Palesztinától Irakig és Afganisztánig ez folyik
Az USA iraki háborúja nem a fehér emberé. Nem is az olajtársaságoké. Nem, ez egy cionista háború – írja Kristoffer Larson, 22 éves teológia hallgató és író egy svéd baloldali lapba írt ragyogó és megvilágosító cikkében.

Úgy esett, hogy néhány hete másodszor is megnéztem Oliver Stone nagyszerű alkotását, a „Július 4-én született” c. filmet. A filmben egy Ron Kovic (akit a mindig jóképű Tom Cruise játszott) nevű férfi belép a hadseregbe. Vietnamba akar menni, hogy harcoljon a kommunisták ellen. „Inkább a halál, mint a vörösök” hangzik a jelszava. Úgy indul Vietnamba, mint egy jól kiképzett, fiatal és bátor amerikai, aki kiáll a demokráciáért és őszintén kész arra, hogy meghaljon a kommunista fenyegetés elleni harcban, bárhol jelenjen is az meg. Mire hazatér, deréktól lefelé meg van bénulva. De polgártársai nem fogadják őt hősként. Ehelyett vele egykorú tüntetőkkel találkozik, akik tűzre vetik az amerikai zászlót. Ő nem érti, hogy miért. Kifejezésre juttatva a tüntetők iránti gyűlöletét a Bronxi Veterán Kórházban, hamarosan felfogja, hogy a fekete ápolók egészen más a véleménnyel vannak a háborúról. Ahogy egy férfi ápoló elmagyarázza neki: „Vietnam a fehér ember háborúja, a gazdag ember háborúja”. Később, mint sok más Vietnamot járt amerikai, Kovic is eljut a felismerésre, hogy a háború egyáltalán nem a demokráciáért folyt. A hozzá hasonló fiatal amerikaiakat azért küldték oda, hogy egy saját szabadságáért küzdő népet elnyomjanak.




Néhány évtized múltán a világ legnagyobb hadigépezete újra mozgásba lendült népirtási ügyben, ezúttal Irakban. A tömegmészárlást fiatal fiúk hajtják végre, akik nem igazán biztosak abban, hogy miért vannak ott, de azt a Fehér Ház egy könyörtelen és nagyhatalmú elit nevében elrendelte. Nem volt meglepetés, hogy Iraknak semmiféle tömegpusztító fegyvere nem volt. Végül is az USA nem olyan ostoba, hogy megtámadjon egy olyan országot, amelynek van. Az veszélyes lehetne. De annak ellenére, hogy mi biztosan tudjuk, hogy ez a háború egyáltalán nem volt „megelőző” és nem Irak felszabadításáért folyt, a „háború az olajért” elmélet is – amelyet a háborúellenes mozgalmak nagy többsége elfogadott – napról napra veszíti a talajt a lába alól. Legalább föl kéne tennünk a kérdés, hogy tényleg az olaj volt-e a fő oka a háborúnak. Az olaj kívánatos, de az amerikaiak nem drága, hanem olcsó olajat akarnak. Irak megszállása az amerikai adófizetőknek havi több mint 5,8 milliárd dollárjába kerül[1]. Emiatt olcsóbb lett volna a térségben támogatni a diktátorokat, mint megbuktatni őket – mégpedig olyan eredménnyel, hogy majdhogynem egyáltalán nincs olaj. De ez nem a fehér ember háborúja. De nem is az olajtársaságok háborúja. Nem, ez egy cionista háború.



Ez meg Guantanamotól Abu Graibig
Israel Samir izraeli író az „A CMK Árnyéka” c. kitűnő dolgozatában arról ír, ami valószínűleg Irak megtámadásának a valódi oka volt:

„Mint a megszálló kormányzat fejének, Jay Garnernek az a feladata, hogy létrehozzon egy új, Izrael-barát Irakot. A Jerusalem Post, egy keményvonalas cionista napilap, amelyet Conrad Black, Pinochet és Saron barátja ad ki, beszélgetést folytatott a könyöklő hazaárulók egyikével, Ahmed Csalabi jobbkezével, Muszavival.

Muszavi lelkesülten beszél az Izraelhez fűződő legszorosabb kötelékekkel kapcsolatos reményéről. Az új Irakban nem lesz hely a palesztinok számára, mert a nagy palesztin közösséget az INC vezetői (és feltehetőleg az ő cionista tanácsosaik) egy visszataszító ötödik hadoszlopnak tekintik. Ehelyett egy „békeív” fog húzódni Törökországból Irakon és Jordánián keresztül Izraelig egy új támaszpontot képezve a Közel-Keleten.



Szénné égették, örülnek
A megszálló rezsimet az USA hadserege a cionisták érdekében hozta létre, ezért, ha valami, ez joggal nevezhető CMK-nak, Cionista Megszálló Kormánynak[2].” (Az eredetiben ZOG, Zionist Occupation Government)

Az iraki háború – csakúgy, mint az Irán elleni amerikai fenyegetés – a térségbeli izraeli érdekekre vezethető vissza. Izrael és nagyhatalmú lobbija már régóta azon van, hogy az USA tegyen valamit az iraki kormánnyal. A térség destabilizálása sokkal előnyösebb Izraelnek, mint az USA-nak. Annak elemzése után, hogy „mi lehet a be nem vallott, igazi oka és mozgatórúgója” az iraki háborúhoz vezető politikának Paul Schroeder egy lábjegyzetben írta, hogyha az igaz, akkor „az olyasvalamit jelent, ami tudomásom szerint páratlan a történelemben. Mindennapos dolog a nagyhatalmak esetében, hogy megpróbálják a háborúkat csatlósokkal megvívatni, kisebb hatalmakat harcoltatnak a saját érdekeikért. Ez volna az első olyan eset, amiről tudok, hogy egy nagyhatalom (a valóságban szuperhatalom) harcolna egy kis megbízó állam csatlósaként[3].”

A zsidók az amerikai népességben nem tesznek ki többet 2-2,5%-nál, ami olyan tény, amit – úgy látszik – a legtöbb Amerikainak nehéz elhinni. Egy 2002. októberében közé tett felmérés szerint az átlagos, nem zsidó amerikaiak azt hitték, hogy a lakosság legalább 18%-a zsidó.

Minden negyedik megkérdezett amerikai azt válaszolta, hogy az amerikaiak 10-19%-a zsidó, ugyanakkor minden ötödik úgy becsülte, hogy a zsidók 20-29%-ot tesznek ki. Valami 12% gondolta azt, hogy a számuk 30-49% között van! „Elég vad?” – kérdi Leni Brenner, majd így folytatja: „De miért is tudná másképp a nem zsidó amerikai? A becsléseik azon alapulnak, amit látnak. Kapcsoljuk be a TV-t,

Itt már kevésbé örülnek
menjünk moziba, vegyünk egy újságot, kísérjünk figyelemmel egy választást, a zsidók aránya minden esetben sokkal nagyobb, mint 2,5%. (…) A zsidók 12%-a gondolja, hogy ők az amerikaiak 2%-át teszik ki, 13% szerint 3%-ot, 11% nem tudja, ami szintén „megfelelő” válasz. Az amerikai zsidók 7%-a azonban azt hiszi, hogy ők az amerikaiak 1%-át alkotják. A zsidók 5%-a azt gondolja, hogy 4%-nyian vannak. 18% hitte, hogy 6-10% a számuk. 6% szerint mi zsidók 11-15%-on vagyunk, és az amerikai zsidók 18%-a úgy becsülte magukat, hogy 15% fölött vannak. Ez óriási, 600% fölötti hibahatár[4].

Az azonban, hogy az ember zsidó, még nem teszi cionistává (noha, sajnos, majdnem minden szervezett zsidó cionista). Tény, hogy a (nem szervezett) amerikai zsidók többsége ellenezte az iraki háborút. A nagyhatalmú zsidó lobbi azonban támogatta. Az ő erőteljes háború iránti támogatásuk olyan komoly tényező, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. A cionista zsidók a két nagy amerikai pártnak adott anyagi hozzájárulás nagy részét máig állják. Ahogy az Aftonbladet c. svéd napilap rámutatott:

„A zsidók óriási összegeket nyomnak az amerikai politikába, 30-szor annyit, mint az arab amerikaiak. Nekik van hatalmuk. A „pénz beszél” jelmondat által uralkodnak[5].”

Tény, hogy az amerikai milliárdosoknak majdnem a fele zsidó. (Ez a jelenség azonban nem korlátozódik az Egyesült Államokra. A hét orosz oligarchából hat zsidó[6].) Az amerikai másképp gondolkodó és szerző, Gore Vidal az Israel Sahak professzor „Zsidó történelem, zsidó vallás” c. nagyszerű könyvéhez írott előszavában felfed egy történetet, amely döntően befolyásolta a Közel-Kelet történetét az utóbbi hatvan év során.

„Valamikor a kései ötvenes években a világklasszis pletykafészek és alkalmi történész, John F. Kennedy elmesélte nekem, hogy Harry S. Trumant mindenki magára hagyta, amikor rájött, hogy indul az elnökségért. Akkor egy amerikai cionista hozott neki egy bőröndben 2 millió dollár készpénzt a vonatra, amelyen a kampánykörútját járta. „Ezért hajszolták át nálunk olyan sietve Izrael elismerését.” Mivel sem Jack, sem én nem voltunk antiszemiták (nem úgy, mint az ő apja és az én nagyapám), mi ezt csak egy újabb, Trumanról és az amerikai politika derűs korruptságáról szóló mókás történetnek tartottuk. (…)

Nem akarom felsorolni annak a boldogtalan térségnek a háborúit és riadalmait. De az kimondom, hogy Izrael elsietett kitalálása megmérgezte az USA-nak, Izrael kétséges pártfogójának a politikai és szellemi életét.

Kétséges, mert Amerika történetében egyetlen más kisebbség sem rabolt el annyi pénzt az amerikai adófizetőktől a célból, hogy egy „hazaföldbe” fektesse be. Ez olyan, mintha az amerikai adófizető kötelezve volna arra, hogy támogassa a pápát a pápai állam visszafoglalásában, csak azért, mert a népünk egyharmada római katolikus. Ha ezt bárki megkísérelné, hatalmas volna a fölzúdulás és a kongresszus nemet mondana. De egy kevesebb, mint 2%-os vallási kisebbség rávette vagy megfélemlítette a képviselőket (a szükséges kétharmadot, hogy hatástalanítsanak egy valószínűtlen elnöki vétót), miközben élvezik a média támogatását.”

Maga Sahak lefordított egy cikket, amely héberül jelent meg a Kivunimban, a Cionista Világszervezet lapjában 1982. februárjában, és mint „Kivunim terv” vált közismertté. A cikknek, amelyet egy Oded Jinin írt, a címe „Izraeli stratégia a kilencszáznyolcvanas évekre” és a Közel-Keletre vonatkozó elképzelése „az egész területnek kis államokra való földarabolására és valamennyi létező arab államnak a felbontására volt alapozva”, ahogy Sahak összefoglalta. Noha ő határtalanul derűlátónak, ténylegesen üres képzelődésnek tekintette, azért hozzátette:

„Az a gondolat, hogy Izraelnek valamennyi arab államot szét kell daraboni kis egységekre, újra és újra megjelenik az izraeli stratégiai gondolkodásban. Példa kedvéért Zév Schiff, a Haarec katonai levelezője (és valószínűleg e téren a legtájékozottabb Izraelben) ír a „legjobbról”, ami az Izraeli érdekek szerint történhet Irakban: „Irak felbontása egy siíta államra, egy szunnita államra és a kurd rész elkülönítése” (Haarec 82.06.02.). A valóságban a tervnek ez az összetevője nagyon régi[7].”

És lám, mi történik: 2003. novemberében a New York Times-ban megjelent egy cikk, amelyet a Council of Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, egy rendkívül befolyásos magánszervezet) korábbi elnöke és a Times korábbi szerkesztője Leslie H. Gelb írt a következő fejcímmel: A háromállamos megoldás. Az ismertetett ötlet az volt, hogy az USA-nak fontolóra kéne vennie, hogy Irakot három különálló államra osszák, „északon a kurdokkal, a szunnitákkal középen és a siítákkal délen”. Gelb azt írja, hogy „ezt a háromállamos megoldást Washingtonban évtizedekig elképzelhetetlennek tartották. … De az idők megváltoztak[8].” Ekképp a cionisták által kiagyalt terv minden, csak nem halott.

Miközben az egész világ elítéli Izrael embertelen viselkedését a palesztin néppel szemben, a cionisták azt mutatják be, hogy Washington a kezükben van. Nem csak az elnökválasztási kampányok jelentős részét fizetik, hanem a kezükben van az egyenirányított média. „A média pedig a modern államok idegrendszere” – írja Samir.

„Egy nagyon összetett társadalomban a mai gyakorlati demokrácia egy kifinomult számítógéphez hasonlítható. A gépezete egy feltétellel tud sikerrel működni: ha az információ szabadon áramlik a rendszeren keresztül. Ha minden bemenő adatot ösztönösen ellenőriznek és szűrnek azon egyetlen ismérv alapján, hogy jó-e az a zsidóknak, nem csoda, ha a gép olyan szörnyszülött kimenetet hoz létre, mint a „bosszú Babilonon Jeruzsálem Kr.e. 586-os lerombolásáért”. És valóban, a rég elmúlt 1948-as évben Izrael első uralkodója, David Ben Gurion azt mondta: „Történelmi bosszút állunk Asszírián, Arámián és Egyiptomon”. Most úgy van, hogy ez megtörténik, mivel COG célba vette Irakot, Szíriát és Egyiptomot[9].

Három évtizeddel Ben Gurion halála után a Guardian arról számol be, hogy „az USA vezette haderő katonái kiterjedt pusztítást és szennyezést okoztak Babilon ősi városának a maradványaiban”[10]. Eltartott ugyan egy ideig, de a jóslat igaznak bizonyult. De a néhai Ben Gurion nem csak a bosszúállásról álmodozott. Neki Nagy Izrael megteremtéséről is voltak álmai. A Szuezi válság harmadik napján a Knesszetben mondott beszédében elismerte, hogy a háború igazi célja „Dávid és Salamon királyságának a helyreállítása” egészen a bibliai határokig[11]. Követőjének, Ariel Saronnak ugyanaz az álma és készen áll azt beteljesíteni, ha arra alkalom adódik. Ha az idő alkalmas, a térségben megmaradt palesztinok tömegmészárlása és kiűzése kétségtelenül megtörténik.

Jeff Blankfort úgy utal Washingtonra, mint „a cionisták legfontosabb megszállt területére”. Igaza van. A cionista zsidók erősebbek, mint valaha. A cionista keresztények erőteljes támogatásával az izraeli érdekek biztonságban vannak. A cionista marok szorítását az amerikai közel-keleti politikában lehetetlen tagadni. Az nem áll Amerika érdekében, hogy mindig azt tegye, ami Izraelnek a legjobb. Az USA-ban nem az amerikaiak vannak hatalmon, hanem egy elit és lobbik, amelyek az engedelmességig pénzelik (és fenyegetik) a politikusokat. Természetes, hogy háborúkat viselni olyan országokban, amelyeket a legtöbb amerikai megkeresni sem tud a térképen, nem áll a nép érdekében. A mohó tőkések mellett van egy fontos tényező, amelyet figyelembe kell venni, amikor a háború indítékait keressük. Nagyon-nagyon sokan alábecsülik annak a szerepnek a fontosságát, amelyet a cionizmus játszik Amerika külügyeiben (és kisebb mértékben a belügyeiben is).

Az USA egy „lobbykrácia” – egy állam, amelyben nagyhatalmú lobbik uralkodnak. A politikusok az ő pénzbeli támogatásuktól függenek, hogy egyáltalán valami esélyük legyen a választási versenyben. Ez a helyzet a jelenlegi washingtoni hatalom esetében. Bush elnöknek és háborús bűnös munkatársainak a Fehér Házban részvényeik vannak a hadiiparban, és az pénzeli őket. Nekik személyesen jövedelmez a háború. Azonban a közel-keleti amerikai külpolitikát és az USA Izraelnek nyújtott fenntartás nélküli támogatását nem lehet egyszerűen ezzel a ténnyel megmagyarázni. Az iraki olajszállítások feletti rendelkezés egymagában nem elegendő ok 150 000 amerikai katona Irakba küldésére olyan drágán. Fontos felismerni, hogy olyan lelkes cionisták vannak vezető beosztásokban, akik bármi szükségeset készek megtenni, ha az Izrael érdekében áll. A neokonzervatívokról beszélek, akikre röviden, mint neokonokra szoktak utalni. Ténylegesen Izrael volt a fontos ügy, ami miatt a neokonok elhagyták a Demokrata Pártot, ahol valaha megtalálhatók voltak. Még 1993-ban írta Benyamin Ginsburg, a politikatudományok tanára:

„Az egyik legnagyobb tényező, amely feltartóztathatatlanul a jobboldalra sodorta őket, az Izraelhez való kapcsolódásuk volt, és az 1960-as években növekvő bosszúságuk a Demokrata Párttal szemben, amely egyre inkább ellenezte Amerika katonai belehabarodását a harmadik világ ügyeibe. A Reagan-féle jobboldal keményvonalas kommunistaellenességében, az amerikai katonai erő iránti elkötelezettségében, és arra való készségében, hogy politikailag és katonailag beavatkozzék más népek ügyeibe a demokratikus értékek (és amerikai érdekek) előmozdítására, a neokonok olyan politikai irányvonalra leltek, amely garantálta Izrael biztonságát[12].”

A neokonok elkötelezettsége Izrael iránt, a zsidó lobby óriási befolyása és a keresztény közösségek meghódítása a cionizmus által a valódi magyarázata az USA állandósult Izrael iránti támogatásának. Egyesek számára furcsának hangzik, de ma helytelen Izraelre úgy utalni, hogy az az USA csatlós állama. Manapság pontosabb az ellenkezőjét mondani, mint akármi mást. Ezt nagyon jól állapította meg az izraeli születésű muzsikus, Gilad Atzmon, amikor megkérdezték:

„Azt gondolom, hogy kezdetben azért volt Izrael, hogy segítse a nyugati gyarmatosítást (Balfour nyilatkozat, stb.) De nem állt ott meg. Az amerikai kormányzat a késő hetvenes és a nyolcvanas években felismerte, hogy a nyugati globalizáció számára a legnagyobb veszély az arab és az iszlám ellenállás. Izrael azért volt ott, hogy örökösen fenntartsa a folyamatos szembenállást. Így bizonyos értelemben - Önnek igaza van, legalábbis történelmileg -, Izrael azért volt, hogy az amerikai érdekeket szolgálja, de a dolgok megváltoztak. Az elmúlt tíz évben az erőegyensúly eltolódását látjuk. A cionisták, a republikánusok és a jobboldali keresztény csoportok közötti új kötelék az amerikai-izraeli viszonyban egy teljesen új szakaszt vezetett be. Úgy gondolom, hogy az amerikai nép nagy jót tenne magának, ha alaposan megvizsgálná a kormányának a dolgait. Az amerikaiaknak azt kéne megkérdezniük maguktól, hogy amerikai érdekek-e azok, amiért dolgoznak, vagy inkább izraeliek. Az iraki háború jó kiindulási pont egy ilyen szellemi gyakorlat számára[13].

Az iraki háború esetében a magukat a legjobb ajánlattevőnek eladó, (vagy egyet nem értés esetén szájukat tartó) pénzéhes politikusoknak és az olyan odaadó cionistáknak, mint a neokonok, az érdekei kéz a kézben járnak. Nem lesz addig béke a Közel-Keleten, amíg az amerikaiak nem szabadítják fel magukat a Washingtont szorongató cionisták és néhány ember ama meggyőződése alól, hogy mindig azt kell tenni, ami Izraelnek jó, ahelyett, ami Amerikának jó. A konzervatív Pat Buchanan nagyon jól foglalta össze, hogy miről szól a neokonok ideológiája:

„Ami után ezek a nokonok futnak, az az amerikai vér besorozása, hogy a világot Izrael számára biztonságossá tegyék[14].”

Sosem írtak igazabb szavakat. Végül az amerikaiaknak – Kovichoz hasonlóan - csak föl kell tenniük a fontos kérdést saját maguknak: Miért is jó ez nekünk?

Kristoffer Larson


[1] Iraq Monthly War Cost Rises To $5.8 Billion, Set To Go Higher; (Parapoundit)

[2] Shadow of Zog

[3] Iraq: The Case Against Preemptive War;

[4] The Demographics of American Jews

[5] Freden dör på stadens gator
[6] The Oligarchs, by Uri Avnery;

[7] A Strategy for Israel in the Nineteen Eightees, translated by Israel Shahak with a foreword;
[8] The three-state solution, by Leslie H. Gelb, New York Times, November 25 2003;
[9] Shadow of Zog;
[10] Destroying Babylon
[11] Jewish History, Jewish Religion, by Israel Shahak (p. 8 in the Swedish edition)

[12] Quoted in “The Shadow of Zog”.

[13] The Gilad Atzmon Interview;

[14] Whose war?