehajtó testületét alkotja. A cionisták, akik a diaszpórában is élő zsidó nép mintegy 80%-át alkotják, nemzetállamot akartak és akarnak. Olyan államot, amilyenné vált Izrael. A revizionista cionisták, akik ugyancsak Izraelben és a diaszpórában élnek, a zsidó nép mintegy 20%-át teszik ki. Ők nem elégszenek meg azzal a nemzetállammal, amit a Balfour-nyilatkozat ígért meg nekik 1917-ben. A revizionista elnevezést onnan kapták, hogy revideálni akarták a Balfour-nyilatkozatot és a Bibliában is jelzett, az Eufrátesztől a Nílusig terjedő Nagy-Izraelben, Eretz Izraelben gondolkodtak.
A nagytekintélyű zsidó vezető, Vladimir Jabotinszky volt az aki már a két világháború közötti időszakban revideálni akarta a Balfour-nyilatkozatot. Stratégiai terveit azonban a világzsidóság legfontosabb szervezetei elutasították, kétszer is. Jabotinszkynak számos követője volt, mint például Menachem Begin és Jitzhak Samir, az Irgun és a Stern terrorista csoportoknak a vezetői, akik később Izrael miniszterelnökei lettek, de revizionista cionista volt Ariel Saron is. Fontos azt is tudni, hogy a jelenleg ötödször Izrael miniszterelnökének választott Benjamin Netanjahu édesapja, Benzion Netanjahu, Jabotinszky személyi titkára volt.
A neokonzervatívok szövetségre léptek a revizionista cionistákkal. Felvállalták azt, hogy kidolgozzák azt a stratégiát, amelynek a segítségével végre lehet hajtani a gyakorlatban az Oded Jinon-tervet.
A nagytekintélyű biztonsági szakértő, Oded Jinon 1982-ben hosszan leírta azt a tervet, hogy Izraelnek a biztonságát, és azt, hogy regionális nagyhatalom legyen, nem biztosítja egyedül az a tény, hogy immáron rendelkezik atomfegyverrel. Oded Jinon szerint, azért, hogy Izrael regionális nagyhatalmi státuszát megtarthassa, a térség valamennyi államát kívülről vagy belülről, de kisebb részekre kell bontani. Ez a terv nyilván nem volt megvalósítható az Egyesült Államok haderejének a további kibővítésével, valamint az egyébként békeszerető amerikaiak meggyőzésével, hogy szükség van újabb áldozatok vállalására, egy tőlük távoli térségben folyó háború érdekében. Ez a terv, ami elkészült 1996-ban, a „Clean Break: A New Strategy for Securing the Realm” címet viseli. A Clean Break az egyik legtekintélyesebb neokon politikus, Richard Perle irányításával készült, többek között Benjamin Netanjahu számára, aki ez idő tájt már vezető politikus volt Izraelben. 2000-ben készült el REBUILDING AMERICA’S DEFENSES Strategy, Forces and Resources For a New Century – címet viselő dokumentum, vagyis az a terv, hogyan kell Amerikát felfegyverezni, annak érdekében, hogy a megtervezett háborúkat a Közel-Keleten (Irakban, Szíriában, Szomáliában, Líbiában és Afganisztánban) sikerüljön beindítani és megvalósítani az Oded Jinon-tervet.
Akik ezt a két történelmi jelentőségű dokumentumot elkészítették, azok a neokonzervatívok és a hozzájuk csatlakozott straussisták voltak, akik egy neokonzervatív szellemi műhelyben, a Project for the New American Century (PNAC)-ben (Projekt egy Új Amerikai Évszázad számara nevű szervezetben) tömörültek, amely szervezetnek Washingtonban volt a központja. Ezt a nonprofit, valójában nagy politikai befolyással rendelkező szervezetet William Kristol és Robert Kagan alapította 1997-ben.
A PNAC nyíltan hirdetett célja az volt, hogy elősegítse Amerika globális vezető szerepét. Tagjai arról voltak meggyőződve, hogy Amerikának az egész világra kiterjedő globális vezető szerepe jó Amerika, de jó az egész világ számára. A PNAC politikai egyesület 2006-ban átalakult egy új szellemi műhellyé, amely magát Foreign Policy Initiative-nek (Külpolitikai Kezdeményezésnek) nevezte, de alapítói ugyanazok voltak. Ez a szervezet 2017-ben megszüntette tevékenységét, de erre az időszakra már a revizionista cionistákkal egyesült neokonzervatívok, a „neokonok”, valamint a straussisták, akikkel összeolvadtak, már Amerika mindkét nagy pártjában, a Demokratában és a Republikánusban is elfoglalták a vezető pozíciókat. Ugyanez mondható a Fehér Házra, a State Departmentre, a Pentagonra, a CIA-ra, FBI-ra és más fontos állami intézményekre.
A Rebuilding for American’s Defences már tartalmazza, hogy a háborúkat ellenző amerikai társadalom meggyőzésére szükség van egy új Pearl Harbourra. Az amerikai közvélemény megváltoztatása nélkül ugyanis nehéz elfogadtatni a hadsereg további növelésének és a tervezett háborúk folytatásának a költségeit. Pearl Harbor egy, az Egyesült Államok által kiprovokált japán támadás volt. Ugyanis az Egyesült Államok már hosszú időn át tartó teljes blokád alá vette a szigetországot, és ebből a blokádból szeretett volna Japán kitörni.
Franklin Delano Roosevelt elnöknek és kormányának azért volt szüksége Japán, Hawaii-szigetek elleni katonai támadására, mert ez lehetővé tette a Németország elleni hadba lépést az Egyesült Államok számára Európában. Berlin és Tokió közötti szerződés rögzítette, hogy bármelyik felet is éri támadás, az automatikusan a másik fél hadba lépését jelenti. A PNAC által javasolt Pearl Harbor volt az ugyanezen hatalmi szövetség által előkészített és megvalósított akció, amelynek során a New York-i Világkereskedelmi Központ két, száz emelet feletti toronyháza lisztnél is finomabb porrá lett lerombolva, állítólag a felhőkarcolókba ütközött repülőgépek által. A harmadik, egy 47 emeletes felhőkarcoló, repülőgép-ütközés nélkül „szolidaritából” szintén összeomlott, méghozzá a legmodernebb épületrobbantásos technikával. A hivatalban levő George Walker Bush (a kis Bush), aki ekkor az Egyesült Államok elnöke volt, 2001. szeptember 11-én ezt írta a naplójába: „A XXI. század Pearl Harbora megtörtént.”
Szerkesztette: Ébl György
(Folytatása következik.)
Korábban írtuk:
