A médiabirodalmak amerikai vezetői és kongresszusi szövetségeseik az interneten található információk sokszínűségével érvelve azt állítják, hogy a hagyományos hírközlő eszközök működését szabályozó törvények feleslegessé váltak.

Hogyan is állítható – teszik fel a kérdést –, hogy az a konglomerátum, amelyik a város napilapját, a négy nagy nemzeti televíziós csatornahálózat (NBC, CBS, ABC, Fox ) egyikét birtokolja, továbbá nyolc helyi adó is az övé, monopolizálná a hírközlési piacot? A tagadó válasz az internetre hivatkozik, amely – úgymond – hallatlan választási lehetőséget kínál a fogyasztónak. Azonban még az erősen jobboldali Heritage Foundation kutatója, James Gattuso is úgy vélekedik, hogy a koncentráció mértéke árt a nyilvánosságnak: „A monopolhelyzetben lévő médiumoknál a fogyasztók olyan példátlan választási kényszerrel szembesülnek, amely teljesen zavarba ejti őket. Az emberek úgy látják, hogy számukra a valódi veszély a túlhaladott és felesleges korlátozásokban rejlik, mert ezek – vélik – visszafoghatják a hírközlési piac és a technológiák fejlődését.”

A Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) volt elnöke, Michael Powell is hasonló álláspontot képvisel. Így fogalmazott: „A médiumokkal kapcsolatos közbeszéddel ellentétben én azt gondolom, hogy már a szakadék szélére jutottunk. Biztosíthatom önöket, hogy bármiről legyen is szó, egyetlen fontos új hír sem születhet a világon anélkül, hogy húsz percen belül ne legyen széles körben ismertté. Elég csak a Google Newsra felmenni, hogy a világ 4000 különböző információforrása közül válogathassunk. Ez engem elvarázsol.”

A hírpiac nagymérvű megnövedése kétségtelenül átalakította a médiumok működését. Ám nem árt figyelni az érem másik oldalára sem: a Dél-kaliforniai Egyetem felmérése szerint 2005-ben az amerikai lakosság 21 százaléka sohasem internetezett, és 33 százalékának nincs az otthonában internet-hozzáférése, s akiknek van ilyen, azoknak is kevesebb mint 50 százaléka él a hang- és képfájlokhoz való hozzáférés lehetőségével.

Ez nemcsak azért van, mert a jómódú és iskolázottabb emberek fogékonyabbak az internetre. Arról is szó van, hogy főképpen ők azok, akik szörföznek a világhálón, vagyis nagyobb mértékben képesek hozzájutni a legfrissebb hírekhez, az adatokhoz és szolgáltatásokhoz. Még az azonos hozzáférési lehetőséggel rendelkezők közül is a diplomások és a nagyobb jövedelműek találják meg könnyebben az interneten a keresett információkat vagy szórakozást; az alacsonyabb iskolai végzettségűek és a rosszabb anyagi helyzetben lévők egyre inkább csak a kereskedelmi honlapokra és a nagy médiumok oldalaira látogatnak el.

Az internet tehát nem is annyira mindenütt jelenlévő, mint amennyire az adó- és csatornatulajdonok legnagyobb koncentrációjának kedvező cégbirodalmak főnökei hangoztatják. És kevésbé is megbízható, mint amennyire a hívei állítják. A Katrina hurrikán persze megmutatta, hogy az új médiumok hogyan járulhatnak hozzá a civil társadalom életerejéhez. Normál körülmények között azonban a helyi információs kínálatot gazdagító honlapok alig hoznak újat. A végtelen számú „blogger” által művelt újfajta újságírás forradalmáról szóló vita azzal fenyeget, hogy elfedi a hírközlő cégek azon szándékát, hogy a fogyasztókat az internet felé orientálják. Az a vélekedés, amely szerint az új hírközlési és információs technológiák idejétmúlttá teszik a koncentrációtól való félelmet, a számítógépes kor legveszélyesebb mítosza. A Kiváló Újságírásért Projekt (PEJ) 2006-os médiumokról szóló jelentése szerint „az internetet sokáig a paletta egyik végétől a másikig a politikai vélemények sokféleségét kinyilvánító új honlapok korlátlan száma jellemezte. Ma már azonban a legnépszerűbb honlapok azok, amelyeket a legbefolyásosabb médiacsoportok ellenőriznek. A Nielsen-index adatai szerint 2005-ben a húsz leglátogatottabb honlap közül tizenhét hagyományos hírközlő csoportokhoz kötődött, azaz tartalmukat többnyire a napilap, a televíziós csatorna vagy a magazin elektronikus változata szolgáltatta.” A 2005. decemberi adatok szerint az új látogatók száma a következőképpen alakult: Yahoo News: 24,6 millió; MSNBC: 22,9 millió; CNN: 20,9 millió; AOL: 14,7 millió; Internet Broadcasting Systems – IBS (amely a fő televíziós csatornák által készített anyagokat terjeszti az interneten): 12,9 millió; Gannett: 11,5 millió; New York Times: 10,9 millió; Tribune Newspapers: 10,5 millió; Knight Ridder digital: 9,9 millió; USA Today: 9,9 millió.

Az olyan új óriások, mint a Yahoo, az AOL és az IBS a listán csatlakoztak a nagy televíziós hálózatokhoz, a kábelcsatornákhoz és az írott sajtó csoportjaihoz, ám alig hoztak új, saját tartalmat. Gene Kimmelman, a Fogyasztók Szövetségének igazgatója mindezt így summázza: „Az internet csodálatos információforrás. De amikor az FCC megkérdezte őket, mit néznek meg a neten, 50 százalékuk azt válaszolta, hogy a television.com-ot. A következő legnagyobb csoport a presseecrite.com-ot említette. Vagyis ugyanazoktól az információforrásoktól függenek, s jóllehet ezek új technológiák és új médiumok, de alig növelik a vélemények sokszínűségét. Azok a nagy médiavállalatok, amelyek aprólékos terveket készítenek arra, hogy a saját honlapjaik felé tereljék az internetes forgalmat, teljességgel bátortalanok az eredeti hírforrások terén, különösen helyi szinten. Tartalmaik jobbára a hírügynökségek anyagainak átvételéből vagy átfogalmazásából, esetleg máshol már publikált cikkekből állnak. Az újságok is leginkább csak azért használják a világhálót, hogy újra megjelentessék a cikkeiket, interaktív tartalmakat vagy multimédiás termékeket nem kínálnak.

Ami az olyan új óriásokat illeti, mint a Yahoo, az AOL vagy az IBS, szinte kizárólag olyan forrásoktól függnek, amelyeket más médiumok tettek közzé. Az amerikai Associated Press vagy a Reuters hírügynökségre jellemző stílusjegyek nélküli rövid szövegek teszik ki az ABC.com tartalmának háromnegyedét, a Fox.com-nak és az MSNBC.com-nak pedig a háromötödét. Még az olyan nagynevű sajtóvállalkozások, mint a New York Times és a Washington Post is nagymértékben veszi igénybe a hírügynökségek anyagát azért, hogy honlapjaikon minél frissebbek legyenek az információk. Ez azzal a kockázattal jár, hogy a világhálón alacsonyabb színvonalú anyagokat tesznek közzé, mint a nyomtatott kiadásaikban. A nagy médiavállalkozások így az internetes teret a visszhangok hatalmas gyűjtőjévé teszik – az azonos szövegek a különböző honlapokon úgy köszönnek vissza, hogy abban az igazi újságírásnak nyoma sincs. Nem rendelkezvén az internetre vonatkozó gazdasági modellel, a jelentősebb honlapok menedzserei 2003–2004-ben csökkentették a szakújságírók számát, akik ma már amúgy is inkább kiadói, átfogalmazói feladatokat látnak el, és cikkek után kutatnak. Az eredmény: a hírügynökségi jelentések közel 60 százaléka újraszerkesztés nélkül jelenik meg a világhálón. A kilenc legjelentősebb honlap által közzétett 1903 cikk elemzése alapján a pej megállapította, hogy „az a növekvő mennyiségű tartalom, amelyet a világhálóra feltesznek, híranyagában és technikai igényességében leginkább csak a hírügynökségek szemetesládája, másodkézből származó anyagok és a reggeli lapok szó szerint átvett cikkei”.

Mivel kevés az információkat ellenőrző újságíró, a már megszerkesztett tartalomhoz innen-onnan összeszedett híreket csapnak hozzá, ezért az internetes hírközlés nem megbízható. Annyi hamis hír kering az interneten, hogy az olvasók már egyre kevésbé bíznak meg bennük, főképpen, ha az információk nem jól ismert sajtóvállalkozástól származnak. Persze nem csak az interneten találkozhatunk kacsákkal vagy irányított újságírással. Azok a botrányok, amelyeket kapitális tévedések vagy hazugságok robbantottak ki Jayson Blair és Judith Miller (New York Times), Stephen Glass (The New Republic) vagy Jack Kelley (USA Today) esetében – hogy csak néhány példát említsünk –, azt bizonyítják, hogy még a legmértéktartóbb újságoknál is súlyosan sérülhetnek a szakmai és etikai normák. Az említett esetekben azonban az internetes oknyomozás és a meghozott szankciók szigora legalább a szakmai normák tiszteletben tartásának szándékáról tanúskodik.

Aki a világhálón szörfözik, annak tudnia kell, hogy a „kis” honlapok többsége túlnyomórészt kommentárokat, semmint tényfeltárást kínál, és alig van közük az újságírás szabályaihoz. Hol talált a Wal-Mart és Edelman nevű PR cége olyan tömegkommunikációs eszközöket, amelyek – olykor szó szerint – készen álltak arra, hogy például a cégnek a Katrina áldozatainak megsegítésében játszott szerepét reklámozzák? Hol terjedt el az az „információ”, hogy a szeptember 11-ei merényleteket a zsidók szervezték, és figyelmeztették a World Trade Centerben dolgozó hitsorsosaikat, hogy aznap ne menjenek be dolgozni? A világhálón. Annyira, hogy még Dan Gillmor, akinek We the Media (Mi, médiumok) című könyve a „civil újságírás” forradalmi lehetőségeit proklamálja, is elismeri: „A manipulátorok, a csalók és a legkülönbözőbb kaliberű tréfamesterek számára az internet égből az ölükbe pottyant médium. A világhálón található, kevéssé megbízható információk sokasága paradox módon azzal a következménnyel jár, hogy a nagy médiumok megerősödnek, legalábbis rövid távon.

Számtalanszor előfordult, hogy profi újságírók hibát követtek el, amikor interneten talált információkat használtak fel. 2005 decemberében például Julie Cart, a Los Angeles Times munkatársa azt olvasta, hogy Wyoming kormányzója, Dave Freudenthal megsértette a veszélyeztetett fajok védelméről szóló törvényt, amikor megakadályozta, hogy az állam területére visszatelepítsenek egy veszélyeztetett farkasfajt. Ennek alapján kijelentette, hogy Wyoming „jelenleg úgy gondolja, a farkas nem más, mint szövetségi kutya”, amelynek nem jár semmiféle törvényes védelem. A Los Angeles Times a címoldalon hozta a hírt anélkül, hogy utánanézett volna, s rájöjjön, áprilisi tréfáról van szó, amelyet egy internetező tett fel a világhálóra, nem is gyanítva, hogy álhíre az ország egyik legtiszteletreméltóbb újságjának címlapjára kerül. Másnap a Tribune-csoporthoz tartozó napilap helyreigazítást tett közzé, elismerve, hogy „ártottak” Wyoming kormányzója hírnevének, és több újságírót elbocsátott…

Időnként az ilyen típusú melléfogások választási kampányok idején köszönnek vissza. 2000 októberében egy televíziós vitában, ahol Hillary Clinton és Richard Lazio csapott össze a New York-i szenátori székért folytatott küzdelemben, a WCBS-tv helyi televíziós csatorna újságírója, Marcia Kramer arra kérte a két riválist, hogy válaszoljanak a következő kérdésre: „Mi az álláspontja a 602P szövetségi törvénnyel kapcsolatban?” Miután a figyelmetlen Clinton asszony azt hebegte: „Fogalmam sincs, miről van szó”, az újságíró így felelt: „Nos, elárulom önnek. Ez a törvényjavaslat, amely hamarosan a Kongresszus elé kerül, előírja, hogy a posta az elektronikus levelet küldőkkel öt centet fizettethet elküldött levelenként, miközben a posta szinte semmit sem tesz. Ezzel reméli csökkenteni évi 230 millió dolláros veszteségét, amelyet az elektronikus levelezés elterjedése okozott. Annak a magánszemélynek, aki naponta tíz e-mailt küld, ez évi 180 dollár. Arra volnék tehát kíváncsi, megszavazzák-e ezt a törvényjavaslatot.” A két jelölt ekkor egyöntetűen kijelentette, elutasítana egy ilyen tervezetet, a republikánus jelölt, Richard Lazio pedig egyenesen úgy látta, hogy az említett tervezet „példa a pénzéhes állam terjeszkedésére, amely arra törekszik, hogy mindenféle felhatalmazás nélkül megszerezze az adófizetők pénzét”.
Elképzelhető a vitázók zavara. Erre azonban a 602P törvényjavaslat esetében semmi okuk sem volt, hiszen ez a világhálón leginkább elterjedt legendák egyike. A törvényt egy (kitalált) képviselő, Tony Schnell terjesztette be, amit a Washingtonian című lap (szintén fiktív) szerkesztőségi cikke támogatott. Egy pontos (valójában hamis) címmel rendelkező (nem létező) ügyvédi iroda viszont felemelte a szavát ellene. Számtalan elektronikus levél és internetes honlap figyelmeztetett, hogy ez nem más, mint szélhámosság. A WCBS-nél azonban senki sem vette észre ezeket a figyelmeztetéseket.

A kormányzati ügynökségek szintén túlságosan hiszékenynek mutatkoznak, ami azzal a veszéllyel jár, hogy feleslegesen fújnak egészségügyi riadókat. 2004 márciusában a kaliforniai Alisa Viejo önkormányzata annyira megrémült a dihidrogén-monoxid veszélyeiről szóló jelentés elolvasása után, hogy vitát kezdtek a sztirénhabból készült poharak betiltásáról. A www.dhmo.org honlap valóban nagyon ijesztő: „A dihidrogén-monoxid (DHMO) színtelen, szagtalan, íztelen és minden évben számtalan embert gyilkol meg. Ezen halálozások legtöbbjének oka a DHMO véletlen belélegzése, de a dihidrogén-monoxid veszélyei ezzel nem érnek véget. Szilárd formájával hosszabb ideig való érintkezés súlyos szövetkárosodást okoz. Szimptómái a fokozott izzadás és vizelés, és gyakran felfúvódottsági érzés, tengeribetegség, hányás. Azoknál a személyeknél, akiknél a függőség kialakult, a DHMO-elvonás azonnali biztos halált jelent.

Több mint hárommillió ember látogatta meg ezt a honlapot, amely „A DHMO és a rák”, „A DHMO környezetkárosító hatása” és „A DHMO alkalmazása a tejiparban” témákban ad felvilágosítást. Az üzenetek nyugtalanítóak – „észlelhető szinte minden folyóvizünkben, tavainkban és az óceánokban”, „a savas esők fő alkotóeleme” –, egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy a dihidrogén-monoxid valójában H2O (vagyis víz), a szóban forgó honlap pedig egy informatikus tanár által készített, nevelési célzatú szatíra. Szerencsére Alisa Viejo városatyái belátták tévedésüket, mielőtt megszavazták volna településükön a vízhez való hozzájutás korlátozását… Azóta nagyobb körültekintéssel használják az internetet.

Mindazonáltal a városok többségében az internetes projektek valóban új teret nyitnak az olvasók előtt. New Yorkban például egy nonprofit kutatóközpont, a Citizens Union Foundation 1999 szeptemberében elindította a Gotham Gazette-et. Ez az internetes honlap „hasznos portál mindazoknak, akik a közélet és a társaságok tevékenysége iránt érdeklődnek”. Ötfős csapattal és évi 500 ezer dolláros költségvetéssel dolgozva (a pénz támogatásokból és adományokból származik) a Gotham Gazette naponta a következőket teszi közzé: a hírek kivonatát azokkal a linkekkel együtt, amelyek minden egyes információt összekapcsolnak New York megszámlálhatatlan sajtótermékével (napi-, heti- és havilapok, internetes honlapok); a közösségi, kulturális és politikai projektekről szóló riportokat; a legkülönbözőbb választott képviselők, egyetemi oktatók és újságírók által megfogalmazott álláspontokat; a városi események naptárát; könyvkritikákat; apróhirdetéseket; a városi költségvetést magyarázó rovatot; interaktív térképeket; a megoldandó városfejlesztési problémákat szimuláló videojátékokat; a metropolisszal kapcsolatos legfontosabb blogokhoz vezető linkeket stb.

A blogok egyike, a Gothamist maga is a helyi politikával foglalkozik a helyi választásoktól a tömegközlekedési dolgozók sztrájkjáig. Összefoglalja és kommentálja a sajtócikkeket. „Honlapunk csak azért működhet, mert a városban nagyon sok médium van. Lefedettségünk tőlük függ – magyarázza társalapítója, Jake Dobkin, majd pontosít. – Csápjaink mindenhová elérnek. New York minden városnegyedében vannak olvasóink; ők fontos szerepet játszanak a tartalom alakításában. Sokszor elküldik nekünk kommentárjaikat, pontosításaikat. Ha Manhattanben tűz üt ki, perceken belül feltesszük a fotókat az internetre.”

New Yorknak ezek az új médiumai kiegészítő helyi információforrással szolgálnak. Sikerük gyakran annak köszönhető, hogy magukhoz tudják csábítani azokat a hirdetőket, akik a fiatalokat szeretnék megcélozni. Az ország többi részén a lakosság, amelynek a legnagyobb szüksége lenne alternatív hírforrásokra a domináns médiumok mellett, kevésbé fogékony az ilyenfajta információra.
2005 szeptemberében Washingtonban egy órán belül két férfit meggyilkoltak, az egyiket egy előkelő északnyugati utcában, a másikat a főváros egyik délkeleti szegénynegyedében. Az első gyilkosságról a Washington Post 528 szavas cikkben számolt be, a másodikra mindössze 56 szót vesztegetett. Ez azonban még nem minden. A második esetben a lakók egyáltalán nem rendelkeztek blogokkal, internetes fórumokkal, amelyek lehetővé tették volna, hogy tüntetéseket szervezzenek, hatékonyabb városi szolgáltatásokat és nagyobb biztonságot követeljenek. Az első esetben a lakók a világhálóhoz folyamodhattak, a délkeletieknek viszont nincs kihez fordulniuk.

Minthogy az internet használatának képessége nem egyformán jellemző az egész társadalomra, az elektronikus kormányzat, a városnegyedek fórumai és a blogok – éppen kitalálóik szándékával ellentétesen – csak tovább súlyosbítják a társadalmi különbségeket, újabb előnyöket kínálnak a már amúgy is privilegizált polgároknak, és lehetővé teszik számukra, hogy részt vegyenek a demokratikus intézmények működtetésében, vagy hogy érvényesítsék jogaikat a hatóságokkal szemben.
Az internet által fölvetődő kérdések emlékeztetnek arra, amit a médiatörténészek már nemzedékek óta hangoztatnak: az új technológiák sohasem szüntetik meg a legális eszközök átgondolásának szükségességét például annak érdekében, nehogy néhány óriásvállalat hajtsa uralma alá a piacot, és elsődlegesen a leginkább előnyben részesített lakosságcsoportok felé fordulhasson.

(Le Monde - Kitekintő)