Az előző részek:
„A Vegetáriánus hadművelet”
Winston Churchill, minden utólagos legendagyártás ellenére, mely humánumát és államférfiúi kvalitásait bizonygatja, egy őrült gyűlölködő, és egy nagyon korlátozott kvalitású, sikertelen politikus volt, aki elvakult németellenessége okán egy olyan - szinte értelmetlen és céltalan - háborúba vitte bele Nagy-Britanniát (pontosítsunk: azért rakták őt oda, hogy belevigye), melyben az végletesen meggyengült, elvesztette világhatalmi szerepét, gyarmatait, flottáját, és lényegében a „friss” hatalmak (az USA és a szovjet birodalom) ugyanúgy „félreállították”, mint tette ő (mármint Britannia) Spanyolországgal 350 évvel korábban. Korrekt történészek egyértelmű véleménye, hogy amennyiben az 1945-2020 közötti történéseket vizsgáljuk, a világháború egyértelmű igazi vesztese a világhatalomból másodrendű hatalommá süllyedt, ma pedig tulajdonképpen a létéért küzdő, társadalmi problémákkal terhelt Nagy-Britannia.
Churchill intelligenciáját, kiváló ékesszólását, ravaszságát, érdekérvényesítő képességét felesleges elvitatni, de hogy kegyetlensége és vérszomja alig-alig múlta alul Sztálinét, mindennél ékesebben bizonyítja a világháború egyik alig ismert epizódja, az ún. ”Vegetáriánus hadművelet”.
Churchill 1941-ben adta ki titkos tervét, az egészen cinikus módon „Vegetáriánus hadművelet”-nek nevezett titkos hadműveleti utasítást, aminek az volt a lényege, hogy anthraxszal, vagyis lépfenével fertőzzék meg és irtsák ki Németország, sőt, ha kell, egész Európa szarvasmarha-állományát, ami egyrészt a halálos betegség emberekre való átterjedésével, ezzel több tízezer közvetlen halálos áldozattal, másrészt brutális éhínséggel járt volna. Visszafogott becslések szerint is milliók haltak volna bele, és évtizedekre tette volna lakhatatlanná a megtámadott területet, mivel az antraxspórák nagy ellenállóképessége miatt a szennyezés hosszú ideig fennáll. Egy ilyen kiterjedt biológiaifegyver-csapás hatása leginkább tömeges atomfegyver-alkalmazással vethető össze.
Az anthraxfegyver kifejlesztése 1942 elején indult el. A terv szerint ötmillió darab, egyesével anthrax-spórákkal beoltott, egyenként 10 grammos préselt szarvasmarhatakarmány-kapszula szállította volna az antraxspórákat Németországba, a királyi légierő speciálisan átalakított bombázói szórták volna meg a mezőgazdasági területeket, ahol a tehenek legelnek. Az anthrax-spórákat a mezőgazdasági minisztérium laborja szállította, a preparált takarmányt egy londoni szappangyárban állították elő, majd 400-asával csomagolták össze egy-egy légibombába. Egy repülő 10 db ilyen kazettás biológiaifegyver-bombát tudott ledobni az ellenséges területre, pontosan kiszámított menetrend szerint, 18 perc alatt, hogy a spórák terítése optimális legyen. A bombák a levegőben szétnyílnak, és megfelelő magasságról szóródva egy bomba mintegy 6-8 hektár területet fedett volna le. (A 4000 g preparált töltet csak mintegy 0,1%-nyi, azaz 4 g antrax-színtenyészetet-spórát tartalmazott.) Az antrax-színtenyészetet D. Irving szerint az Egyesült Államokból importálták a művelethez.
Churchill és a brit vezérkar „természetesen” az anthraxfegyverre csak potenciális válaszcsapásként tekintett, ha a németek vegyi vagy biológiai fegyvert vetnének be Anglia ellen, ennek ellenére 1942 nyarán egy lakatlan brit szigeten, Guinardon, Skócia partjai mellett élesben tesztelték, mit tud. Tesztalanyként 80 birkát szállítottak a szigetre, (birka az van most is bőven tesztalanynak... de nem mondtam semmit…) melyet a haditengerészet távolról lezárt, majd a bombázók elkezdték tevékenységüket.
A kísérlet teljes sikerrel járt, az összes állat rövid időn belül megfertőződött és elpusztult, sőt, az egész sziget olyan szinten szennyezett lett, hogy el kellett zárni a külvilágtól, zárt katonai területté nyilvánították. Bár alig két kilométerre van a skót partoktól, ezért félő volt, hogy madarak így is áthurcolják a kórt, ez nem következett be, így „mindössze” 48 évvel később, 1990-ben biztonságosnak lehetett nyilvánítani. Már előtte is próbálkoztak, a brit hadsereg vegyivédelmi szolgálata több kudarcba fúlt fertőtlenítési-tisztítási kísérletet végzett, de a talajba jutott antrax ellen tehetetlennek bizonyultak.
Guinard szigete. Csak a háború után közel ötven évvel lehetett biztonságossá nyilvánítani (fotó: Wikipédia)
Egész 1943-ban gőzerővel folyt a bombák gyártása és a haditerv részletes kidolgozása. Feltérképezték, hol lehet a legkönnyebben a legnagyobb szarvasmarha-állományt megfertőzni (Hannover és Oldenburg térségében), illetve készült egy terv az anthrax közvetlen civil lakosság elleni bevetésére is, Berlin, Frankfurt és Hamburg bombázásával. A terv végül azért nem került megvalósításra, mert, bár 43 decemberében már elrendelhető volt, várni akartak a tavaszi zöldülésig, mikor a tehenek már a mezőn vannak. 44 április közepére azonban hivatalosan „a hadihelyzet megváltozása miatt” lefújták, ugyanis félő volt, hogy a tervezett normandiai invázió számára is veszélyessé válhatott volna az akció (amely nyilvánvalóan igaz volt).
Számos teoretikus azonban úgy véli, hogy a tényleges ok a német V rakéták megjelenése volt, melyekkel Hitler ismét támadni tudta a brit anyaországot, és az angol hadvezetés joggal tartott tőle, hogy a németek vegyi vagy biológiai válaszcsapást mértek volna, ezért lebeszélték az idegbeteg Churchillt a terv megvalósításáról, s ezzel Európa évtizedes éhínségbe taszításáról.
Az elkészült bombák tölteteit szigorú biztonsági intézkedések mellett 1945 végén elégették. A projekt vezetőjét és az anthraxbomba atyját, Paul Fildes mikrobiológust 1946-ban lovaggá ütötték. Akkoriban még ilyen rendes embereknek járt a lovagi cím, nem dilis libsiknek, inkább bohóc, mint autóversenyző színesbőrűeknek, homokos „előadóművész”-eknek…
Paul Fildes, a brit haditengerészet mikrobiológusa, a „Vegetáriánus hadművelet” atyja
Hol, mikor és hogyan dolgozták ki a modern biológiaifegyver-alkalmazási elveket? Vegyi harcanyagot szétszórni, bevetni annyira nem bonyolult. Az első világháborúban még gázfúvással és ún. Livers-vetőkkel kezdték, majd természetesen a tüzérség vált az első számú vegyifegyver-alkalmazóvá. A tüzérségi lőszerekkel az a baj, hogy viszonylag nagy a holtsúlyuk, azaz a lőszer tömegéhez képest kevés harcanyagot tudnak vinni, ezért az igazán korszerű alkalmazás – eltekintve a diverziós élelmiszer- és vízmérgezéstől – a rakéta harci fejek, kazettás töltetek, a légierő bombái, kazettás bombái és a légikiöntés, légikiszórás.
Vegyi gránátok felnyílása. A vegyilövedékek csak kevés és „tiszta” (nem gyújtó, nem kormoló) robbanóanyagot tartalmaznak, és a vegyi töltet és a robbanótöltet közzé pufferanyag - akkoriban homok, ma polisztirol granulátum - van helyezve, hogy a harcanyag minél kevésbé sérüljön. Biológiai töltet esetén a robbanásnak még csekélyebbnek kell lenni, különösen, ha vektorrovarokat szórnak, ekkor gyakori a robbanótöltet nélküli, csak becsapódástól összetörő kazettás bomba (fotó: Telbisz Albert: Harcgázbetegségek kór-, és gyógytana, 1938.)
A vegyi harcanyagok természetesen bomlanak azért, de ennek mértéke általában nem olyan hej, de jelentős, így végeredményben ők csak „anyagok”. A biológiai harcanyagok azonban élőlények, és ha nem igen nagy ellenállóképességű valamik, mint pl. az antraxspóra, akkor nem igazán szeretik, ha nagy nyomáson préselik, felrobbantják, megsütik, kerék alá teszik, sós kútba teszik stb. őket. Sőt, ha túlélték, hogy felrobbantak egy tüzérségi gránáttal vagy egy kazettás légibombával, és már szépen aeroszolfelhőként közlekednek (a korszerű biológiaifegyver-alkalmazásban a vektorok, azaz fertőzött rovarok használata másodlagos), akkor is be-, és kiszáradnak, megsüti őket a Nap, elpusztulnak az UV sugárzástól stb., tehát gyorsan hatásukat veszíthetik. Míg az első világháborúban kb. a légi kiöntés kivételével a vegyi harcanyagok bevetésének minden kérdését tisztázták – a légikiöntéses begyakorlásra pedig Vietnámban került sor, igaz, többnyire „csak” növényzetirtó 2,4 D és kakodilsav felhasználásával – addig a biológiai harcanyagokkal számoló katonai teoretikusok, vegyifegyver-szakértők számára hiányoztak az éles bevetési adatok, tapasztalatok.
Márpedig éles tapasztalat nélkül nem megy, a papír mindent elbír, de a valóságban sokszor leesik az állunk, mint a csodálkozó leprásnak, hogy ezt nem gondoltuk volna.
(Meg szükséges jegyezni: a légi kiöntéses vegyiharcanyag-alkalmazási kísérleteket még a háború alatt megkezdték (lewisittel), az első éles bevetéseket pedig Mussolini hadserege hajtotta végre Etiópiában 1935-ben (kénmustárral és szeszkvimustár/brómmustáros „trópusi” mustárkeverékkel). Ugyanakkor komoly szakmai tapasztalata van a légi rovarirtásnak – mindenek előtt a szúnyogirtásnak. Ennek 1.0. alapja, hogy a légikiöntéshez kedvező meteorológiai viszonyok kellenek, 3-400 m-nél magasabban sose halad légi kiöntő eszköz, az inverziós réteghatáron érdemes permetezni, és célszerűen éjszaka, nappal csak zárt ködös téli inverzió esetén (de akkor meg nincs rovar), és a kihullás turbulenciájának elkerülése érdekében 400 km/h-nál nagyobb sebességgel soha, de az ideális a minél lassabb. Sugárhajtóműves, 0,7M-al haladó, tízezer méter feletti magasságban, nappal nem lehet hatékonyan szórni semmit, csak a pénzt, mert az elsodródás követhetetlen mértéke, a hígulás pedig olyan nagy fokú, hogy ekkora magasságból szórhatnak tömény botulotoxint vagy pápai áldást is akár, kimutatható eredménye egyiknek se lesz. A különböző összeesküvés-elméletek terjedésének alapfeltétele a műveletlenség mellett a logikus gondolkodás teljes hiánya, első helyen az arányok átlátására, a megértésére való teljes képtelenség.)
Ezért 1945 után a hidegháborús teoretikusoknak ki kellett dolgozni a biológiai fegyverek alkalmazásának technológiáját is. A szovjetek erre elsősorban egy Aral-tavi szigetet használtak a kazah sivatagban, már 1962-től, ahol robbantásos és légi bombavetéses, illetve kiöntéses kísérleteket is végeztek, bízva abban, hogy az Aral sós vizében kórokozó nem marad életben. Azóta a tó kiszáradt, és a szennyezett sziget potenciális veszélyforrás. Az amerikaiak inkább kísérleti nyulakat használtak: egy egész kontinensre valót:
Ka-26 helikopter mezőgazdasági permetező légikiöntő felszereléssel. Az alkalmazott szerves foszfátészter rovarirtók nem sokban térnek el a szarintól, novicsoktól, de alkalmazásuk már - éppen mérgezőségük és méhekre való veszélyességük miatt - háttérbe szorult. Egy ilyen eszközt pár felkészült ember ki tud szolgálni, bár egy felkészült vegyivédelmi szakember pár apróbb változtatással és tervezési módosítással 30-50%-kal tudja csökkenteni a „puff benne, hadd szórjuk” rovarirtószer-felhasználási igényt, amely környezetvédelmi szempontból is jelentős, nemcsak költségoldalról. Ugyanúgy alkalmazható biológiai harcanyagok szórására is. Ma már a szúnyogirtást is a fejlettebb világban, ahol eredményt is várnak tőle, (nem mint a mélybalkánon, ahol csak a rovarirtót szórják nyakra-főre, de értelemszerűen a felnőtt szúnyogokra, nem ám a lárvákra, azaz kb. annyi a gyakorlati haszna, mint szobabiciklin a csengőnek) egy szúnyogra halálos Thurigiensis-baktériummal végzik. Biológiai fegyver? Nekik igen… (a szerző felvétele)
A nagy ausztrál nyúlinvázió
Az 1840-es években egy igazi brit, tehát tea-, golf- és vadászatfüggő angol gyarmatos, Thomas Austin, akit nem elégített ki a kenguruk lepuffogtatása, telepítette be az üregi nyulat Ausztrália délnyugati sarkába, ahol a nyulak – természetes ellenség hiányában – villámgyorsan elszaporodtak, és rágásukkal letarolták a növényzetet, kiszorították az őshonos fajokat és a juhnyájakat, így természeti csapássá léptek elő. Mr. Austin egy életre megutálhatta a nyúlvadászatot, mert pár évre rá húszezret lőtt belőlük a birtoka helyén maradt sivatagban, minden látható eredmény nélkül (Az ausztrál közvélemény szerint viszont mindössze Mr. Austin anyukáját kellett volna még szűzlány korában lepuffantani…)
Az ausztrál kormányzat mindenféle módon megpróbálta őket irtani, de a csalétkes mérgezés, a bozót felégetése, a betelepített rókák és a tömeges vadászatok is mind elsősorban az őshonos erszényes faunát károsították, a nyulaknak vajmi keveset ártottak. 1908-ra még egy hétezer mérföldes, a kínai nagy fallal összemérhető méretű „nyúlkerítést” is felhúztak, terjedésüket meggátolandó, de a nyulak átfúrták magukat alatta: terjedésüket ez sem állította meg.
Az egykori nagy ausztrál nyúlkerítés. Az illegális bevándorlás ellen a kerítést mindig megkísérlik bevetni a politikusok, akik, katonák nem lévén, nem olvasták bármely ország hadseregének harcszabályzatában: „a tűzzel nem biztosított műszaki zár nem képez komoly és tartós akadályt elszánt ellenfélnek” (fotó: wordpress.com)
A megoldást a második világháború alatti biológiaifegyver-kutatás hozta el: a mixomatózist. Ez egy vírusos nyúlbetegség, amely Dél-Amerikában honos, míg az ottani nyulak már alkalmazkodtak hozzá, addig az európai üregi nyulak védtelenek ellene. A kórt a biológiaifegyver-fejlesztési kísérletek alatt amerikai és brit tudósok megvizsgálták, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, mivel emberre nem lehetett adaptálni, a nyúl pedig nem stratégiai fontosságú háziállat. A britek azonban felismerték a lehetőséget Ausztrália nyúlmentesítésére, így 1950-től tömeges kísérletet tettek az ausztrál nyúlpopuláció lefertőzésére. Légi kiöntéssel, aeroszollal és szúnyogvektorokkal, illetve kazettás bombákból szórt szúnyogokkal több ezer négyzetmérföldön, különböző időjárási- és terepviszonyok között igyekeztek biológiafegyver-kijuttatást végezni az érintett területeken, hiszen bármennyire is nyilvános, nagyszabású és nem titkosítható volt e művelet, sem a polgárok, sem a szovjet felderítés nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a nyulak ellen viselt biológiai háborúnak. Természetesen a terjedési, fertőzési, pusztulási adatokat gondosan felderítették, dokumentálták, feljegyezték, több ezer fertőzött állatot fogtak be és boncoltak, megvizsgálták a mesterségesen kiváltott fertőzés terjedési viszonyait, és az azóta is legnagyobb szabású vegyi/biológiai légi támadás eredményei értékes tapasztalatokhoz juttatták az angol-amerikai-ausztrál légerőt és ABV csapatokat. Kevesen gondolnák, hogy a ma ismert légi kiszórásos biológiai/vegyi csapás technikai tényezőit… valóban kísérleti nyulakon kísérletezték ki…
Az eljárás többé-kevésbé sikeres volt, a nyulakat ugyan nem tudták kiirtani, de a populációt sikerült kezelhető mértékűre csökkenteni, így ma már Ausztrália elsősorban a globális klímaváltozás szárazságai, és nem falánk nyulai miatt veszti növényzetét. Meg kell jegyezni, hogy a művelet után nem sokkal egy nagyeszű francia állatorvos 1958-ban a kertjében garázdálkodó tapsifüleseket az ausztráliai sikert alapul véve mixomatózis-fertőzéssel próbálta visszaszorítani. Sikerült. Olyan gigantikus járványt váltott ki, hogy egész Európában csaknem kiirtotta a teljes vad-, és házinyúl-populációt. Ez is egy fontos körülményre hívta fel a figyelmet: mivel a betegséget szúnyog terjeszti, a nedves Európában, ahol a szúnyoglárvák könnyen szaporodnak, a járvány sokkal gyorsabban és nagyobb erővel terjedt, mint a száraz, felszíni vizekben igen gyér, sok helyütt félsivatagos Ausztráliában. Megjegyzendő, hogy a nyulak csaknem eltűnése után az erdősítés, a holland dűnestabilizálás, a vasúti töltésépítés sokkal könnyebbé vált, Európa-szerte emelkedtek a takarmánynövény-hozamok, visszaszorultak a pockok-egerek-patkányok (mert a nyúlpecsenye nélkül maradt ragadozók ezeket vadászták) és kihalltnak vélt növényfajokat fedeztek fel újra. Addig senkinek sejtelme se volt róla, hogy a nyúl mekkora kártevő… legalább, ha kárt enne, de nem azt eszik…
Az amerikaiak az itt, illetve a Vietnámban szerzett tapasztalatokat azóta is széleskörűen használják. Vietnámban kezdetben 2,4D-t és más gyomirtókat használtak a rizsföldek irtására is, de hamar rájöttek, hogy a gyomirtót folyton használni kell, de gombás rizsfertőzéssel sokkal többre mennek, mert az ott marad, és holnap is fertőz. Mellesleg, ahogy a 2,4D-t szándékosan nem tisztították, hogy a benne lévő dioxin mennyisége a „normál” polgári felhasználású diklór-fenoxi-ecetsav tetrakloro-para-dioxin tartalmának úgy tízezerszerese legyen, mert hát, á, mi nem használunk vegyi fegyvert, csak fossá permetezzük a vietnami polgári lakosságot, hogy az óta is folyamatosan szülessenek a fejlődési rendellenességes gyerekek, és 1960-hoz képest 1980-ra százszorosára emelkedjen a máj-, és hasnyálmirigy-rákos betegek száma, és mellesleg a saját repülőszemélyzetüket, amerikai katonákat is megmérgeztek (csak ők kaptak kártérítést, a vietnámiak nem, bár gondolom, a koporsóban roppantul vigasztalta őket), ugyanúgy a rizsrothasztó gombák között is kitenyészették a minél nagyobb mikotoxin-mennyiséget, aflatoxint, patulint, ochratoxint termelőket, hogy ez úton is irtsák a sárgát. A vietnámi kommunista hatalom hogy reagált erre? Ögyes, mondta, és ők is elkezdtek trichotecenst gyártani, és bevetették Laoszban, Kambodzsában.
Kambodzsai gyermekrajz a „sárga eső”-ről és a háborúról. Helikopteres permetezés, melytől az emberek és az állatok is elpusztulnak. A vietnámi hadsereg szépen eltanulta az amerikaiktól a rizsföldjeikre szánt gombafertőzések katonai alkalmazását, persze, szovjet segítséggel (ENSZ-fotó)
A trihotecenst több gombafaj, penészfaj termeli, főleg fusariumok – fajok, illetve törzsek által termelt különböző variánsok összetétele, toxicitása, stabilitása nem azonos. Környezeti hatásoknak (oldószerek, hő, UV-fény) igen nagymértékben ellenállnak. Növényvédőszerként is alkalmazták őket mint antibiotikumot, baktériumok ellen, de nagy toxicitása miatt itt használatát megszüntették. Penészedés miatt számos esetben okozott romlott gabona tömeges, igen súlyos lefolyású ételmérgezést. Általános a csontvelőre gyakorolt aplasztikus hatása miatt, a DNS replikációjának károsító képessége alapján radiomimetikus anyagként is számon tartják. A mikroszkópos gombák számos faja termeli a T2 száznál több kémiailag eltérő módosulatát, amelyek a környezeti ártalmakkal szemben extrém módon (hő, UV sugárzás) ellenállóak. A II. világháború alatt és után a Szovjetunióban a fuzárium-fertőzés, súlyos Alimentáris Toxikus Alukia (ATA) esetekkel is járó, tömeges megbetegedéseket okozott. A szennyeződött lisztből készített kenyér fogyasztását követő ételmérgezések kórokozója volt.
Biológiai fegyvernek adott esteben nemcsak baktériumok, vírusok, hanem mikotoxin-termelő gombafajok is alkalmasak, amelyek megfelelő hatékonyságú mérget prompt termelnek. Pl. trichotecenst.
Ez hívta fel a szovjet vegyi- és biológiaifegyver-fejlesztők figyelmét az anyagra, amelyet a vegyi- és biológiaifegyver-programban fejleszteni kezdtek, majd harctéri kipróbálásra átadták a vietnámi néphadseregnek, így aztán a hatvanas, hetvenes években mint az ún. „sárga eső”, harcanyag formájában (kénmustárral, lewisittel keverve) vetették be délkelet-Ázsiában, Vietnámban és Kambodzsában, illetve Laoszban majd később, 1981-84-ben a szovjetek Afganisztánban és később valószínűleg Csecsenföldön is alkalmazták.
Az amerikaiak, „kedvező” tapasztalataikon felbuzdulva, kerestek olyan növényi kórokozót, amelyel le lehet fertőzni a banánt. A banánt? Azt meg minek? - kérdezhetnénk. Nos, azért, mert létezik olyan fogalom, hogy „banánköztársaság”. A hátsó udvarban a rendfenntartás, azaz az USA-hoz lojális kormányok megtartatásának olcsóbb módja a színes forradalmaknál. Meg is találták, és nem nehéz használni, mert a banánt dugványozással szaporítják, és a világ banánültetvényei genetikailag azonos egyedekből álló, vegetatív sarjok. Ez a kórokozó lett az Fusarius oxysporum, azaz ez is egy Fuzárium-féleség. Ez a kórokozó a hatvanas években „tűnt fel” (természetesen teljesen véletlenül… és véletlenül egy időben a vietnámban bevetett fuzáriumok katonai alkalmazásával... micsoda véletlenek vannak), és egy idő után önjáróvá vált. Ha kicserélik a banánültetvényeket, érdekes módon mindig megjelenik egy új, speciális válfaja, most éppen a TR4-es terjed. Már ott, ahol kell.
Kezdetben Peruban, Bolíviában, Kolumbiában a kokaültetvényeket is gyomirtózták. Az amerikai kormány a „kábítószer elleni harchoz” az 1970-es évektől hatalmas mennyiségű pénzt és gyomirtót adott a latin-amerikai kormányoknak (a pénz eltűnt, a gyomirtót, köszönik szépen, felhasználták vagy eladták, mondani sem kell, hogy a kokaültetvényeket csak vízzel permetezték), majd maga is beszállt, de gyomirtó helyett már kokakártevővel: a F. oxysporium itt is bevált. E célra olyan törzset használnak, amely lehetőség szerint rákkeltő mikotoxinokat is alkalmaz, hadd hulljon az indián férgese. Redskins lives no matter. Hogy miért küzd a CIA a kolumbiai kokabárókkal? Egyszerű. Utálatos dolog a konkurencia….
Miután 1973-ra sikerült tető alá hozni egy nemzetközi egyezményt a biológiai fegyverek betiltásáról, általában az ilyen egyezményeket csak a balekok tartják be. Utólagos haszna ennek az volt az USA és a nyugati világ, illetve Izrael részére, hogy ez alapján lehetett nemzetközi jogot mímelve fenyegetni Irakot, majd Iránt. Mégegyenlőbbék természetesen nyíltan vagy kevésbé nyíltan sem akkor, sem azóta ezt a tiltást nem tartják be, hiszen a „védelmi célú” kutatás nem tilos, a hordozóeszközök pedig hivatalosan „ködlőszerek”.
A biopreparát
A „békeszerető” Szovjetunió az 1973-as egyezmény után természetesen ugyanúgy nem állt le a vegyi- és biológiaifegyver-fejlesztéssel, ahogy az USA, Kína és Izrael se. Biológiai programjukat legfőképpen egy fedővállalat, a hivatalosan biokémiai és gyógyszeripari fejlesztésekkel foglalkozó biopreparat alatt futtatták, látszólag mint egyszerű orvosi kutatóintézetet, persze a KGB szigorú felügyelete alatt. Telepei a volt Szovjetunió szinte minden pontján megtalálhatók voltak, és nem egy szabad kísérletet is folytattak, állítólag 15 000 kutatóval. Vezetője a hetvenes évektől a rendszerváltásig V. Kalinyin tábornok volt, természetesen fedéssel. A vegyi és biológiai kutatásokat a Szovjet Hadsereg 15. sz. igazgatósága hangolta össze. A kiváló biológiaifegyver-fejlesztő, V. Usztyinov halálát Marburg-vírus okozta – megugrott a kezében egy oltásra váró tengerimalac, és saját magába döfte a tűt.
1979. március 30-án Szverdlovszkban (ma Jekatyerinburg) súlyos baleset történt: egy eltömődött szűrőt kivettek, de nem pótoltak, és az antraxspórák szárítása több órán át a szabad levegővel érintkezve folyt. Az éjszakai időpont és az inverzió kedvezett a biológiai fegyver terjedésének – legalább élesben le tudták mérni, milyen hatékony. Hát, az. A különböző visszaemlékezések szerint a halálos áldozatok száma 66 és 104 között volt, több százan betegedtek meg, első körben főleg az aznapi éjszakai műszakokban dolgozó kohászok, gépipari munkások, vasutasok, pékek. A kiszórás után a hadsereg ABV védelmi szolgálata és a KGB hibásan reagált: elrendelték a háztetők és a fák lemosását, aminek köszönhetően a nagyon ellenálló antraxspórákat ugyan nem sikerült inaktiválni, de ismételten felkeverni és a levegőbe diszpergálni, na, azt igen. Viszont a szovjet hadsereg vegyivédelmi szolgálata sokat tanult az esetből (az orosz katonai teoretika nem közismert erőssége, hogy tanulnak az elkövetett hibákból) ami hét évvel később Csernobilban sokat jelentett! Az utolsó megbetegedést május 19-én jelentették.
„Természetesen” a szovjet illetékesek, a körzet párttitkárával, Borisz Jelcinnel az élen, mindent letagadtak, az antraxkitörést egy illegális feketepiaci hússzállítmánynak tulajdonították hivatalosan. Jellemző a KGB és a szovjet rendszer cinizmusára, hogy több embert ezért el is ítéltek, míg a valódi felelősök, a biológiaifegyver-kutatók nem kerültek felelősségre vonásra. Az esemény azonban így is kitudódott, és rávilágított a nyugati szakmai körökben arra, hogy a Szovjetunió minden valószínűség szerint folytatja biológiai (és vegyi-)fegyverprogramját. Emlékezzünk meg arról, hogy a körzet párttikára, aki mocskosul falazott mindehhez, a Nyugat által imádott B. Jelcin volt…
A tevékenység 1991-ig, a Szovjetunió megszűntéig folyamatos is volt, de azóta sem könnyű információhoz jutni. Nem bizonyított tények, de nyilvánvaló, hogy a Vörös Hadsereg Afganisztánban 1979-1984 között több alkalommal vetett be vegyi és biológiai fegyvert (antraxot, takonykórt), több alkalommal polgári lakosság ellen is, megtorló csapásként. A mundzsahedek gyakran számoltak be színes füstről és társaik fulladásos halálról – lehet, hogy egyfajta nagyszabású kísérleti terepnek tekintették a háborús övezetet. Csecsenföldet és Szíriát is.
Kanatjan Alibekov, a szovjet vegyi- és biológiai hadviselés egyik kiváló fejlesztője, aki a Biopreparat volt igazgatóhelyetteseként 1994-ben az USA-ba távozott. Alibekov kazah származású, eredetileg orvos. Egyike volt azon keveseknek, akik nem oroszként is karriert futottak be az egykori Gonosz Birodalomban (Sztálin, Berija, Sevarnadze stb.). A szovjet hatalom bukása után visszautasította a független Kazahsztán biológiai- és vegyifegyver-fejlesztési programjában való részvételt. Mivel – a szovjet birodalom tisztjeire nem jellemző módon – istenhívő ember, 1991 után a titkosszolgálatok „iszlám szélsőségesség” gyanújával folyamatosan figyelték, és mivel gyanította, hogy előbb-utóbb „tragikus baleset” fogja érni, lényegében az egyetlen megoldást választotta, hogy maga és családja élhessen: felajánlotta információit az Egyesült Államoknak, védelemért és tartózkodási engedélyért cserébe. Mondjuk, ezt jobb helyen hazaárulásnak hívják. Nem mentegetni akarom, de a volt szovjet hadsereg tisztjei 1991 után ugyanazzal szembesültek, mint a Monarchia K.u.K. tisztjei 1918 után: nekik nem egy országhoz, hanem egy rendszerhez, egy hatalomhoz van hűségük, az utódállamokat nem érezték, érzik hazájuknak. Lehet, hamarosan őt is homlokon novicsókolja a múzsa...
A szovjet vegyi- és biológiaifegyver-kutatásokról – a hivatalos állásponton túl, miszerint 1973 óta nem foglalkoznak ilyesmivel – csak az első disszidensek útján értesült a nemzetközi közvélemény. Ilyenek voltak az 1989-ben Nagy-Britanniában menekült Vlagyimír Paszecsnyik, majd később Kanatjan Alibekov (Ken Alibek). Gorbacsov 1991-ben kénytelen volt beengedni egy nyugati vizsgálóbizottságot, de természetesen nem mutattak meg nekik mindent. Mivel a biotechnológia forradalma az elmúlt 30 évben zajlott le, az egykori orosz eredmények, amelyek lényegében antibiotikum-rezisztens baktériumok szelektálására mutattak, ma már nem sokat érnek, elavultnak tekinthetőek. Persze nem kell hozzá nagy ész, hogy belássuk: az oroszok nem álltak le. Ma már könnyen állítanak előre kényre-kedvre szabott vírusokat, akár oltóanyagnak… de ugyanúgy más célra is.
Ma kérem, sok szempontból annyi nem kormányzati szerv, magáncég folytat biotechnológiai kutatást - a XXI. században vagyunk -, hogy ma már a darkweben kis túlzással bármit lehet rendelni. Jelenleg - akár tetszik, akár nem – a géntechnológia átalakítja a gazdaságot, tüntetni (még) szabad ellene, de tök felesleges, ez van. A gyógyászati forradalom - és ezt 30-40 éve a katonai biológiaifegyver-kutatások indították el - ma már szinte bármit és az ellenkezőjét is legyárt. Lehet hülyéskedni is, gyárthatunk világító füvet, kék malacot, szőrös halat, de természetesen leginkább három dolgot gyártanak: gyógyászati célú fehérjéket, magas hozamú haszonnövényeket és állatokat, és harmadikként meg zárolt szekciót.
– Halló? Ez a névtelen vevő vonal?
– Igen, Zoltán, miben segíthetek?
– Kérem, kellene valami jó permetszer.
– Menjen a gazdaboltba.
– Nekem másféle permetszer kéne.
– Ja, értem. Konkrétan milyen kártevő ellen?
– Konkrétan Hátsósufniában, tudja, az egy közép-afrikai ország, nagyon begorombultak az ipiapacs néger indiánok, veszélyeztetik megbízóm olajkoncesszióját.
– Értem.
– Mit tud ajánlani?
– Szabad felhívnom a figyelmet legújabb modellünkre, az exkluzív, 2022-es modellévű gaboni zebraláz H1H5 variánsára. Öt év vagy százezer kilométer garanciát adunk rá. Két és fél hullámban végigmehet a Földön, öt évig senki nem fog ellene tudni oltóanyagot kifejleszteni. Antibiotikumrezisztens, ha most megrendeli, ajándék metálfénnyel hat hét alatt szállítjuk, mennyit vásárolna? Adunk flottakedvezményt, ha most vesz hozzá akciós fokföldi majomhimlőt.
– Köszönöm, azt meghagyom Bassom úrnak, mennyi lesz?
– Az árat megbeszéljük később.
Ebben az a vicc, hogy ez nem vicc.
A következő részben rátérnék arra, amit ígértem. Kezdjük a DNS-sel.
Vérnyúl
(Folytatása következik. A szerző olvasónk.)
