[Sík] szerette volna megtudni, hogy ez az elutasítás csak a már létező előítéletekre vonatkozik-e. Így hát 2006-ban, egy 1946-os tanulmány alapján, melyet az amerikai pszichológus Eugene Heartley készített (Hartley eredeti neve egyébként Horowitz volt, 30 évesen érezte fontosnak megváltoztatni nevét – Cs.Sz.), hozzáadott a kérdőívhez egy kitalált etnikai csoportot, a pirézt, a pirézeket. A legtöbb magyar elutasította őket is. Később a kitalált pirézek elutasítását egyesek arra használták, hogy gúnyt űzzenek a magyar intoleranciából. Sík említett valakit, aki létrehozta a piréz himnuszt és zászlót. Egy Ukrajnában élő magyar író az »első piréz«-ként kezdett blogolni. »Piréznek lenni annyit jelent, hogy belenevetsz a xenofóbok és rasszisták arcába«, mondja Balla D. Károly, az első piréz, Skype-on keresztül, idézve azt, amit ő »Piréz kiáltványnak« nevez. Emlékezteti olvasóit, hogy a magyarok maguk is voltak befogadott menekültek. Kisebbségként élnek más nemzetekben. »Bárki, aki gyűlöletet szít az idegenek ellen, az a saját nemzete ellen is gyűlöletet szít«, figyelmezteti őket. De beismeri, hogy olvasótábora apró. Sík szerint nem meglepő, hogy a magyarok még egy kitalált közösséget is elutasítanak. »A magyar fajta idegengyűlölet, mondjuk úgy, klasszikus: ’ők mások, nem ismerjük őket, így hát gyűlöljük őket’. Ez a bennünk lakó szörnyeteg.«

Az NPR jelentős zsidó befolyás alatt áll


Természetesen az idegen elutasítása a sajátunk védelmében akkor is helytálló, ha azt az idegent nem ismerjük. Ez egy meglehetősen gyenge kísérlet a magyarok nevetségessé tételére. Nem kell tudnunk, kik azok a „pirézek” ahhoz, hogy tudjuk: Magyarország a magyarok (már így is szétszabdalt) hazája, s nincs szükségünk más csoportokra ezen a földön. Ahogy nem kell ismerjük, ki az a Józsi ahhoz, hogy tudjuk, nem akarjuk, hogy az otthonunkban éljen, egyszerűen azért, mert nem tagja a családunknak – főleg ha ez a „Józsi” inkább egy „Gerzson”. Se nem kötelességünk, se nem sorsunk az egész világ olvasztótégelyének lenni. Magyarként a kötelességünk a magyar jövő biztosítása, nem az idegen csoportoknak való otthonteremtés, legyenek azok ismeretlen idegenek, vagy nagyon is jól ismertek, mint a másokat vallásuk parancsolata alapján leigázni akaró muszlimok, akikkel már volt nekünk elég bajunk.

Talmudi logika, miszerint az idegenek beáramlásának ellenzése nem csak „gyűlölet”, de egyben az éppen védelmezni kívánt saját népünk „gyűlölete” is, csak mert ’56-ban európai magyarokat fogadott be több európai, fehér ország. Mielőtt továbbmennénk, érdemes azt megemlíteni, hogy a „xenofóbia” (értsd: nemzeti és/vagy faji önvédelem, értékóvás) nem jelent logikusan „gyűlöletet”. Bár nem áll szándékomban azt sugallni, hogy személy szerint (és a nacionalista körökben eleve) nincs megalapozott ellenszenv ezen tömegesen beáramló fajidegen csoportokkal szemben, de például annak ellenére, hogy én tisztelettel tekintek egyes távol-keleti népekre, nem támogatnám az ők Európába és Magyarországra való bevándorlását sem, azon nemes oknál fogva, hogy ez itt a magyarok hazája, se előemberek, se civilizáltabb népek nem tartoznak ide, ha nem az övék e haza – főleg, hogy már így is egymilliónyi idegen cigány él itt. Akadémiai adatokra hivatkozva is kimutatható ez: az etnocentrikusság (saját fajták érdekeinek előnyben részesítése) volt Eizabeth Cashdan, a kognitív pszichológia, evolúciós pszichológia és kulturális antropológia amerikai professzorának az alanya egyik 2001-es tanulmányában, melyben rámutat, hogy adatai szerint az idegenellenesség nem feltételez gyűlöletet: „Gyakran feltételezésre kerül, hogy az etnocentrikusság és a xenofóbia ugyanazon érem két oldala, de egyes hangok arra hívják fel a figyelmet, hogy ez nem feltétlenül van így. [...] Összességében, az etnocentrikusság és a xenofóbia nem volt kölcsönhatással egymásra ebben az adathalmazban.”

Sík és Balla után az NPR cikke Kenesei Marcellal folytatódik, aki szerint a „fő probléma”, hogy „Magyarország egy nagymértékben fehér, keresztény ország, amely népességének csak 5 százaléka külföldi születésű”, áll a beszámolóban. „Kevés lehetőség van más hátterűekkel találkozni”, mondja. „Magyar zsidónak tartom magam. Egyesek számára ez egy oximoron. Vagy zsidó vagy, vagy magyar.” Kenesei a Centropa nevű zsidó identitást erősítő és a magyaroknak multikultit tanító alapítvány feje. A cikk szerint „felügyel olyan programokat, melyek más vallási és etnikai hátterű gyerekeket hoznak össze”, mindamellett a holokausztozás és egyéb zsidó propagandatevékenység aktivistája is egyben. Kenesei azon tipikus szekuláris zsidók egyike, akik elkötelezettek amellett, hogy a homogén fehér nemzetállamokat szétszaggassák, s azokat kevert, gyökértelen olvasztótégelyként újraformálják, mert egy ilyen masszában érzi a zsidó biztonságban magát. Semmitől, még az alkalomadtán előforduló zsidóellenes muszlim erőszaktól se tart jobban a zsidó, mint a homogén, erőteljes faji és nemzeti öntudattal rendelkező nemzetektől, melyeknek testében él. Ez az igény a zsidó történelem távoli végleteibe megy vissza, melyet már számos zsidó is megfogalmazott.
 

Göran Rosenberg egy, a Zsidó Irányelv Kutatóintézet és az Európai Politika és Társadalomtanulmányok Központja által az izraeli Beér-Sevában szervezett 2008. december 18-án tartott A zsidók jövője a multikulturális Európában című értekezleten így beszélt erről: „Történelmileg a zsidók mindig virágoztak azokban a nemzetekben és birodalmakban, melyek multikulturálisak, sokszínűek és toleránsak voltak, míg rosszul jártak erős vagy nacionalista társadalmakban. Az európai zsidók mindig is a jelképes idegenek, avagy »a mások« voltak. Így tehát, konkrétan, az a társadalom, ahol az idegen szívesen látott, jó a zsidóknak, bár ők nem mindig méltányolták ezt a kapcsolatot [...] Az európai zsidóság jövője függ attól, hogy mennyire multikulturális, sokszínű és sokféle társadalmat sikerül formálnunk.”

Charles Silberman az Egy bizonyos nép: amerikai zsidók és mai életük (A Certain People: American Jews and Their Lives Today) című 1985-ös könyvének 350. oldalán emígy fogalmazza meg mindezt: „Az amerikai zsidók elkötelezettek a kulturális tolerancia mellett, mert hitük szerint - mely hit a történelemben gyökeredzik - a zsidók csak akkor vannak biztonságban, ha a társadalom, amiben élnek, elfogad sokféle viselkedést és sokféle vallási, etnikai csoportot. Ez a hit, és nem a homoszexualitás elfogadása az, ami miatt az amerikai zsidók nagy többsége kiáll a »homoszexuális jogokért«, és amiért a legtöbb szociális kérdésben liberális álláspontot foglal el.”

Az idén márciusban megjelent (((Szemitizmus))): Zsidónak lenni Amerikában Trump korában című könyvének bevezetőjében Jonathan Weisman így vélekedik erről: „A zsidó virágzik, amikor a határok leomlanak, amikor a korlátok elmosódnak, amikor a falak lerombolódnak, nem állítódnak.”

Doublas Rushkoff író, pedagógus hasonló félreérthetetlenség nélkül fogalmaz az alábbi videóban:
 

Ami a judaizmust veszélyessé teszi mindenki számára, minden emberfaj számára, minden nemzet számára, minden elv számára, az az, hogy mi összezúzzuk azt, ami nem valódi, mi nem hiszünk a nemzetállamok korlátaiban, mi nem hiszünk abban, hogy egyéni istenek vigyáznak egyéni népekre; ezek mind mesterséges képződmények, és a judaizmus valóban azt tanítja nekünk, hogy ezt felismerjük. Ebben az értelemben ellenzőinknek igazuk van abban, hogy egy romboló erő vagyunk, mi leromboljuk a nemzetek és minden népek hamis isteneit, mert azok nem valódiak, és ez nagyon felkavaró az emberek számára.

 

Hasonló szándék nyilvánul meg Amerika egyik legnevesebb határellenes aktivistájának, Bryan Caplannak egyik pár éves blogbejegyzésében (részletesebben erről itt), melyben ismét látható, hogy egy betegesen élénk és öntelt történelmi emlékezet ösztökéli a zsidó hozzáállást az egységes nemzetállamok lerombolásának szándékára: „De ha minden csoporttól tartasz, nem támogatnád azt a csoportot, amely a legvalószínűtlenebb, hogy szörnyű dolgokat tegyen, ha határozottan hatalomba kerül? Egyáltalán nem. Van másik út is: próbáld megakadályozni, hogy bármelyik csoport is hatalomba kerüljön. Hosszú távon a legjobb módja ennek, ha minden csoport apró kisebbséggé változik – hogy a társadalom olyan kis szeletekre legyen szabdalva, hogy mindenki felhagy minden reménnyel arra vonatkozóan, hogy ők igazgassák a társadalmat, és inkább arra fordítják energiáikat, hogy gyönyörű buborékokat alkossanak.”

Kenesei is ezen zsidók egyike tehát, s felforgató tevékenysége nem meglepő. Ennek a beteges félelemnek a gyökereit láthatjuk az egyik korábbi interjújában, saját zsidó identitásáról adott válaszában:
 

Kár tagadni, hogy fontos része a zsidóságomnak a holokauszthoz való viszony is. Az a rádöbbenés, hogy mekkora szerencsében van részem, hogy a családunkból pont az én nagymamám élte túl, meg hogy az apám, aki 1944 júniusában született 7 hónapra, mekkora csodával határos módon maradt életben a körülmények ellenére. Hogy milyen iszonyatos pusztítást vitt véghez az, amit emberi civilizációnak szoktunk csúfolni.

Zsidónak lenni szerintem felelősség is. Annak felelőssége, hogy elmondjuk a világban, milyen veszélyes dolog, amikor embercsoportok egymás ellen uszítanak, gyűlölködnek, megbélyegeznek. Milyen végzetes az, amikor szabadjára engedik a félelmet és a gyűlöletet. Nem kímél se gyereket, se öreget, se semmit.... evvel tisztában lenni... ez része a zsidóságomnak.

A zsidó szándék a „világ jobbá tételére” névvel is rendelkezik: tikkun olam. A „jobbítás” természetesen egy öncélú átformálást jelent, mert míg Kenesei támogatja az idegen közel-keleti és észak-afrikai hordák fehér országokba való beáramlását, hogy az miként nem kíméli az őshonos „gyerekeket, öregeket, se semmit”, nem érdekli. A kevert társadalom jó, akkor is, ha ehhez a már meglévő egység (a gyűlölt és félt homogén nemzet) pusztulása kell. Miközben a nemzetellenesek a „gyűlölet” és „megbélyegzés” ellenzőiként a morális felsőbbrendűség álruhájában pózolnak, mindig érdemes sulykolni: a magyar nemzet érték. Ennek védelme, egységének megóvása nem csak erkölcsileg helyes, de fontos is. Azok tartoznak magyarázattal, akik felforgatni akarnak, nem azok, akik védik ezen értéket – mert ha ez nem érték nekik, miért nem az? Ha pedig érték, miért akarják azt átformálni és ezzel eredeti arculatát eltörölni?

A választ kérdéseimre a fenti idézetek már megadták. Továbbmenve, Kenesei azzal érvel, hogy a zsidóknak még jobban bele kellene avatkozniuk a gazdanép átformálásába, s ehhez véleménye szerint az kell, hogy a zsidók faji identitása erősödjön:
 

Mindemellett nagyon örülnék, ha a zsidó közösség jóval érzékenyebben és láthatóbban megnyilvánulna olyan társadalmi kérdésekben, melyek nem a zsidóságot érintik közvetlenül, de humanitárius, vagy éppen demokratikus szempontból kiemelt fontosságúak. Ehhez az kell, hogy az értelmiségi zsidóság jobban zsidónak érezze magát, ehhez meg a közösségnek kell színesebbé válnia. Remélem, felerősödik az a vonal, amit a Marom és a Bálint Ház képvisel - szinte egyedül - valamilyen szinten. Zsidónak lenni annyit tesz, mint Mensch-nek lenni. Az se volna utolsó szempont, ha a zsidóságunkat nem csak a vallásos ünnepek alkalmával vagy a holokauszt megemlékezéseken éreznénk át, hanem társulna hozzá ez a felelősségérzet embertársaink iránt, a világ jobbá tételének mérhetetlen sürgőssége...

A külföldi zsidók által pénzelt Marom felforgató munkásságáról egy éve írtam már.

Kenesei aztán problémaként nevezi meg a magyarság homogén mivoltát, s a megoldást a keveredésben látja:
 

Nagyon zárt a magyar társadalom és nagyon homogén. Jobban örülnék egy olyan helynek, ami sokkal inkább hasonlít egy multikulturális társadalomra. Ehhez keveredni kell, ismerkedni, befogadni. Ez hiányzik nagyon, méghozzá mentalitás szintjén.

Rámutat, hogy zsidóként egyféle küldetésük az, hogy (a tikkun olam nevében) saját igényeik szerint formálják át a nyilvánvalóan lenézett és eldobhatónak, lecserélhetőnek tartott gazdanépet:
 

A zsidóknak különleges felelőssége van ebben, mert nekünk kéne tudni a legjobban, milyen az, amikor kirekesztenek, megbélyegeznek, gyűlölködnek. Mégis, még zsidóknál is visszatérnek ezek a narratívák. Nagyon hamar elfelejtettük, mi is történt velünk. Történelmi felelősség, hogy nem csak mi, hanem az egész társadalom emlékezzen. Elég nagy árat fizetett az emberiség azért, hogy végül ne tanuljon a hibáiból.

Kenesei és hasonszőrű zsidó társai képtelenek leereszkedni a felsőbbrendűségi gőgjük által teremtett felhők magasságából, s tükörbe nézve rájönni, hogy pont ezért nem tartjuk őt magyarnak, csak zsidónak, hogy pont ezért küldjük őt Izraelbe. Ahogy azt se képesek belátni, hogy pont ezen arcátlan, és a gazdanépet sértő, romboló aktivizmus az, ami miatt azt a „hibát” követték el azok, akik ezt megelégelték, amiből szerinte nem tanultunk – miközben pont azt teszi, amit ősei tettek, s amivel a vagonokban találták aztán magukat egy megbízhatatlannak, felforgatónak ítélt kisebbség tagjaiként.
 

Multikulturális társadalom

Képzeljük el a közvetkezőt: egy magyar kiköltözik Japánba (vagy már ott születik), majd magyar szervezetet hoz létre a magyar és fehér identitás erősítésére, támogatja a nem ázsiai tömeges bevándorlást Japánba, és arról van képe panaszkodni, hogy Japán túl japán, majd rezzenéstelen arccal értetlenkedik, hogy egyes japánok őt nem tartják japánnak. A történet abszurd, és rendkívüli beképzeltség, arcátlanság kell ahhoz, hogy valaki ilyen álláspontot foglaljon el, magát szinte kiválasztottnak érezve arra, hogy a japánokat fajilag és kulturálisan összekeverve „jobbá tegye”, mert neki az úgy jobb, a japán egység, sajátos karakter és folytonosság pedig jelentéktelen. A zsidók ezen jellemző arcátlansága bizony a történelem folyamán már számtalanszor csapott vissza rájuk – melyek után aztán megint lehetett értetlenül hüledezni, hogy ez most miért történt.

És miközben a magyarság lecserélhető, addig a zsidóság és annak állama érték Kenesei szerint: „Nagyon fontos számomra Izrael. Fontos, hogy létezik, fontosak a barátaim meg a családom, akik ott élnek. Kötődöm is hozzá érzelmileg.”

Kozmopolita világpolgárként a következetes válasz az kéne legyen itt, hogy Izrael csak egy folt a térképen, egy ország a sok közül – vajon miért érez ilyen kötődést a „zsidó állam” iránt, ha más nemzeteknek, köztük a magyaroknak is, egy kevert sorsot képzel el? Nemzeti (származási) öntudat? Egy világpolgártól? Aki büszke zsidó? Aki szerint a magyarok túl homogének, de a zsidó állam zsidóként fontos számára? S mialatt szervezete ezen homogén egység ellen tesz, ugyanazzal a lendülettel a zsidó önazonosság erősödéséért is küzd. Aki számára mindez egy tudathasadásos helyzetre hasonlít, az egy meglehetősen hű és tömör képet láthat a zsidóság történelméről.

Számunkra továbbá fontos odafigyelni arra, amint arra Kenesei egy másik interjúban rámutat, hogy a Jobbik enyhülésének idején miért is lenne fontos egy radikálisan nemzeti erő, mely folyamatosan tematizálni tudná a közvéleményt jobbról (akkor is, ha az folytonos ellenzékben kellene tegye a dolgát):
 

Hat éve, amióta a Jobbik színen van, és radikalizálódott a közbeszéd, a pedagógusok is egyre inkább fel merik vállalni a szélsőséges nézeteiket. Sopronban például egy kolléga eltiltotta a diákjait a kiállításunk megtekintésétől. Azzal – a szokásos, nonszensz narratívával – indokolta, hogy túl sokat foglalkozunk a holokauszttal, és ez káros a gyerekek nevelése szempontjából. Volt olyan pécsi iskola, ahol az egyik kiállításunk installációit a pedagógusok tépkedték le a folyosón. Volt olyan igazgató, aki konkrét fenyegetéseket kapott a Jobbik-központból.

 

Mialatt világos, hogy még az „ismeretlen idegen” elutasítása is helyes és hasznos, érdemes pár szót ejteni arról, hogy a jelenlegi helyzetben a földjeink felé tartó idegenek nem ismeretlenek: számos statisztikát ismerhetünk már ezen csoportok bűnözési arányairól, és ebbe a sorba illik az a decemberi tanulmány, melyet egyébként két angliai pakisztáni készített, és amely arra mutatott rá, hogy a 2005-2017 közötti 58 vizsgált eset 264 elkövetőjéből 222 (84%) volt „ázsiai” (közel-keleti), annak ellenére, hogy azok a társadalom 7 százalékát teszik ki. 22 (8%) volt néger, kettő származása ismeretlen, és 18 volt fehér (7%).

Itt megemlítendő, hogy ezen fehér elkövetők tulajdonképpen mindig fehér nők, akik fajgyalázó kapcsolatban vannak a megszállókkal, és nekik behódolva segítették őket fehér lányok behálózásában, lásd a mára már 1500 áldozatot számláló Rotherham esetét, vagy a legalább 700 áldozattal járó Newcastle esetét. Még egy fehér férfit se láttam az elkövetők közreadott képei között, csak nőket. Ez amilyen gusztustalan, olyan természetes velejárója is a megszállásnak: egyes nők a hódítónak, dominánsnak tartott idegenekhez csapódnak, szemben a nyámnyila brit férfiakkal.

Így tehát a kimondottan fehér gyerekeket és fiatal lányokat célzó perverz bandák 93 százalékban idegen. A felmérés készítői így jellemezték felismerésüket: „Azt gondoltuk, megcáfoljuk a média által hangoztatottakat, miszerint az ázsiaiak felülreprezentáltak ebben a konkrét bűncselekményfajtában. De amikor a számok beérkeztek, aggódtunk és megdöbbentünk. Mivel mindketten pakisztáni származásúak vagyunk, ez az eset mélyen személyes és mélyen felkavaró.”

A bűnözés azonban nem minden: eleve a kevert, gyökértelen és atomizált társadalom is kulturális és szociális sorvadást eredményez, mellyel együtt személyes boldogtalanságot és bizalmatlanságot is. Ezt számos tanulmány támasztja alá, melyek talán legismertebbje Robert Putnam professzoré (lásd itt és itt), aki 41 amerikai közösségen belül 30 ezer interjút készített, s azok alapján azt a liberális lévén számára kellemetlen következtetést kellett levonnia, hogy az etnikai és kulturális keveredettség eredménye a társadalmi bizalom csökkenése, azzal együtt a mindenféle közösségi eseményekben való részvétel alábbhagyása, a saját közösségük iránt kialakuló közöny. Templomok, iskolák, klubok, bárok, mindenhol, ahol természetes módon csoportok alakulnak ki, ez a hanyatlás volt megfigyelhető. Minél inkább „gazdagítja” a sokszínűség a társadalmat, annál inkább visszahúzódnak az emberek, és közösségek helyett elszigetelt, egymással nem törődő egyének alakulnak ki, akik nem érzik szükségét a közösség ápolásának. A szomszédok és barátok iránti bizalmatlanság, a közösségtől és annak vezetőitől a legrosszabbra való számítás, kevesebb adakozás és kevesebb szavazás, kevesebb hit abba vetve, hogy ők bármi változást is el tudnának érni jellemezte ezen közösségeket. (Pont ez a fajta társadalom az ideális egy olyan csoport számára, amely azt leigázni, kizsákmányolni szeretné.)

További kapcsolódó tanulmányok:

• Ebben arról olvashatunk, hogy a közösség sokszínűsége eredményez változást az azt érintő hozzáállásban, a megnövekedett kevertség roncsolja a közösségben maradók hozzáállását, ezzel szemben azok, akik homogénebb környékre költöznek, pozitív változásról számolnak be. (2016)

• Ebben azt találjuk, hogy „a sokszínűség lakosság általi megtapasztalása csökkenti a teljes bizalmat”. (2015)

• Ez a tanulmány alátámasztja Putnam adatait és következtetését. (2014)

• Ebben azt olvashatjuk, hogy „a sokszínű iskolák nem teszik a fehér brit diákokat elfogadóbbakká a bevándorlók iránt”, illetve hogy „a sokszínű iskolák csökkentik a bizalmat a saját korosztályban”. (2015)

• Ebben ismét arról olvashatunk, miszerint a 2002-2010 közötti felmérések adatait alapul véve „a bevándorlás növekedése ráhat a szociális bizalom szintjének csökkenésére”. (2014)

• Ebben azt olvashatjuk, hogy „Ebben a fejezetben kritikusan megvizsgáljuk a fellelhető bizonyítékokat az etnikai sokszínűség és (a lokálisan az országokon belül mért) szociális bizalom közötti negatív kapcsolatra vonatkozóan. [...] Óvatosan azt a következtetést vonjuk le, hogy vannak jelei a negatív kapcsolatnak.” (2017)

• Ebben a dánokkal foglalkozó tanulmányban arról olvashatunk, hogy „Az eredmények azt mutatják, hogy az etnikumok közti kapcsolat a közvetlen környezetben – egészen pár száz méterig a lakhelytől – csökkenti a szociális bizalmat az őslakos dánok között.” (2016)



Zsidó delegáltak találkoznak egy oszmán kormányzati tisztviselővel (a Török Muszlim Művészet Múzeumának képe Isztambulban


Harangszó és zsidó árulás

 

Zárásként pedig szolgáljon ez a megszállók támogatásához kapcsolódó adalék. Emlékeztetőül a Virtuális Zsidó Könyvtár oldaláról:


Ugyanez Európa-szerte megfigyelhető volt a történelem folyamán. A Zsidó Wikipédia oldaláról: „Mind latin és arab krónikák rögzítik, hogy a város zsidói [711-ben] »kinyitották Toledo kapuit« [a muszlim hadvezér] Tariq számára, aki leigázta a várost. Tariq elment további városokat elfoglalni és rábízta ennek őrzését a zsidó katonák helyőrségére, akik felkeltek a katolikus nyugati gótok ellen és kinyitották a kapukat.” Nándorfehérvárhoz időben közelebb, a Bizánci Birodalom esetében is ezt láthatjuk, ahol szintén a betörő oszmán törököket támogatták a zsidók az általuk megvetett keresztény görögökkel szemben, nem is egyszer. (Lásd bővebben: „The Jews of the Ottoman Empire and the Turkish Republic”, Stanford J. Shaw, 1991.) Ez ma sincs másként, amint azt az Oroszországi főrabbi, az Európai Rabbik Konferenciájának elnöke is kifejti ebben a videóban, aki szerint a muszlimok a zsidók „testvérei” és „természetes szövetségesei” a „régi Európa” ellen. Mint a zsidóknak eleve, úgy a főrabbinak is jó a történelmi emlékezete, s Európa oly gyakori elárulását a muszlimok kisegítésében nem is szégyelli (ma is a muszlim bevándorlók iránti szolidaritásra szólít fel).

Bár idegenekként talán árulónak nevezni a zsidókat nem helytálló, de a befogadásukkal és megtűrésükkel járó beléjük fektetett bizalmat mindenesetre elárulták, s az ajtón belülről szúrtak minket hátba már nem egyszer. A déli harangszó tehát ne csak a muszlim megszállási kísérlet sikeres nándorfehérvári visszaverését jelentse, hanem emlékeztessen az azt közvetlenül megelőző konstantinápolyi és a későbbi budai zsidó árulásra is egyben! Emlékeztessen arra, hogy a belső árulók és a magukat társunknak tettető ellenséges felforgatók ugyanúgy veszélyesek lehetnek, mint a külső ostromlók. A Kenesei-félék őseikhez hasonlóan szúrnák hátba az őket befogadó és megtűrő magyarokat, saját csoportjuk vélt vagy valós érdekeinek elérése céljából: nekik mi gazdatest vagyunk, nem nemzettársak, nem testvérek.