Az első rész: A zsidó hatalomgyakorlás iskolapéldája (I. rész): többfrontos támadás az igazság ellen

Pár éve Amerikában egy jelentéktelen félvér néger, az NFL amerikaifutball-szövetség egyik játékosa, Colin Kaepernick azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy letérdelt a himnusz alatt, ezzel demonstrálva a rasszista országa ellen. Bár egy felmérés szerint az amerikaiak 72 százaléka nem értett egyet ezzel a tettével, illetve egy másik felmérés szerint ő volt a legnépszerűtlenebb NFL-játékos, mégis a zsidó média és vállalati világ kedvence lett.

A zsidó Mark Parker, a Nike akkori vezérigazgatója karolta fel a fehérellenes sportolót, és a jelenlegi West-eset fényében ironikus jelmondatot adtak neki reklámkampányában: „Higgy valamiben, akkor is, ha ez azt jelenti, fel kell áldoznod mindent!”
 



Colin Kaepernick a Nike tálalásában

A fehér anyja által nevelt Kaepernick természetesen nem kockáztatott, és nem is áldozott fel semmit: rengeteg pénzt zsebelt be (legalább 126 milliót, kb. 50,7 milliárd forintnyi összeget a sporton kívül), s máig sokak hőseként pózolhat mint valami lázadó, azzal, hogy a berendezkedés narratíváját visszhangozza.

Hasonlóan érdekes összevetni West esetét Nick Cannonéval, aki egy beszélgetős műsort vezetett, és ennek egyik részében a híres rapbanda, a Public Enemy egykori tagja volt a vendég. A magát Professzor Griffnek nevező Richard Griffint annak idején a zsidók kirúgták az együtteséből, mert „antiszemita” megjegyzéseket tett. Most azonban inkább Cannon tért le az ültetvényről... Árulkodó, hogy egy ilyen mentalitású és szellemi szintű néger képviseli a „fekete kultúrát” a zsidó ViacomCBS akoljában működő műsorában. A rendkívül primitív, értelmes mondatok összetételére szinte alkalmatlan Cannon minden fehérellenes kirohanását felesleges itt idézni, de egy illusztratív részlet álljon itt:

Amikor a melaninos [sötét bőrű] emberek erejéről beszélünk, amikor arról beszélünk, hogy mi kik is vagyunk mint istenek, és megértjük, hogy a melanin olyan erőteljes, az összeköt minket olyan módon, hogy az az oka annak, hogy félnek a feketéktől, amiért félnek tőlünk, az ennek a melaninnak a hiánya. Így amikor látod, amint dr. Frances Welsing erről beszélt, ez az a félelem, ez a hiányosság. Ha van egy személy, akinél kevés a pigment, a melanin, az tudja, hogy őt kiirtja [ez], így bárhogy is szerezték meg a hatalmukat, nem rendelkeznek együttérzéssel, mert a melanin együttérzéssel jár, a melanin lélekkel jár, amit léleknek nevezünk, mi lelki bátyók és nővérek vagyunk, ez a melanin az, ami összeköt minket, így az emberek, akiknél ez nincs, azok egy kicsit – és ezt óvatosan mondom [nevet] –, azok egy kicsit kevesebbek [nálunk]. És ahonnan ez a kifejezés származik, mert mindezt visszavezetem [Louis] Farrakhan úrhoz, ők talán nem rendelkeznek az együttérzéssel, amikor felküldték őket a Kaukázus dombjaira, amikor nem rendelkeztek a Nap erejével, akkor a Nap elkezdte megrontani őket, és a félelemből, alacsony önbecsülésből, egy hiányosságból ered a viselkedésük, így tehát egyedül a gonoszság az, ahogy viselkedhetnek. Az egyetlen módja... muszáj nekik rabolniuk, lopniuk, erőszakolniuk, fosztogatniuk, ölniük ahhoz, hogy életben maradjanak. Szóval, amikor ezek az emberek, akiknek nem volt meg az, amivel mi rendelkeztünk, és amikor azt mondom, hogy „mi”, a melaninos emberekre gondolok, akkor vadaknak kellett lenniük. Barbároknak kellett lenniük. Mert ezekben az északi hegyekben vannak, ezekben a nyers környezetekben, úgyhogy állatként viselkednek. Így ők azok, akik tulajdonképpen közelebb állnak az állatokhoz, ők azok, akik valójában az igazi vademberek, és felépítették ezt, ezt... nem akarom azt mondani, hogy harcost, de felépítették ezt a hódító, barbár mentalitást... (teljes videó, 36:00)

A fenti rész előzményeként a „kékvérű emberekről” beszélnek, akiket Cannon úgy ír le, hogy „Ha a kék vérről van szó, értsük meg, hogy egy kékvér egy európai személy, mert nincs pigment a bőrükben, és láthatók a kék ereik.” (35:30) (Rapper társa szerint mellesleg a vér kék, ameddig oxigénnel nem érintkezik, akkor válik az vörössé, amivel Cannon egyetért...) Egyértelműen tehát a fehér európai emberekről beszél. A beszélgetés aztán felháborodást váltott ki, de nem a fehérellenes szövegek miatt, miszerint a négerekhez képest alsóbbrendű, erőszakos állat a fehér ember, hanem azért, mert a négerek körében népszerű „elveszett héberek” elméletét hangoztatta, és mentegette a vendégének múltbeli „antiszemita” megjegyzéseit, mondván – ahogy Ye/Kanye West is érvelt – nem lehet ő antiszemita, hiszen ők maguk az igazi zsidók, mely szerint a zsidó zsidók csak akként pózolnak, bitorolják a titulust. Pár példa abból, miként tálalta mindezt a fősodratú média:

• Rolling Stone: Nick Cannont kirúgta a ViacomCBS az antiszemita megjegyzések miatt
• Associated Press: Nick Cannon bocsánatot kér a „bántó” antiszemita megjegyzéseiért
• USA Today: Nick Cannon „tanulságot” kíván levonni a múltbeli antiszemita megjegyzéseiből
• NBC News: A ViacomCBS megszakítja a kapcsolatot Nick Cannonnal antiszemita megjegyzései után (A podcastjában Cannon azt mondta, hogy a feketék az „igazi héberek”, és beszélt a Rothschild családot érintő antiszemita összeesküvés-elméletekről)
• Heritage: Nick Cannon antiszemitizmusa egy mélyebb probléma tünete
• BBC News: Nick Cannon: az amerikai tévés műsorvezetőt kirúgta az MTV tulajdonosa az antiszemitizmussal kapcsolatos eset miatt
• The Daily Beast: Nick Cannon arról, hogy mit tanult az antiszemita megjegyzései után
• ABC News: Nick Cannon reflektál az antiszemita megjegyzésekre
• Amerikai Zsidó Kongresszus: Beszéltem Nick Cannonnal az antiszemitizmusról. Ezt tudtam meg.

Bár az északi hegyekben kialakult európai ember alatt bizonyára nem a zsidókra gondolt a néger, egyesek a fenti fehérellenes elmélkedést úgy értelmezték, mint ami a zsidókra is vonatkozik, mert később Cannon így szól: „Ha zsidó emberekről, fehér emberekről, európaiakról, az illuminátusról beszélünk, ők mind a saját túlélési taktikáikat alkalmazták, hogy ezen a bolygón maradjanak, de nekünk erre nem volt szükségünk.” (38:45) Mindenesetre, ha a fentieket a zsidókra is értette, a lényeg az marad, hogy a fehér európai származású ember védelme senkinek sem volt fontos, és mindenki csak az „antiszemita” jellegre koncentrált, mintha a fehér ember szabad préda lenne – és pesze pont ez a valóság. A dominánsan zsidó berendezkedés, és az abban dolgozó cselédek tudják mit, merre, meddig. A Voltaire-nek tulajdonított, gyakran ismételt alaptétel, miszerint „ahhoz, hogy tudd, ki uralkodik feletted, figyeld meg, kit nem szabad kritizálnod!”, itt is alkalmazható.
 


Nick Cannon az ültetvény tulajdonosa előtt vezekel

A zsidó össztűz alatt Westtel ellentétben Cannon egyből behódolt és bocsánatért esedezett, megalázó, nyilvános kioktatásnak vetve magát alá egy rabbival, majd hosszas önostorozás után, amint azt az ABC News beszámolója – mely egyetlen szót sem ejt fehérellenességről – megjegyzi: „A Viacom elismerte Cannon erőfeszítéseit, és most ismét üzleti kapcsolatba lépett vele...”. (A Viacom mindkét vezetője zsidó: Shari Redstone és Bob Bakish.) Mindez (és West esete) az amerikai humorista, Norm Macdonald klasszikus viccére emlékeztetheti a szemlélőt:

Nos, a hét elején a színész Marlon Brando zsidó vezetőkkel találkozott, hogy bocsánatot kérjen a Larry King Live-ban tett megjegyzéseiért, többek között azért, miszerint „Hollywoodot zsidók irányítják”. A zsidó vezetők elfogadták a színész bocsánatkérését, és bejelentették, hogy Brando mostantól újra szabadon dolgozhat.

 

 

Pár éve hasonlóan megalázó esetben volt része Gary Oldman Hollywood-színésznek, miután a következőket mondta egy interjúban:

 

Mel Gibson egy olyan városban van, amelyet zsidók vezetnek, és a rossz dolgot mondta ki, mert valójában megharapta azt a kezet, amely szerintem etette őt – és már nem kell etetnie, mert van elég pénze. Olyan, mint egy kitaszított, egy leprás, tudod? De egy zsidó fickó valahol az irodájában nem fordult soha meg, és nem mondta volna, hogy „az a kibaszott kraut!”, vagy „basszák meg a németek!”, vagy akármi is az? Mindannyian rejtőzködünk, és próbálunk politikailag korrektek lenni. Ez az, ami engem zavar. Ez a puszta képmutatás, hogy mindannyian úgy állunk ezzel a dologgal, hogy „hát nem megdöbbentő?” [Mosolyog fintorogva] Rendben. Abbahagyjam a szövegelést? Miről beszélhetnénk még?

Oldman aztán térdre borult és hamut szórt fejére: „Mélységesen sajnálom, hogy a Playboy-interjúban nemrégiben tett megjegyzéseim sok zsidó embert sértettek. Nyomtatásban olvasva a megjegyzéseimet látom, hogy mennyire érzéketlenek voltak, és hogy miként járulhatnak hozzá egy hamis sztereotípia továbbfejlesztéséhez. Bármi, ami hozzájárul ehhez a sztereotípiához, elfogadhatatlan, beleértve a saját szavaimat is.” Majd hozzáfűzi: „Remélem tudják, hogy ez a bocsánatkérés szívből jövő, őszinte, és hogy a zsidó nép iránt általában véve óriási személyes vonzalmat érzek.” A vezeklést leközlő cikk végül megjegyzi: „Oldman azt is elmondta, hogy nemrég fejezte be Neal Gabler »A saját birodalmuk: miként találták fel a zsidók Hollywoodot« című könyvének olvasását. »Tény, hogy a mi szakmánk, és konkrétan az én karrierem is óriási adóssággal tartozik ennek a hozzájárulásnak« – írta.” Ez a megjegyzés ironikus, hiszen a zsidó Gabler klasszikusa világossá teszi azt, amit Oldman „bűnösen” kimondott: Hollywood zsidó irányítását. Például:

Ami elképesztő, az az, hogy milyen mértékben sikerült ezt a fikciót az egész világon elterjeszteniük. Azzal, hogy létrehoztak egy „árnyék” Amerikát, amely idealizálta az országról szóló minden régi, dicsőítő bromidot, a hollywoodi zsidók képek és eszmék olyan erős csoportját hozták létre, hogy bizonyos értelemben gyarmatosították az amerikai képzeletet. Senki sem gondolhatott erre az országra anélkül, hogy a filmekre ne gondolt volna. Ennek eredményeképpen a paradoxon – miszerint a filmek lényegében amerikaiak voltak, míg az őket készítő emberek nem – visszahatott önmagára. Végül az amerikai értékeket nagyrészt a zsidók által készített filmek határozták meg. Végső soron a zsidók azáltal, hogy a filmvásznon megteremtették az általuk idealizált Amerikát, az országot a saját fikciójuk képére formálták újra. (Neal Gabler: An Empire of Their Own: How the Jews Invented Hollywood, 1988, bevezető)

Egy azóta törölt Times of Israel-cikkben is rámutatott egy zsidó publicista a West-esethez hasonló képmutatásra:

De a vicces az, amikor bármelyik antiszemita vagy Izrael-ellenes személy elkezd olyan dolgokat harsogni, mint „A zsidók irányítják a médiát!” és „A zsidók irányítják Washingtont!”.

Hirtelen felkapjuk a fejünket. Hatalmas kampányokat indítunk, hogy elkapjuk ezeket az embereket. Mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy munkanélkülivé tegyük őket. Cikkeket adunk ki. Egész szervezeteket hoztunk létre, amelyek csak azért léteznek, hogy mindenkinek elmondjuk, hogy a zsidók nem irányítanak semmit. Nem, nem mi irányítjuk a médiát, nincs nagyobb befolyásunk Washingtonban, mint bárki másnak. Nem, nem, nem, esküszünk: olyanok vagyunk, mint bárki más!

Látja még valaki más is (aki nem bigott) ebben az iróniát?

2008-ban a zsidó Los Angeles Timesban közölt le cikket a szintén zsidó Joel Stein, Zsidók irányítják Hollywoodot? Naná! címmel. Ebben így ír:

Soha életemben nem voltam még ennyire feldúlt egy közvélemény-kutatás miatt. Az amerikaiaknak már csak 22%-a hiszi, hogy „a filmes és televíziós iparágat nagyjából zsidók irányítják”, szemben az 1964-es közel 50%-kal. A Rágalmazásellenes Liga, amely a múlt hónapban tette közzé a felmérés eredményeit, ezekben a számokban a sztereotípiák elleni győzelmet látja. Valójában ez csak azt mutatja, hogy Amerika mennyire buta lett. Hollywoodot abszolút a zsidók irányítják. [...]

A zsidók annyira dominánsak, hogy át kellett kutatnom a szakmát, hogy hat nem zsidót találjak a szórakoztatóipari cégek magas pozícióiban. Amikor felhívtam őket, hogy beszéljek velük hihetetlen előmenetelükről, öten közülük nem voltak hajlandóak beszélni velem, nyilvánvalóan attól való félelmükben, hogy megsértik a zsidókat. A hatodikról, az AMC elnökéről, Charlie Collierről kiderült, hogy zsidó.

Büszke zsidóként szeretném, ha Amerika tudna a teljesítményünkről. Igen, mi irányítjuk Hollywoodot. Nélkülünk egész nap a 700-as Klub és a Davey és Góliát között kellene váltogatni a tévében.
 




Az ADL akkori vezetője, Abe Foxman is megszólal Stein cikkében:

„Ez egy nagyon veszélyes kifejezés, hogy »a zsidók irányítják Hollywoodot«. Ami igaz, az az, hogy sok zsidó van Hollywoodban” – mondta. Az „irányítás” helyett Foxman inkább azt mondaná, hogy az iparág sok vezetője „történetesen zsidó”, mint például „mind a nyolc nagy filmstúdiót olyan férfiak vezetik, akik történetesen zsidók”.

Amint láthatjuk ismét West esetében, ezek a zsidók nem atomizált, a kozmikus éterben lebegő egyénekként viselkednek, hanem mint egy csoport, melynek vélt vagy valós érdekei vannak, és ezek mentén fejtenek ki nyomást, alkalmaznak cenzúrát, irányítanak áramlatokat a popkultúrában, akadémiai világban, politikában, gazdaságban stb. Ezek a zsidók nem „történetesen zsidók” akkor, ha zsidóságuk tudatosan vagy tudat alatt befolyásolja, esetleg világosan irányítja, milyen módon használják azt a befolyásukat, melyet maga Foxman is elismer a cikkben, mondván, „büszke az amerikai zsidók eredményeire”. Stein végül azzal zárja cikkét, hogy „De nem érdekel, ha az amerikaiak azt hiszik, hogy mi irányítjuk a hírmédiát, Hollywoodot, a Wall Streetet vagy a kormányt. Engem csak az érdekel, hogy továbbra is mi irányítsuk őket.” Természetesen nem számítana Stein számára, hogy fajtársai irányítanak, ha zsidóságuknak semmi jelentősége nem lenne. Tudja, hogy van, és tudja, hogy ez neki mint „büszke zsidónak” jó – nekünk már kevésbé, de erre nem tér ki cikke.

(A tömegkommunikáció jelentősen/dominánsan zsidó jellegét itt nem kívánom részletezni: pár éve érintettem már. Azóta sem történt lényegi változás, amint azt egyik-másik frissebb angol nyelvű elemzés illusztrálja.)
 


A „vörös média” – Kanye West egy 2013-as táblázatot mutat a médiának, melyen a vörös színű nevek zsidó vezetőket jelentenek a média és sajtó világából (2022. október 29.)
 


Az eredeti összeállítás: kissé idejétmúlt már, de alapvetően korrekt képet fest

Alan Dershowitz jogászprofesszor és író maga is a Foxman-féle félrebeszéléssel élt egy 2010-es írásában, amikor a CNN kirúgta a latinó Rick Sanchez műsorvezetőt, annak zsidó irányítást sugalló megjegyzése miatt:

Igen, sok zsidó egyén van befolyásos pozícióban Hollywoodban, a televízióban, a sportban és a szórakoztatóiparban, valamint az amerikai közélet számos más területén. Ezek az egyének, akik történetesen zsidók, nem működnek együtt semmiféle konspiratív módon. Nincs „zsidó irányítás” ezeken a területeken – vagy számos más területen, mint például az orvostudomány, a jog, a tudományos élet, a pénzügyek –, ahol nagyszámú zsidó egyén van magas pozícióban. Sokan közülük csak abban az értelemben zsidók, hogy szüleik vagy nagyszüleik történetesen zsidók. Nem élnek zsidó életet, és nem támogatnak zsidó ügyeket. Természetesen nem beszélnek össze, hogy valamiféle „zsidó irányítást” gyakoroljanak azokon a területeken, ahol dolgoznak.

Ez igazolhatóan nem így van, amit Dershowitz is tud jól, hiszen máshol, sajátjai között már így fogalmaz:

Az emberek azt mondják: a zsidók túl befolyásosak, túl erősek vagyunk, túl gazdagok vagyunk, mi uraljuk a médiát, nekünk túl sok van ebből és abból... És mi sokszor bocsánatkérően letagadjuk erőnket, hatalmunkat: ne tegyétek ezt! Ne tegyétek ezt! Kiérdemeltük a jogot arra, hogy hassunk a társadalmi vitákra, kiérdemeltük annak a jogát, hogy meghallgassanak minket! Felülreprezentáltan hozzájárultunk ennek az országnak a sikeréhez. Soha, de soha ne kérj bocsánatot azért, mert mi bevetjük az erőnket és befolyásunkat a béke érdekében! És ha erre bibliai hivatkozás kellene, csak emlékezz arra, hogy [héber szöveg], „Isten erőt fog adni a zsidó népnek” – és akkor, csakis akkor [héber szöveg] ad Isten a zsidó népnek békét. A béke csakis az erőn keresztül jön el a zsidó néphez, a zsidó nemzethez, sosem akkor, ha bocsánatot kérsz a béke érdekében bevetett erőd használatáért! (Videó)

De mi is volt Sanchez bűne? Egy rádiós beszélgetés alkalmával, amikor a médiazsidó Jon Stewart került szóba mint „kisebbségi, ahogy [Sanchez] is”, az így reagált (videó itt):

Sanchez: Ugyan már. Hogy lenne ő kisebbségi?
Rádiós: Ő zsidó.
Sanchez: Igen, nagyon hatalom nélküli emberek [nevet]. Olyan kisebbségi vagy! Mert, tudod... Kérlek... Micsoda? Viccelsz? Azt mondom ezzel, hogy mindenki, aki a CNN-t irányítja, nagyon is olyan, mint Stewart. És egy csomó ember, akik a többi hálózatot irányítják, szintén olyanok, mint Stewart. És azt sugallni, hogy valahogy ők, azok az emberek ebben az országban, akik zsidók, egy elnyomott kisebbség? Persze...


Sugalld, hogy zsidók irányítják a médiát, és kirúg a zsidó főnököd, Jeff Zucker!

Erre a látszólag önellentmondásos, de valójában stratégiailag manipulatív hozzáállásra – miszerint, ha saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, a zsidók egy kollektív egység, de ha valaki erről panaszkodik, akkor az gyűlölet, mert a zsidók csak egyének – talán magyarázattal szolgáltat egy közelmúltbeli tanulmány, ami az Amerikai Pszichológiai Társaság kiadásában jelent meg a Személyiség és Szociálpszichológia folyóiratban (Qian et al., 2021). Ebben a szerzők több kutatásuk eredménye alapján azt a következtetést vonták le, hogy azok a személyek, akik saját – valós vagy állítólagos – áldozati szerepüket gyakrabban emlegetik fel az átlagnál, a pszichológiában úgynevezett Sötét Triád személyiségvonásokat is jellemzőbben magukban hordozzák, mint itt a nárcizmus, machiavellizmus (öncélú manipulativitás), jogosultságérzet, alacsonyabb szintű őszinteség és alázatosság, s egyben magasabb is náluk a valószínűsége az erkölcstelen és etikátlan viselkedésnek, vagy a neurotikusságnak. Ezen emberekre jellemző az erkölcsi felsőbbrendűségi érzet, a mások iránti kegyelem hiánya, vagy hogy másoktól is elvárják saját áldozat- vagy mártírszerepük elismerését. Ezek stabil jellemvonások, nem helyzettől vagy körülményektől függenek. A szerzők megjegyzik: „Rámutatunk, hogy a Sötét Triád – machiavellizmus, nárcizmus, pszichopátia – jellemvonásaival rendelkező egyének gyakrabban jelzik erényes áldozatszerepüket, még a demográfiai és társadalmi-gazdasági változók figyelembevétele esetében is, melyek a nyugati társadalmakban gyakran hozhatók összefüggésbe az áldozatszereppel. Az 5. tanulmányban arra mutatunk rá, hogy a machiavellizmus egy speciális dimenziója – erkölcstelen manipuláció – és a nárcisztikusság egy formája az, amelyek tükrözik a személynek a saját felsőbbrendű proszocialitásába vetett hitét, és előrejelzi a gyakoribb erényes áldozatjelzést.”

A zsidók másoktól valamelyest eltérő pszichológiai profilját több kutatás megismerése segíthet körülrajzolni. Páldául egy a Cambridge Egyetem által kiadott tanulmány (Cooklin et al., 1983) azt találta, hogy „A zsidók között lényegesen több volt az affektív [érzelmi] pszichózisban szenvedő, és kevesebb a skizofréniában szenvedő beteg mint a nem zsidók között.” Később, szintén egy Cambridge-tanulmány (Ball és Clare, 1990) ugyan alacsony részvételi számmal dolgozott (n=51), de az etnikai zsidók és nem zsidók összevetésében a kutatók szintén azt találták, hogy „A depressziós betegség tüneteiben egyértelmű különbségek mutatkoztak a zsidó és a nem zsidó betegek között. A hipochondria és a feszültség jelentősen gyakoribb volt a zsidó betegeknél, a bűntudat jelentősen ritkább.” A szerzők szerint „A szakirodalom azt sugallja, hogy a zsidók jellemzőbben szenvednek az affektív betegségektől (Malzberg, 1930, 1952; Gershon & Leibowitz, 1975).”

Sanua (1989) eredményei szerint a zsidók „minden más csoportnál több pszichoterápiát vesznek igénybe”, illetve náluk „a neurózisok [aránya] magasabbnak tűnik mint a nem zsidók körében”. Yeung és Greenwald (1992) az amerikai Columbia Egyetemről azt találta, hogy a zsidók hajlamosabbak a súlyos depresszióra, bipoláris zavarra, egyszerű fóbiára, rögeszmés-kényszeres zavarra és skizofréniára a katolikus és protestáns kontrollcsoportokhoz képest (2. táblázat). 1999-ben egy alapos metaanalízis készült a témáról (Kohn et al., 1999), egészen a 19. század végéig visszamenve a négy kutató 43 tanulmány adatait elemezte: „A metaanalízis eredménye azt mutatja, hogy a zsidókkal és a mentális betegségekkel foglalkozó történeti tanulmányok szerint a zsidók körében magasabb arányban fordulnak elő affektív zavarok a nem zsidókhoz képest. [...] Bár statisztikailag szignifikáns, az összes tanulmányban a zsidóknál csak 20%-kal volt nagyobb az affektív zavarok kockázata mint a nem zsidóknál.” (A szerzők, bár találtak némi részrehajlást pár vizsgált tanulmányban, alapvetően elvetik annak a lehetőségét, hogy antiszemitizmus festette volna ezt a zsidókra nézve nem kedvező képet.) 2013-ban pedig a Háárec számolt be a Jeruzsálemi Héber Egyetem kutatásának eredményeiről, miszerint találtak askenázi zsidók köreiben olyan gént, ami állítólag hajlamosabbá teszi őket schizoaffektív zavarokra és mániás depresszióra. Norman Lebrecht 2019-es Géniusz és szorongás című könyve szintén ezt a zsidó vonást vizsgálja.

Kevin MacDonald, a zsidó nyomásra nyugdíjba kényszerített amerikai evolúciós pszichológus professzor kiváló, A zsidó befolyás megértése című 2003-as tanulmány-trilógiájának első, A zsidó aktivizmus háttérvonásai című részében ír a zsidó pszichológia sajátos vonásairól, és mindez Kanye West esetében is aktuális:

Az etnocentrikusság, az intelligencia, a pszichológiai intenzitás és az agresszivitás négy háttérvonása azt eredményezi, hogy a zsidók képesek félelmetes, hatékony csoportokat létrehozni – olyan csoportokat, amelyek képesek erőteljes, átalakító hatást gyakorolni azokra a népekre, amelyek között élnek. A modern világban ezek a tulajdonságok befolyásolják az akadémiai világot és a fősodratú, elitmédia világát, így a hagyományos társadalmakhoz képest felerősítik a zsidó hatékonyságot. A zsidók azonban ismétlődően elit és befolyásos csoporttá válnak azokban a társadalmakban, amelyekben megfelelő számban élnek. Figyelemre méltó, hogy a zsidók, általában apró kisebbségként, történelmi események hosszú listájának középpontjában álltak.

MacDonald szerint „Ezek a tulajdonságok a zsidóság sikerének alapját képezik, melyek a politikai folyamatokat és a tágabb kultúrát befolyásolni képesek, céltudatos és hatékony csoportokat hoznak létre. A modern világban a politikára és a kultúrára gyakorolt zsidó befolyás a médián és az elit tudományos intézményeken keresztül szinte zavarba ejtően sokféle területre terjed ki – túlságosan is sokra ahhoz, hogy itt felsoroljuk mind.” Majd a zsidóság történelmét évtizedeken át tanulmányozó szakértő így jellemzi őket (csoportátlagban):

Számos bizonyíték van arra, hogy a zsidók az átlagosnál magasabb érzelmi intenzitással rendelkeznek [MacDonald, 1994/2002, 7. fejezet]. Az érzelmileg intenzív emberek hajlamosak mind a pozitív, mind a negatív érzelmek intenzív megélésére [Larsen és Diener, 1987]. Az érzelmességre úgy is gondolhatunk mint egy viselkedésfokozóra – egy energizálóra. A magas érzelmi intenzitású egyének bonyolultabb szociális hálózatokkal és összetettebb élettel rendelkeznek, beleértve a többféle, akár egymásnak ellentmondó célokat is. Céljaikra intenzíven törekednek.

A fentiekhez hasonló esetekben ugyanazzal a szinte hisztérikus reakcióval találkozunk. Ez MacDonald szerint a fentebb összefoglalt mechanizmus eredménye: „A zsidó aktivizmus intenzív reakciót vált ki, mert a zsidóellenes attitűdök vagy viselkedés legcsekélyebb megnyilvánulását is úgy tekintik, mint ami elkerülhetetlenül a zsidók tömeges meggyilkolásához vezet, ha hagyják azt folytatódni.”
 



 
Mindez megnyilvánul hatalomgyakorlásukban is, amire Amy Chua jogtudós és a Yale Egyetem jogászprofesszora mutat rá zsidó férjével írt A hármas csomag: Hogyan magyarázza meg három valószínűtlen tulajdonság a kulturális csoportok felemelkedését és bukását Amerikában? című könyvében:

Furcsának tűnhet, hogy valaki egyszerre érzi magát veszélyben és felsőbbrendűnek [...] De éppen ezeknek a tulajdonságoknak a valószínűtlen kombinációja az, ami a hajtóerőt generálja: a bizonyítási vágy, amely arra készteti az embereket, hogy a jövőbeni eredmények elérése érdekében szisztematikusan feláldozzák a jelen kielégülését.

Chua 2002-es A lángoló világ című könyve kapcsán adott egyik interjúban ezzel kapcsolatban kifejtett pár érdekes összefüggést:

A legtöbb amerikai hajlamos azt feltételezni, hogy a piacok és a demokrácia természetes módon járnak együtt, pedig a könyv tézise az, hogy azokban az országokban, ahol az általam piacdomináns kisebbségnek nevezett csoport van, a piacok és a demokrácia nem erősítik egymást, mert a piacok és a demokrácia alapvetően különböző etnikai csoportoknak kedveznek. Vegyük például Indonéziát. Az 1980-as és 1990-es évek szabadpiaci politikája olyan helyzethez vezetett, amelyben az ország apró, 3%-os kínai kisebbsége az ország magángazdaságának elképesztő 70%-át irányította. A demokrácia 1998-as bevezetése erőszakos visszahatást váltott ki. A kínai etnikumúak 5000 otthonát és üzletét kifosztották és felgyújtották, 2000 ember meghalt, 150 kínai nőt megerőszakoltak. A leggazdagabb kínaiak elhagyták az országot, mintegy 42-100 milliárd dollárnyi, etnikai kínaiak által ellenőrzött tőkével együtt, ami az országot olyan válságba taszította, amiből azóta sem tudott kilábalni. Tehát azokban az országokban, ahol a piac dominál, és Indonézia csak egy példa a sok közül, a piacok és a demokrácia nem csak különböző embereknek és különböző osztályoknak, hanem valójában különböző etnikai csoportoknak is előnyös. [...]

Chua rámutat arra is, hogy nyugat-afrikai országokban libanoniak a domináns kisebbség, míg Nigériában az igbó réteg. Kitér szintén saját kínai rokonaira is, akik a Fülöp-szigeteken éltek, és ahol a nénikéjét meggyilkolta saját sofőrje. A rendőrségi jelentésben indítékként az állt, hogy „bosszú”, mivel a kínaiak ott is domináns szerepet játszottak a filippínók felett. És bár a baloldali Chua pár tabut döntöget ugyan, az intelligencia és személyiségvonásbeli különbségek tabuját nem fogja ledönteni, így arról nem beszél, de említ egy fontos elemet még, ami az efféle dominanciához hozzásegít: a favoritizmust. Egymás segítése, csoportérdekek mentén való stratégiai berendezkedés (befolyás, korrupció, „cimborakapitalizmus” stb. révén). Chua a másik tabut is érinti: a zsidóságot. Bár zsidó férje és filoszemita beállítottsága miatt biztonságban érezheti magát, néha közel táncol a tűzhöz. Az interjúban (és könyvében) így említi őket:

Van egy kollégám, vagy barátom, aki az orosz privatizációs folyamatról írt. Ő és szerzőtársai nagyon sokat dolgoztak a kormány fontos tanácsadóival, és éppen befejezte egyik cikkét, amelyben leírta az orosz privatizációs folyamat fiaskóját, s leírta, hogy a gondos tervezés és a versenyellenesség elleni törvények, a bennfentes kereskedelem elleni törvények hiánya hogyan vezetett ahhoz a fosztogatáshoz és a káoszhoz, ami Oroszországban kialakult. De valami megragadott a cikkében, ezért megkérdeztem a barátomat: lehetséges, hogy ez a hét oligarcha, és a privatizációs folyamat számos főszereplője zsidó volt? És a reakciója az volt, hogy azonnal azt mondta: „Nem, nem! Nem hiszem!” Erre én azt mondtam, hogy „érdekes, ha megnézed a neveiket...”, amire visszavágott: „a nevekből nem lehet semmit sem megmondani!” Én kicsit meghökkentem, és kellemetlenül éreztem magam, de aztán néhány hónappal később megjelent egy könyv, Chrystia Freeland könyve, A század üzlete [Sale of the Century], amelyben első kézből származó interjúk segítségével dokumentálta a hét oligarcha profilját, és valójában kiderült, hogy a hét ember közül hat, akiket a legtöbbször oligarcháknak neveznek, és akik a ’90-es években Oroszország természeti erőforrásainak nagy részét irányították, valójában zsidók voltak. [...] [Ők] ellenőrizték a természeti erőforrások nagy részét, majd gazdasági hatalmuk révén hatalmas politikai befolyást is gyakoroltak. Például, hogy az egyik szavukat használjam, garantálták Jelcin újraválasztását, mivel a médiát is ők irányították, így hatalmas pénzösszegeket öntöttek Jelcin kampányába, és ezért jutalomban is részesültek.

Az efféle „piacdomináns kisebbség” saját stratégiai megfontolásai mentén képes nemzetek politikai, tudományos, kulturális életét formálni, s azzal annak faji-etnikai egészségét aláásni, esetleg egész demográfiai helyzetét átalakítani: egy fehér nemzetet évtizedek alatt szinte reménytelenül összekeverni a harmadik világ népeivel, gyengítve így annak esetleges nemzeti, kollektív fellépését az efféle befolyás ellen.

Hogy Amerikánál maradjunk: a Princeton Egyetem és Northwestern Egyetem két professzora kb. 20 évet és közel 2000 közvélemény-kutatást, illetve az éppen aktuális politikai törvényhozás alakulását tekintette át pár éve, és erre a következtetésre jutott: „Amikor a gazdasági elitek preferenciáit és a szervezett érdekcsoportok álláspontjait figyelembe vesszük, az átlagos amerikaiak preferenciái úgy tűnik, hogy csak elenyésző, majdnem nulla, statisztikailag nem jelentős hatással vannak a közpolitikára.” (Gilens és Page, 2014) Szintén olvashatjuk:

Ami az érdekcsoportokra vonatkozó empirikus bizonyítékokat illeti, jól ismert, hogy a szervezett csoportok rendszeresen lobbiznak és barátkoznak a köztisztviselőkkel, forgóajtókon keresztül mozognak a köz- és a magánfoglalkoztatás között, öncélú információkat nyújtanak a tisztviselőknek, jogszabálytervezeteket készítenek, és rengeteg pénzt költenek választási kampányokra. Ráadásul az elfogult pluralizmus elméleteivel összhangban a bizonyítékok egyértelműen azt mutatják, hogy a legtöbb érdekcsoport és lobbista üzleti cégeket vagy szakembereket képvisel. Viszonylag kevesen képviselik a szegényeket vagy akár az egyszerű munkavállalók gazdasági érdekeit...

Az amerikai politikai berendezkedés kapcsán érdemes tudni, hogy a 2016-os választásokban egy tanulmány szerint a Demokrata Párt legnagyobb hét támogatója mind zsidó volt. A legnagyobb 10 adományainak 88 százaléka zsidóktól jött. A legnagyobb 50-ből 40% volt zsidó, illetve a demokraták „nagy egyéni támgatóinak” kb. 50 százaléka volt zsidó, ami 25% volt a republikánusok [Donald Trump] esetében. Majd később az izraeli Háárec arról írt, hogy „Az Egyesült Államokban a 2018-as félidős választásokon a zsidó adományozók állnak az adománygyűjtési erőfeszítések élén, és mindkét oldalon a zsidó mega-adományozók állnak az élen.” A 2020-as választásokkor mindkét oldalt összevetve a támogatók legalább 55 százaléka volt zsidó. Mindez kb. 70%, ha a legnagyobb tízet nézzük. És akkor csak a pénzelőkről beszélünk, a dominánsan zsidó médiában és egyéb felületeken, szervezeteken keresztül kifejtett befolyás szintén hatalmas. A kapitalista liberális demokrácia ez, melyben vállalatok és oligarchák, érdekcsoportok érvényesülnek, nem a nemzeti érdek.
 


A Washington Post 2018-as választási összeállításában a két párt tíz legjelentősebb pénzelőjéből legalább nyolc zsidó


Kanye West talán óriási vagyonát inkább használhatta volna arra, hogy olyanokat támogat – akár titokban –, akik az általa elmondottakat már régóta és rendkívül jól el tudják magyarázni, ki tudják elemezni. (Még nem késő: gazdag továbbra is.) Számos ilyen történelmi-politikai, rendkívül igényes és alapos elemzés létezik, de jellemzően csak a világháló eldugott sarkaiban, hiszen a fentebb vázolt zsidó hatalom oda száműzi az ilyesmit. Disszidens könyvkiadók, vagy egyes médiafelületek alig tudnak fennmaradni, bankok és pénzforgalmi cégek feketelistáival birkózva. Politikai és utcai mozgalmak, kiváló szónokok, akik – Westtel ellentétben – tisztán és értelmesen elmagyarázzák, amiről ő csapongva beszél, szintén támogathatók lehettek volna. A temérdek pénzből rendkívül komoly, hosszútávú hatást lehetne elérni. Mondhatni, lehetett volna egy anti-Soros, aki ahhoz hasonló stratégiai, globális sakkot játszva támogat olyan folyamatokat, szervezeteket, felületeket, melyek az általa – láthatóan őszintén hitt – káros zsidó befolyást aláásnák. De persze West egy egyszerű néger, nem egy kiemelkedően intelligens, mesterien manipulatív stratéga...

Ugyanakkor – ha behódol végül West, ha nem – annak is van haszna, amit eddig tett: egy nagy darab követ vágott bele az állóvízbe, melynek hullámai messze elérhetnek. A kapcsolódó cikkek és videók alatt jellemzően hemzsegnek az egyszerű emberek megjegyzései: „West büntetése csak azt igazolja, amit mond!” Valóban. Talán ezzel a fősodratba belefecskendezett néhány ténnyel, és a zsidók sokatmondó reakciójával sikerül sokakat abba az irányba terelni, ahol majd alaposabb tanulmányozás után a következő generáció kiemelkedő vezetői sikeresebben veszik magukra ugyanezt a küldetést. Okosabban, ügyesebben, és remélhetőleg hatásosabban – ha addig mindez meg nem oldódik.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info