Mit jelent zsidónak lenni? Miféle zsidó csoportkép megalapozott, és mi „sztereotípia” – illetve, melyik sztereotípia helytálló? A „Nobel-díjasok”, esetleg a „hazudozók” írja-e le a zsidóságot, netán mindkettő, és ha igen, melyik jobban, mint a másik? A történelem folyamán maguk a zsidók is sokat töprengtek azon, mit is jelent saját identitásuk, és mint ismert, a történelmi következtetést abban vonták le, hogy ők Isten kiválasztottjai – avagy éppen kirekesztettek, üldözöttek, mártírok. Helyzettől és érdekektől függően ezekre a kérdésekre tőlük eltérő válaszokat kapnánk.

Például Woody Allen filmjein keresztül a neurotikus, szorongó és paranoiás zsidó képét ismerhettük meg visszatérő elemként. Ez nem alaptalan, ahogy a zsidó Commentary magazin vagy a The Forward is elismeri. Hannah Arendt filozófus szerint a zsidók „tudatos páriák”, kívülállók. A Pew Research adatai szerint a vallásos és vallástalan zsidók számára egyaránt minden mást megelőz „a holokauszt emlékezete”, tehát a mártírszerep, ami „alapvető ahhoz, hogy zsidó legyen” valaki.

Nagyjából erre a kérdésre ad választ a közelmúltban megnyitott, felújított Zsidó Emberek Múzeuma (ANU) Izraelben, mely saját elmondása szerint a minden kort átívelő zsidóságot (és annak „hősiességét”) hivatkozott képviselni és bemutatni:
 

A Hősök – a zsidó nép úttörői egy üdítő bemutatása annak, mit is jelent hősnek lenni. A látogatók találkoznak történelmünkből különböző zsidó hősökkel, köztük tudósokkal, értelmiségiekkel, vezetőkkel, forradalmárokkal, kulturális figurákkal, atlétákkal és másokkal – egyedi adottságokkal rendelkező férfiakkal és nőkkel. Ez a figyelemre méltó és sokszínű választék képviseli népünk történelmet átívelő hősiességét, miközben rámutat arra, hogy a sikernek több arca van.

Ezek a hősök ihletet adnak majd a gyerekeknek – és szüleiknek – arra, hogy megkérdezzék, kik is igazán bátrak, és hogy felismerjék saját személyes hőseiket és példaképeiket. A kiállítás illusztrálja majd, hogy legyőzni legrosszabb ösztöneinket és merni másképp gondolkodni, mint a többség az, amitől hősök leszünk – bárki lehet hős.


Hozzáteszik: „a Hősök ünnepli a zsidó élet és történelem máig tartó hősiességét. A minden zsidó ember múzeumának elkötelezettsége, hogy a zsidó kultúra életerejét és sokszínűségét képviselje, és hogy valóban minden zsidó ember múzeuma legyen.” Nem egyénekről van tehát szó, akik univerzális értékeket képviselnek, és éppenséggel zsidók (ahogy nem is vallásosságról van szó, hiszen számos bemutatott személy nem az), hanem a zsidóság múltját és jelenét, tehát a zsidó népet magát képviselő személyekről.

 


Az ANU múzeum kívülről, Tel-Aviv, Izrael

A kiállítást érdemes komolyan venni, hiszen arra kb. 100 millió dollárnyi összeget (kb. 30,2 milliárd forintot) szántak: közel egyharmadát Leonid Nevzlin egykori oroszországi olajmágnás milliárdos adta (akit az oroszok, állítólag koncepciósan, számos bűnténnyel megvádoltak és távollétében elítéltek, és akinek lánya egyből bele is ülhetett a múzeum elnöki székébe), további 52 milliónyit a „filantrópok” és alapítványok adtak, illetve maga az izraeli kormány is hozzáadott 18 milliót – számolt be róla a Times of Israel. Idézik még a múzeum vezérigazgatóját Dan Tadmort is: „Ez a világ legátfogóbb zsidó múzeuma. Az egész történetet elmeséli, ezért tartott 10 évig, hogy megcsináljuk.”

A múzeum közel 150 személyt felvonultató listáján értelemszerűen szerepelnek olyanok, akikre bármilyen nép büszke lenne: sportolók, tudósok stb. Itt például megtalálhatjuk Shmuel Yosef Agnon írót, Claude Cohen-Tannoudji és Lise Meitner fizikusokat, Rosalind Franklin kémikust, Emanuel Lasker és Polgár Judit sakkozókat, Jonas Salk virológust, Mark Spitz úszót, Neumann János matematikust és pár további hasonlót. De miért szorulna rá egy ilyen viszonylag jól dokumentált és hosszú múlttal rendelkező nép, hogy diktátorokat, terroristákat, perverzeket és beteges figurákat, avagy – tekintve, hogy a zsidóság mindig érzékeny a „rasszizmusra” – más etnikumokat rabszolgaként elképzelőket, felsőbbrendűséget hirdetőket, kémeket, befogadó nemzeteiket hátba szúrókat is hősként helyezzen erre a tekintélyes dobogóra? A tudatlanság lehetséges, de valószínűtlen, talán érdemes „a világ legátfogóbb zsidó múzeumának” saját fenti önmeghatározására hallgatni itt: a múzeum választéka a népüket képviseli, ünnepli a zsidó életet és történelmet, amiket, ezek szerint, a bemutatott zsidók testesítenek meg.

A lista elején máris feltűnhet Sarah Aaronsohn kém neve, aki a Nili zsidó kémhálózat tagja volt és az Oszmán Birodalom ellen tevékenykedett Palesztinában (ami akkoriban oszmán-török uralom alatt állt), hogy megalapozzanak a későbbi (remélt) Izraelnek. Szülei maguk költöztek oszmán uralom alá annak idején Palesztinába, majd Sarah lányuk pár másik szintén ott született zsidóval idegen hatalomnak (itt éppen Britanniának) kémkedve bomlasztották az ottani rendet. Saját fajtájuk és megálmodott Izraeljük iránt voltak hűségesek, nem az őket befogadók iránt – akik (legyen szó törökökről vagy palesztinokról) végül enyhén szólva nem jártak jól a zsidók megtűrésével.

Woody Allen nem véletlenül került említésre fentebb: ő is hős. Allen szerepeltetése a múzeumban pont most azért is érdekes, mert február-március folyamán vetített az HBO egy négyrészes saját készítésű dokumentumfilmet (Allen v. Farrow) az Allennel kapcsolatos gyermekmolesztálási vádakról, mely alaposan végigjárja az egész ügyet és meggyőzően, számos dokumentummal, felvételekkel, részletesen bizonyítja be Allen bűnösségét. A film megnézése ajánlott nem csak érdekessége miatt, de a zsidókérdéssel foglalkozók a világhírű, földrészeket, korokat és rendszereket átívelő, elképesztő zsidó arcátlanság, a „hücpe” (chutzpah) tökéletes megtestesítőjét is láthatják benne (a filmesek szándékaitól függetlenül) Allen személyében.

Természetesen vannak elegen, akik még ma is bizonygatni akarják Allen ártatlanságát. Ilyen a zsidó Hadley Freeman a The Guardian-ból, aki kétségbeesetten igyekszik hiteltelennek beállítani a filmet, többek között olyan érvekkel, amiket a film maga dokumentumokkal vagy hosszas elemzéssel már megcáfolt, de Freeman úgy tesz, mintha nem így lenne – feltehetően abban bízva, hogy az olvasó a már nagyon korán leközölt kritikája után meg se nézi a filmet (a közönség a négy részből még csak kettőt láthatott a cikk megjelenésekor). Felrója a filmeseknek azt is, hogy Allen nem nyilatkozik a filmben, annak ellenére, hogy minden részben kiemelten megjelenik: Allen nem volt hajlandó nyilatkozni nekik, ahogy több az ügyben érintett Allen-párti figura sem, de a szerző ebben kételkedik („állítólag”), ahogy Frank S. Maco államügyésznek se hisz, aki állítja: bár Allen bemutatott egy privát hazugságvizsgáló tesztet, amin átment, nem volt hajlandó az államilag készített tesztet elvégezni, amit Maco kért. Freeman itt elfogadja Allen állítását, miszerint nem utasította el, nem is kérték erre. (Allen számos hazugságát bizonyítékkal cáfolja a film.) Szintén jelentőséget tulajdonít Freeman annak, hogy Allen nem lett elítélve, és vádat se emeltek ellene, de azt már nem említi, hogy a film hosszasan kifejti, ez miért történt így, és Maco már mélyen bánja, hogy nem emelt vádat.
 


Pillanatkép a dokumentumfilm harmadik részéből

Freeman gyakran ír zsidó ügyekről, a „a brit zsidó hücpe felemelkedését” dicsérő cikkét a Twitteren „zsidó hatalom” (jew power) jelzéssel tette közzé. A holokausztról is írt már könyvet, de cikkeiben eleve előszeretettel mosdat zsidókat, mint Philip Roth, akinek „hímsovinizmusa” sem probléma az amúgy feminista Freeman számára: „A könyvek azt a kort mutathatják be, amiben íródtak, de szintén bemutatják nekünk az írót, és senki sem vádolhatja Rothot azzal, hogy rejtegette, ki is volt: amerikai, zsidó, a szex megszállottja, a halál megszállottja, vicces, dühös, bölcs, szentségtörő, kreatív és kegyetlen. Ezt szeretik benne olvasói. Mindössze munkásságának egyetlen részletére zsugorítani őt olyan, mintha York Jegyzetek-szerű verzióját olvasnánk a könyveinek. Van különbség a múlttal való szembenézés és a szivárvány mindössze egyetlen színének figyelembevétele között.” Roth fehér „sikszékre” gerjedő deviáns irodalmáról, és annak „kifejezetten zsidós perverzitásáról” már magam is írtam korábban. Ennek a zsidós devianciának a megtestesítője Allen is, így nem meglepő, hogy Freeman őt is mosdatja – ahogy a The Forward cikke is hirdette pár éve: Woody Allen ártatlansága egy feminista ügy kéne legyen.

Allen bűnössége a téma iránt érdeklődők számára már nem újdonság, így a múzeumnak sincs mentsége: ha eléggé foglalkoznak Allennel ahhoz, hogy külön helyet szenteljenek neki, elvárható, hogy az ügy részleteit is ismerjék. (A három éves kor felettiekkel való szexuális aktust engedélyező Tóra-tudós Maimonidész rabbi is szerepel a listán.)

A múzeum kurátorai választhattak volna más zsidó rendezőt is, mint például Stanley Kubrick, akinek minden filmje klasszikus (ellenben a már régen középszerűségbe fulladt, és soha nem túlzottan kiemelkedő Allen-filmekkel), a történelmi drámától a háborús filmeken és horroron át a misztikus thrillerig. A 2001: Űrodusszeia (1968) például egy korszakalkotó mű volt a sci-fi műfajban, időtállóságát máig nyugtázhatjuk. Persze Kubrick bírálta a zsidóságot, munkatársa szerint úgy vélekedve, hogy „Hitlernek szinte mindenben igaza volt” – de ha a rendező személyes véleménye kizáró ok, az is azt mutatja, hogy nem a teljesítmény és történelmi érték, hanem más mérce fontos az izraeli múzeumnak. Mi másért kerülne a hősök közé a filmesek közül Allen mellett a több középszerű filmmel is rendelkező, korszakalkotót soha nem készítő Coen testvérek (Ethan és Joel) rendezőpár, vagy a lényegtelen romantikus vígjátékok rendezője, Nora Ephron, de nem Kubrick?

A népszerű Steven Spielberg szintén bekerült a múzeumba. Az ő filmtörténeti szerepe már jelentősebb, ahogy csupán zsidó szempontból is az: a holokauszt-mitológia jelentős erősítése a Schindler listája (1993) filmjével, de ott a zsidóellenességről szóló München (2005), esetleg a rabszolgaság témájáról az Amistad (1997), és Lincoln (2012).

Filmesek közül szerepel még a múzeum hősei között Szergej Mihajlovics Eisenstein is, aki valóban beírta nevét a filmművészet történelemkönyvébe, s legismertebb műve a nevetségesen manipulatív, de klasszikus Patyomkin páncélos (1925) című némafilm. Eisensteinnek hithű bolsevikként nem volt ellenére a történelemhamisítás és hazudás, így nem meglepő, hogy nagy klasszikusa tulajdonképpen egy „mese”, ahogy az Independent cikkében is olvashatjuk, akiknek riportere az állítólagos eseménynek helyszínéül szolgáló Odesszába látogatott annak századik évfordulójakor:

Mindenki ismeri a Potyemkin páncélos történetét, aminek legénysége fellázadt, miután férgekkel teli húst kaptak enni, és akiknek lázadása végül sikertelen, de hősies ellenállás volt. A világ filmművészetének egyik legelismertebb filmjét eredményezte mindez, és forradalmárok elméjét lobbantotta lángra világszerte évtizedeken át, illetve minden kommunista a világtörténelem egyik legmeghatározóbb eseményeinek tartotta. [...]

Legnagyobb elképedésükre az odesszaiak rájöttek, hogy amit nekik beadtak, az a kommunista propagandisták egy szörnyű hazugsága volt. Ez a hazugság Szergej Eisenstein szuperlatívusz 1925-ös fekete-fehér némafilmjével, a Potyemkin páncélossal kezdődött [...], mely állítása szerint a felkelés hű történetét örökíti meg.

Mint egy szerető, aki rájött, hogy éveken át félrevezették, az odesszaiak keserűek és megalázva érzik magukat amiatt, hogy ilyen sokáig átverték őket. Ma, június 14-én van a felkelés kezdetének 100. évfordulója (a Julián naptár szerint, amit akkor használtak). De a nap úgy telik Odesszában, mint bármelyik másik.

Eisensteinnel összevetve érdemes Oroszország talán legnagyobb filmművészét, Andrej Tarkovszkijt felidézni, aki hagyományos orosz volt, s aki hazug politikai propaganda helyett abban hitt, hogy a nagyszerű művészet célja egy magasabb szellemi minőség kell legyen, s akinek minden filmje megérdemelten klasszikus: az ember, a szellem és a világ viszonyáról töprengő műveinek lenyűgöző stílusa legendás és sokakra hatott. Az „időszobrász” Tarkovszkij ki is vívta a kommunista cenzorok haragját jellemzően filmjeinek spirituális elemei miatt, azokat megvágva adták ki, de egy 1979-es, már forgatás alatt lévő filmet sikeresen el tudtak lehetetleníteni olyannyira, hogy abból aztán nem lett semmi. A neves filmes később Olaszországban és Svédországban forgatta le élete két utolsó filmjét disszidensként.
 


Kép az ANU filmes részlegéből

Hannah Arendt se véletlenül lett fentebb megemlítve: ő is hős az izraeliek szerint. Az író-filozófus, a huszadik század egyik legnagyobb hatású gondolkodójaként és a totalitárius rendszerek szakértőjeként ismert Arendt cionista volt, bár inkább a szocialista táborból, semmint a Theodor Herzl-féléből (Herzl, aki elutasította, hogy zsidók az őket befogadó nemzetek iránt hűségesek legyenek, maga is tagja a múzeum hőseinek). Amint azt a Zsidó Nők Archívuma (JWA) írja: „Arendt kiemelkedő mértékben a weimari kultúra terméke volt. Rendelkezett annak mind a zsidó sikerek és a zsidó státusz törékenységével kapcsolatos tudatosságával.” Arendt „osztozott annak modernista érzületében” – teszik hozzá. Izrael volt „politikai aggodalmának főbb forrása”, a JWA szerint, és mint idézik tőle: „bármilyen igazi katasztrófa Izraelben mélyebben érintene, mint bármi más”. Ezzel összhangban, Arendt szerint a zsidók egy tudatosan kívülálló, páriacsoport, és mindezt maga is helyeselte. Szerinte a zsidókat különcként kéne kezelni, beilleszkedésük elvárása helyett: „szerinte a zsidóknak megengedett kéne legyen, hogy saját zászlajuk alatt harcoljanak, hogy zsidókként menjenek háborúba és nem mint a brit hadsereg katonái” – írja könyvismertetőjében a Kalifornia Egyetemről Julia Reinhard Lupton.

Miközben a zsidóknak az európai fajtától külön jogokat, a zsidók beillesztésének elfelejtését várja el, magukat az európaiakat súlyos vádakkal illeti: Arendt – osztozva számos más zsidó értelmiségi véleményével, mint Eli Wiesel, aki szerint „a holokauszt egy európai tragédia, egy fordulópont a történelmünkben és annak hagyatéka beleszövődött az Európai Unió DNS-ébe” – úgy vélekedett, hogy az ún. holokauszt „haláltáborainak” magas áldozati száma „az európai történelem folytonosságának borzasztó megszakadását” jelentette – idézte őt a JWA. Egy új időszámítást tehát, aminek központi eleme immár a zsidó mártíromság és a fehér ember gonoszsága. Valóban, ugyanott az Arhcívum megemlíti, hogy Arendt „rámutatott, mennyire beleszőtte magát Közép- és Nyugat-Európa társadalmaiba a rasszizmus a 19. század végére, és hogy az imperializmus a kimondhatatlan kegyetlenséggel és tömeggyilkossággal kísérletezett”.

Ami a holokauszt-mitológia és a mártíromság képviseletét illeti, természetesen az ikonikus Anne Frank is múzeumi hős.

Moshe Marzouk és Shmuel Azar is elnyerte a hősi dobogós helyet. A két egyiptomi születésű és állampolgárságú zsidó a Moszad szolgálatában kémkedett, szabotázst szerveztek és hamis beszámolókkal igyekeztek társadalmi nyugtalanságot kiváltani, aláásva az egyiptomi rendet. A cionisták Erec Izrael, a Palesztinán túli területeket is magába foglaló Nagy-Izrael létrehozása érdekében voltak aktívak a Zsidó Virtuális Könyvtár szerint is. A két ügynök egy úgynevezett hamis zászlós (false flag) akció, a Lavon-ügy (Susannah-hadművelet) által vált végül ismertté, amikor is 1954-ben színházak, posták, illetve brit és amerikai célpontok ellen terveztek robbantásos támadásokat, amit a muszlimokra hárítottak volna, aláásva az akkori kapcsolatot Amerika, Britannia és Egyiptom között, főleg a Szuezi-csatorna evakuálásának megakadályozása érdekében, ahol a kivonni tervezett brit megszálló katonák jelenléte Izraelnek stratégiai fontosságú volt. Az akciósorozatban több célpontnál is robbantottak a Moszad-terroristák, bár amatőr beszervezettekként nem végeztek túl nagy pusztítást, haláleset nem történt. A csoportból ketten öngyilkosok lettek, Marzoukot és Azart elítélték és felakasztották, mások vagy börtönbüntetést kaptak, vagy sikeresen Izraelbe menekültek.
 


Marzouk és Azar egyiptomi fogságban

Bár 50 éven át Izrael tagadta, hogy köze lenne az akcióhoz, annak életben maradt felelőseit 2005-ben a Zsidó Állam kitüntette, Móse Kacav akkori elnök hősöknek nevezte őket. Ahogy 2021-ben pedig minden idők egyik legnagyobb kéme, Jonathan Pollard részesült miniszterelnöki fogadtatásban a repülőtéren, mikor „hazatért” Izraelbe (bár amerikai születésű), és aki szerint:

Az lényeg a kettős hűség vádja kapcsán, hogy elnézést, de zsidók vagyunk, és ha zsidók vagyunk, mindig kettős lesz a hűségünk.

A „kettős hűség” valójában egy finomkodó, ellentmondásos kifejezés, hiszen nem lehet hű Pollard Amerikához is, ha azt éppen elárulja kémkedéssel. Sőt, tulajdonképpen kémkedésre biztatja a diaszpóra zsidóit is: „Azt mondanám [az amerikai hatalmi ágakban dolgozó zsidóknak], hogy nem tenni semmit nem elfogadható. Egyszerűen hazamenni [Izraelbe] nem elfogadható. Alijázni nem elfogadható. El kell döntened, hogy fontosabb-e Izrael iránti törődésed, Izrael iránti hűséged, és zsidó társaid iránti hűséged, mint saját életed.”

Jacques Derrida posztmodern filozófus is helyet kapott a zsidó hősök között. Róla én is írtam már a dekonstruktivizmusban való szerepe, és az arra javában építkező expresszionizmus, és egyéb lélekölő, városkép-gyalázó irányvonalak kapcsán. Ruth Bader Ginsburg, az amerikai legfelsőbb bíróság tavaly meghalt, ikonikus tagja is zsidó hős. Ginsburg közismert az abortusz, a feminizmus terén elért jogi eredményei miatt, vagy éppen a fehérek és ázsiaiak ellen diszkriminatív, főleg feketéket előnyben részesítő „megerősítő intézkedés” (affirmative action) támogatójaként. A feminista felforgatók Betty Friedan személyében is képviselve vannak, ahogy a transzszexuálisok is Dana International személyében.
 




A szekuláris, ám mégis gyakran messianisztikus retorikát alkalmazó vezető, Dávid Ben-Gurión egykori miniszterelnök is a hősök között szerepel. A Columbia Egyetemről Gil S. Rubin remek doktori disszertációjában elemzi a korai cionista vezetők faji és Palesztinát megszálló-elfoglaló, az ottaniakat kiszorító politikáját, mely folyamatnak egyik főbb felelőseként Ben-Gurión kerül  megnevezésre. Bevezetőjében így ír:

Ez a fejezet rekonstruálja a Biltmore program eredetét Ben-Gurión és [Chaim] Weizmann eszmeiségét [Móse] Kaplinsky szemszögéből – ami elmozdulást jelentett a szövetségi és kétnemzeti elképzelések cionista dominanciájától Palesztina jövőjét illetően, egy zsidó nemzetállami program elfogadásának irányába. A Biltmore program eredetének szakirodalma többnyire úgy jellemezte a programot, mint a zsidó nemzetállam lefektetésének régen eltervezett cionista elképzelését. De az ilyen beszámolók figyelmen kívül hagyják a zsidó etnikai nemzetállam ötletének újszerűségét [...]. Milliós zsidó menekültproblémára számítva egy növekvően homogén háború utáni Kelet-Európából, Ben-Gurión és Weizmann lefektette a zsidó menekültek Palesztinát megcélzó tervét. A háborúk között a cionista vezetők a zsidó újítók és középosztálybeli szakemberek válogatott bevándorlását részesítették előnyben Palesztinába, és arra számítottak, hogy a palesztinai arab népesség számát elérő vagy kissé meg is haladó remélt zsidó bevándorlási arány évtizedeket vesz majd igénybe. Azonban az 1940-es évek elejére a cionista vezetők egy radikálisan új demográfiai számítást helyeztek előtérbe. Egy nagyszabású háború utáni zsidó államnélküliségi probléma Kelet-Európában, úgy érveltek, lehetővé teszi majd nekik, hogy elérjenek egy zsidó többséget Palesztinában, mely minden korábban remélt mértéknél is nagyobb lesz, s így jelentősen túltesz majd a palesztinai arab népesség számán. (Gil S. Rubin: The Future of the Jews: Planning for the Postwar Jewish World, 1939-1946 [2017], 167-168. o.)

Az 1940-es évek elején már nagyjából zajlott a háborús rémpropaganda a „haláltáborok” és „gázkamrák” történeteivel (1942-ben már 700 ezer zsidó „elgázosításáról” szóltak a hírek), de ennek ellenére a cionista vezetők zsidó menekültek millióira számítottak. A korábbi „együttélési” tervekkel (avagy szemfényvesztéssel) felhagyva, a sokmilliónyi zsidó beáramlásának demográfiai erejével terveztek egy a térséget uraló zsidó államot.

A Tel Aviv Egyetemről Ronald W. Zweig Ben-Gurión zsidó felsőbbrendűséggel kapcsolatos nézeteiről, és Izrael efféle szellemiségűvé tételére való törekvéseiről többek között ezt írja:

Jelenünkben a „tudományos géniusz” az, amivel a zsidók univerzális státuszukat kiérdemlik. Izrael Állam, mivel ötvözi az „anyagot és szellemet”, és hangsúlyozza a „szellem felsőbbrendűségét”, egyben a múlt zsidó géniuszának – amint a Bibliában az írva van – és a jelenkor zsidó géniuszának is a kifejeződése, mely a tudományban nyilvánul meg. [...] Ez az eltolódás az ideális „választott nép” morális és intellektuális felsőbbrendűségének irányába, mely „fény a nemzetek felett”, egy kézzelfogható, nyers szociális valóságot foglal magába Izraelben. (Ronald W. Zweig: David Ben-Gurion: Politics and Leadership in Israel, 1991, 35-36. o.)

Ben-Gurión 1962-es jóslata szintén rávilágít, hogy a vezető miként tekintett a zsidóság szerepére a világban:

Szerintem a világ így fog kinézni 1987-ben: a hidegháború a múlté lesz. Az Oroszországban folyamatosan fejlődő értelmiség és a jobb életszínvonalat akaró tömegek belső nyomására a Szovjetunió fokozatos demokratizálódása megy majd végbe. Másfelől a munkások és földművelők növekvő befolyása, és a tudósok fokozódó politikai fontossága miatt az USA tervgazdaságú jóléti állammá válik. Nyugat- és Kelet-Európa autonóm államok szövetségévé válik szocialista és demokratikus rezsimekkel. A Szovjetunió és a föderációs eurázsiai államok kivételével minden állam egy világszövetségben egyesül, amelynek egy nemzetközi rendőrség fog rendelkezésére állni. Minden hadsereget megszüntetnek, és nem lesz több háború. Jeruzsálemben, az Egyesült Nemzetek Szervezete felépíti a Próféták Szentélyét, minden kontinens föderációs uniójának szolgálatában; ez lesz az emberiség Legfelsőbb Bírósága, hogy minden föderációs kontinens közötti vitát elrendezzen Ézsaiás próféciái mentén. Joga lesz a felsőoktatáshoz a világon mindenkinek. Egy az állapotosságot meggátoló tabletta lelassítja Kínában és Indiában  a robbanásszerű természetes [népességbeli] növekedést és 1987-re az ember átlagos élettartama eléri a 100 évet. (Look Magazine, 1962. január 16.; lásd még: Zsidó Távirati Iroda.)


A Look magazin szóban forgó száma

Joseph Trumpeldor korai cionista is szerepel a múzeumban. Ő a fentiekben vázolt zsidó beáramlás és területfoglalás elősegítésén dolgozott még Ben-Gurión ideje előtt, a Zsidó Légió tagjaként bevándorlók betelepítésével foglalkozott és az Oszmán Birodalom ellen küzdött, Palesztina megszerzéséért. Amikor 1920-ban meghalt, a Talha (héberben Tel Hai) nevű zsidó települést védelmezte, mely stratégiai fontosságú volt és a Zsidó Gyarmatosító Egyesület igazgatta. A Zsidó Légióban Trumpeldor elvtársa volt Ze’ev Jabotinsky, aki szintén hősi rangot kapott a múzeumtól. Jabotinsky egy militáns cionista volt, az illegális zsidó migráció védelmezője, és a Betar mozgalom megalapítója, melynek célja a judaizmus ellenségeinek katonai legyőzése, bárhol, így számos európai országban is voltak csoportjaik. A Betar hűségesküje: „Elkötelezem magam a Zsidó Állam újjászületése iránt, zsidó többséggel, a Jordán mindkét oldalán.” A cionisták nem csak Palesztina bekebelezésével, de az ez ellen joggal fellépő arabok visszaverésével is foglalkoztak, mint annak egyik híres példája, az 1936-1939 közötti arab felkelés is mutatja, amelynek visszaverésében Jabotinsky és Ben-Gurión is kivette a részét. Utóbbi létrehozott egy Különleges Műveleti Egységet, mely legalább egy ismertetett esetben nőkre és gyerekekre is lőtt, amint arról az egyik parancsnok később beszámolt. (Tom Segev: One Palestine, Complete: Jews and Arabs under the British Mandate, 2000, 386-387. o.)

Mindennek fényében nem meglepő, hogy Jabotinsky a terrorista Irgunban is vezető szerepben volt, bár nem ő döntött minden akcióról. Az Irgun közismerten militáns és kegyetlen volt, civileket szállító buszokat és egyéb arab célpontokat, mint kávézókat is megtámadott, felrobbantott. Később Ben-Gurión alatt az Irgun tagjait az akkor már hivatalosan létező Izrael katonaságába (IDF) olvasztották be. Az IDF megalapítója, Jichák Sadeh, szintén a múzeum hőse, még Trumpendor társaként annak idején maga is a megszállók telepeit igazgatta és védelmezte a helyiek dühétől.
 


A brit Palesztinai Rendőrség által körözött Irgun-terroristák, köztük Izrael későbbi miniszterelnöke, Menáhém Begín (bal felső sarok), és másik miniszterelnöke, Jichák Sámír (jobb alsó sarok)

Az illegális migráció, a terrorizmus, etnikai tisztogatás, katonai területfoglalás Izrael alapvető története. Ebbe a sorba illik Bracha Fuld is, szintén a múzeum hőse. A második világháború utáni és Izrael megalapítása előtti pár évben tulajdonképpen illegális zsidó bevándorlók embercsempésze volt Fuld, segítve nekik Palesztinába menni, aminek következtében egy a britekkel vívott tűzharcban halt meg. Mickey Marcus is abban az időben halt meg: ő amerikai zsidó volt, a német munkatáborok felszabadításában is részt vett, majd „a nürnbergi tárgyalások jogi és biztonsági eljárásait segítette” – írja a Zsidó Virtuális Könyvtár. Izrael megalapításakor Ben-Gurión Marcust kérte arra, hogy találjon neki egy amerikai katonai tanácsadót. Marcus magát ajánlotta és Michael Stone álnéven Tel Avivban az volt a feladata, hogy kezelje a „tengernyi ellenséges arabot”. Marcus zsidó szemszögből kiérdemelheti a hős címkét, de milyen címkét érdemel amerikai szemszögből mint egy befogadott migráns zsidó, aki egy idegen ország hadseregéhez csatlakozik (mely ország aztán hamis zászlós terrortámadást hajt végre amerikai célpontok ellen Egyiptomban, vagy a tengeren, lásd: U.S.S. Liberty)? Ha ilyen egy hős zsidó, az milyen tanulsággal szolgáltat azoknak, akik megbíznak bennük?

Ezt kérdezhetik maguktól a lengyelek és több más nemzet tagjai is, amikor azt látják, hogy a terebélyes kémhálózatok kiépítéséért felelős Leopold Trepper lengyelországi zsidó kommunista, a Vörös Hadsereg ügynöke is hős ma már Izraelben. Eli Cohen izraeli kém is a hősök között van. Neki köszönhetik a zsidók, többek között, hogy a Golán-fennsíkot sikeresen bekebelezték. Cohen nem csak Izraelben hős, de fajtársai a nyugati világot is megajándékozták az őt éltető filmekkel, már 1987-ben, de a közelmúltban a Rágalmazásellenes Ligával zsidóellenes kritikák cenzúrájáért lobbizó Sasha Baron Cohennel egy Netflix-sorozat formájában is.
 


Eli Cohen mint kivégzett kém a szíriai Damaszkuszban, 1965. május 18.

Kommunistákból akadnak nála is jelentősebb figurák a hősök között, mint a németeket elnyomó és forradalom útján kivívott kommunista uralom elősegítésén munkálkodó Rosa Luxemburg, de maga Karl Marx és még Lev Trockij is, aki a vörösterror és rémuralom egyik főfelelőseként számos őt befogadó orosz nyomorát, halálát, hazájuk megalázását és megtépázását okozta. Az orosz honszerető Szolzsenyicin, aki személyesen is ezek között volt, így ír Trockij kapcsán:

A zsidókat a történelemnek ez a szakasza erősebben kellene, hogy érintse, mindmostanáig. És éppen a józan történelmi megközelítés szellemében nem kellene legyintéssel válaszolni a kérdésre a zsidók tömeges részvételéről a bolsevik vezetésben és a bolsevik kegyetlenségekben: azok a zsidóságból kiszakadt csőcselék voltak, ugyan, miért is kellene számot adnunk róluk, nekünk őróluk?

D. M. Sturman jogosan emlékeztet saját szavaimra, amit minden idők bármely nemzetiségű kommunista vezéréről mondtam: „mindnyájan elhagyták nemzetiségüket, áthatva magukat embertelenséggel”. Igaz. De igazak Paszmanyik szavai is 1920-ból: „Nem elégedhetünk meg csupán egy kijelentéssel, miszerint a zsidó nép nem felelős egyes tagjainak ilyen vagy olyan cselekedeteiért. Felelősek vagyunk Trockijért, amíg nem határolódtunk el tőle.” Elhatárolódni pedig nem jelenti legyinteni, inkább fordítva: elhatárolódni azok cselekedeteitől véglegesen, és tanulni ebből a leckéből. [...]

„Azok a kutatók, akik nem helyeslik a zsidók részvételét a forradalomban, hajlamosak nem tulajdonítani nagy jelentőséget ezen zsidók nemzetiségének. Azok pedig – és közöttük sok izraeli történész –, akik a zsidó hegemóniát a zsidó szellem győzelmeként értékelik, lelkesen magasztalják azok zsidósághoz tartozását.” (Alexandr Szolzsenyicin: Együtt: Oroszok és zsidók [a cári birodalomban és a Szovjetunióban], összevont magyar kiadás, 2005, 782-783. o.)

Nemhogy elhatárolódás vagy kézlegyintés, de inkább kitüntetés: múzeumi hős immár a marxista.

Hannah Senesh néven szerepel a múzeumban még Szenes Hanna is. Szenes a második világháború idején azon zsidók sorát erősítette, akik miatt gettókba és táborokba lettek zárva társai: az ellenséggel együttműködő, a gazdanépet belülről bomlasztó és gyengíteni próbáló partizánok és ügynökök közé tartozott ő is, mint sok más zsidó. A zsidó miszticizmust követő Szenes eközben cionistaként a palesztinai területfoglalást is segítette a ’30-as évek végén a Haganah militáns csoport köreiben. Az arabokkal való hadakozás helyett 1944-ben inkább jugoszláviai partizánokhoz csatlakozott, de később elfogták, elítélték, majd kivégezték.
 


Emlékmű az ellenséges kommunistákat segítő cionistának a róla elnevezett erzsébetvárosi Szenes Hanna parkban

Jobban visszamenve a múltba, a hősök között találjuk a híres-hírhedt Mayer Rothschildot, de David Sassoon bagdadi zsidót is, akinek történelmi szerepe a kínaiak ópiumra való rászoktatása, amivel jelentős vagyonra tett szert (lásd korábbi írásomban). Hogy a Sassoon család mellé a Purdue Pharmától a Sackler család, vagy Woody Allen mellé Harvey Weinstein, esetleg Jeffrey Epstein mikor csatlakozik a hősök köreibe, majd kiderül idővel – miért is ne, ha sajátos mércével mérnek a kurátorok. Epstein például nagyon úgy tűnik, hogy izraeli szolgálatban állt (például az egykori izraeli kém Ari Ben-Menashe szerint is), így a számos kém és ügynök között jól megférne, főleg mivel a perverzió sem kizáró ok.

Szintén a távolabbi múltból bukkan fel Heinrich Heine németországi költő-író. Kevin MacDonald az evolúciós pszichiátria professzora így ír róla:

[Jeffrey L.] Sammons (1979, 263. o.) úgy írja le Heinrich Heine és a Karl Marx közti kölcsönös vonzalmat, hogy megjegyzi: „nem reformerek, hanem gyűlölködők voltak, és ez volt nagy valószínűséggel a legalapvetőbb kapcsolódási pontjuk”. A felvetés – mely megfelel a szociális identitás teóriájának – az, hogy a szociális kritikában aktív zsidó értelmiségiek egyik alapvető motivációja a nem zsidók által uralt hatalmi ágak megvetése volt, melyeket antiszemitának ítéltek. Ez a mély ellenszenv a nem zsidó világ iránt megfigyelhető a szociológus és a New York-i értelmiségiek csoportjába tartozó Michael Walzer (1994, 6-7. o.) megjegyzésében is a „zsidó élet patológiái” kapcsán, főként „annak az érzése, hogy »az egész világ ellenünk van«, és az ebből eredő félelem, megvetés és gyűlölet a gój iránt, illetve titkos álmodozás azok visszafordításáról és a diadalról”. (Kevin MacDonald: The Culture of Critique: An Evolutionary Analysis of Jewish Involvement in Twentieth-Century Intellectual and Political Movements, 2002-es kiadás, 13. o.)

Ha már pszichológia: természetesen a mára már szakmai körökben is kínos és végre viszonylag leszerepelt Sigmund Freud is hősként kap helyet Izraelben. Freud elméletei, hála messianisztikus hű követőinek, és olyanoknak, mint a szintén rendkívül befolyásos későbbi értelmiségiek (korai deviáns ideológusoktól, mint Magnus Hirschfeld, a mai genderelméletig; a Frankfurti Iskola kultúrmarxizmusa, feminizmus, szexuális forradalom stb.) jelentősen merített logikájából.

Dél-Afrikából is szerepelnek „hősök” a múzeumban. Helen Suzman apartheidellenes politikus volt, a feminizmus és drogliberalizáció korai képviselője is egyben. Bár annak idején segített a fehérellenes Nelson Mandelának a börtönviszonyán javítani, többször is meglátogatva őt, a fehér uralom felforgatása utáni vélekedése sokatmondó: „Egyre nehezebb a fiatal fehéreknek, hogy állást találjanak, és megértem a fehér szülők miért aggódnak a jövő miatt. [...] Nem hiszem, hogy valaha is Zimbabwe sorsára jutnánk, de az embereknek jogában áll aggódni. Reményteli vagyok a fehérek jövőjét illetően ebben az országban – de nem teljesen optimista.” Szerinte a demokrácia állapota jobb volt az apartheid alatt.

A faji és etnikai „apartheidet” (elkülönülést) gyakorló Izrael kapcsán már más volt a véleménye: „Nem tudom kommentálni az izraeli helyzetet, kivéve hogy azt mondjam, megértem az öngyilkos terroristák és a palesztinoknak egy olyan nemzedéke elleni küzdelem nehézségeit, amely úgy nőtt fel, hogy utálja a zsidókat és nem hajlandó elfogadni Izrael Állam létezését.”

A Zsidó Virtuális Archívum szerint „Suzman elismerte, hogy apartheidellenes kiállását és az igazság kivívását zsidó gyökereihez vezette vissza. [...] »Számomra azok a zsidók, akik támogatták a faji diszkriminációt gyakorló embereket, azon értékek végső elárulói, amikkel a zsidóknak rendelkezniük kellene.” Kivéve Izrael kapcsán, ahol érthetők a nehézségek és nincs szükség további kommentárra. Elvégre „szekuláris zsidó vagyok, de zsidó vagyok” – mondta.

Nadine Gordimer író szintén egy fehérellenes hangulatkeltő volt Dél-Afrikában, Mandela pártjának tagja is (annak a híres rivoniai tárgyaláson előadott beszédében is részben ő segített), de míg a fehér uralmat folyton támadta, Izrael kapcsán már elnézőbb ő is. Bár némi kritikával él a zsidó állam kapcsán, de például egy 2008-as Jeruzsálemi rendezvényt (mely Izrael megalapításának 60. évfordulóját ünnepelte) nem volt hajlandó bojkottálni (azon megjelent), és inkább a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta a Háárec szerint. Amint a cikk megjegyzi: „Gordimer szerint nem volt korrekt és helytelen volt Izraelt és Dél-Afrikát egy lapon említeni. »A fehér emberek nem formálhatnak jogot Afrika egyetlen centijére sem« – mondta. A zsidók, ugyanakkor, rendelkeznek egy történelmi jogalappal Izrael földjére. »Ebben egyáltalán nem hasonlíthatók össze, és Izrael nem egy apartheidállam.«”. A cikk őt „kompromisszumot nem ismerő moralistának” nevezi, de úgy tűnik, ha a zsidók vallási szövegei szerint az a föld az övék, akkor az „elnyomás” moralitása máris relatív lesz. Emiatt egy gázai palesztin professzor (aki Gordimer könyveiből is oktat diákjainak) képmutatónak nevezte az írót. Avagy, ahogy a Chábád Lubavics szekta oldalán is olvashatjuk: „A kettős mérce elvileg etikátlan. Ennek ellenére a judaizmus – a Bibliába foglalt ethosz, amit Izrael bölcsei is kifejtettek – bővelkedik a kettős mércében. Valójában ez a kettős mérce életmódunk központi eleme, ahogy annak is, amit a világnak tanítottunk – és annak a központi eleme is, ami etikus személlyé tesz minket.”
 


Nadine Gordimer és Nelson Mandela

Mint a fokvárosi professzor, Milton Shain írta: „Összefoglalva, azt kell mondani, hogy a[z apartheidellenes] zsidó aktivizmus egyenlege figyelemre méltó volt, legalábbis sokkal nagyobb mértékben volt az, mint minden más kisebbségé.” Ma már láthatjuk, milyen harmadik világbeli helyzethez vezetett a fehér uralom megtörése odalent...

A korlátlan bevándorlást támogató, de Izrael kapcsán cionista és büszke zsidó Milton Friedman közgazdász is feltűnik a múzeumban: Friedman a libertarianizmus egyik megalkotója. A zsidó ügyekben jártas történész és analitikus Alan D. Krinsky így foglalja ezt össze: „A zsidók döntő szerepet játszottak a libertarianizmus felemelkedésében az Egyesült Államokban: Ludwig von Mises, Murray Rothbard, Milton Friedman, Robert Nozick, és persze Ayn Rand, bár ő nem tartotta magát libertariánusnak. És így, azt mondanám, van értelme annak, hogy ismét megvizsgáljuk a judaizmus és a libertarianizmus közötti kapcsolatot.”

A libertariánus szemlélet szerint az állam a lehető legkisebb, avagy inkább semmilyen korlátozással nem rendelkezne az állampolgárok kapcsán: a személyes szabadságjogok abszolút dominanciája, egyfajta anarchizmus uralkodna. A libertariánusok támogatják a nyílt határokat (szabad mozgáshoz és munkavállaláshoz való jog bárhol), és egy libertariánus világban a szexuális devianciák uralkodnának, hiszen bármilyen kordában tartás elnyomó. Nincs nemzet, csak egyén, nincs haza, csak lakhely. Mint az említett Kevin MacDonald által szerkesztett folyóirat egyik számában – amely teljes mértékben ennek az ideológiának az elemzésére irányul (The Occidental Quarterly, 2011, tavasz) – rámutat: egy libertariánus világban a pénzzel és így hatalommal rendelkezők befolyása (pl. média, akadémia) ellen semmilyen védelmi eszköz nem létezne, ahogy etnocentrikusabb csoportok hálózatépítéssel és összjátékkal saját érdekeik mentén alakíthatnák akár magát a politikai rendszert is – ezzel az idealista, individualizmusra hajlamosabb fehérek tulajdonképpen átadnák országukat a szabadon beáramló és törzsi érdekek mentén nagyobb hévvel cselekvő idegen csoportoknak, avagy a már itt élő, de velük nem azonosuló „páriáknak”, akik sok esetben ráadásul történelmi (vélt vagy valós) sérelmek miatt ellenségesek is a gazdanép iránt. Mindezt persze már évtizedek óta megfigyelhetjük. Ennek a libertariánus rendszer egy magasabb fokozata lenne.

A fentebb említett író, Ayn Rand is ezt a libertariánus szemléletet népszerűsítette könyveiben, de miközben az egyén teljhatalma ki van hangsúlyozva (amivel szemben a nemzettudat és csoportérdek korlátozó jellegű), addig Rand maga is az amúgy evolúciósan és emberileg természetes etnocentrikusság jeleit mutatta például Phil Donahue 1979-es televíziós műsorában, amikor egy kérdésre válaszolva így jellemezte Izrael közel-keleti helyzetét: „Ha úgy érti, hogy kiknek az oldalán kéne állni[a Amerikának], Izraelén vagy az arabokén, akkor bizonyosan Izraelt választom, mert az az egyetlen fejlett, technológiai, civilizált ország egy csomó majdnem teljesen primitív barbár között, akik nem változtak már sok éve, és akik rasszisták, és akik megvetik Izraelt, mert az ipart, intelligenciát és modern technológiát visz stagnálásukba.”
 


Ayn Rand

Rand azt kérte, hogy „Minden lehetséges segítség legyen megadva Izraelnek”, illetve, hogy „Izraelnek technológiában és hadi fegyverekben van szüksége segítségre – és kétségbeesetten igénylik mindezt.” Szerinte „Az arabok az egyik legkevésbé fejlett kultúra. Tipikusan nomádok. Kultúrájuk primitív és megvetik Izraelt, mert az a modern tudomány és civilizáció zászlóhajósa a földrészen.” Sokatmondóan megjegyzi még: „Adjanak meg nekik mindent, amit csak lehet. Ez az első alkalom, hogy bármilyen közjóhoz hozzájárultam: Izraelt segíteni sürgős.”

Persze ha Izrael a mérce, az iszlám forradalom előtti ’70-es években Irán is civilizált volt például, ahogy az ottani araboknak is enyhén szólva van pár okuk a zsidók megvetésére irigykedés és rasszizmus nélkül is. Hogy csoportok helyett miért nem az egyéneket látja, és nyílt határos szabadkereskedelem helyett miért hadi fegyverkezést és „elkülönülést” sürget, érthető, bár az általa népszerűsített elvek logikájából más következne (de az nekünk szól).

A művészetek terén nem csak a filmvilág, de a zene és egyéb ágazatok is képviselve vannak, jellemző figurák által. George Gershwin, a klasszikus zenébe vitt dzsessz elemekkel vált híressé, most ő is a kiállítás része. Gustav Mahler zeneszerző sokáig középszerű megítélésű, és szinte feledésbe merülő volt, de ahogy Brenton Sanderson elemző remek írásában bemutatja, befolyásos zsidók megteremtettek neki egy személyes kultuszt, aminek köszönhetően ma már sokszor a legnagyobb komponisták között emlegetik. Egyike ezeknek Norman Lebrecht, aki két könyvet is írt Mahlerről. Alábbi jellemzése árulkodó:

Dühe nem fókuszál egy konkrét célpontra sem, hanem mint zsidó ír, és az irónia, amit alkalmaz, nem a klasszikus görög, hanem a mindennapi jiddis, egy dialektika, mely megváltoztatja jelentését a gesztus és ragozás által. A jiddisben minden kijelentést ellentétes jelentésűre lehet változtatni. [...] A komolyság és vidámság együttese a zsidó pszichológia része, és Mahler I. szimfóniájának főbb motívuma. Irónia nélkül eljátszva a zene felszínesnek tűnik. Túl jelentős zsidó akcentussal játszva önparódiát ér el. Mahler meghagyja a tolmácsoknak, hogy a megfelelő egyensúlyt elcsípjék. (Norman Lebrecht: Why Mahler? How One Man and Ten Symphonies Changed the World, 2010, 59-60. o.)

Mint Sanderson megjegyzi: „Elárul az valamit arról, amit Wagner „elzsidósodásnak” (Verjudung) nevezett, a mai zenei ízlést illetően, hogy a közönség elkezdte inkább méltányolni Mahler jiddis-hatású zenei iróniáját egy Beethoven vagy egy Bruckner őszinteségével szemben.” (Wagner híres A zsidóság a zenében című művében kritizálja Felix Mendelssohnt is, aki most szintén a kiállítás hőse.)

Julian Johnson zeneszakértő könyvében így ír Mahlerről:

[A zenetudós Vladimír] Karbusický szerint Mahler zenéje a 18. századi Kelet-Európai gettók haszid zenéjéhez vezethető vissza, melyben a zene a nyomorúság orvoslata. Mahler egész életében az indulók és a tánczene egymás mellé helyezése (egy polka a temetési menet bevezetőjével) így egy specifikusan zsidó tradícióval kapcsolatos. [...] Rudolf Louis, Mahler egyik tüzesen antiszemita kritikusa így foglalta össze mindezt 1909-ben: „Ami számomra annyira visszataszító Mahler zenéjében, az alapvető karakterének a kihangsúlyozott zsidósága. ... Ez visszataszító számomra, mert jiddisül [jüdelt] beszél. Máshogy mondva, a német zene nyelvét beszéli, de tájszólással, a keleti ember gesztusaival és hanglejtésével, a nagyon is keleti zsidóéval.” Itt óvatosnak kell lennünk; a modernizmus javát a nemzetiszocializmust megelőző évtizedekben elvetették mint „zsidó” dolgot, aminek eredményeként nem zsidó zeneszerzők is szerepeltek az „entartete Musik” [elfajzott zene] kiállításon 1938 májusában. Louis antiszemita szövege mindazonáltal aláhúz valami valósat Mahler zenéje kapcsán: az az osztrák-német tradíció nyelvét beszéli, de más hangsúllyal, kiejtéssel és hanggal. (Julian Johnson: Mahler's Voices: Expression and Irony in the Songs and Symphonies, 2009, 257-258. o.)

Robert James Stove, ausztrál író, orgonista és zeneszerző így vélekedik róla:

De Mahler szimfóniái... Valaki mentsen meg innen. Továbbra is titokban helyeslem Kingsley Amis ítéletét, miszerint „Mahlerből még annál is jobban hiányzik a tehetség, mint a géniusz.” [...] A Mahler megítélésében bekövetkezett növekedés az 1960-as évekbeli elfeledettség határáról [...] az azóta bekövetkezett istenítésééig kevésbé köthető zenei értékeihez, és szinte mindenben az azon kívül álló dolgokhoz. [...] Mahler etnikuma, bár először gyötörte őt, talán később segítette. Miután széles körben ismertté vált, hogy Mahler panaszkodott: „egy bohém vagyon Ausztriában, egy osztrák Németországban, és egy zsidó a világban”, az identitáspolitikai érdemei egy nukleáris töltettel értek fel, már csak a homoszexualitást hiányolva, hogy beteljesítse ezt a posztumusz diadalt.”

Nos, Izrael másik hősének, Leonard Bernsteinnek az is megadatott: a homoszexuális, kommunista és cionista karmester hasonlóan népszerű zsidó körökben. Bernstein is bőven tett Mahler népszerűsítéséért. Sanderson Bernstein munkásságát is kiválóan elemzi, bemutatva, miként hordozta magán a 20. századi zsidó aktivizmus sok jegyét az élvhajhász karmester, aki deviáns léte ellenére feleségül vett egy nőt – Steven Spielberg Amblin Entertainmentjének köszönhetően idén Maestro címmel egy Bernsteint szimpatikusan bemutató filmmel is gazdagodik a világ – ha valakinek az izraeli múzeum túl messze lenne.
 


Leonard Bernstein Golda Meir izraeli miniszterelnökkel

A vizuális művészetek képviseletében megtaláljuk Marc Chagallt, Roy Lichtensteint, vagy Mark Rothkót, tehát többnyire a degenerált és torz, expresszionista képvilág népszerűsítőit. A témáról már magam is írtam évekkel ezelőtt, ugyanott a dadaizmus egyik fő figuráját, Tristan Tzarát is bemutattam, aki maga is a kiállítás része immár, s ezek a múzeum szerint valóban úttörők, népüket képviselő zsidók.


Rothko és a Google által válogatott pár jellemző alkotása
 


Roy Lichtenstein-művek egy kiállításon

Ami szintén a vizuális, de immár nem csak otthonok, kiállítások, belterületek (és az esztétika alapvető értékelését) elkorcsosító, hanem akarva-akaratlanul is az arcunkba szemtelenkedő, és a városképet is eltorzító terület, az az építészet. A múzeumban megtaláljuk Frank Gehry, Daniel Libeskind vagy Moshe Safdie hősiességét is. Róluk is írtam már, bemutatva a brutalista, modernista építészet jelentősen zsidó vonatkozásait, motivációit.
 


Moshe Safdie pár alkotása
 


Frank Gehry egyik alkotása (Sydney, Ausztrália)

Szintén bemutattam már egy másik zsidó hőst, Izrael egyik legjelentősebb szellemi vezetőjét, Ovádjá Joszefet, az egykori főrabbit, annak is világnézetét kinyilatkoztató megjegyzését, amit a Zsidó Távirati Iroda idézett tőle 2010-ben:

„A gójok azért születtek, hogy minket szolgáljanak. Enélkül nincs helyük a földön, csak az, hogy Izrael népét szolgálják” – mondta egy nyilvános társalgás keretében, melyben arról volt szó, hogy milyen munkát szabad nem zsidóknak végezniük sábát [szombat] napján. „Miért van szükség a gójokra? Dolgoznak, szántanak, aratnak. Mi ülünk mint egy effendi [uraság], és eszünk” – mondta nevetve. „A gójok, mint akárki, meg kell haljanak, de Isten hosszú életet ad nekik. Miért? Képzeljétek el, hogy valakinek meghal a szamara, elvesztené a pénzét. Az az ő szolgája. Azért kap hosszú életet, hogy jól dolgozzon a zsidóknak” – mondta a rabbi, aki nemrég lett 90 éves.

A főrabbi tekintélyét igazolandó rámutattam, hogy Joszef temetése volt Izrael történetének legnagyobbika, de ma már múzeumi hős is egyben.

A modern technológia világából szerepelnek a hősök között a Google megalapítói (és ma az Alphabet Inc. többségi résztulajdonosaként továbbra is döntéshozói), Sergey Brin és Larry Page. Mark Zuckerberg is kiérdemelte a múzeumi helyet (emlékeztetőül: a Winklevoss fivérek szerint Zuckerberg ellopta tőlük a Facebook alapjait, de végül peren kívül megállapodtak, amiért Zuckerberg 65 millió dollárt ígért nekik még 2009-ben.) Larry Ellison amerikai multimilliárdos is hős: Ellison a világ egyik leggazdagabb embere, s jellemzően mind a liberális és a konzervatív pártot is pénzeli, hiszen mindkettő elkötelezett cionista párt. Ellis zsidó ügyekre tízmilliókat szór, beleértve az izraeli hadseregben egykoron vagy jelenleg szolgáló emberek szervezetének pénzelését is.

A múzeum szerint fizikusok, matematikusok, sportolók, sakkozók, kémek, saját országuk lakosait sanyargató és tömegesen pusztító önkényurak, népirtók és megszállók, a nem zsidókat uralni és azokat szolgaként használni akaró vezetők, illegális bevándorlást segítők, gyermekmegrontók, degenerált és züllött „művészek”, torz lelkű világkép-roncsolók és kozmopolita milliárdos oligarchák stb. képviselik a világ zsidóságát. Én mint „hithű antiszemita” ezt különösebb gond nélkül el tudom fogadni – de akkor hol is van a probléma? Ez a kérdés szinte könyörög, hogy feltegyük: miért büntetendő, megvetendő, elítélendő és tabu minderre (és mindennek a ránk káros hatására) rámutatni a zsidóság kapcsán, ha ők maguk büszkélkednek mindezzel, és szó szerint hősként tekintenek még olyanokra is, mint Trockij. A múzeum listáját böngészve kissé szürreális (bár nem meglepett) érzés fogott el, hiszen mintha a kurátorok az én számos írásomat tanulmányozva válogattak volna maguknak „hősöket”, hiszen sokukról már írtam az évek folyamán, ráadásul többnyire azt részletezve, amire itt ők büszkék. Ha az „antiszemita” szerint „ilyenek a zsidók”, és a zsidók szerint is „ilyenek a zsidók” – ki tenné magát továbbra is nevetségessé annak tettetésével, hogy márpedig nem ilyenek?
 


A szőke siksze lány mint a zsidó férfiak szexuális vágya is része a múzeum kiállításának


Miért akarják ennek fényében zsidó szervezetek – akik jellemzően támogatják azt az Izraelt, ami létrehozta ezt a múzeumot – még azt is „antiszemitizmusnak” (s így „gyűlöletkeltés” miatt akár büntetendőnek) minősíteni, hogy valaki a zsidók „kettős hűségét” emlegesse? Ezt teszi a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség (IHRA) is, melynek felvázolt szabályozása szerint antiszemitizmusnak minősül „A zsidó állampolgárok azzal való megvádolása, hogy saját országuk érdekeit háttérbe szorítva Izraellel, illetve a zsidók állítólagos prioritásaival világszerte lojálisabbak.” Ennek ellenére a Zsidó Emberek Múzeuma „hős”-ként ünnepel több személyt is, akiknek alapvető érdeme a kémkedés, felforgatás, ellenséges partizánok segítése zsidó érdekek mentén a befogadó nemzet kárára stb. Az efféle vád az „antiszemita” dolog-e (s így az maga a zsidó múzeum is), avagy a vád a valóságot fogalmazza meg, s ez a valóság a múzeum számára is világos – az ellentétes oldalról, amikor éppen nem a gój népek korlátozását, cenzúrázását, büntetését célozzák mindezzel, hanem a saját faji-nemzeti büszkeségüket igyekeznek vele erősíteni. Mert míg nyilván nem minden egyes zsidóra érvényes a fenti vád, a zsidóságra mint csoportra jellemző, ahogy azt minden korban bebizonyították már (lásd korábbi írásomat történelmi szemszögből) – s teszik azt ma is, lásd Pollard esetét.

Megemlíthető itt még az is, ha már az IHRA szövegéről van szó, hogy szerintük antiszemitizmus „A zsidókat mint népet azzal vádolni, hogy ők a felelősek egyetlen zsidó személy vagy csoport által elkövetett valós vagy képzelt törvénysértésért...”, avagy „A zsidókat az Izraeli Állam cselekedeteiért kollektíven felelőssé tenni.” S itt ismét azt láthatjuk, hogy a gazdanépek kellemetlen panaszainak elhallgattatásaként mindez egy célszerű keret, de az izraeli múzeum maga teszi azt világossá, hogy ezen zsidó személyekben a zsidóság képviseletét látják: hősök azok, akik a zsidó múltat vagy jelent testesítik meg.

Az IHRA szabályozását érdemes komolyan venni (szem előtt tartva, hogy 2019-ben hazánk is elfogadta azt), mert az ad alapot a filoszemita és zsidóbarát, saját nemzetüket ezek szerint korlátozni és büntetni kívánó kormányoknak a vonatkozó törvények meghozatalára, esetleg létezők szigorítására. Az Index híre 2018-ból:

 

Mától börtönnel büntetik az antiszemita megnyilvánulásokat Romániában. A bukaresti képviselőházban szinte  egyhangúlag elfogadott törvényt hétfőn hirdette ki Klaus Iohannis államfő - írja az MTI.

A törvénytervezetet közösen terjesztette elő a román parlament összes frakciójának egy-egy törvényhozója. Indoklásuk szerint az interneten és közösségi oldalakon terjedő antiszemitizmus megfékezése érdekében szükség van arra, hogy az - idegengyűlölet büntetéséről rendelkező - általános rendelkezéseken kívül a zsidósággal szembeni gyűlöletkeltés visszaszorítására és megelőzésére külön jogszabályt hozzanak.

A jogszabály azt az egységesített meghatározást használja az antiszemitizmusra, amit a Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség (IHRA) 31 országa 2016-ban, a román soros elnökség idején, Bukarestben fogadott el. Ennek megfelelően antiszemitizmusnak - zsidók elleni gyűlölködésnek - minősül minden olyan megnyilvánulás, amely a zsidók vagy a zsidó közösségi és egyházi intézmények ellen irányul.

A most kihirdetett törvény szerint Romániában ezentúl három hónaptól három évig terjedő börtönbüntetés  jár az antiszemita megnyilvánulásokat és az antiszemita jelképek nyilvános terjesztéséért, illetve háromtól tíz évig terjedő börtön jár az antiszemita jellegű szervezetek létrehozásáért vagy azok pénzeléséért. A törvény büntetlenséget biztosít azoknak, akik elkövették ugyan ezeket a bűncselekményeket, de - még a hatósági leleplezés előtt - feljelentik az antiszemita szervezkedés többi résztvevőjét.


Máshonnan megtudjuk, hogy a törvényt „rekord idő alatt fogadták el”, és hogy – bár a román honatyák árulása kulcsfontosságú – a gazdanép tagjait véleményükért bebörtönöző törvényt Silviu Vexler kezdeményezte, aki „a zsidó közösségek képviselője”.

Mint az állami pénzből kialakított, tehát hivatalos, és „a világ legátfogóbb zsidó múzeumának” hősei is a zsidóságot képviselik, úgy az általuk képviselt dolgokkal a zsidóságot összefüggésbe hozókat büntetők is a zsidóságot képviselik, nem holmi univerzális értékeket. Mert ma már a zsidóságnak olyan szintű a hatalma a Nyugaton, hogy nem csak a nekik nem tetsző véleményekért, de még a zsidóság olyan jellemzéséért is börtönbe kerülhet a nem zsidó, mely jellegre maguk között hősies fényben büszkék.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info