A kunok és magyarok kapcsolatát akár még templomi freskókon is láthatjuk itt-ott, főként Szent László-ábrázolásokon, mikor a magyar király a kunokkal vív küzdelmet, s valóban, a kezdeti időszak igencsak döcögős volt, hosszú út vezetett oda, hogy a kunok úgy hivatkoztak magukra, mint akik „magyarabbak a magyaroknál is”. Ezt a történetet kíséreljük meg bemutatni kivonatolt, ám mégis a lényeget érintő módon.

Az egykori kun-kipcsak szállásterületek (forrás: Wikipedia)

Bizonyára emlékszünk rá, mikor Orbán Viktor miniszterelnök tavaly Kazahsztánban járva „kipcsakozott” egyet, azaz azt mondta, hogy számos magyar ereiben is „csörgedezik kipcsak vér”. A hazai balliberális sajtó természetesen gúnyolódott rajta, ám, ha a kunok esetében a kipcsak történeti szempontból lehet, nem a legpontosabb, de nem nélkülözte a valóságalapot. Ugyanis a magyarországi kunok néven ismert nép egy török nyelvű népekből – kipcsakok, sárga ujgurok, ázsiai kunok – álló törzsszövetség volt, amelyik a 11. században jött létre, és sokáig nyugtalanította támadásaival a szomszédos orosz, magyar, lengyel, bizánci és délszláv területeket. A törzsszövetséget a 13. században a mongolok verték szét. A kunok egy része (ami az összes kunhoz viszonyítva csak egy töredéke a teljes népességnek) ezután Magyarországon telepedett meg. Kevéssé ismert, de további nagyszámú csoport szóródott szét a Balkánon és a Kárpátokon innen, ahol délszlávokba, keleti szlávokba és a megjelenő románságba olvadtak be.

Amit antropológiailag érdemes elmondani a kunokról, nagyvonalakban: mint keleti, ázsiai népcsoport, döntően a turanoid alrasszhoz tartoznak, magukon viselték azokat az ázsiai vonásokat, melyeket egyébként a honfoglaló magyarság igen nagy része is. Bár nem állítható, hogy a turáni típus egyazon válfajához tartoztak volna, ha nagyon konyhanyelven akarjuk megfogalmazni, akkor a turáni, „alföldi magyarnak” is nevezett embertípusnál talán több „mongolos” jegyet hordoztak. Ma egyébként valóban, Kazahsztánban tekintenek úgy rájuk, mint egy korábbi, ottani törzs elszármazott, nyugatra vonult néptöredékre.

De, mint látható, a kunok betörésekkel okoztak fejfájást már a Magyar Királyságnak; a két nép története igazán akkor fonódott össze, mikor a fentebb említett mongol áradat hatására „Kunország” is megsemmisült, bebocsájtást kértek Magyarországra. 1239-ben IV. Béla magyar király személyesen fogadta Kötöny vezért, és megállapodtak abban, hogy befogadják a mintegy 40 ezer kunt (bár ahány forrás, annyi számadat), cserébe viszont vállalniuk kell, hogy kereszténnyé lesznek, és fegyveresen védik az – immár – közös hazát. Jelen írásunk szempontjából mellékszál, hogy velük együtt jöttek be jóval kisebb számban jászok is, de nem szeretnénk abba az egyébként gyakori hibába beleszaladni, hogy teljes mértékben egy kalap alá vesszük a két népcsoportot, s mintegy zárójeles epizódként írjuk le a magyarországi jászok történetét, ezekre külön részeket kell szentelnünk.

A kunok fogadása szobor Karcagon, IV. Béla és Kötöny vezér (forrás: pinterest.com)

Főként a Duna-Tisza közén telepedtek le, ám a beilleszkedés nem volt zökkenőmentes. Felfoghatjuk úgy is, a kunok több évszázad „késésben” voltak, azt a fajta lovas nomád, sztyeppei életmódot képviselték és élték, melyet korábban honfoglaló eleink is, így a súrlódás borítékolható volt. Már csak azért is, mert igen nagy privilégiumokat kaptak, magas fokú autonómiát, a magyar főurak irigységét kiváltva, állataik pedig rendre lelegelték a magyarok terményeit.

Viszont a kun, mint katonáskodással foglalkozó nép, melynek komoly tapasztalta volt korábbról a tatár-mongolokkal vívott küzdelemről, nagyon is hasznos „üzletnek” látszott IV. Béla részéről még így is, mert megígérték, harcolni fognak ellenük. Azonban elkezdték terjeszteni róluk, hogy valójában a tatárok ügynökei, akik csak megfigyelőként vannak jelen, s mikor a tatárok ideérnek, rögvest átállnak hozzájuk, tehát valójában ellenséget engedtünk be. Ez a viszony egyre inkább elmérgesedett. Ezt még megalapozottnak is látták akkor, mikor a tatárok betörései (mely még nem azonos a tatárjárással mint történelmi eseménnyel) között felfedeztek egy-két kunt is, azonban ezek a kunok nem a magyarországi kunok közül kerültek ki. És azt is tudni kell, akkoriban teljesen bevett szokás volt, hogy egy hadviselő fél a másik nép tagjai közül ejtett hadifoglyokat besorozza harcolni, akár a sajátja ellen is. Ez történt itt is, hiszen, mint tudjuk, a kunok korábban ádáz küzdelmet folytattak keletebbre a tatárokkal szemben.

Kun hagyományőrzők (forrás: baon.hu)

Kötöny kun fejedelem el is indult a királyhoz, hogy „kimentse” magát, ám erre már nem kerülhetett sor. Feldühödött magyarok - és egyébként németek is - elfogták szálláshelyén, meggyilkolták, és úgy tartják, több forrásban úgy olvasható, a levágott fejét a feldühödött nép közé dobták.

Azt kell mondanunk, messzi távlatból rátekintve erre az eseményre, hogy tragikus pillanata volt ez a magyar történelemnek. Mert ha a kunok valóban a tatárok ügynökei lettek volna, több se kellett volna, csatlakoztak volna a mongol-tatár hordákhoz. Ám nem ez történt. Mert, bár való igaz, ahogy írják, dúlva-fúlva, fosztogatva, gyújtogatva, de a Balkán irányába elhagyták az országot, fogalmazzunk úgy, első fellépésük a magyar történelem színpadán véget ért. Azonban Magyarország itt maradt egy jelentős katonai segítség nélkül. Kötöny megölése 1241. március 17- történt, rá egy hónap sem telt el, április 11-én megtörtént a végzetes muhi csata, és kezdetét vette a tomboló „tatárjárás”…

A kun és a magyar történelem közös folyása ezzel azonban nem zárult le, csupán felfüggesztetett, de ezt már a következő részben tárgyaljuk.

Lantos János – Kuruc.info 

Korábban írtuk: A jászokról és kunokról mint magyarrá vált népekről (I. rész)