Az elmúlt években az I. világháború százéves centenáriumának köszönhetően mind a történész szakma, mind pedig a közvélemény felkapta ezt az eseménydús négy évet. Sorban születtek az új szemléletű kutatások, könyvek, publicisztikák, valamint a manapság oly’ divatos interaktív kiállítások is szárnyra kaptak példának okáért hazánkban is. A második világégéshez hasonlóan az elsővel kapcsolatban sem nagyon találhatnánk olyan magyar családot, amely ne lett volna érintett ilyen-olyan módon, legyen szó akár harcokról, hadikölcsön-jegyzésről vagy bármi más egyébről (jelen sorok írójának egyik dédapja is ott harcolt az isonzói csatákban). A tegnapi nap folyamán volt az isonzói csaták 104 éves évfordulója: 1915. június 23-án kezdődött az az összesen 12 csatát számláló mészárszék-sorozat az Isonzó folyó mentén, amely ugyan a Monarchia győzelmével ért véget, de mindkét oldalról több százezer sebesültet és halottat „eredményezett”.
Ha egy kicsit is meg szeretnénk érteni az első világháború poklát, akkor a válaszokat az addig soha nem látott fegyvereknél, a demoralizáló és felőrlő több hetes vagy akár hónapos állóháborúnál, az ezekből kifolyólag sokszor minden észérvet nélkülöző nyílt rohamoknál, vagy a több évtizedre visszamenő európai ellentéteknél kell keresni. Az első nagy világégés „nagyszerűsége” és egyben szörnyűsége, hadászati szempontból pedig érdekessége pontosan abban állt, hogy addig a harcokban nem használt, vagy éppen teljesen új fegyvereket, eszközöket, vagy éppen harci stílusokat vetettek be mindkét oldalon. Az első világháború harcterein mészároltak először a mai modern értelemben vett géppuskák, haladtak (jobbára csigalassúsággal) az első tankok, használtak repülőgépeket harci célokra, vagy alkalmaztak gáztámadásokat. Azontúl, hogy ezek abszolút újak, némelyikük még becsület és lovagiasság szempontjából is megkérdőjelezhető volt, különösen igaz ez a gáztámadásokra. Ez a megállapítás bizonyára számos olvasónak furcsa lehet, de ilyen esetekben sose felejtsünk el az adott kor emberének fejével gondolkodni. Habár, megvallom őszintén, én még száz év elteltével is ugyanezen a véleményen vagyok…
Ezeknek az ismereteknek a hiányában nem, vagy csak felületes módon érthetjük meg, mit is éltek át mindkét oldalon Európa fiai azokban a bizonyos lövészárkokban. Ez alól nem voltak kivételek az isonzói csaták sem, melyek több mint két éven keresztül dúltak a folyó mentén. A korábban felsoroltakon túl Isonzó abban sem különbözött a többi hozzá hasonló csatától, hogy viszonylag kisebb területen nagy létszámú seregek csaptak össze, tovább növelve ezzel a pusztítás mértékét.
Olaszország, miután 1915 májusában végül hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, arra törekedett, hogy az egy hónappal korábban az antanttal kötött londoni egyezményben szereplő nekik ígért területeket elfoglalja (a teljesség igénye nélkül: Dél-Tirol, Dalmácia jelentős része, az Isztriai-félsziget Fiume nélkül; utóbbi természetesen felszültségeket szült a világháború lezárását követendően). Ez tagadhatatlanul nagy csapás volt a központi hatalmakra nézve egyrészt azért, mert az Olasz Királyság eredetileg az ő szövetségükbe tartozott (hármas szövetség), és csak utóbb sodródott a németellenesek táborába, valamint azért is, mert a Monarchiának így akarva-akaratlanul más frontvonalakról (keleti frontvonalak, Balkán) kellett egységeket átcsoportosítani az Isonzóhoz.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy a Monarchia mégis hogyan tudott erején felül ennyi arcvonalon helytállni. Nos, az isonzói csaták esetében úgy tűnik, hogy a sokat hallott, az olasz katonai képességek erősségét megkérdőjelező vicceknek van alapjuk, ugyanis a folyónál elakadt olasz offenzíva mellett a katonai vezetés terep szempontjából sem épp jó útvonalat választott a hegyláncok és a zárt földrajzi egységek tekintetében, az Osztrák-Magyar Monarchia nagy szerencséjére. Ennélfogva az olasz előrenyomulás hamarosan ki is fulladt, a ’15-ös évben történt, szám szerint négy isonzói csata közül pedig egyik sem hozott áttörést a számukra. Ezzel szemben 1916-ban többször értek el sikereket az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai ellen, azonban 1916. augusztus 28-án Németországnak is hadat üzentek (Németország pedig Romániának), ami olasz átcsoportosításokat eredményezett, ismét kiegyenlítve az erőviszonyokat az Isonzó mentén, hosszabb háborúra készítve ezzel a harcoló feleket.
Az 1917-es év folyamán az olaszok további kísérleteket tettek a front áttörésére, ám sem a X., sem a XI. isonzói csata nem hozott eredményeket, viszont felemésztették az olasz katonai erők jelentős részét. Ennek eredményeképpen a Monarchia, immáron német egységekkel megtámogatva a XII. isonzói csata során (1917. október 24-én kezdődött és egészen november 19-ig tartott) sikeresen áttörte a meggyengült olasz védvonalakat, amely hadi bravúr a caporettói áttörés néven vonult be a köztudatba. Ebben a hősies magatartás mellett segítségére volt a központi hatalmaknak az is, hogy Oroszország vereségével a keleti front lényegében megszűnt létezni, így további egységeket tudtak átcsoportosítani.
A caporettói áttörés az olasz hadsereg szinte teljes megsemmisülését, addig sem túl magas harci moráljának végső elvesztését jelentette. Olaszország fiai, körülbelül 500 ezer ember pedig javarészt az isonzói csatákban lelte halálát. Ennek ellenére az érzékeny veszteségeket szenvedett ország nem omlott teljesen össze (ebben az antant nagyhatalmainak jelentős szerepük volt).
Az isonzói csaták tehát a XII. csatával, más néven a caporettói áttöréssel zárultak, amely a Monarchia hadi hőstetteinek egyik legfényesebb csillaga lett. A harcok további tárgyalása nem tartozik jelen cikk keretei közé, mindenesetre a sors fintora, hogy a bőven az erején felül teljesítő Németország és Osztrák-Magyar Monarchia a háború vesztes oldalán szerepelt, míg a korábbi szövetségeseinek hátat fordító és az antanttal kokettáló, demoralizált és lényegében térdre kényszerített Olaszország pedig a győztes oldalon, hadizsákmányként megkapva az Isonzó vidékét is. Ennek ellenére az olasz közvélemény elégedetlen volt a háború lezárását követően, és új időszak következett be az ország történelmében: megszületett a fasizmus, melyet Mussolini nagyobbrészt a „lövészárkok arisztokráciájára” épített, magyarul azokra a frontharcosokra, akik végigszenvedték az első világégés borzalmait.
Emlékezzünk büszkén az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország kitartó hősiességére, valamint felelős európai patrióták módjára hajtsunk fejet Olaszország katonái előtt is. A történelem szeretete és az emlékezés mellett pedig ne feledjük a mottót, amely a 21. századi európai szélsőjobboldal mottója kell hogy legyen: soha többé testvérháborút!
Ábrahám Barnabás - Kuruc.info
