„A peste fame et bello libera nos domine”

I. rész - A járványokról

Akinek túl hosszú ez a cikk, és az ezt követők, annak sommázom a lényegét:

Egy régi balkáni monda szerint, melyet a bolgárok, románok, görögök, gagauzok is ismernek, Szmirna városának a XVII. században volt egy ...talán kun... garabonciás főbírája, aki rendszeresen beszélgetett a túlvilágiakkal.

Egy ízben megalkudott Szent Mihállyal: ha már a pestisnek jönnie kell, ha már az elkerülhetetlen, kérlek, Szent Mihály, csak ezer ember haljon meg a városomból... – Rendben van, úgy lesz - mondta a pallosos arkangyal.

Következő év vízkeresztkor a főbíró ismét az égiekhez szól: - Szent Mihály! Azt ígérted, hogy csak ezer embert visz el a döghalál a városomból! Becsaptál! Több mint húszezren haltak meg Szmirnában és falvaiban!

- Én megtartottam, amit ígértem, bíró – így az arkangyal – mert a fekete dögvésztől csak ezren haltak meg. A többi tizenkilenc ezer saját félelmébe, rettegésébe, tehetetlenségébe és ostobaságába halt bele!

Akinek nem, azzal vágjunk bele:

Fontos leszögezni, és nyitó gondolatnak szánom: a járvány nem egyenlő a fertőző betegséggel! A gyakorlatban előforduló fertőző betegségek 99%-a nem okoz gyors lefolyású, hirtelen felfutó, tömeges járványokat, nem képes rá. Fertőző betegségből több van, mint ingyenélő politikusból, bízvást állíthatjuk, hogy mindenki, aki többsejtű, van fertőző nyavalyája, amit állati egysejtűek (protiszták, régiesen szólva véglények) baktériumok, gombák, vírusok, rickettsiák, prionok és egyéb piszkos kis dögök terjesztenek rá. Még a medúzákat is eszi kórság, és nem vicc, tényleg létezik még hal TBC is, sőt, ez már abszurd, de a delfineket támadja egyfajta lábgomba is (ami náluk persze, csak bőrgomba). Hát akkor miért pont az ember lenne kivétel?

Ahhoz, hogy járványos, fertőző betegség egy adott populációban terjedjen, áldozatokat követeljen, nem elegendő, hogy legyen egy mikróba, ami erre alkalmas, hanem annak fogékony egyedről fogékony egyedre átterjednie is szükséges, ezért az is kell, hogy a rá fogékony faj egyedei egy meghatározott sűrűségben és számban éljenek egy meghatározott területen, és legyen egymással annyi kontaktusuk, hogy ez meg is történhessen. Vannak türelmes kórokozók. Egy antraxspóra minden idegeskedés nélkül 40-50 évet is elvegetálgat a talajban, míg megeszi egy kóbor ló vagy birka, a leprabaktérium a fertőzés után 10-20 évig is lappanghat csendesen a megfertőzött szervezetében. Mások szeretnek órák alatt érvényesülni, vagy szervezeten kívül pár percet se bírnak ki, mint pl. a lágyfekély kórokozója, vagy a HIV vírus. Ugyanakkor nem nehéz belátni, hogy míg mondjuk, a Pireneusokban kóborol összesen úgy kb. 40-50 medve (nem úgy, mint Székelyföldön) és egy felnőtt mackóra durván 300-500 négyzetkilométer jut, rajtuk aligha söpör végig valamiféle macinfluenza, szemben egy kacsa-, vagy csirketeleppel, ahol százezer szárnyas lakik egymás hegyén-hátán, és ha oda beszabadul egy madárinfluenza, akkor hamarosan mindenkinek taknyos lesz a csőre, míg hátra nem tekerik, mert a haszonállatok járványterjedésének lassítását másképpen, drasztikusabb módszerekkel kezeli az állategészségügy, mint az emberi járványokat. Azaz, a magányos nagy testű ragadozók életében a súlyos, adott esetben halálos ragályos betegség kevéssé fontos, mint a tömegben, rajban, csoportban élő, kisebb testű és szapora állatok (vagy éppen növények, lásd filoxéra, szilfavész, legutóbb a TS4-es panamai banángomba, de rá még visszatérünk) körében. Kivételek, persze, vannak. Ilyen például a tasmán erszényes ördög esete, mely jószágokat természetes élőhelyükről kiirtani látszott egy vírusbetegség. Az erszényes ördögök, hasonlóan az emberi ördögökhöz, meglehetősen agresszív és hangos állatok, és, mivel ki nem állhatják egymást (se), ha találkoznak, rendszerint össze is balhéznak.

Mivel előszeretettel képen harapdálják egymást, ezzel terjesztenek egy vírust, amely az arcukon rákos daganatot okoz. Ez alapvetően jóindulatú lenne, de hamarosan akkorára nő, hogy az ördögöcske nem tud táplálkozni, és elpusztul. A vadon élő egyedek 90%-a 2019-ig belepusztult a betegségbe, és úgy nézett ki, kiirtja őket... aztán egyszer csak megjelentek olyan egyedek, amelyek nem pusztultak el tőle, a faj adaptálódott.

Tasmán ördög, pofáján a tumorral (fotó: Max Stammnitz / University of Cambridge)

Tehát, ha lenne eszük, már régen nem lenne ez a betegség (csak nem kéne összeharapdálni egymást), de mivel nincs, hát, vagy kihalnak, vagy nem. Az ő példájuk is mutatja: járványos betegség a legritkább esetben képes kiirtani egy egész fajt. Szinte mindig lesznek túlélő egyedek, amik alkalmazkodnak, és minden betegség „szelídül” a terjedése során, mivel a legvirulensebb, legagresszívebb kórokozók a legnagyobb eséllyel előbb pusztítják el az általuk megfertőzött egyedet, minthogy az továbbadhatta volna. Ezért nagy halálozási arányú, veszedelmes kórokozók rendszerint hosszú lappangási idejű és/vagy lefolyású betegségeket okoznak. Egy faj akkor tűnik el járványos betegség miatt, ha már eleve meggyengült, populációi töredezettek, rosszul alkalmazkodik, létszáma és életképessége csekély. Nyilvánvalóan egyszerűbb a pandákat, mint a patkányokat kiirtani.

Nem nehéz belátni, hogy tömeges járványos betegség ennek megfelelően az embernél azóta van, mióta ember tömegesen és sűrűn van, tehát, mióta állam és történelem létezik.

Elviekben tanítják az iskolákban, csak szerintem a gyakorlatban nem: egyszer volt, régen volt, mikor még szex előtt a férfiak borotválkoztak, vagy leginkább ők se, mert még az obszidián penge is vadonatúj fejlesztés volt, a minden nép őstörténetében idealizáltan élő aranykor, mikor még a nép földet nem művelt. Fajunk története mintegy 200-250 ezer évre nyúlik vissza, és az anyai úton öröklődő mitokondriális DNS változatainak elemzése alapján biztosan tudjuk, hogy Kelet-Afrikából származunk, azaz mindenki ugandai migráns, és – legalábbis anyai ágon - egyetlen nőtől. (Akit elég gyakran egy óhéber szóval anyának – Eihva – Éva – is hívunk. Ez nem azt jelenti, hogy más nő a környéken se volt, hanem azt, hogy a jelenleg élő populáció tőle származik, mindenki más kihalt.) Fajunk történetének 95%-a tehát özönvíz előtti, pontosabban a legutolsó Würm glaciálist előtti, amiről keveset tudunk, sokat teóriázunk, és akik szerint már ekkor, azaz 12 000 évnél korában, akár százezer évekkel is korábban is létezhettek ősi, fejlett civilizációk, azt többnyire a hivatalos tudomány képviselői elmeorvoshoz küldik.

Az elmúlt 10 000 év éghajlata meglehetősen egyenletes, 3-3,5 foknál nagyobb változások nem figyelhetőek meg, és a klíma többnyire melegebb volt, mint a XIX.-XX. század átlagában. Korábban akár 15-20 fokot is ingadozott az átlaghőmérséklet pár évtized alatt. A kisebb változások is jelentősen befolyásolták a történelmet: de összességében a klímaváltozás indította el a történelmet úgy általában (forrás: Kovács Róbert: Klímaváltozás, Typorex kiadó, 2019, 77. old.)

Az utolsó 10 000 éghajlata, erről nem szoktak beszélni a klímarettegők, egyébként szokatlanul stabil ahhoz képest, hogy a Pleisztocén óta jégkorszakban élünk, amelyet brutális eljegesedések és rövid, de sokkal melegebb periódusok egymásutánisága jellemez. Bár velünk szinte teljesen egyező ember már több mint 200 000 éve létezik, de hogy az emberiség tüzet, fém-, és kerámiaművességet, földművelést, ábécét, atombombát és Győzikét előállítani képes civilizációt hozzon létre, az utolsó 10-12 ezer év stabilitása kellett. Ezt megelőzően a gyér népesség törzsenként vándorolt élelem után gyakorlatilag folyamatosan, a modern ember is ezért ment a neandervölgyi után Európába és Ázsiába, és szorította ki. Csak a már stabil éghajlat tette lehetővé a letelepedett földművelést, Kr.e. 7500 körül kezdtek a mai Kína területén rizst, Kr.e. 7000 körül a Közel-Keleten búzát és árpát termelni. Egy melegedési esemény tarkította a klímát, ezt hívjuk holocén klímaoptimumnak (ennek volt egy rövid megszakítása, egy mély lehűlési periódus kb. Kr.e. 6200 körül, ez volt az özönvíz-kor), amely Kr.e. 7000 és 4500 között volt. A Föld átlaghőmérséklete mintegy 1,5 fokkal volt több, mint napjainkban. Ötzi, a jégember korában az Ötz-völgyben 500 méterrel magasabban volt az erdőhatár. A Szahara kiterjedése a jelenleg egyötödét se érte el, a mai sivatag helyén többnyire füves-erdős szavanna volt, a Csád-tó területe a mai Kaspi-tengerével vetekedett. Az emberiség szétszórt, csekély népsűrűségű (jellemzően 0,2 fő/négyzetkilométer alatti) földművelő telepeket lakott Észak-Afrika, a Közel-Kelet, és Közép-Ázsia egészében.

Csakhogy Kr.e 4500 után először egy lassú, majd ezer évvel később egy gyors lehűlés és kiszáradás indult meg, a klíma csapadékszegényebbé vált. Amit ma „termékeny félhold” területének hívunk, Kelet-Anatólia, Szíria, Mezopotámia területén, ekkoriban kezdett a virágzó Kánaánból félsivataggá, sivataggá lenni, a Szahara pedig nagy sebességgel száradt ki. Az addig szétszórt emberiség a folyóvölgyekbe költözött, a Nílus, az Eufrátesz, az Indus mellé, sokkal kisebb területre koncentrálódott, és földművelését öntözésre alapozta. A stabil termésátlag lehetővé tette a népességnövekedést, valamint azt, hogy legyen terményfelesleg, azaz ne kelljen mindenkinek földet túrni, ráérjenek másra is: megszületett az iparos, az írnok, a csillagász, a katona és a k.rva. Ennek mellékhatása lett az állam, és elkezdődött a történelem. Mumford megfogalmazásában, létrejött – az írásbeliségre alapozva – a gólem, az építő, és kisegítő szervezetként a romboló (hadsereg) apparátusa.

Előállt tehát a tömeges járványok lehetősége: kis területen magas népesség. Egyiptomban már Menes, az első fáraó korában, Mezopotámiaban Sarlukkin korában (Kr.e. XXIV-XXIII. század) már 100 fő/négyzetkilométer feletti népsűrűségben éltek az emberek (ma ez Egyiptomban a Nílus 10 km-es sávjában többnyire 1000 fő/négyzetkilométert is elér). Arról, hogy járvány legyen, pedig a kereskedelem gondoskodott, hiszen ezekben a folyóvölgyekben nem volt meg minden, ami kell a civilizációhoz, főleg fémek, ércek (réz, ón, arany, később vas) és fa nincs, viszont van textil, kerámia és gabona, tehát kezdetben a karaván-, majd a tengeri kereskedelem biztosította, hogy ne csak az áru, hanem a kórokozó is utazni tudjon. És a kórokozó, az már olyan, hogy fogja magát, és utazik is.

Úgy tűnik, hogy az óvilág minden pandémikus járványa Kínából indult. (Ismerős, ugye?) Jó, nem mind, de tényként állíthatjuk, hogy az ismert emberi pandémiák több mint 90%-a belső-kínai, indokínai vagy bengáliai eredetű. Na, vajon miért? Aki azért nem csak a fültövét vakarta és amőbázott földrajzórán, annak azért erre rá kellene jönnie magától is.

Ázsia – illetőleg Eurázsia – messze-messze a legnagyobb területű kontinens. Ennek egyenes folyománya, hogy Ázsia legbelseje – amit nem logikátlanul Belső-Ázsiának nevezünk – az a terület, amely a tengerektől legtávolabb van, amelyet páradús óceáni enyhe légtömegek legnehezebben érnek el, ahol a szélsőséges kontinentális éghajlat alapesetét megtaláljuk. A Góbi-sivatag nyugati peremén az évi száz fokos hőingás teljesen normális, a nyári plusz ötvenet a téli mínusz ötven olyan természetességgel követi, mint ahogy Gyurcsány hazudik.

Belső-Ázsia, illetve ezen belül a Turáni-medence hatalmas területe a mindenkori klímaingadozásoknak talán legjobban kitett terület a Földön. A sivatag, a sztyeppe és a tajga határvonala bizonytalan, a csapadék bizonytalansága nagy. Az itt élőknek soha nem is volt más választásuk, mint a nomadizálás, a nagyállattartás,a pásztorkodás, a legelők kizöldülése által irányított vándorlás. Ez edzette az itt lakókat szívósra és találékonyra. Ez késztette őket arra, hogy mikor lakóhelyük kiszáradt, új legelőket keressenek, és akár Kína, akár Európa felé meginduljanak a „népek országútján”. De nemcsak az emberek közlekednek. A sztyeppe kiszáradásával a sztyeppei rágcsálók is vándorolnak, és kontaktusba kerülnek más állatokkal, más rágcsálókkal, pl. emberközelben élő patkányokkal. Bármely csekély klímaváltozás hatása itt biztosan kimutatható, és jó az esélye, hogy a migráló állat-, és embertömeg valamilyen kórt valamilyen irányba elindítson. Mivel a legközelebbi magas népességű térség a kínai partvidék, ezért a járvány ott fogja felütni a fejét úgy, hogy akkora legyen a jelentősége, amely már felhívja magára a figyelmet. Ma sem történik más: a klíma változik, melegszik, az ökológiai rendszerek dinamikusan változnak. A rohamléptekben növekvő kínai gazdaság területet foglal, mezőket, termőföldeket, erdőket tarol le, városokat foglal – és kontaktusba kerül vadon élő állatokkal, annak következményeivel együtt. Egy járványt nem az oltásfejlesztő laborokban kellene megállítani, amit meg kellene állítani az a lelketlen, pénzéhes, mindent felfaló és tönkretevő rablókapitalizmus világa…

Ahány fertőző betegség, annyiféleképpen viselkedik. A legtöbb fertőző betegség – mint utaltunk rá – nem okoz tömeges járványokat, hanem ún. sporodikus módon van jelen. Azaz, a jelenléte kb. folyamatos, de az esetszámok alacsonyak, és ezek a régen velünk lévő betegségek „megszelídültek”, azaz többségükben viszonylag enyhe lefolyásúak. Persze, ezek között is vannak igencsak gonoszak, mint pl. az agyhártyagyulladást okozó öntörvényű Meningococcus, vagy a hepatitisz-C. Egy betegség akkor lehet itt-ott, de rendszeresen, kis esetszámban, gyakran megjelenő, tömeges megbetegedést nem okozó, hogyha vagy van egy természetes rezervoárja, azaz állat, amiben elterjedt, és időnként, gyakorlatilag szinte mindig rovarvektorok (szúnyog, maláriaszúnyog, kullancs, tetű, bögöly stb.) fertőz embereket, mint a Lyme-kór vagy a rickettsiák okozta bozóttífuszok. Az ilyenek is tudnak azért jelentős járványokat okozni, mint pl. a sárgaláz vagy nyugat-nílusi láz, de ezekből, ha rovar terjeszti őket, nem lesz világjárvány, mert a terjesztő rovar elterjedtsége korlátozott. A sárgaláz pl. azért viselkedik teljesen másképpen Afrikában és Dél-Amerikában (Napóleon korában Haitiben a rabszolgalázadás leverésére odaküldött francia csapatokat szinte kiirtotta a sárgalázjárvány), mert más fajú, és más életmódú szúnyog terjeszti.

A sárgaláz diadala. Nem minden néger hülye. Toussaint Louverure, vagy ahogy már korában hívták, a „fekete Napóleon”, szedett-vedett rabszolgahadserege élén sikerrel vette fel a harcot a francia reguláris erőkkel Haitin, majd a francia forradalom után a spanyolok és az angolok ellen is. A nyílt összecsapás elől lehetőleg kitért, a lázadókkal a hegyekbe, őserdőkbe vonult vissza, és gerillaharcmodorral támadta az ellenséget. Az összes nemibeteg néger nőt az ellenséges hadseregre küldte (a francia haderő majd ezt az első világháborúban a németek ellen alkalmazza), minden kutat megfertőzött, és hadmozdulatait arra koncentrálta, hogy a sárgalázzal fenyegetett völgyekbe, területekre terelje őket.

Napóleon nem bízott meg benne, ezért fehér helytartót küldött a szigetre, de 1801 és 1804 között ő, majd taktikáját továbbvivő utódja, Dessalines (Toussaint-ot 1802-ben csellel rávették a franciák arra, hogy Franciaországba utazzon, ott bebörtönözték és egy év múlva meghalt) hatvanezres gyarmati hadsereget nullázott le, úgy, hogy tízszer annyi francia lett a betegségek, főleg a sárgaláz áldozata, mint a harci cselekményeké. Így büszkélkedhet Haiti a világ egyetlen győztes rabszolgafelkelésével. Nagyon mással se, a rabszolgák országa ma kb. a világ legmocskosabb nyomortanyája. (A rabszolgaként született Toussaint egyébként nagyapja révén a dahomey-i királyi családból származott, gyógyfűszakértő is volt, és felszabadítása, 1776 után maga is ültetvényes lett, és ő maga is rabszolgákat tartott. (A liberálisok nem hangsúlyozzák, de a XVIII. század végén a világ rabszolgáinak kétharmadát arab és fekete gazdák tartották Afrikában és a Közel-Keleten, és ezek igen nagy százaléka fehér fogoly volt.))

Vannak olyan fertőző betegségek, amelyek rezervoár és terjesztő rovar nélkül is jelen tudnak lenni sporodikusan, kis esetszámban, folyamatosan, de ezeknek többnyire az a trükkjük, hogy sok embert fertőznek, észrevétlenek maradnak, és csak érzékeny személyek betegszenek meg. Ilyen pl. a járványos gyermekbénulás, vagy éppen a diftéria, a XIX. században rettegett torokgyík, amely félelmetességét éppen az adta, hogy váratlanul csapott le a gyermekekre. A gyermekbénulás azért is terjedt el a XIX. század végén, a XX. század elején széles körben, mert amikor csecsemőket, két évnél fiatalabb gyerekeket fertőz, azokon alig vagy egyáltalán nem okoz tüneteket. A középkorban is már Európában széltében-hosszában jelen lévő vírus (különben az egyik legapróbb vírus) kora gyermekkorban átfertőzte a teljes lakosságot, és ritkán okozott maradó bénulást (de azért okozott, már egyiptomi hieroglifákon is látható). A higiéniai viszonyok és az életkörülmények javulásával, az életszínvonal emelkedésével Észak-Amerikában és Nyugat-Európában az 1880-as évektől a gyerekek egyre kisebb százaléka fertőződött meg kétéves kora előtt, és ezért védtelenek voltak, a később fellépő fertőzés pedig már súlyos idegrendszeri károsodásokat okoz. Ezért a jobb higiéniai viszonyok egy betegség manifesztálódását éppen, hogy elősegítették, a betegség rémísztő mértékeket öltött. Afrikában persze nem, hiszen ott a „jobb higiéniai viszonyok” kb. ma is csak kabarétréfa szintjén léteznek (hozzá kell tenni, számos afrikai országban döbbenetesen javult az egészségügyi ellátás színvonala az elmúlt 30 évben, miközben nálunk meg rohadt lefelé).

Megint más betegségek úgy maradnak jelen, hogy vagy nagyon ellenálló a kórokozó (pl. tetanusz) vagy igen lassú a betegség kifejlődése (TBC, a vele rokon lepra), ezért a betegek a hosszú lappangási idejük alatt is fertőztek, ezért lassan, de aljasan-biztosan terjedtek - terjednek. A váci domonkos templom kriptájában feltárt, természetes módon mumifikálódott holtestek vizsgálata döbbenetes eredményt mutatott: a XVIII. század végén meghalt emberek háromnegyede tébécés volt! Erre felkapja a fejét az ember: és TBC-ben is haltak meg, mind? Fenéket. Némelyik szülésben, másokat leszúrtak, volt, aki szepszisben, volt, aki rákban. Csak tuberkulózisos beteg is volt egy időben, de nem az okozta a halálát. Legalábbis egy részüknek. Ismerős a dolog? Hmm, vajon honnan….

Richard Katz írta földrajzkönyvében: francia csendőr áldja szerencséjét, a hazájából Tahitibe helyezték! Na, öröme elmúlt, mikor nem kap szolgálati lakást, de talál a pálmafák alatt egy szép bungallót, berendezve, kérdezi a bennszülötteket: gazdátlan. Akkor beköltözök. Ne menj be! - mondják a barna polinézek. A ház – tabu! Azért érintetlen 15 éve. A gazdája leprában halt meg, a lepra bújkál benne. Mikor halt meg? Tizenöt éve. A csendőr óvatos, nem röhögi ki a színest, inkább elmegy a helyőrségi katonaorvoshoz: megmaradhat egy leprabaktérium egy lakatlan házban 15 évig? Ugyan, őrmester, még 15 napig se! Beköltözött... kitalálható... Katz már a lepratelepen találkozott vele, pontosabban azzal, ami maradt belőle. Van, amelyik (myco)baktérium így adja elő…

Manapság a Covid kapcsán is gyakran emlegetett Bill Gates oprendszere kapcsán szoktuk emlegetni a „kék halál” kifejezést, de a maga korában ez bizony a kolerát jelentette. A kiszáradt áldozat szürkéskék bőrszínű lett. Egy 1832-es litográfia (forrás: Fónagy Zoltán: A XIX. század világjárványa, a kolera, Rubicon 2020/5)

Megint mások egyszerűen nem hagynak hátra védettséget. A bélbaktériumok tömegével az immunrendszer szőrmentén találkozik, a véráramba be se tör, csak a bélfal sejtjein tapad meg az un. adhezinfehérjéivel. Tífusz, vérhas, kolera ellen nem készíthető igazán hatásos védőoltás, pontosabban készíthető, de mit sem ér: a baci elvan a bélben, termeli a toxinjait, és ezek a toxinok halálos következményekkel járhatnak. Pl. a kolera esetén már a hatvanas években kimutatták, hogy az elölt és ultrahanggal feltárt, elroncsolt kolerabaktériumok tömege a bélbe juttatva kiváltja a súlyos kolerás tüneteket, tehát a koleráért egy baktériumtoxin „felel”, élő baci nem is kell. A korlátozottan hőstabil choleratoxin 5 B alegysége segítségével tapad meg a bélhámsejtek GM1 gangliozodjához, majd a megtapadás után a toxin „A” alegysége két részre hasad. Az A1 alegysége az aktív. Ez a toxin Gs regulátor fehérjét a sejthártyán átalakítja, enzimként ráköt egy adezin-difoszfát-ribózt, ezzel a fehérjét gyakorlatilag ki is nyírta. Hatására a G fehérje nem inaktíválódik, hanem folyamatosan aktív állapotban marad, ezáltal a sejtmembrán normál működése „megbolondul”, a sejten belüli cAMP (ciklikus adenozil-monofoszfát, fontos szabályzó anyag) koncentrációja nagyon magas lesz, és ez esetben az folyamatosan működik, az ioncsatornák nyitott állapotban maradnak, és a sejtekből klorid, bikarbonát, kálium, kalcium, magnézium és nátrium, vele együtt pedig víz áramlik ki – értelemszerűen a bélbe. Az eredmény: az illető fosik, mint a guminyúl, majd kiszárad és meghal. Mindezt akár órák alatt végrehajtja.

Megint mások meg egyszerűen folyton módosulnak, mint az influenzavírus vagy a náthavírusok (rhinovírusok), csak, hogy kellemetlenkedni tudjanak.

Pandémiát az tud/fog okozni, aki egyszer csak ott terem, relatíve nagyon fertőzőképes, a populáció fogékony rá, és őt cipelni lehet, és nem kell semmi különös/jellegzetes dolog, ahhoz, hogy emberről emberre terjedjen. Az első világháborúban a kiütéses tífusz, a „lövészárokláz” tömegesen terjedt. Pedig nem terjed köhögéssel, két dolog kell hozzá: legyengült immunrendszer (ennek elérésében sokat segít, ha valaki szabad ég alatt, koszban-sárban lakik, nem eszik rendesen, alig kap enni, vitamint pláne nem, stresszes, mert állandó a halálveszély, és mert nem tudja, mit hoz a holnap és mi van odahaza, és mert hajszolják), és tetű. A kórokozót, egy rickettsiát (csak endocellulális parazitaként élni képes, korlátozott enzimkapacitású, többé-kevésbé baktérium) a tetűszar terjeszti. A tetű vért szív a betegről, átmászik másra, majd miután megemésztette a vért, kidobja, a de a kórokozó nem emésztődik meg. Ezt kell a bőrbe juttatni. Ez nem bonyolult, tekintettel arra, hogy a csípéseket vakarni szokták, tehát az áldozat magát fertőzi meg azzal, hogy tetűfosást tetovál magába. Terjed ez manapság? Jó, van rá egyébként gyógyszer, akkoriban persze, nem volt, de ez jelenleg aligha tudna Magyarországon tömegméretekben terjedni, legfeljebb tudjukkiknél. Tehát járvány akkor van, ha a járvány terjedésének feltételei adottak, és nincs ellene hatékony védekezési lehetőség. Mert az egyes számú feltétel, a sűrűn élő embertömeg, amely kereskedelem, vándorlás, migráció módján kontaktál más embertömegekkel, már 5000 éve adott!

Isten büntetése – mondták Debrecen városatyái is 1738-ban, mikor utoljára ütötte fel a pestis a fejét a városban. Az akkor húszezer lakosú Debrecenben két év alatt 8200-an haltak bele a pestisbe. Negyven százalék. Nem rossz, de 1347-48-ban a 90 000 lakosú Firenze lakosságából 60 000-en haltak meg két év alatt. Na kérem, az már járvány, nem az, mikor a lakosság 1 ezreléke hal meg egy év alatt (jelzem: 75 éves átlagélettartammal számolva a lakosság 13,3 ezreléke hal meg „egyébként”). Büntetés, de szükséges szem előtt tartani: az emberi történelem jelentős krízisei mögött gyakorlatilag szinte mindig ki lehet mutatni az éghajlatváltozás vagy időjárási anomália (nem klímaváltozás, hanem rövid hatástartamú időjárási rendellenesség, szélsőségesség: el-Nino, vulkánkitörés miatti lehűlés, véletlen fronttevékenység stb.) miatti okot. A járvány nem maga a katasztrófa, a járvány egy elem abban a kaszkádban, amely elsődleges oka mindig (vagy majdnem mindig, pontosabban) egy időjárási probléma, mert mióta az emberiség nem mamutra vadászik, hanem a földet műveli, azóta ez a gazdasági alap. Az apokalipszis lovasai – mint említettem volt, ahogy János apostol írta – egymást követik. Nem egyedül járnak.

Szavak helyett foglaljuk össze inkább egy folyamatábrában, és ez cikkem ezen részének summázott mondanivalója:

Ha rajtam múlna, ezt az ábrát nemcsak az orvostudományi egyetemek járványügyi fakultásain tanítanák – ott van rá szükség legkevésbé – hanem a tűz-, és kataszrófavédelmi, a honvéd vezérkari, rendvédelmi, politológiai közgazdasági, környezetvédelmi, ökológiai szakokon is. De nem tanítják. Hogy miért, annak boncolgatása messzire vezetne.

A rossz termés miatti gazdasági visszaesést automatikusan követi a politikai krízis, amely felerősíti annak hatásait, és fizikailag és pszichésen legyengült lakosságra sújt le. Éretlen gyerekeknek ugyan megpróbálják a gimnázium második osztályában elmagyarázni, hogy mit próbált leírni, szemléltetni Boccaccio és Petrarca, hogy milyen lelkiállapotba kerültek azok az emberek, akik szembesülnek a halál elkerülhetetlen közelségével, a halálos járvány rettenetével, annak félelmével, a mögötte lappangó borzalommal. Bármennyire is megkapóak a kiváló itáliai reneszánsz mesterek irodalmi alkotásai, én ennek a legpontosabb leírását a Simpson rajzfilmben láttam, mikor a lakosság előtt meglebeg a világvége, mindenki kitódul az utcára, majd az addig a templomban ájtatoskodók átrohannak a kocsmába, a kocsmában vedelők a söröskorsókat eldobva átrohannak a templomba. Ilyen az emberi természet.

Vérnyúl

(Folytatása következik. A szerző olvasónk, a többi hozzászóló biztatta az anyag megírására - szakmai, biokémiai, molekuláris biológiai szemmel, de közérthetően. A közkívánat ezennel teljesül.)