Az oly sokszor végiggondolt II. világháborús történések elemzése során alig találunk olyan mozzanatot, amelyre azt mondhatnánk, hogy alapvetően megváltoztathatta volna a nagy háború végkimenetelét. A nyugati szövetséges koalíció a Szovjetunióval kiegészülve olyan hatalmas emberi és hadianyag-túlerőbe került, hogy nehéz találni olyan elágazási pontot, ’mi lett volna, ha’ eseményt, ami által a háború végkimenetele másképp alakulhatott volna. Egyetlen ilyen alternatíva adódhatott: ha a Szovjetunió nem a szövetséges koalíció, hanem Németország oldalára kerül a háború során. Erre több lehetőség is kínálkozott, és a legutolsó drámai tárgyalások 1940 novemberében Vjacseszlav Molotov szovjet miniszterelnök és külügyminiszter berlini látogatásakor döntötték el a világháború végső szereposztását.

Molotov és Ribbentrop (fotó: Wikimedia Commons)

A II. világháború után a győztesek agymosása folyamatosan azt sulykolta az emberekbe, hogy a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek összefogása logikus volt, mert ugyan a demokratikus államok nem nézték jó szemmel a szovjet kommunista rendszer visszásságait, de a mindennél gonoszabb és veszélyesebb náci rendszer elleni összefogás kényszere minden ellentétet felülírt. Ez a beállítás természetesen velejéig hazug és hamis. Egy korábbi cikkben már bemutattuk, hogy a Szovjetunió külkapcsolatai korántsem voltak egyértelműek, a nyugati szövetségesekkel való ellentétei legalább olyan mélyek, sőt mélyebbek voltak, mint a nemzetiszocialista Németországgal. A nyugatiakkal szemben jelentkező szabadkőműves-ellenesség és antiszemitizmus Sztálin olyan erős politikai preferenciái voltak, amik messze meghaladták a német-szovjet ideológiai ellentéteket, annál is inkább, mivel Sztálin számára a kommunizmus csak egy ideológiai máz volt. A szovjetek és a nyugati szövetségesek megegyezésének útjában állt az is, hogy a nyugatiak nem akartak komolyabb nemzetközi területi átrendeződéseket, a szovjetek viszont jelentős területi gyarapodáshoz akartak jutni, sőt Sztálin feltámasztotta az ősi orosz igényt, a meleg tengeri kijáró utáni sóvárgást. További jelentős akadály volt, és maradt a háború során is a lengyel kérdés, hiszen a nyugati országok által erősen támogatott Lengyelország a szovjetek ősellensége volt.

1939 augusztusában tehát a Szovjetunió – a Moszkvában tárgyaló nyugati delegáció jelenléte ellenére – megköti a megnemtámadási szerződést, majd másfél hónap múlva a barátsági szerződést is Németországgal. Úgy tűnt, a kocka ezzel el van vetve, a Szovjetunió a Német Birodalom oldalán kötelezte el magát a világpolitika színpadán. Szeptemberben megtörtént Lengyelország lerohanása és szétosztása, aminek következtében Németország és a nyugatiak között beállt a hadiállapot. Meglepő módon a nyugatiak a Szovjetuniónak nem üzentek hadat, pedig a lengyeleknek adott biztonsági garanciák értelmében ez a szovjeteknek is kijárt volna! Sokan már ebben látják a háttérhatalmi alkuk bizonyítékát, miszerint a szövetségesek már korábban megegyeztek a szovjetekkel, és a későbbi látszatszerződések segítségével együtt csalták csapdába Németországot.  Ezt dokumentumok nélkül nagyon nehéz eldönteni, valószínűbbnek látszik azonban, hogy a nyugatiaknak megvolt a józan eszük, és nem akartak a németek mellett egy másik nagyhatalmat is azonnal az ellenségükké tenni.

A szovjet-német jó viszony néhány hónapig tartott, nagyjából a németek győztes nyugati hadjáratának befejezéséig. 1940. február 11-én a két ország egy nagyszabású gazdasági egyezményt írt alá, amely megnégyszerezte az addigi kölcsönös szállítások nagyságrendjét, és igen sok területre kiterjesztette a bilaterális együttműködést. 1940. május-júniusban bekövetkezett Nyugat-Európa Hitler általi lerohanása és Nagy-Britannia sarokba szorítása, amely látványos, az egész akkori világot megdöbbentő és lenyűgöző hadjárat volt. Olyan, amely könnyen ejti túlzott magabiztosságba a győztest, és ugyanakkor félelemmel és aggodalommal tölti el a tényleges és a lehetséges ellenfeleket, de még a bizonytalan szövetségest is. A németek harsány önbizalommal kezdtek egyre nagyobb szabású külpolitikai és katonai terveket szövögetni, a szovjetek pedig aggódva figyelték a németek ’túlhatalmát’, amiről úgy érezték – egyébként teljes joggal – hogy gátat fog szabni a saját nagyravágyó előrenyomulási politikájuknak.

A két ország birodalmi offenzívája kezdett egymásnak ’útban lenni’. Annál is inkább, mivel Sztálin elsősorban Európában, mégpedig Jugoszláviában, Bulgáriában, Romániában és Finnországban szeretett volna befolyást szerezni magának. Ez utóbbi két ország szovjet befolyás alá kerülése a németek számára megengedhetetlen volt, hiszen jelentősen aláásta volna nyersanyag-ellátásukat (olaj, nikkel, szinesfémek), Bulgária és Jugoszlávia ’elesése’ pedig Európa déli, balkáni kapuját tárta volna szélesre bármely behatoló előtt, ráadásul Bulgárián keresztül fel lehet vonulni a tengerszorosokhoz. (Hitler itt már Európa Erődben gondolkodott.) A Dardanellák és a Boszporusz szovjet kézre játszásáról pedig a németek hallani sem akartak, mégpedig az addigi status quo alapján jogosan, hiszen ez megbonthatta volna az európai erőegyensúlyt. Az utókor éleslátásával azonban azt lehet mondani, hogy a világpolitikai játszmában valószínűleg itt hibázott nagyot a német diplomácia. Bulgária és a tengerszorosok esetében lehetett volna engedni (átmenetileg), hiszen ezen biztos, hogy kapva kaptak volna a szovjetek, mivel itt sok évszázados orosz vágyakról volt szó. Ráadásul a kibontakozó török-szovjet konfliktus lekötötte volna a szovjeteket, és ami a legfontosabb, az angolszászokat véglegesen szembe fordította volna a Szovjetunióval. (Titokban lehetett volna Törökországot német katonai támogatásban részesíteni.) Nyugati segítség nélkül a szovjet hadsereg az elavult arzenáljával csak nagyon vérszegény teljesítményre volt képes (lásd finn háború), így ezzel a konfliktussal a szovjeteket lekötve és a Nyugattal szembefordítva Németország lehetőségei jelentősen megnőttek volna.

Ehelyett megpróbálták a szovjetek figyelmét Közép-Ázsia és India felé fordítani, támogatásukról biztosítottak minden ilyen irányú szovjet kezdeményezést, de ez Sztálin teljes érdektelenségével találta magát szemközt, a szovjet megnövekedett étvágyának európai zsákmányra volt szüksége. Nehéz diplomáciai és katonapolitikai helyzet alakult ki, amelyet csak kölcsönös alkalmazkodással, egy kis nagyvonalúsággal, megfelelő érzékenységgel, és jelentős engedményekkel lehetett volna megoldani. És mindezt a német diplomáciának a történelem legvéresebb kezű kommunista hóhér-rezsimjével együttműködve kellett volna elérnie, amelyiknek irreálisan megnőtt a terjeszkedési étvágya. A német sikerek tetőpontján, Nyugat-Európa térdre kényszerítése után nem tűnt nekik úgy, hogy minden áron meg kellene egyezni egy olyan agyaglábú gólemmel, amely még a kicsiny, 4 milliós Finnországot is csak egy fél éves háborúban tudta úgy-ahogy legyőzni. Nem láttak stratégiai veszélyt a szovjetek esetleges Nyugat felé orientálódásában, amivel Hitler, valamint Ribbentrop birodalmi külügyminiszter és stábja végzetes tévedést követett el. Önhittségük, rugalmatlanságuk, presztízs-politizálásuk miatt Németország stratégiailag reménytelen helyzetbe kormányozta magát. Soha senki sem lehet elég erős ahhoz, hogy egyedül, mindenkivel szemben harcolva, az egész világgal dacolva legyen esélye a sikerre. Ennek a korszaknak egy sokatmondó jelenete, amit egy régi filmhíradó-részlet is megörökített. Ezen a Reichstagban Göring olvassa fel a Németországnak újonnan hadat üzent országok névsorát. Amint Honduras és Costa Rica nevét olvassa fel, durva röhögésbe vált. A náci képviselők vele hahotáztak. Ez a jelenet is jól kifejezi az ostoba önteltséget és a mélyebb összefüggések meg nem értését.

1940 júniusától kezdve zavarok álltak be, és viták kezdődtek a szovjet-német kapcsolatokban a Romániával kapcsolatos érdekellentétek okán. A nézeteltérések odáig erősödtek, hogy augusztusban mindkét ország leállította az egymás részére történő szállításokat. Szeptember elejére a vitákat rendezték, és a szállítások újraindultak. Hitler a következő hetekben megpróbálta a Szovjetuniót hozzákapcsolni a német-olasz-japán tengelyhez, és arra igyekezett rávenni Sztálint, hogy csatlakozzék az Anglia elleni háborúhoz. Erre a szovjeteknek nem sok hajlandóságuk volt, sőt az Angliával való nyílt konfrontációt nyersen elutasították. Makacsul a saját kelet-európai ambícióikat erőltették, megfejelve a tengerszorosokra vonatkozó igényeikkel. Ezen a ponton már látszott, hogy nagyon nehéz lesz közös nevezőre jutni, de az egymás elleni háborúig még több mint fél év volt hátra.

1940. november 12-én a kapcsolatok rendezésére és egy későbbi berlini konferencia előkészítésére Molotov két napos látogatásra Berlinbe érkezett.

Bár nem szánták sorsdöntő látogatásnak, de a tárgyalások jelentősége menet közben mindkét félnél annyira felértékelődött, hogy a tényleges vezetők is bekapcsolódtak a megbeszélésekbe. Hitler az első nap végétől közvetlenül tárgyalt Molotovval, Sztálin pedig táviratok útján közvetlenül kézivezérelte Molotov mondanivalóit. A Szovjetunió felbomlása után ezek a táviratok hiánytalanul előkerültek, és jól dokumentálják a szovjet szándékokat. A szovjetek az akkori idők udvariassági gesztusain túl kezdettől fogva éreztették, hogy csak jelentős területi engedmények esetén érdeklődnének komolyan a német tervek iránt. Kezdettől fogva hajtogatták a különböző érdekeiket Románia, Bulgária, Görögország, Jugoszlávia és Törökország vonatkozásában, sőt ezúttal kiemelten elővették Finnország ügyét is, pedig arról tudhatták, hogy ott akkorra már német csapatok állomásoznak.

A németek különböző megállapodás-tervezeteket készítettek, melyek a Szovjetunió Tengelyhez csatlakozásának különféle variánsait tartalmazta, és leírta a Brit Birodalom elleni szovjet fellépés különféle lehetséges módozatait. Konkrét ígéreteket fogalmaztak meg a szerintük vereséget szenvedett Brit Birodalomból való szovjet részesedésről, különösen a Perzsa öböl és a Közép-Kelet vonatkozásában.

Az akkori idők diplomáciai stílusának megfelelően a megállapodásnak lett volna egy nyilvános része, ami csak egy 10 éves általános együttműködésről szólt volna, amihez két titkos jegyzőkönyvet csatoltak volna a lényegi elemekkel. A megbeszélések során a felek álláspontja egyre merevebbé vált, a saját álláspontjukat hangsúlyozták, a másik fél igényeivel kapcsolatosan semmiféle konkrét vállalást, de még kompromisszumot sem fogalmaztak meg. Molotov elutazása gyakorlatilag lezárt mindenféle további megegyezési lehetőséget.

A tárgyalások nyilvánvaló kudarca után a szovjetek még több kelet-európai országot megkerestek különféle megállapodási (de valójában behatolási szándékú) ajánlattal, hogy az ezeken elért eredményekkel esetleg később visszatérjenek a tárgyalóasztalhoz Németországgal. Mindenhol masszív elutasításra találtak, mindenki tudta, milyen szándék húzódik meg a szovjet javaslatok mögött. A szovjetek november 25-én még eljuttattak egy általuk preferált javaslatot a német félhez, melyben a Bulgária irányában levő érdekeiket hangsúlyozták, és felvázoltak egy balkáni rendezési tervet, de erre német részről már sohasem érkezett válasz. A német diplomácia ekkorra már feladta a megegyezés szándékát, sem motiváltságuk, sem türelmük nem volt már, és úgy gondolták, hogy erővel el tudják érni azt, ami a tárgyalásokon meghiúsult. A kocka el volt vetve, a katonai tervek kidolgozása mindkét oldalon gőzerővel folyt, ami német részről a Paulus tábornok által jegyzett Barbarossa terv kidolgozásához, szovjet részről a különféle nyugati felvonulási tervek megalkotásához, és az 1941 január 2-i nagy modellező hadijátékok megrendezéséhez vezetett.

Ez a forgatókönyv, a ténylegesen megvalósult események menete viszont egyenes utat jelentett az ily módon elszigetelődött Német Birodalom vereségéhez és megsemmisüléséhez.

Milyenek lettek volna az erőviszonyok, ha a két ország együtt harcol a nyugati hatalmak ellen? Egy ereje teljében levő, és a főerőivel nyugaton harcoló 12 milliós Wehrmacht egy normandiaihoz hasonló méretű partraszállási kísérletet másfél nap alatt a tengerbe söpört volna. Ennél nagyobb szabású kísérletet pedig az akkori idők technikájával nemigen lehetett volna kivitelezni, de valójában az angolszászok nem is próbálkozhattak volna ezzel. Esély sem adódott volna semmiféle európai partraszállásra. Valószínűleg Nagy-Britannia már korábban elesik, és egy világméretű patthelyzet jött volna létre, egy hasonló hidegháborúval kombinálva, mint ami így is bekövetkezett. De ennél tovább nem érdemes belemerülni a találgatásokba, hiszen nem a lehetséges későbbi kifejleteket vizsgáljuk, hanem csak a konfliktus elágazási pontjait.

A német diplomácia elkövette ugyanazt a hibát, amit az első világháború során is: komoly nagyhatalmi szövetséges nélkül, kétfrontos háborút harcolva, a nyugati hadszíntéren az Egyesült Államokkal és számos további országgal is szembe kerülve megnyerhetetlen szituációba keveredett. A világ legjobb minőségű hadseregével rendelkezve sem lehetett esélye a nyolcszoros túlerő ellen.

A Szovjetunióval való tárgyalások kudarca után Hitler és Németország már folyamatos kényszerhelyzetbe került, elvesztette cselekvési szabadságát. Tudta, hogy minél előbb meg kell támadnia és le kell győznie a Szovjetuniót, mert különben a szovjetek fognak támadni.

Manapság már tudjuk, hogy 6 héttel előzte meg a szovjet támadást. De a Vörös Hadsereg nyugatiak által történt felfegyverzése 2 éven belül alapvetően megváltoztatta a háború menetét, majd a normandiai partraszállás bevégezte Németország balsorsát.

A német nép, amely mindenkinél precízebben szokott eljárni munkája, tevékenységei megtervezésében, itt fatális hibákat követett el a külpolitika tervezésében, a háború előkészítésében. Harminc év alatt kétszer is, mindkét világháború során.

Jelenlegi ideológiai agymosottságuk és politikai infantilizmusuk lehetetlenné teszi, hogy világosan lássák a múltat, jelent és a ténylegesen elkövetett hibáikat. Azt, hogy a világ talán legmagasabb szintű műszaki kultúrája mellé mindig újra és újra kiépül az agresszív önhittség ’kultúrája’, a másoktól történő érzelmi elzárkózás, és végül az elszigetelődés.

A jelenlegi német vezetés a ’Bundesmutti’-val az élen ugyanúgy a gőgös fennhéjázás útját járja, csak persze egészen más politikai környezetben, és más motivációkkal. Mert az emberi természet örök, és a népek hozzáállását is nehéz megváltoztatni, ha nem tanulnak a múltból. Őket a győztes hatalmak arra idomították, hogy elsősorban a nemzeti érzelmű gondolkodással kell leszámolni. A történelem viszont arra tanítja őket, hogy a viselkedésük rossz oldalain változtatva egy kiegyensúlyozott nemzeti önértékelést, és egy reális önképet kellene létrehozniuk. Hogy ad-e nekik erre időt a mindinkább elhatalmasodó neoliberális káosz, arra csak a következő német generáció fogja tudni megadni a választ. Ha lesznek egyáltalán akkor még élő németek...

Szende Péter - Kuruc.info