„Vak vezet világtalant”, mondjuk gyakran, amikor egy tudatlan okítaná a másikat. A saját saját meghatározása szerint[1] „gondolkodó, logikus, matematikus, fizikus, jogász és politikai közgazdász”, svéd felmenőkkel rendelkező német Eugen Karl Dühring (1833-1921) esetében a tudatlan azonban megbízható okítót talál, s a tudó is értékes „sétákat” tehet vele, néhány friss meglátással és információval gazdagodva.

Dühring egy olyan kor fia volt, amelyben szabadabban és mindenféle gondolatcenzúra elfogadása nélkül mertek a férfiak szólni. A 19. század egyik nagyszabású gondolkodója főleg közgazdasági munkássága révén ismert (egy ideig a berlini Humboldt Egyetem docense is volt, de zsidó nyomásra eltávolították), azonban a zsidókérdés kapcsán is sok mondanivalója akadt, s egyik 1881-es témába vágó műve a korabeli antiszemitizmus egyik (talán kevéssé ismert) klasszikusa. Az alábbiakban főleg ezt mutatjuk be az azóta eltelt több mint száz év, illetve napjaink példáival helyezve történelmi összefüggésbe a sok mindent vakon is jól látó filozófus igazát.

Dühring joghallgatóként kezdte tanulmányait, de húszas éveinek közepe táján látásának fokozatos romlása miatt inkább a filozófia és közgazdaságtan felé tolódott. Dühringből a Szociáldemokraták pártja majdnem professzort csinált a berlini egyetemen, de a marxizmus és a párt bírálójaként erre nem került sor. Kivívta viszont a kiemelkedő marxista Friedrich Engels kritikáját egy 1878-as Dühring-ellenes könyv formájában.[2] Dühring szerint az eredeti szocialista gondolatot térítik el „zsidó agitátorok és ármánykodók”, mint Karl Marx vagy Ferdinand Lassalle.

Dühring filozófiai elméleteinek egyike, s talán központi eleme is volt, hogy szerinte,  „Az igazságtalanság a legnagyobb gonosz a világon, s eközben a legnagyobb jó a másokkal való harmonikus együttélés: itt Dühring Ludwig Feuerbach hatását mutatja, az emberi együttérzést, szeretetet és közös tiszteletet hangsúlyozva. Elítéli az önsanyargatást az emberi természet természetes jellegének lealacsonyítása és a szelleminek az érzékitől való elválasztása miatt.”[3] Ez a világnézet visszaköszön a zsidóságot érintő ítéletében is, melynek egyik alapvető eleme a zsidók aljassága és igazságtalansága az őket befogadó népek iránt. Idővel aztán Dühring teljesen megvakult, de a művelődést és írást nem adta fel, közgazdasági témájú munkái mellett 1881-ben látott napvilágot A zsidókérdés mint faji, erkölcsi és kulturális kérdés egy világtörténelmi válasszal[4] című írása, melynek az évek folyamán több kiadása is volt. A második kiadásnak angol fordítása egy könyv formájában került a nemzetközi közönség elé 1997-ben az indiai származású Alexander Jacob fordító jóvoltából, akinek az 50 oldalas előszava önmagában egy értékes elemzése a zsidókérdésnek a dühringi szemen keresztül.






Dühring abban az időben elemezte a zsidókérdést, amikor Európa-szerte, és hazájában is korszakalkotó munkák jelentek meg e témában, például Heinrich von Treitschke (lásd itt) vagy Adolf Stoecker által, aki Dühringhez hasonlóan a zsidókérdésre mint faji kérdésre tekintett, nem (csak) a korábbiakban népszerű vallási-kulturális problémaként. Wilhelm Marr Antiszemita Ligája (Antisemitenliga) volt az első, amely kimondottan a zsidó térnyerést hivatott meggátolni ekkoriban, Ausztriában pedig a Reform Egyesület (Reformverein) hivatott ugyanezt a célt elérni, követelvén a „zsidók kirekesztését politikai, gazdasági és szociális pozíciókból”.[5] Franciaországban antiszemita hetilapok alakultak az 1880-as évek elején, egyikük, a L’antisémitique, azon csoport lapja volt, amely később egy antiszemita konferenciát is rendezett, majd pedig a La Ligue National Antisémitique ligát, ahol „a tagság a ligában az antiszemitizmus iránti elkötelezettséghez volt kötve, függetlenül a jelentkező politikai vagy vallásos irányultságától”.[6] Eközben pedig hazánkban Istóczy Győző képviselte a szókimondó, antiszemita gondolatot az Országos Antiszemita Párttal (lásd itt), a fentebb említett konferencia első drezdai rendezvényén kiemelkedő és ünnepelt vendég is volt 1882-ben.

Dühringről írt kimerítő és átfogó könyvében James Gay, a filozófus egyik 1879-es, A zsidókérdés európai eredete című előadására hivatkozva így foglalja össze ezt a vallástalan antiszemitizmust, melynek Dühring egy fontos úttörője volt:

Történelmi szemmel tekintve megállapítható, hogy ezen előadás töprengései jellemzőek voltak arra, amiként az európaiak a »zsidókérdést« látták. Évezredeken át volt ellenszenv a zsidók iránt, de ez az ellenségesség ellenük mindaddig vallási alapokon nyugodott. A keresztény szemszögből, az Krisztus gyilkosainak vallása volt, melyet megvetettek. Amint Dühring bemutatta első antiszemita előadását 1879-ben, a zsidóellenesség már nem vallásos volt. A judaizmusra sajátosságán keresztül már úgy volt tekintve mint Európa modern népeire való veszedelem, »nemzet a nemzeten belül«. Dühring számára a zsidókérdés »az emberiség és a nemzetek kérdése egy liberális szemszögön keresztül« lett. Becsmérli a zsidókat, amiért véleménye szerint azok embertelenül önzőek. A szociálpolitikai közgazdaság rendszerének ezen ethoszát szem előtt tartva így ír: »A legfőbb cél a nemzetek szellemének (Völkergeist) felszabadítása a durva önzés alól, a nemzetek egy jobb karakterének igénylése, és egy jobb emberiség alapvető emberi jogokkal«. Az ateista Dühring számára, ahogy a baloldali 1848-as forradalmár Wilhelm Marr számára is, a vallás maga nem szolgáltat magyarázatot erre a jelenségre; a baj a zsidó nép alapvető jellege, melyet elítél humanitárius alapokon.[7]


Dühring hagyatéka tehát a korabeli antiszemiták között jelentős, egyúttal a későbbi német nemzetiszocializmus korai hírnökeként is tekinthetünk rá. Szocialista lévén eleinte hitt abban, hogy a szocializmus maga képes lenne a zsidók kizsákmányoló természetének gátat szabni, s a szocializmus arra kényszerítené a zsidókat, hogy dolgozzanak és ne élősködjenek másokon. Ez az idealista és talán naiv hit később lecserélődött arra a meggyőződésre, hogy a zsidóságot „megjavítani” lehetetlen. Ezt követően, s jelenleg elemzett írásában is, a zsidóságtól való megszabadulást, elkülönülést, azok korlátozását és kirekesztését szorgalmazta. Mire írása megélte a legutolsó kiadását 1901-ben, véleménye szerint a zsidókérdést csak úgy lehet sikeresen kezelni, ha az egyfajta terrorisztikus, erőteljes formában történik, mert mindenféle rendszer elégtelen erre, ami nem szándékosan törekszik a zsidóság kirekesztésére olyan szinten, hogy az a zsidók Európában való jelenlétét lehetetlenné tegye. Ez a felismerés abban a korban született, a századfordulón, amikor a zsidók fokozatosan radikalizálódtak a marxista-bolsevista berkeken belül (akárcsak az értelmiségi és szexuális felforgatás terén, lásd: Freud és Hirschfeld), mely egyúttal a zsidóellenesség radikalizálódásával is járt, s emelt hatalomba 1933-ban egy nyíltan zsidóellenes politikai erőt, amely tulajdonképpen a dühringi elképzelés szerint igyekezett kiiktatni a zsidó hatást a német élet minden területéről.

A mű fordítója, Jacob helyesen jegyzi meg:

Visszatekintve tehát úgy kell megítéljük, hogy a náci mozgalom semmiképp nem egy aberráció volt, hanem egy olyan valami, amit világosan megjósoltak előre egy filozófiai értelmezésen keresztül. Hitler rezsimjének történelmi elemzései, melyek értetlenkednek annak a zsidók és a zsidó bolsevizmus elleni szélsőséges lépései kapcsán, és gyorsan félresöprik azokat mint egy egyén komplex, szörnyű pszichológiai terméke, egyértelműen elégtelenek egy olyan politikai mozgalom ideológiai lendületét illető tudatlanságuk miatt, mint amilyen a náci is volt. Peter Pulzer felvetése, miszerint Hitler egyszerűen az »antiszemitizmus politikai hasznosságára« hagyatkozott, úgy tűnik, nem érti, hogy az antiszemitizmus eredendően, és egész karrierjén keresztül, a [20.] század kezdetén nem egyszerűen egy eszköz volt a német politikában (talán kivéve Bismarckot), hanem maga a cél.[8]


A zsidóság faji tömbnek való tekintése egy fontos fordulópont volt az értelmiségi zsidóellenes ellenállásban, annak a felismerése, hogy a zsidó rendelkezik bizonyos (egyénektől függő mértékű, de a csoportra alapvetően jellemző) személyiségjegyekkel és adottságokkal, melyek nem csak összeegyeztethetetlenek a gazdanép karakterével, de eleve károsak is. Ezt a szemléletet aztán a zsidók körében is jelentős szekularizációt hozó 20. század teljes mértékben be is igazolta: a mindenféle vallástalan (vagy akár a mindenféle vallást ellenző) zsidókban is utat tört magának ez a korábbi évszázadokban vallásilag terelt faji karakter (sőt, még rosszabb formában): a kiválasztottság érzése, a gőg és beképzeltség, mellyel mindenféle társadalmi változásokat igyekeztek kieszközölni, ha azon változások csoportérdekeiknek kedvező volt, nem törődve azzal, hogy egy ilyen felforgatás és átformálás milyen értékeket, vagy hosszú távon kultúrákat pusztít el, aláz meg. Dühring így vélekedett minderről:

Egy zsidókérdés létezni fog akkor is, ha minden zsidó hátat fordít a vallásának és áttér valamelyik uralkodó egyházhoz körülöttünk, vagy ha minden vallás elpusztul. Valóban, úgy vélem, hogy ilyen esetekben a zsidók és köztünk lévő ellentét éreztetné magát mint egy továbbra is égető szükséglet, mint amennyire most is az. Mindig is a megkeresztelkedett zsidók voltak azok, akik a legszélesebben tudtak behatolni a közösség politikai életébe és átfurakodni gond nélkül a társadalom minden csatornáján. Biztosítottak maguknak egy útlevelet és törzsüket előretolták oda, ahova a vallásos zsidók nem tudták őket követni. Még a törvényhozásunkban is, de főképp a közigazgatásban, még mindig sok ajtó nem áll nyitva a vallásos zsidók előtt, amelyeken keresztül az egyszerű fajzsidó, aki eladta vallását, be tud lépni. [...]

Visszatérek tehát felvetésemre, miszerint nincs más, csak egyszerű fajzsidó, nem vallásos zsidó, és mindebből, amit a tények nekünk taníthatnak ezidáig, amiképpen a kérdés természetéből adódóan is, azt a következtetést vonom le, hogy ha semmi más nem lenne, csak fajzsidó, és semmilyen vallásos zsidó, akkor a faji alapjaink mozaikja, ennek a kis népségnek a darabjaival, mely egykor létezett, csak egy még égetőbb zsidókérdést jelentene. A modern kulturált társadalmaink mozaikjának lambériája, vagy másként szólva, a fajzsidóság szétszóródása a nemzeti életterünk hajlataiban és csigolyáiban, miként az minél teljesebbé válik, kellőképp egy visszacsapódáshoz vezet. Egy közeli kapcsolat lehetetlen annak a felismerésnek a kitisztulása nélkül, hogy mennyire összeférhetetlen legjobb ösztöneinkkel a zsidó fajta karaktervonásainak beleoltása saját állapotunkba.[9]


A napokban közölte az amerikai Sun Sentinel Bruce Warshal rabbi cikkét (többnyire csak Európán kívüli IP-címekről érhető el), amelyben az antiszemitizmus okáról töpreng. Sok zsidó társával ellentétben nem egyfajta primitívséget vagy tudatlanságot tart a zsidóellenesség okának, hanem, helyesen, a zsidók társadalomformáló szerepét. Tehát a viselkedésüket, de ezt így ne várjuk, hogy ki is mondja, ahogy a társadalomformálásban játszott szerepüket is pozitívan értékeli, ezzel tulajdonképpen az antiszemitát egy vesztes berendezkedés csökönyös visszasírójaként állítja be, akiknél a felsőbbrendű zsidó értékítélet jobban tudja, hogy az ő társadalmuknak mi is  a jó. Bár a szerző ez esetben vallásos, a zsidókra mint csoportra hivatkozik (akik többnyire szekulárisak voltak), amely kivívta ezen romboló társadalomátformálást, a dühringi zsidóellenesség faji jellegének helyességét támasztva alá:

Máshogy mondva, mi, zsidók túl sokat gondolkodunk és ötleteket kölcsönzünk Európától. És ezen elvek elpusztítják a berendezkedést, vagy legalábbis a fehér amerikaiak kívánt berendezkedését a feketék, más kisebbségek és külföldi felszólalók nélkül. Más szóval, bajkeverők vagyunk. Beismerem bűnösségem. [...]

De be kell látnunk, hogy bármilyen tulajdonságokkal is rendelkezzünk, bajkeverők vagyunk, bűnösek abban, hogy meg akarjuk változtatni a társadalmat – jobbra.


Majd a feminizmust, feketék és kisebbségek faltörő kosként való használatát, a pszichológiai, a tradicionális erkölcsiség freudi felforgatását hozza fel mint pozitív példát arra, miként tették „jobbá” a társadalmat. De mindezzel a (többségi) gazdanép számára tették-e azt jobbá, vagy maguk számára formálták azt kóserré?

Ez válaszra talál, amikor azt írja, hogy biztonságban érzi magát egy atomizált gazdanép társadalmában, ahol több más egymással ellenséges csoport mögött rejtőzködhetnek a zsidók, nem vonva magukra túl sok figyelmet és a gazdanép egyöntetű ellenszenvét:

 

Amint azt írtam korábbi cikkeimben, az amerikaiak 10 százaléka utál mindenki mást. Egy példa gyanánt, az amerikaiak kb. 10 százaléka utálja a katolikusokat, mind a 70 milliót. A lényeg, hogy nem vagyunk egy kiszemelt kisebbség. Emiatt biztonságban érzem magam. Amerika egy tényleg egyedi ország.


A rabbi által felvázolt helyzet nem új: jómagam is bemutattam már ezt a hozzáállást, melynek egyik legjobb példája Bryan Caplan, a nyílt határokért agitáló közgazdász professzor, aki szerint szintén azért jó a kevert, atomizált, etnikai és kulturális egységétől elszakadt társadalom, mert ha minden csoport egy kisebbség, többség nélkül, egyik csoportnak sincs hatalma bántani a másikat. (Lásd bővebben itt.) Ez persze valószerűtlen, az összekevert csoportok alapvetően elkülönülnek és ellenségeskedni fognak, de abban igaza van, ahogy Warshal rabbinak is, hogy az elitet képező zsidóként hasznos, ha sok más alacsonyabb rendű csoport civakodik egy legyengített fehér gazdanéppel, s így az nem képes megszervezni magát, hogy a zsidókat „kiszemelje” és elég erőteljesen megregulázza. Dühring már akkor felismerte ezt a zsidó viselkedést és így írta le azt: „A zsidók ezernyi éven át, minden vagyonuk ellenére, amit összehordtak, politikailag otthon nélkül, más népek között éltek. Egy bomlasztó elemmé váltak, mely belefurakodik más népekbe és kizsákmányolja azok politikai berendezkedését a kiválasztott érdekek mentén.”[10]



Dühring könyvének második kiadása


Dühring mindazonáltal annak kapcsán, hogy nem lett a zsidókérdés még idejében kezelve, üzen a múltból a Warshal- és Caplan-féléknek, akik oly nagy előszeretettel igyekeznek leszámolni a hagyományos és eredeti („maradi”, „ócska”) társadalmi berendezkedéssel, kultúrával, erkölcsiséggel: „Mindazonáltal mi most a középkor első hibájának eredményét szenvedjük, ahogy az alakult. A zsidók egy örökség részei, mely a középkori elvek mentén jött a modern korba. Ha most a zsidók maguk középkori relikviákról beszélnek, melyeket szeretnék kiiktatni, emlékeztetni kell őket, hogy ők maguk is ilyen középkori relikviák.”[11]

Dühring mérsékelten támogatta az akkoriban bontakozó női emancipációs törekvéseket. Véleménye szerint az segíthet abban, hogy a nők ne érezzék szükségességét a tehetős zsidó férfiakkal való keveredésnek, amit jelentős bajnak tartott. Hangsúlyozta azonban, hogy ezen törekvéseknek nem szabad a természetes rendet meghágniuk, eltörölve a nők és férfiak közötti természetes határvonalakat: „Így a nők felszabadításának nem elve, hogy alapvetően nőies karaktervonásokat férfiassá tegyen, vagy a nemek szokásait összegyúrja, ugyanolyanná tegye.”[12] Dühring idealistaként arra számított, hogy a női emancipáció szellemileg érettebbé teszi majd a nőket, akiknek ezáltal csak jobban felszínre kerül természetes nőiségük. Azóta már tudjuk, hogy kb. 100 évvel idézett írása után, az 1960-as évekre a feminizmus második és aztán harmadik, addigra már teljesen elzsidósodott mozgalma nemhogy szellemi érettséget nem hozott a nőknek, de inkább taszította őket a felszínen szépen csillogó („önállóság”, „önrendelkezés” stb.), de valójában káros degeneráltságba, amelynek eredményét napjainkban is láthatjuk: pornográfia, szexuális hűtlenség és hedonizmus, családtalanság, gyermektelenség, abortusz stb. Ennek ellenére évekkel későbbi zsidókérdéssel foglalkozó könyvében már felmerül benne annak a veszélye, hogy esetleg zsidó meder mentén halad majd a női ún. szabadság:

 

Az előbbiek fényében nem lehet meglepő, hogy nem csupán minden közösség és minden párt, de alapvetően minden ügy romlásnak indul, amelyben a zsidó felülreprezentáltságot, avagy domináns szerepet szerez. Egy másik szociális példaként, a nők számára való jobb oktatás és független lét német földön eléggé láthatóan főképp zsidó nők kezébe hullott, és ezen keresztül eltéríttetett eredeti nemesebb céljaitól. A női jogok kérdése, vagy jobban megfogalmazva, a női nem teljes szociális kérdése, átalakíttatott a zsidók által egy üzleti agitáció legalantasabbjává, és ezidáig, érthetően, elveszített minden nemesebb szellemi tulajdonságot. Az otromba üzletiesség, amivel a zsidó elem itt is, mint mindenhol, saját magát tolja előre a jól ismert ravaszsággal, a nők jelentős részét elijesztette, de működött azok között is, akik jobb adottságokkal léptek bele ebbe az aktivitásba, részben korrumpálva, részben elbátortalanítva. Tulajdonképpen, a legnagyobb hanyatlás lenne, ha a lelkiismeret és szégyen ezen teljes hiánya, mely már most is felszínre tör oly felháborítóan és irritálóan zsidó ravaszságként a szokásos társadalmi kapcsolatokban, valójában gyümölcsözne a német nők világában.[13]


Dühring a legrosszabb rémálmaiban se láthatta, ami egy évszázaddal később már valóság lett: degeneráltság, alpáriság, tiszteletlenség, önzés, perverzitás mint ezen „zsidó ravaszság” megnyilvánulása nem csak a „társadalmi kapcsolatok”, de a nők világában is. Az akkor még csak egy szörnyű jövőként félt, de Dühring elméletei alapján általa logikusan levezetve megjósolt zsidók általi romlása annak, amit eredetileg nemesnek ítélt. Ide köthető alábbi gondolatmenete is:

A zsidók az emberi jogok és egyenlőség kapcsán alantas képmutatással viselkedtek. A szabadság és egyenlőség csupán maszkként lett alkalmazva általuk. Egy másik faji csoport sem alkalmas a mindennemű egyenlőség teljes ellentétére annyira, mint a zsidók, akik a kezdetektől fogva saját magukat mutatták be az emberiség legistenszerűbb arisztokráciájaként. Az egész messianizmusuk egy megtestesült istenszerű öncélúság, mely a földet venné birtokába és minden népet alávetne. [...] A fajtájuk volt, évezredeken át, a kiválasztottság megtestesült öncélúsága és csak úgy tudott élni, hogy folytonos bosszúság volt más népek számára. Az egyiptomiak voltak az első áldozatai ennek a bosszúságnak és kórnak. A zsidók így tehát, tapasztalatból, zsidókérdést hoztak létre évezredeken keresztül mindenhol, ahol felbukkantak.[14]




Kölni zsidók középkori elégetésének fametszete (Michael Wolgemut, 1493)


Írásának harmadik fejezetében a művészetekben és kultúrában jelen lévő legkiemelkedőbb zsidókat elemzi, s utal valóban kiemelkedő európai nagyokra, mint Wagner vagy Voltaire, akik maguk is komolyan bírálták a zsidókat és azok kulturális alkotásait. Gondolatmenetében kitér olyanokra, mint Ludwig Börne, Heinrich Heine, Gotthold Ephraim Lessing, Baruch Spinoza, és már a 19. században arra mutat rá, ami a 20. században végképp meghatározó lett: a (többnyire zsidó) média és sajtó, akadémia tudatosan helyez bizonyos törzsbelieket piedesztálra, ezzel is növelve ezek (látszólagos) presztízsét:

 

Az előző sietős feldolgozás mindenesetre azon a tényen alapszik itt, hogy a Lessing-féle zsidók általi túlértékelés előttünk, a szégyentelen zsidó reklámozás legnépszerűbbje, ahogy Lessingé is. Börnével és Heinével együtt, így kialakítva egy irodalmi hírnevet, melyet röviden egy zsidó csoportnak nevezhetünk és az elválasztandó a valóban kreatív és igazán eredeti nagyoktól, mint Voltaire, Rousseau, Börger, Byron, és egy bizonyos fokig Goethe, Schiller és Shelley. Ha a zsidóknak nem lenne a napi sajtó a kezében, nem lett volna az lehetséges, hogy meghamisítsák az igazságot oly sok könnyel az emberek szeme előtt, hogy eltüntessék a természetes ítéletet és mindenhová egy öncélú zsidó véleményt helyezzenek annak helyére. Ahol mindez megtehető korlátok nélkül ilyen módon, az embereknek szerencsétlensége az lenne, hogy sírt keressenek elméik számára a zsidó felszínességben és közönségességben, majd végül a koszos zsidó hamisságban.[15]


A zsidók (tudatosan vagy ösztönösen, vagy mert természetes ízlésüket kielégítik fajtársaik bizony sokszor silány alkotásai) valóban jellemzően zsidókat emelnek ki a megérdemelt középszerűség ismeretlenségéből. (Erről lásd például a modern művészetek esetét.) Dühring véleménye a sajtóról szintén nem túl hízelgő: „Mindenki megfigyelheti ezt. Számomra újságot olvasni undorítóvá vált még ebben a vonatkozásban is; mert aki az újságok beszámolóit olvassa a sajtó belső mozgatórugóinak és a torzítások állapotának ismeretével, az igazság elzsidósításától undorral kell elforduljon.”[16] Majd rámutat, hogy a sajtót nem csak saját kiválóságuk felnagyítására, de kritikus hangok elnémítására is használják:

 

Ahogy korábban, bármikor, ha kritikus szó hangzott a zsidók faji karaterét illetően, az egész sajtó kórusa az irodalmi kísérettel együtt egyesült abban, hogy a zsidó lét ezen megszentségtelenítését el kell hallgattatni, és hogy mindenki, aki a zsidókat kritizálja, egy új Hámánként kezeltessék. Még azok a zsidók is, akik mindig készen állnak a vallási előítélet és maradiság hamis vádjával előállni, ha valaki nem helyesli a legravaszabb hamisságaikat a fajtájuk előnyeivel kapcsolatban – még azok a zsidók is, akik középkori üldöztetésről panaszkodnak – megülik ünnepeiket, melyekben még mindig kiváltképp dicsőítik ősi gyilkos orgiáikat, melyeket más népek ölében követtek el! Ez a Hámán nem más, mint más népek azon jogának a megtestesülése, mely a zsidó vélekedés és más népek kizsákmányolása ellen irányul.[17]


A történelmi zsidóellenes írások és beszédek tanulmányozásakor az az egyik visszatérő elem, amibe botlunk, hogy a zsidó örök. Úgy értvén, hogy a zsidó képtelen alapvető vonásainak megváltoztatására. Bár rugalmas stratégák, képesek egészen eltérő áramlatokat is meglovagolni és azokat átformálni kóserré, inkább másokat (mozgalmakat, ideológiákat stb.) formálnak zsidóssá, semmint maguk mint zsidók igazodnának a másikhoz (lásd konzervativizmus, melyből csináltak neokonzervativizmust, a kereszténység, melyből csináltak televíziós cionista evangelizmust stb.). A sok közül az egyik ilyen jellemvonás a gazdanép bűnbánatára, szégyenérzetére való hatni akarás, a saját mártír- vagy áldozatszerepben való bemutatása (amikor éppen nem a fenségességük ecsetelése a hasznos). Erről így ír Dühring:

A kifogás, amit emlegetnek, hogy ők maguk is voltak elpusztítással fenyegetve. De ugyanezt mondják a középkori üldöztetések kapcsán is, és amennyire ezekből a demagóg zsidóellenes propagandákból azt a jogot formálják, hogy saját demagóg zsidó propagandát harsogjanak, úgy a zsidók sose lesznek híján az üldöztetés ürügyének, amennyiben az módjukban áll. Már most is, a hőzöngésüket elutasító kritika is demagóg zsidóellenes propagandának minősíttetik általuk. Mindazonáltal, az intrikák és sérelmek, melyeket ők gyakorolják a sajtójukkal minden független ellen, amely a zsidó ravaszsággal ellentétben nem áldozza be magát – a csendes összesúgások, melyekkel a jobb faji elmék és képviselőik ellen fordulnak – az mind nem lenne demagóg propaganda, miközben, ugyanakkor, ez egy közös erőfeszítése a vallásos zsidók hálózatának.[18]


Egy másik visszatérő zsidó vonás, a fentihez hasonlóan, a „tolerancia” és egyéb, a békeszerető emberekre hatni akaró álarcszavak, melyeknek alantas használatáról Dühring így ír:

A »tolerancia« szó mindig ott csüng a modern zsidók ajkain, amikor magukról beszélnek, és teljes akadálytalanságot követelnek saját fajtájuknak és stílusuknak. A tolerancia mindazonáltal az, ami nem mást, csakis kizárólag a zsidót elégíti ki. Vallásuk a legkirekesztőbbje és legintoleránsabbja mindnek; mert az tulajdonképpen nem enged semmit sem érvényesülni, csakis a csupasz zsidó önzést és annak céljait.[19]

A zsidók látványosan, mindenkor, a legintoleránsabb faji törzs voltak a földön és azok ma is, még akkor is, ha magukat folyton tisztára mosva annak az ellentettjével takarják be. Ők azok nem csak vallásukban, de minden környezetben. Amikor toleranciáról beszélnek, tulajdonképpen csak magukat kívánják tolerálva látni, saját szégyentelenségükkel együtt. Egy ilyen tolerancia ugyanakkor tulajdonképen saját mesterkedésüket jelenti, és ehhez tartozik ismét mindenki más elnyomása és a velük való ellenségesség. Mert annak, aki ismeri a zsidó fajtát és annak történelmét közelebbről, nehezen lehet annál nagyobb ellentmondás, mint egy zsidó, akinek az univerzális tolerancia van az ajkán. A tolerancia, amelyet ő követel, végül is nem más, mint a zsidó fajta intoleranciájának szabadsága. Amely iránt nem szabad, hogy tolerancia legyen – már Rousseau is így vélte -, mert az intolerancia.[20]







Dühring a megoldást a kirekesztésben, elnyomásban találta, de nem csak helyi szinten, hanem tulajdonképpen világszerte:

 

Aki megérti logikusan, nem csupán elméletben, de gyakorlatban is, nem lesz hiányában a következtetésnek, melyet az eddigi elhatározásokból lehet kiszűrni. A zsidók szociális megjelenésének ténye a legutóbbi időszakban minden területen megmutatkozott. Hasonlóan világos a zsidó természet örökletes alkalmatlanságának rossz alapja, melyet leírtak a legrégibb vallásos iratoktól a legfrissebb tudományig, művészetben és politikában. A szociális beilleszthetetlenség, vagy röviden, a zsidók szocializálatlansága a fő hatás, amelyet a zsidókérdés elsődleges szociális és politikai megoldására kell szánni. A megoldásnak nemzetközinek kell lennie; nem lehet egyetlen kulturált népre korlátozni. Az az ellenségesség, amelyet a zsidók kimutattak az ősi időktől az emberiség iránt szintén nemzetközi jelleggel bír. Egy konkrét nép elkezdheti azt a folyamatot, ami visszaszorítja a zsidókat saját korlátaik közé, visszaállítva ismét azt az egyensúlyt, melyet ők megzavartak, majd megteheti a további lépéseket a tőlük való felszabadulásra. Ilyen nemzeti korlátozásoknak azonban minden fontos kulturált nép körében meg kell történniük, ha a teljes siker a cél. A zsidók részéről valójában nem csupán minden nép nemzetsége, de az egész emberiség veszélyeztetve van. Ezt érzi és ismeri a németség, de Franciaország felvilágosult emberei is meglátták ezt az előző évszázadban.[21]


Mint fentebb is világos volt már, Dühring meglátása szerint nem várható el a zsidóktól az, hogy egy ideálisabb rendszerben megregulázzák magukat, melyet az azóta eltelt majdnem másfél évszázad megint csak igazolt: még egy saját (jellemzően vérengzős, igazságtalanul megalkotott) állam se segített azon, hogy a zsidók visszafogják magukat, megbecsüljék a saját országot és végre békén hagyják a többi népet. Ezzel szemben a dühringi időszakhoz képest még arcátlanabbul és még nagyobb befolyással igyekeznek átformálni, felforgatni a diaszpóra gazdanépeit – mindezt úgy, hogy már van egy saját „zsidó államuk”, amely ráadásul vérségi alapon automatikusan állampolgárságot osztogat, csak kérnie kell a zsidónak. De nem: nekik minden kell. Így vélekedett e témáról a sokat látó vak német:

De miként akarhatja valaki, alapvetően, a független zsidóságot? Semmikép sem úgy, hogy a modern népektől várja el azt a feladatot, hogy a zsidó sors világtörténelmi aggályait magán hordja! Az ember azt akarja, hogy a zsidók tőle távol legyenek és nem tudja, hova is mehetnének – ez az alapvető helyzet. De az ember rosszul közelíti meg ezt, ha úgy szeretné segíteni a zsidókat, évszázados csődszerű helyzetükben, hogy egy új létesítménybe helyezi őket. Ez azt jelentené, hogy visszakényszerítjük a világtörténelmet több évszázaddal és hagyjuk, hogy minden ugyanúgy alakuljon előröl.[22]

A megoldás ezért politikai, tudományos és szociális kell hogy legyen. Még a vallásnál erőteljesebb elv sem változtatna pozitívan a zsidó fajtán jelentősen mint értelmi erő. Ellenkezőleg, a zsidók elfogadása káros lenne a legértelmesebb közösségek számára. Emiatt semmiféle zsidókat jobbító irányvonalban nem gondolkodhatunk, hanem kezelnünk kell azt szociálisan és politikailag mint valami alapvetően javíthatatlant. Akik nem akarják feladni a jobbítás elvét, megpróbálkozhatnak azzal, hogy hagyják a zsidót jobbítani önmagát. Az egyáltalán nem fog így tenni. Minden nyugtalanságuk fájdalmasságának ellenére, azzal egy időben, túlságosan nagyon is megszállottjai saját nagy önámításuknak ahhoz, hogy ne akarnának saját természetükből hasznot húzni az idők végezetéig. Megmaradnak saját teljességükben egyetlen örök zsidó, amely megmarad minden nemesebb és értékesebb dolog megvetője természetesen megörökölt adottságából következvén. Emiatt ellenük csakis egyféle irányelv létezik, nevezetesen a külső korlátozás, fogság, kirekesztés.[23]

A módszeres korlátozás intézkedéseinek végső sikere a zsidó természet a társadalmon belüli számának csökkentése, a vagyonuk és alapvetően a társadalomban és államban való részvételüké is. Oly sok jobb nemzetség kellett, hogy megismerje ezt a sorsot, és a rosszul megalapozott zsidó törzs nem térhet ki ez elől.[24]


Dühring szerint azonban az ilyetén korlátozás csupán a kezdet. A zsidókat meg kell fosztani mindennemű joggyakorlástól, politikai befolyástól, legyen az akár csak szavazati jog, mert a zsidók „megváltoztathatatlan karaktervonásai összeegyeztethetetlenek a hűség és bizalom, a jó erkölcs és igazság” fogalmaival.[25] Ezt a véleményét is igazolta a viharos európai történelem 20. százada, amikor is a zsidók a befogadó nemzetek nyakának estek a bolsevizmus késével, bizonyítván, mennyire is megbízhatók, és hogy mennyit jelent nekik a jó erkölcs – de a kommunizmust (melyben a zsidók hatalma folyamatosan csökkent) követő ún. demokratikus rendszerben is láthatóan megtesznek mindent a (hagyományos) „berendezkedés elpusztításra”, hogy visszautaljunk Warshal rabbi szavaira, Marxtól Freudon és Hirschfelden át Steinemig és Marcuse-ig. Vagy hazánk megtiport múltjából: Kuntól és Bédy-Schwimmertől Rákosin és Gerőn keresztül Hornig és Eörsiig. A dühringi cél a zsidóktól való teljes megszabadulás.

Dühring haláláig egyenes gerinccel élt, nem tagadta meg korábbi nézeteit. Elvhűségét jól mutatja, hogy bár élete során akadtak zsidók, akikkel jó kapcsolatot ápolt, egy erkölcsi alapú távolságtartás mégis fontos volt számára. Például James Gay Dühringről szóló könyvében említi azt az esetet,[26] amikor egy értelmiségi zsidó támogatója, Benedict Friedländer, aki cikkek és könyvek keretében dicsérte is Dühringet, sőt, állítólag fiát is róla nevezte el, 1908-ben bekövetkezett halálakor Dühringre hagyott 10 ezer márkát, ami nagy összeg volt akkoriban, de ezt Dühring visszautasította, mert Friedländer zsidó volt, és számára a zsidó pénz elfogadása „egy elfogadhatatlan önellentmondás” lett volna.[27]

 

Majd Gay így összegzi az idejében neves, de mára eléggé elfeledett gondolkodó elképzeléseit: „Dühring társadalomra és kapitalizmusra szabott modellje úgy jellemezhető, mint a mai társadalom teljes ellentéte: víziója akár egyfajta »jobbra tolódó szocializmus«-ként is tekinthető, vagy mint egy társadalom, amelyet etnikailag homogén közösségek tesznek ki, melyekre kevés, vagy semmilyen kormányzati beavatkozás nem szükséges hierarchikus szerkezetük miatt, mely a tagjaik képességein és eredményein alapszik.”[28]
 
A közgazdász-filozófus valószínűleg panasszal élt volna a nemzetiszocialista, de főleg a jelenlegi ún. liberális demokrácia rendszere kapcsán is, abban viszont sokakkal egyetértett már akkor is, és azóta mindez csak hatványozottabban égető és egyértelmű, hogy a zsidóság összeférhetetlen akármilyen rendszerben, s egy olyan rendszer lehet csak megoldás, amely nyíltan meg akar szabadulni tőlük, mindenféle jelenlétüket, behatásukat kiiktatva. A sikeres és több kiadást megélt (fentiekben bemutatott) írása óta az idő, mint az a régebbi korok zsidóellenes gondolkodói kapcsán általában lenni szokott, igazolta nézeteit. Dühring még megélte a marxizmus-bolsevizmus borzalmas diadalát az 1910-es években, s évtizedekkel korábban papírra vetett, zsidókkal kapcsolatos nézeteinek helyességéről keserűen megbizonyosodva halt meg pár évvel később.

Azt feltételezni, vagy abban hinni, hogy a zsidókérdés majd csak úgy eltűnik idővel, esetleg valamilyen szerény, a demokratikus rendszeren belül kieszközölt intézkedés ennek véget tud vetni, vagy – hogy Dühring megjegyzésére utaljunk vissza – eleve lehetséges a káros zsidó hatástól megszabadulni úgy, hogy egyetlen ország megszabadul attól (lásd a Harmadik Birodalom példáját, mely megszabadult a zsidó hatástól, a nemzetközi zsidó mégis sikeresen megbuktatta azt, kiszolgálóikkal karöltve), sajnos túlságosan is naiv. Évezredek állnak mögöttünk, melyek újra és újra azt igazolják, hogy (legalábbis Dühring szerint) csak a teljes, nemzetközi kirekesztés és visszaszorítás lehet megoldás.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

Lábjegyzetek:
  
1. Eugen Dühring: Sache, Leben und Feinde (1882)
2. Friedrich Engels: Herrn Eugen Dührings Umwälzung der Wissenschaft (1878)
3. Edward Craig: Routledge Encyclopedia of Philosophy: Descartes to Gender and Science (1998), 148.o.
4. Eugen Dühring: Die Judenfrage als Racen-, Sitten- und Culturfrage. Mit einer weltgeschichtlichen Antwort. (1881)
5. Jacob Katz: From Prejudice to Destruction: Anti-Semitism, 1700-1933 (1980), 285. o.
6. I. m., 297. o.
7. James Gay: The Blind Prometheus of German Social Sceince (2012), 239-240. o.
8. Alexander Jacob: Dühring on the Jews (1997), 41-42. o.
9. I. m., 57-58. o.
10. I. m., 125-126. o.
11. I. m., 153. o.
12. Eugen Dühring: Der Werth des Lebens (1865), 7. kiadás, 352-353. o.
13. Alexander Jacob: Dühring on the Jews (1997), 134. o.
14. I. m., 154. o.
15. I. m., 120-121. o.
16. I. m., 135. o.
17. I. m., 84-85. o.
18. I. m., 85. o.
19. I. m., 87. o.
20. I. m., 88. o.
21. I. m., 141. o.
22. I. m., 155. o.
23. I. m., 158. o.
24. I. m., 161. o.
25. I. m., 167. o.
26. James Gay: The Blind Prometheus of German Social Sceince (2012), 258. o.
27. Eugen Dühring: Personalist und Emancipator (1908), 218. o.
28. James Gay: The Blind Prometheus of German Social Sceince (2012), 272. o.