A közelmúltban jelent meg Blu-ray lemezen is Török Ferenc (Moszkva tér, Szezon stb.) legutóbbi filmje, az 1945, amely immár megtalálható a világhálón ingyen is. Zsidó dolgokra nem adván pénzt, én is így láttam. Török filmje egy újabb terméke a végtelenül ömlő holokauszttémájú műveknek, melyek így vagy úgy, de mindig a zsidó szemléletet és álláspontot képviselik, a hontalan nép mártírjellegét erősítve, egyúttal más népek – mint jelen esetben a magyar – bűnösségét is sulykolván.

Bár a film készítői szerint nem céljuk a pálcatörés senki felett, mint látni fogjuk, ez természetesen nem igaz. A zsidó faji aktivista, Szombat-főszerkesztő Szántó T. Gábor Hazatérés című elbeszéléséből készült film (melynek egyben forgatókönyvírója is volt) története egy meg nem nevezett poros magyar faluban játszódik, és 1945. augusztus egyik napjának történéseit mutatja be. A faluban szovjet katonák bóklásznak itt-ott, országos választások lesznek hamarosan, de közben esküvőre készül a közösség e napon, méghozzá a jegyző (akit Rudolf Péter remekül alakít egy Döbrögi-féle kiskirályként) fia házasodik. A készülődés alatt viszont megelőz két új látogatót a saját hírük, akik éppen most szálltak le a vonatról: két zsidó érkezett, mindössze két ládával. Egy idősebb, Sámuel Hermann (Angelus Iván), és névtelen fia (Nagy Marcell, akit a Sorstalanság című propagandafilmből még gyerekként ismerhetünk).

A titokzatos zsidók híre pánikot kelt a falu népe között: kik ezek pontosan, és mit akarnak? A faluból egy éve ugyanis deportáltak zsidókat, akiknek vagyonát és tulajdonait a helyi magyarok kisajátították. Lehet, hogy ezek küldöttek, és hamarosan mind visszajönnek? Vissza kell majd adni mindent? Arról szó sem lehet, véli a jegyző, akiről már korán megtudjuk, hogy nem szereti a kommunistákat, de a zsidókat se tartja magyarnak: „Új világ van! Nem számít, ki úr, ki paraszt... Igaz? Csak magyar legyen!” – mondja, amikor a zsidók megérkezését látja az ablakon át.

A helyi magyarok egy része bűnbánó és visszaadna mindent, másokat nem érdekel az egész, de vannak, akik jogos tulajdonuknak érzik azt, amit szereztek a zsidók deportálásával. Mindeközben a két hallgatag zsidó csak ballag keresztül a falun, megy valamerre... Senki nem tudja, merre és miért. Szinte mindenki feszeng, mert mindenkinek van valami része a zsidók elhurcolásában (vagy aktív, vagy passzív): a jegyző elsőként jelentette fel a legtehetősebb zsidót, Pollákot, akit, bár „a legjobb barátja” volt, pár társával együtt sikeresen kisemmizett, és sajátjainak nevére íratta annak tulajdonait: a boltot, melyet most fia vezet, vagy a házát, amit az egyik társa kapott... Minden, ami megszerezhető volt, magyar zsebekbe került.



Rudolf Péter az aljas jegyző szerepében

Végül, mialatt a magyarok vagy bűntudattól és szégyentől mardosva kínlódnak, vagy éppen dühösen vicsorognak, kicsinyesen féltve aljasan szerzett értékeiket, a két zsidó eléri útjának célját: temetni jöttek csupán... Nem bosszút állni és nem követelőzni. Egy szemforgatóan manipulatív jelenetben láthatjuk, amint azok a ládából személyes holmikat, kisgyerekek cipőit, vallási eszközöket csavarnak Dávid-csillagos ruhákba, majd helyezik azokat a megásott sírba. Addigra a saját bűnösségük által őrületbe kergetett magyarok egy része összeverődik a temető kapujánál és kérdőre vonják a két jövevényt, hogy mit is akarnak. Amikor kiderül, hogy nem akarnak a helyiektől semmit, már késő: a bűnrészesség és szégyen, illetve az irigy düh már elérte hatását: az egyik leginkább jóravaló, palimadárnak bemutatott férfi, akit a gonosz jegyző belevitt a bűnbe, alkohollal tompítja szégyenét, visszaadna mindent, de a jegyző nem engedi, mire az felakasztja magát. A másik valamelyest jóravalónak bemutatott magyar, a jegyző fia, visszaadná a boltot, de apja neki se engedi, mire az elmegy, maga mögött hagyva ezt a romlott magyar népséget. (A film végén a két zsidóval egy vonaton utazik, mintha jelképesen az menne jó irányba, aki megtagadva közösségét, a zsidókkal tart...) Menyasszonya, aki csak boltja miatt ment volna hozzá, és közben megcsalta, nem tart vele, de dühében felgyújtja a boltot.
 


A két zsidó megérkezik

A film egy fekete-fehér, könnyen nézhető játékfilm, melyet a filmalap 316 millió magyar adóforinttal támogatott, producerei a zsidó Angelusz Iván (aki nem azonos az öreg zsidót alakító hasonló nevű Ivánnal) és Reich Péter. Fényképezése kellemes, de a film mégis művészileg száraz, és bár a karakterek minden karikatúrába illő jellegük ellenére valósnak hatnak, hiányzik a történetből a valódi érzelmi hatás, amin a helyenként felbukkanó manipulatív elemek sem segítenek. Az események inkább üresek és teljesen kiszámíthatóak, a mondanivaló nevetségesen egyértelmű, lekezelve azzal a nézőt, akiktől az alkotók nem várják el, hogy egy esetleg bonyolultabb és lebilincselőbb történetből saját maguk fejtsék ki ezen tanulságokat: minden le van butítva, ráadásul a film Fred Zinnemann Délidő című 1952-es klasszikusán alapul, elzsidósított formában.

Ez a lekezelő mentalitás áthatja a filmet eleve, amint alább látni fogjuk részletesebben. Hogy ezt a szellemiséget jobban megismerjük, mielőtt a filmről még ejtenénk pár szót, ismerkedjünk meg a mű legfőbb felelőseivel egy kicsit! Szántó T. Gábor, aki a történetet írta, így teszi világossá a holokausztfilmekre oly jellemző alaptételt a Mazsihisz interjújában: „A történet fikció, de valóságát dokumentumok, visszaemlékezések támasztják alá. Hús-vér figurákat formáltunk az elbeszélésből a vásznon is.”
 


Szántó T. Gábor

Szántó egyértelműen zsidó identitással rendelkezik, életműve a származása körül forog, és mint tipikus zsidó, nem tekinti Magyarországot hazájának, ahogy azt Hontalanság című írásában is kifejezi: „nem tudom, mit érzek, ha azt mondom: haza. Nem érzek mást, mint kétséget és bizonytalanságot, mint mindig, ha nem épp e kétségről írok vagy olvasok”. Máshol ezt bővebben is kifejti:

„Vendég vagyok, idegen, átutazó a földön. (...) Megértettem, hogy számomra nincs más hazatérés, mint az írás általi. Az európai zsidó diaszpóra írója bizonyos értelemben senkiföldjén él: se ide, se oda nem tartozik. Lebeg a semmiben. Ahogy egyébként mindannyian, öntudattal megvert, halandóságuk tudatával, testi mivoltuk szüntelen késztetéseivel élő emberek. Csak a vészkorszak utáni zsidó diaszpóra írója még inkább ki van hegyezve léte ideiglenességének és hontalanságának tudatára.”
 
Nem csak nem hazája számára a magyarok hazája, de beilleszkedni se hajlandó az egyik interjújában mondottak szerint: „De úgy gondolom, az asszimiláció értékvesztést is jelent. Az azonosulás értékei mellett vallási, kulturális tudás, azonosságtudat is veszendőbe megy. (...) Az Új Szó olvasóinak biztosan nem kell magyarázni: másnak lenni, mint a többség, sokszor nagyon nehéz, de mivoltunkat megőrizni érthető szándék.”

A hazátlan Szántó faji gőgjéből néz le a hasonlóan hazátlan fajtársait befogadó irigy és kicsinyes, aljas gazdanépekre, amit a filmben is egyértelműen kifejezésre juttat. Például így vélekedik az európaiak történelmi zsidóellenességéről a Nol.hu-n, kérdésekre válaszolva:

„Míg a nyugati arisztokrácia, vagy a ’beérkezett’ polgárság a XIX. században maradinak és felkapaszkodónak látta ’a zsidót’ és lenézte, a közép- és kelet-európai, későn polgárosodott népek inkább irigykedtek a feltörekvő zsidók sikereire. Ez azonban aligha csupán ’network’ eredménye, inkább a korai zsidó civilizáció, a hagyományos zsidó oktatás, az írástudás, valamint a diaszpóralét kényszerei között született túlélési képességeké.”

„Az európai zsidóság társadalmi összetétele - mint már utaltam rá korábbi válaszomban - nem szabad társadalomfejlődés eredménye, hanem kisebbségi léthelyzetben, döntően kényszerpályákon kialakult szerkezet. A feudális világban lenézett kereskedelmi, pénzkölcsönzői (sőt egy időben orvosi) pályán így jelenhettek meg, s csak ott jelenhettek meg, jelentős számban zsidók. (...) Természetesen tudom, féltékenységet érezhet, aki úgy gondolja, hogy neki, vagy gyermekeinek nem adatott meg a gyarapodás, míg egy másik népcsoport tagjainak többnyire igen.”

A zsidóellenességnek ezen lekezelő magyarázata már ősrégi. Ez az elmélet abból az alapból ered, hogy a zsidóság felsőbbrendű és semmiben sem felelős az őket ért ellenszenvért (hasonlóan a film történetében sincs semmilyen szándék arra, hogy legalább valamilyen okot megnevezzen a zsidók deportálására, az azok elleni ilyen szintű ellenszenvre). Irigy fehér európaiak, miközben időtlen szimfóniákat komponáltak és például a fizika, az orvostudomány világát gazdagították felfedezéseikkel (ne feledjük: történelmileg szinte minden kiemelkedő alkotó, a zeneszerzőktől az írókon át a tudósokig, bírálta a zsidókat), közben irigykedve tekintettek a kaftános zsidó uzsorásokra, mert az európai egy ilyen népség.

Az irigység megnevezése mellett van azonban Szántó mellébeszélésében egy szintén régi érv. A zsidók uzsorás parazitizmusának gyakori, és meglehetősen nevetséges magyarázata az, amit ő is ismétel: a zsidók „rákényszerültek” arra, hogy pénzt adjanak hitelbe, de ez a magyarázat eleve sántít, hiszen az soha nem ad arra választ, hogy mégis miért...? Miért kezdődik egy történet azzal, hogy valaki „rákényszerül” valamire? Milyen viselkedés, folyamatok és tapasztalatok eredménye volt az, hogy ezek a zsidók korlátozva lettek és állítólag „rákényszerültek” arra, hogy hatalmas kamattal kizsákmányolva parasztembereket, gazdagra szívják magukat tisztességes munkavégzés helyett? Érdekes „kényszer” ez eleve, de a kihagyott magyarázat persze az, hogy a zsidó kegyetlenség és kizsákmányolás, rafinéria károsan érintette a gazdanépeket.

A „belekényszerült” magyarázat nem csak a múltra vonatkozóan helytelen, de a jelenkorra is: ma is zsidók uralják az uzsora világát nemzetközileg. A zsidóság anyagi visszaélései az emberi emlékezettel szinte egyidősek. Már Kr.e. 500-300 körül is mutatott e nép jelentős hajlamot és alkalmasságot a kereskedésre, és már a kezdetek óta a zsidó jelenlét ezeken a területeken a gazdanépek által ellenszenvesnek és kizsákmányolónak volt ítélve. Salo Wittmayer Baron, tekintélyes zsidó történész az A zsidók gazdasági történelme című művében egy Kr. u. 41-ből származó papiruszra hivatkozik, amelyen egy kereskedő figyelmeztet másokat arra, hogy „Légy óvatos a zsidókkal!” (Economic History of the Jews, 1976, 22. o.). Barnett Lionel Abrahams az 1894-es A zsidók kiűzése Angliából 1290-ben című díjnyertes művében arról ír, hogy amikor a zsidók először letelepedtek Angliában „pénzt hoztak magukkal, bármiféle képzettség nélkül, csak a pénzt adták kamatos kölcsönre”.






A Harvard egyetem professzora, Rowan William Dorin egy 2015-ös Az uzsora tiltása: a középkori Európa idegen uzsorásainak kiűzése, 1200-1450 című munkájában hasonlóan elmarasztaló jelleggel ír a zsidók szerepéról. Ezt egy évvel később követte a Law and History Review folyóiratban közölt „Amikor a zsidókat kiűzték”: szándék és értelmezés a késő-középkori egyházjogban című írása (2016. május, 34. szám). Munkásságából leszűrhető, hogy az uzsorázást az európaiak idővel súlyos szociális kórnak tekintették és felléptek ellene, beleértve a keresztény uzsorásokat is, de a zsidóság köreiben annyira jellemző volt mindez, hogy gyakorlatilag az uzsoraellenesség zsidóellenességként nyilvánult meg. (Hasonlóan később a kommunistaellenesség antiszemita jellegéhez, azonos okok miatt.)

A zsidóság (jelentős része) az emberi történelem minden időszakában kizsákmányolóan viselkedett, nem volt abba „belekényszerülve”, egyszerűen erre volt hajlandósága, amit napjaink is jól mutatnak, hiszen a modern kori uzsora élén is zsidókat látunk, például: az Avant Credit és a hozzá tartozó SpringCoin, CashNetUSA, Dollars Direct, Enova International, Quick Quid, Pounds to Pocket, On Stride Financial (Al Goldstein); Quicken Loans (Daniel Gilbert); Ameriquest (Roland Arnall); LendUp (Sasha Orloff, Jacob Rosenberg); PLS Financial (Dan és Bob Wolfberg); DFC Global Corp, Money Mart, Them Money Shop, PayDay UK, PayDay Express (Jeffrey Weiss); EZCorp, EZ Pawn, Pawn Plus, Value Pawn, Jewlry, Premier Pawn and Jewelry, USA Pawn and Jewelry Company, Easy Cash Solutions, Jerry’s Pan Shop, CashMax Payday Loans, Mexikóban a Cash Amigo, Cash Converters International Brand, Cash Genie (mind Philip Cohen keze alatt); Az Egyesült Királyságban Mr Lender (Adam Freeman); a Wonga pedig dél-afrikai zsidók (Errol Damelin és Jonty Hurwitz) cége. A lista persze hosszabb, de hasonlóan kóser. Őket vajon mi „kényszeríti” arra, hogy dúsgazdaggá keressék magukat rászoruló vagy felelőtlen emberek kizsigerelésével?
 




Emlékezhetünk szintén saját történelmünkből az Aranybullára is, amelyben már akkor, 800 éve, eleink felismerték, hogy a zsidókat nem szerencsés pénz közelébe engedni. A Magyar Zsidó Lexikon szócikke az Aranybulláról így foglalja ezt össze:

„A király nagy függőpecsétjével ellátott szabadságlevél, amelyet 1222. II. Endre király az ország főrendjeinek sürgetésére adott ki az alkotmányos jogok és a nemesi osztály kiváltságainak biztosítására. Az A. 24. cikke arról rendelkezik, hogy a zsidók nem lehetnek a pénzek kamaragrófjai, sem pedig só- és adótisztek. Vannak hisztórikusok, akik a szöveget úgy olvassák, mintha az nemcsak az állami közhivataloktól és egyéb méltóságoktól, de a nemesi rendtől is elrekesztette volna a zsidókat. Az A. kiadását követő esztendőkben a zsidókról nem történt semmi említés, míg 1225. Honorius pápa II. Endréhez írott levelében felemlíti, hogy zsidók még mindig viselnek állami és egyéb hivatalokat noha az A. ettől eltiltotta őket. 1281. IX. Gergely pápa is a közhivatalok viselése miatt emel szót a zsidók ellen. Ekkor II. Endre ismét kiadta az A.-t bizonyos bővítésekkel, a zsidókra vonatkozólag azonban csak az említett 24. cikket ismételte meg, amely a közhivatalokból őket kizárja. Ennek a második dekrétumnak sem mutatkozott olyan hatása, hogy azzal a pápa megelégedett volna, 1232-ben egyházi átokkal sújtotta II. Endrét. Róbert esztergomi érsek átoklevele azonban a zsidókat nem említi, csak a szaracénosokat. II. Endre, hogy az egyházi átok alól megszabaduljon, újabb szerződést kötött Jakab szentszéki követtel és ezt a szerződést 1923. a beregi esküvel erősítette meg. (l. Beregi eskü.) (V. ö. Kohn S., «A zsidók története Magyarországon)).)” (Magyar Zsidó Lexikon, 1929, 59. o.)

Minden zsidókkal kapcsolatos történelmi panasz erős alapokon nyugszik, a kommunizmus, a homoszexualitás és egyéb szexuális devianciák, a pornográfia, a nem fehér migráció támogatása, a gazdanépek elárulása stb., így az egyik legrégibb panasz, a gazdasági parazitizmus is történelmi tény, de ennek ellenére Szántó elfogultan így vélekedik: „Igaza van: nincs baj a zsidósággal, s szerintem korábban sem a zsidókkal volt a baj, hanem a velük kapcsolatos félelmekkel, gyanakvásokkal, előítéletes téveszmékkel.” Sőt, szerinte a zsidóellenesség nem csak téveszme és félelem, de egy alacsonyabbrendűségi érzetből eredő keresztény szorongás zavarodott eredménye is: „A zsidókkal kapcsolatos, újra és újra felbukkanó ellenérzések azonban nem lokális konfliktusról, egyszeri viszályról, hanem mélyebb, ezredéves előítéleten alapulnak. Nem tudok mást tenni, mint figyelmébe ajánlani az általam idézett Franz Rosenzweig állítást, mely a kereszténység identitáskrízisére utal a zsidósággal szemben, s ezzel a tudatalatti faktorral magyarázza a zsidógyűlölet »időtálló« voltát.”

Ez a fajta „a zsidók ártatlanok, mindenki más a hibás” mentalitás az, amiből a film története is született: a magyarok eredendően, magyarázat és ok nélkül megszabadulnak a zsidóiktól, ráadásul „irigységük” miatt meg is lopják azokat aljas módon. Ez a nevetséges lenézés köszön vissza Szántó következő megnyilvánulásából is, amelyben tudatlan és ostoba kisgyerekként tekint a fajtáját kritizálókra, majd úgy tesz, mintha valamiféle zsidó türelem és tanítás eredménye lenne az, hogy kevésbé elfogadott a zsidóellenesség hangoztatása napjainkban a múlthoz képest (és nem a különböző szájzár-törvényeké): „Olyan ez, mint amikor egy gyereknek tanítjuk meg a civilizált léthez szükséges tudást. Lassan, nehezen, fájdalmasan tanulja meg, hogy indulatait nem mind adhatja ki, meg kell tanulnia elfogadni mások, az övétől független létét, s az övétől alkalmasint eltérő álláspontját.”

A film rendezője, Török Ferenc állítja, hogy nem óhajt ítélkezni a film a magyarság felett, de mondandója végére magának mond ellent mégis a HVG interjújában:

„Ez a film nem akarja kollektív bűnökkel vádolni Magyarországot, hanem egy árnyalt társadalmi kép felvázolása volt vele a célunk. Vannak olyan figurák benne, akik beledöglenek a bűntudatba, meg olyanok is, akik segíteni akartak, de nem tudtak. Meg persze vannak olyanok is, akik kihasználták a helyzetet és meggazdagodtak az átmeneti időszak alatt, a hatalomban maradtak, és percek alatt kommunistává változtak. Nem csak 1945-ben, hanem még '48-ban is voltak olyan konfliktusok, hogy valaki visszajött a háborúból vagy a koncentrációs táborból, és mások laktak a házában, és emiatt kaszával mentek egymásnak. Mi azonban nem a bosszút szerettük volna megmutatni, hanem azt, hogy a tetteinkkel együtt kell élni. Olyan ez, mintha megölnél egy embert, és nem abba tébolyulsz bele, hogy mit tettél, hanem abba, hogy másnap felkelsz és bele kell nézni mások, például a gyerekeid szemébe.”

Tehát nem a magyarok bűnösségéről szól a film, hanem a magyar bűnösség beismerésének fontosságáról, amivel „együtt kell élni”. Török világossá teszi ugyanitt azt is, hogy mi volt a film igazi ihletése:

„Sok mindent megvetek a mai magyar közéletben, de a legjobban a hamis emlékezetpolitika akaszt ki. Ezért a német megszállás emlékműve kiütötte a biztosítékot. Már évek óta állt a forgatókönyv, de akkor azt mondtam, hogy ezt a filmet akkor is meg kell csinálnom, ha beledöglök. Mert itt egyszerűen arról van szó, hogy ha nem teszünk valamit, elhatalmasodik a hazugság, és a focimeccseken meg a kocsmában hamis múltról beszélgetnek majd az emberek.”

Az Új Szó interjújában Szántó is hasonlóan vélekedik: „a Szabadság téri szobor felelősséghárítást, önfelmentést, áldozati önképet, féligazságot tükröz. Relativizáló módon nyúlnak a történelmi felelősséghez”.
 




Mint ismeretes, a német megszállás emlékműve azért csípte a zsidók és filoszemiták szemét, mert az így szerintük felmenti Magyarországot annak felelőssége és bűnei alól, mondván, megszállt ország voltunk, nem mi deportáltuk a zsidókat, hanem a német hatalom. Ez részben igaz, Horthy le is állíttatta a vonatokat, amikor a háborús propagandán keresztül azt hallotta, hogy a zsidókra szörnyű sors vár amott, Szálasi pedig közismerten nem is engedte a gettókból elhurcolni őket (hálásak ezekért azóta is), de részben persze a magyarok is részei voltak mindennek, valamilyen szinten. Fontos ez, mert ennek oka volt, és a részleges magyar zsidóellenességet tagadni a zsidó ártatlanság alapvetésének elfogadása lenne. A zsidók nem az ártatlanság megtestesülése, súlyos gondok voltak velük mint csoporttal, és az etnikai konfliktusok mindenkori velejárója az esetleges ártatlan egyének áldozatul esése is, ahogy az uzsorásoknak vagy a Kun- és Korvin-, majd Rákosi-féle zsidókommunistáknak is sok ártatlan áldozata volt, vagy a szintén zsidó Ilja Ehrenburg felbujtására szovjet katonák által megerőszakolt nők és gyerekek se tehettek semmiről... De miért is nem róluk látunk százmilliókból támogatott filmet itt, hiszen pont a film időszakában zajlott a hírhedt erőszakhullám?

Török számára tehát, akit feldühít a német megszállás hangoztatása, fontos a magyarok felelősségének és bűnrészességének hangsúlyozása és filmjében, bármennyire is tagadja, pont ez nyilvánul meg, együtt a fent bemutatott Szántó-féle zsidós lenézéssel. Mindezt a film dicsérői is érzékelik, a népszerű filmes adatbázison, az IMDb-n több felhasználói kritika is a magyarok bűnrészességéről ír, melyek közül az egyik legmagyarellenesebből alább idézünk, ebben is megemlítődik a megszállási emlékmű:

„A jelenlegi helyzetben Magyarországon a Fidesz-kormány Orbán Viktor alatt összekacsint az irredenta szavazók egy széles rétegével, akik továbbra is antiszemita hajlamokkal rendelkeznek. Magyarország nem dolgozta még fel zsidó állampolgárainak legyilkolásában játszott saját szerepét. Például a közelmúltban a náci agresszió áldozatainak emelt emlékmű úgy állítja be Magyarországot mint egy áldozati államot, nem úgy mint egy tudatos együttműködőt a lakosság kb. 5 százalékának kivégzésében. De magyar tisztek vitelezték ki a rendeleteket, nem németek. Magyar hivatalos szervek és nem a nem hivatalosak voltak több mint kész résztvevői a holokausztnak, de megvetik annak a tudatát, hogy bármilyen kollektív felelősségük lenne ebben. (...)

Az elmúlt években rájöttem, hogy [a zsidóellenesség] onnan ered, ahonnan a magyarok mélyen gyökeredző képtelensége is annak megértésére, hogy az első világháborút követő területi veszteségek és folytatódó gazdasági problémáik nem egy »ellenség« (zsidók főleg, de cigányok is), hanem saját hibáik és ugyanazon korrupt és önámító kultúrájuk eredménye, amit a film is bemutat.”

E sorok írásakor 28 szavazóból 20 találta ezt a fröcsögést „hasznosnak”, annak ellenére, hogy csak az írás utolsó mondata foglalkozik a filmmel.

A film egyetlen percet se pazarol arra, hogy a magyar közösség szemszögét is bemutassa, ami a zsidókkal kapcsolatos hozzáállásukat illeti. Eredendően negatívból indulunk, és nem tudunk meg semmit a tapasztalataikról, nézeteikről, eleve bűnösként vannak kezelve, és szinte mindannyian úgy viselkednek, mint akik aljas tolvajok, gazemberek, akik most úgy érzik, hogy viselkedésük visszaüthet, hiszen a háborúnak vége, a zsidók pedig szabadon jöhetnek vissza. Ez a fajta lenézése a történet magyar részének világossá teszi a film intellektuális aljasságát, mely nem is kísérli meg az okok és okozatok még felszínes kapargatását sem: a magyarok és a zsidók eredendően más morális dimenziókat képviselnek, s így a film karakterei és annak egész idővonala egy üres és előítéletes bemutatása egy feszült kapcsolatnak. A magyarok itt csak kellékei a film céljának és alapvető mondandójának, ami lekezelően és felszínesen mutatván be őket, egyúttal a nézőket is lenézően kezeli, arra számítván, hogy azokat nem érdekli a legfontosabb kérdés, amiről minden hasonló filmnek szólnia kéne, de legalábbis egy alapvető módon azt érintenie illene: mégis miért történt a zsidókkal mindez? Miért viseltetnek így irántuk a magyarok, a németek? Az egész emberi történelem folyamán mindenféle népek és kultúrák? (Lásd: ezen az oldalon 1030 zsidóellenes pogrom, intézkedés vagy kiűzés listáját böngészhetjük, forrásmegjelölésekkel.)
 


Török Ferenc és Szántó T. Gábor a több filmes és zsidó díjból itt a jeruzsálemit veszi át

Így ezzel az őszintétlenséggel a film egy olyan ironikus helyzetbe kerül, hogy a magyarok felelősségét és önkritikájának hiányát szándékozván bemutatni, a kérdéseket feltenni nem szégyellő néző számára pont a zsidók mindenféle felelősségérzetének és önkritikájának hiányát mutatja be. Nem csak a magyar-zsidó, vagy európai-zsidó viszony legfontosabb elemeit mellőzi a film (pont azokat, amik a történetet érdekessé és mélyebbé tehetnék), de itt a zsidók szent mártírokként jelennek meg, akiket ez a semmirekellő magyar közösség gyakorlatilag meg se érdemel, de akik mégis megbocsájtóan (lásd a kézfogást a végén, mielőtt elballagnak a faluból), békésen és bosszúvágytól mentesen viseltetnek a kicsinyes magyarok iránt. Ők csak a csecsemők cipőit és hasonló tárgyakat temetik el, az ún. holokauszt utáni morális felsőbbrendűségi tudatukban, miközben a magyarok roskadoznak a bűnük súlya alatt.

Tudni, hogy sok magyar rejtegetett zsidókat annak idején, bár ők nem jelennek meg a filmben, csak egy idős asszony beszél arról, hogy tervezte pénzért elrejteni valakinek a gyerekét, de aztán nem merte megtenni – ugyanez az asszony viszont kisajátított egy varrógépet tőlük mégis. A magyarok hozzáállása vegyes volt: sokak segítették a zsidókat, mások pedig örültek, hogy megszabadulhatnak ettől az ellenszenves, kellemetlen és sokszor káros népségtől. Oka volt annak, ahogy ma se hullatnának sokan könnyeket, ha a cigányokkal indulnának el a vonatok messzire innen, és oka lenne annak is. Szántó szerint „az alkotás egyik célja, hogy provokálják e téma kibeszélését” – így érdemesebb lett volna némi időt tölteni a zsidóellenes érzelmek feldolgozásával is, bár Szántó fentiekben bemutatott elfogultságát ismerve abból kiegyensúlyozott elemzés nem születne, egy független, tabumentes elemzés pedig törvényileg nem igazán lehetséges a „holokauszttagadási” és „gyűlöletkeltési” törvények miatt.

Persze nem őszinte és igazságkereső szándék áll az ilyen propagandafilmek mögött, hanem egy konkrét morális és világnézeti alap megerősítése: történetesen a zsidó ártatlanságé és európai bűnösségé, röviden. Ennek mélyreható okai vannak, például ha az ENSZ honlapjára tekintünk, ott egy UNESCO-tisztséget betöltő izraeli professzor írását olvashatjuk ebben a témában, melynek címe: A holokausztoktatás jövője: a globális állampolgárság és az emberi jogi műveltség. Ebből megtudjuk, hogy a holokausztoktatás szerepe nem csak a zsidó mártírszerep életben tartása, de az ebből eredő európai bűntudatból kovácsolható „globális állampolgárság” és a multikulturalizmus meghonosítása is:

„A holokauszt emlékezetének és oktatásának jövője abban rejlik, hogy képes legyen az a jövő nemzedékek diákjai számára aktuális maradni. Míg a holokauszt tanulása fontos önmagában is, még inkább fontos az, hogy a holokausztból a globális állampolgárság, emberi jogok, vallási tolerancia és multikulturalizmus reklámozásának fontosságát vonjuk le, hogy egy ilyen gonoszság még egyszer ne fordulhasson elő.”

Ennek fényében nem meglepő, hogy nem lassul a holokausztos propagandagépezet. A Schindler listája például ismét mozikba kerül annak 25. évfordulójának indokával. Az Oscar-díjakra pályázó filmek is tudják, mi az esélyes recept, alább a Zsidó Távirati Iroda (JTA) cikke a Mazsihisz oldaláról:

Oscar-díj 2018: Tarolnak a zsidó jelölések

Az oroszok, a svájciak, a hollandok, az osztrákok, a románok és a szlovákok is zsidó tárgyú filmeket jelölnek, sőt még az izraeliek is.

A holokauszt fájdalmasan kitüntetett szerepbe kerül idén, Oroszország a Sobibor című, a hírhedt tábort bemutató, alapos kutatásokon alapuló filmet nevezi idén, egy szökés valós történetét mutatva be.

A holland jelölt egy a nácikkal szembeni ellenállást támogató bankár hősiességének történetét beszéli el Az ellennáló bankár című filmben, Walraven van Hallét, aki zsidók mentését is finanszírozta és a Világ Igazai közé került.

Ausztriában Kurt Waldheimről, az egykori ENSZ-főtitkárról és osztrák köztársasági elnökről forgattak filmet, akinek náci múltja sok súlyos vitát kavart és akit Ausztria zsidó, szociáldemokrata kancellárja, Bruno Kreisky vett védelmébe. A Film címe A Waldheim-keringő.

Nem érdekel, ha barbárokként kerülünk a történelem süllyesztőjébe, hirdeti a román alkotás címe, amely egy színházi rendező erőfeszítéseit követi, aki az odesszai zsidók lemészárlásáról próbál előadást rendezni.

A Tolmács című szlovák film pedig egy olyan zsidó embert követ, aki megpróbálja fellelni azt a náci tisztet, aki megölhette a szüleit. Az Eldorádó című film a menekültek mai viszontagságait villantja össze a második világháborús menekültek, többek között a zsidók kétségbeesett helyzetével.

Nemes Jeles László új filmje azonban nyíltan nem beszél sehol zsidó problémákról, értelmezés kérdése, hogy kiolvasunk-e ilyet Napszállta című filmjéből.

A cukrász című izraeli filmben egy német cukrász indul el szerelme, halott szerelme felesége és fia keresésére Jeruzsálembe.

Alighanem mindet érdemes lesz megnéznünk.

Meg meglepő, hogy egy 2016-os Pew Research-felmérés szerint a zsidók számára a holokauszt emlékezete a legfontosabb része a zsidóságuknak – de mindez nem csak befelé irányul, hanem fegyveresítve van a fehér egység ellenében is (globális állampolgárság mint a nemzetállamok megszűnése, multikulturalizmus mint a nemzeti kultúra bomlasztása stb.). A magyar önmarcangolás, bűntudat és szégyenérzet jó a zsidóknak, hiszen aki adósnak érzi magát valaki felé, az többet is elnéz annak.
 


Az öngyilkos magyar bűntudatot képviselő Kustár András (Szarvas József)


Ebbe a hadviselésbe illeszthető bele az 1945 is, ami helyett az a 316 millió forint mehetett volna egy filmre például a Rongyos Gárdáról, ha már Trianon 100. évfordulója közeleg, de helyette Saul után kaptunk egy Sámuelt is... Ennek mentén érdemes lenne összeszámolni, hogy csak az elmúlt pár évben mekkora összeget is emésztett fel a zsidóság a magyarok pénzéből. A Saul fiára is kb. 310 millió ment el, a rendező új, a JTA szerint „beleolvashatóan” zsidó témájú filmjére 1,6 milliárd, a zsinagógák és zsidó temetők felújításaira szinte pár hetente mennek milliók, a TEV 2019-től évi 1,5 millió eurót (kb. 485 millió forintot) kap majd, de sok milliót már korábban is zsebre tett, a Maccabi Játékok majd kb. 30 milliárdot nyel el, a 2014-es holokauszt-emlékévre legalább 1,8 milliárd ment el, és ez a sor szinte végeláthatatlan... Ennek a hatalmas, magyarok által megteremtett összegnek egy valóban nemzeti kormány alatt jobb helyet is lehetne találni, például vonzóbbá tenni vele a kivándoroltak számára a hazatérést, tovább ösztökélni a magyar gyerekvállalást stb.

Az ehhez a filmhez hasonló propaganda, célozzon az minket az oktatás, művészetek, szórakoztatás, vagy a hétköznapok bármilyen szegletéből is (botlatókövek, kiállítások, politika stb.), azt szeretné elérni, hogy vessük meg nagyapáinkat, vitassuk el tőlük az öntudatot, az emberismeretet, a megélt tapasztalatot, a tapasztalatalapú ítélethozatalt, és tekintsünk rájuk irigy, kicsinyes, agyatlan gyűlölködőkként, akik az ártatlanságot megtestesítő mártírnépet csak úgy a semmiért csúnyán bántották. Én azonban inkább arra szólítok fel mindenkit, hogy olvassunk utána a témának és tiszteljük ezeket az eleinket: tudták ők jól, hogy miféle nép a zsidó, miként járt élen az akkoriban még nagyon is élénk emlékű, keservesen megélt kommunizmusban, nagyapáik kizsigerelésében, a háború nemzetközi szításában. A zsidók saját közösségeikből történő kirekesztésében való esetleges részvételüknek, vagy az azt ellenző kiállásuk hiányának nyomós okai voltak, de ezeket ne keressük a százmilliókat és milliárdokat felemésztő filmekben vagy programokban.

Szántó a fentebb hivatkozott kérdezz-felelekben így vélekedett arról, hogy a zsidók nem nagyon emlegetik az ún. holokausztban elpusztult cigányokat és más csoportokat: „Némiképpen érzéketlen dolog az utókor kényelmes ítélőszékéből azt felróni, miért nem ugyanazt az empátiát érzi másokkal szemben.” Lévén, hogy a magyarok szenvedtek eleget (a zsidók által is) azokban az évtizedekben, amikor e film is játszódik, úgy vélem, számunkra a zsidók a „mások” és volt-van elég bajunk is ahhoz, hogy ne lehessen felróni nekünk a sajátjaink iránti elsődleges együttérzést a zsidók panaszaival szemben, főleg egy mai zsidó által a kényelmes ítélőszékéből, amelyből megírta ezt a magyarokat lenéző és vádoló történetet.

Ezekben a napokban, a téli napforduló idején töltsük időnket bűntudat, szégyen és öngyűlölet helyett az önbecsülésünk és büszkeségünk megerősítésével inkább, hogy az új fénnyel jöjjön újult erő is.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Korábban írtuk: Sokadik filmfesztiváldíját gyűjtötte be Saul fiainak idei magyarság elleni vádbeszéde