Bár a tavalyi év elején volt Istóczy Győző halálának kereken századik évfordulója, mégis érdemes 1842-es születésének 174. évfordulóján, november 7-én is megemlékezni róla, hiszen életműve valaminek az úttörője, elindítója (életadója) volt, s ez pedig – ahogy ő nevezte – a politikai antiszemitizmus, melyet először a Deák-párt képviselőjeként, majd az Országos Antiszemita Párt vezetőjeként vitt az országgyűlésbe. Hatására főleg Németországban, Ausztriában és Franciaországban is elindultak és lendületet kaptak a zsidó felforgatásnak véget vetni szándékozó mozgalmak, melyek jelentős sikereket is értek el. Bár a zsidóság parazitizmusa miatti ellenszenv e népséggel egyidős, Istóczy örök érvényű érdeme, hogy ezt a jogos és kiérdemelt ellenszenvet értelmiségi és politikai formába öntötte, segítvén az ügyet Európa-szerte.

Fontos felismerni, hogy az akkori zsidó a mai zsidó is egyben, az akkori faji karakterükből eredő nemzetfertőzésük ma is zajlik, annyi különbséggel, hogy sok évtizednyi fertőzés, degenerálódás után már egy megviselt szervezettel állunk szemben ugyanazon örök zsidóval. Istóczy egyik felszólalásában mondta: „Szavaimnak helyességére nézve a jövőt hívom tanúnak”. A jövő pedig újra és újra igazolta meglátásainak helyességét, halála után még jobban, mint élete alatt. Ennek felismerése és kijelentése nemcsak azért fontos, hogy újfent elismerjük Istóczy igazságát, s ezzel minden küzdelme, áldozathozatala jogosságát méltányoljuk, de azért is, mert a zsidókérdés továbbra is megoldásra vár, így ennek napirenden tartása szükséges.

Az alábbiakban nem a kitűnő hazafi életét mutatjuk be, azt színvonalasan megtette 1940-es Istóczy Győző élete és küzdelme című izgalmas és tiszteletteljes könyvecskéjében a zsidókérdés másik remek szakértője, Bosnyák Zoltán. Alább Istóczy országgyűlési felszólalásaiból idézünk többnyire a saját maga által összeválogatott és 1904-ben kiadott Istóczy Győző országgyűlési beszédei, indítványai és törvényjavaslatai 1872-1896 című könyvéből, majd ezeknek tartalmát vetjük össze a zsidóság mai viselkedésével, bemutatván az egykori képviselő halhatatlan igazságát, s ezzel együtt a nemzeti testünkbe furakodott ellenséges kaszt ősi, faji karakterének változatlanságát, s az abból eredő és a mai napig tartó akut tüneteit.

A mai ismert elképesztő állapotok, hogy fiatalok egyre növekvő számban már szó szerint azt sem tudják, hogy fiúk-e vagy lányok, hogy sokan már a nemek létezésében sem hisznek, mondván az képlékeny és a pillanatnyi érzéseinktől függ, hogy milliószámra árasztanak el minket bűnözésre nálunk hajlamosabb és magasabb születésszámmal rendelkező idegen fajták, s aki nemzete védelmében ezt ellenzi, az „gonosz” és „romlott” ember, vagy akár még börtönbe is kerülhet, ha hangosan panaszkodik – ahogy egy történelmi korszak zsidók számára nem megfelelő értelmezése miatt is évekre elszakíthatnak valakit a családjától, s vethetik cellába, az mind ennek az évszázados zsidó felforgatásnak az eredménye. Pont ettől az apokaliptikus, rémálomszerű jövőtől akarta Istóczy és később is számos kiváló társa megóvni népét, előre látván, hogy ezen kaszt támadása milyen módon zülleszti majd azt. Ez a jövőkép a mi jelenünk Istóczy születésének 174. évfordulóján, ahol minden elmebaj, aberráció és öngyűlölet támogatva és védelmezve van, s az egészséges nemi önkép, család- és nemzetvédelem a „deviancia”. Istóczy első ízben szólalt fel a zsidókérdésben 1875. április 8-án, mely történelmi, úttörő beszéd a zsidó parazitizmus elleni harc egy új fejezetét nyitotta meg, nem csak idehaza, de Európa-szerte is. Ebben így szól a zsidó viselkedés természetéről:

A zsidóság, mely öntelten a civilisalt társadalom erjesztő kovászának szereti tartani s nevezni magát, holott inkább hasonlít ama botanikus nyelven »cuscutá«-nak nevezett parasita növényhez, a mely önmagában existálni nem tudván, a veteményeken mindaddig élősködik, míg azokat végkép kipusztítja (361. országos ülés, 1875. áprilhó 8.)

Európa és eleve a fehér civilizáció rákfenéjének (fentebb is említett) tüneteit látva az ember joggal hiheti, hogy ez a pusztulás már itt van a nyakunkon, de azért még létezünk. Hőseinkre, nagyjainkra emlékezünk, az ő harcukat folytatjuk. Szégyen lenne két vállra feküdni és hagyni, hogy azt tegyen ez a „parazita növény” velünk és őseink örökségével, amit akar...  Istóczy így folytatja felszólalását, rámutatva a ma is nagyon fontos zsidó eszközre, a megosztás és züllesztés általi leigázásra:

A panjudaismus csalképével szemei előtt, képezi tehát a többi elemekkel szemben minden téren ama támadó elemet, a melynek pusztító árja, a korszellem és az emancipatió által lerombolt védgátak elenyészte óta, a részéről ügyesen fölhasznált, általa telhetőleg szított antágonizmusban levő, ezer meg ezerféle nemcsak ellentétes, de sőt ellenséges érdekek által megosztott nem-zsidó társadalom terén feltartóztatlanul halad előre; – a mely támadó elem a szünetlen financziális zavarokban sínlődő államok mintegy protectorátusának megszerzésével a kormányok politikáját saját kasztja érdekében tetszése szerint irányozza; – a mely támadó elem a kezeiben mindinkább összegyűjtött »kongó argumentumok«-kal mindennemű állami functiót és társadalmi viszonyt átjárva, utjai elől többnyire minden akadályt könnyedén elhárítani tud; – s amely támadó kaszt a vagyonnak, megfelelő visszavezető csatornák nélkül kezei közt fokonként való összehalmozásával képezi ama tényezőt, mely a jelenleg általános érvényben álló nemzetgazdászati elveknek »ad absurdum« vitele mellett, a vagyonaránytalanságnak napról-napra nagy dimensiókban való növelésével a proletariátus légióit teremti elő, s így nem valami távol jövőben beláthatlan kimenetelű társadalmi s állami katastrophák előidézésével fenyeget.

Istóczy már akkor jól látta, hogy a (gazdanép jóságossága által egyenlő jogokkal ellátott) zsidóság parazitizmusának sikere a külcsoport megosztásában, annak gyengítésében rejlik, mely csoport így elgyengülve megfelelően puha talaj a zsidó karmoknak. Egy későbbi felszólalásában erről így szólt:

A magyar nemzet 1867-ben nyerte vissza állami önállóságát és szabad önrendelkezési jogát. (Ellenmondás a szélsőbalon.) Ugyancsak 1867-ben nyerte el a zsidó nép is a teljes polgári és politikai egyenjogúságot, a magyar nemzet a zsidó néppel megosztva mindazon jogokat, a melyeket 1848. és 1849-ben fiai százezreinek feláldozásával karddal a kezében, a passiv ellentállás hosszú 17 éve alatt pedig életérdekei koczkáztatásának árán vívta ki magának. És az elvben egyenlő jogok alapján megindult a verseny a két leghatalmasabb politikai elem: a magyar és a zsidó elem között. Ε versenyben, az 1867-től napjainkig terjedő 16 év alatt máris a zsidó népet tekinthetjük győztesnek. Hogy miért lett a győztes a számra nézve sokkal csekélyebb zsidó ellem? Annak igen egyszerű a magyarázata. Azért, mert míg mi magyarok széthúzok, örökös tusákban álló pártokra oszlottak vagyunk, a zsidóság mint egy tömör phalanx nyomul előre, s mint egy hatalmas ék mind mélyebben hatolt bele állami és társadalmi szervezetünk mind tágabbá váló réseibe. (171. országos ülés, 1883. január 22.)

Az örök zsidó

A több mint 700 európai zsidó vallási vezetőt tömörítő Conference of European Rabbis nevű szövetség elnöke, Pinchas Goldschmidt rabbi az alábbi, a közelmúltban készített interjúban beszél a hagyományos Európa elleni küzdelmükről, mely cél elérésére a muszlimokat használják fel jelenleg. A „régi Európáról” beszél, mely hagyományos és nem multikulturális, s minden civilizációs önvédelem megnyilvánulása így a „régi Európa” velejárója. Ezzel szemben helyezkednek el ők, a zsidók „muszlim testvéreikkel”, akik csak egy „szabad Európát” akarnak és akik (a muszlimok) a zsidóság „természetes szövetségesei" ebben a „régi Európa” elleni küzdelemben.

A gazdatest saját igény szerinti átformálása egy ősrégi zsidó viselkedésforma, s ehhez a befolyásos pozíciókba furakodott zsidók éppen azt használnak, amit tudnak: négereket vagy pornográfiát, esetleg feminizmust, szexuális devianciákat és a sor hosszasan folytatható. Jelenleg a „természetes szövetségeseikkel”, az arabok és észak-afrikaiak inváziójának segítésével is ezt teszik: a „régi Európa” (fehér, homogén) szövetét tépik szét, s teszik azt „ellenséges érdekek által megosztott nem zsidó társadalommá”, Istóczy szavait idézve újra.

Erről beszél a homoszexuális propagandát művelő médiazsidó, Jill Soloway is, amikor azt mondja, hogy a zsidók kulturális befolyásukkal (média, sajtó stb.) „átformálják a kultúrát”, hogy „megvédjék magukat a holokauszttól”. Mint azt az ismert zsidó író Charles Silberman mondta ennek kapcsán könyvében:

Az amerikai zsidók elkötelezettek a kulturális tolerancia mellett, mert hitük szerint – mely hit a történelemben gyökeredzik – a zsidók csak akkor vannak biztonságban, ha a társadalom amiben élnek elfogad sokféle viselkedésformát és sokféle vallási, etnikai csoportot. Ez a hit, és nem a homoszexualitás elfogadása az, ami miatt az amerikai zsidók nagy többsége kiáll a 'homoszexuális jogokért', és amiért a legtöbb szociális kérdésben liberális álláspontot foglal el.

Szintén a gazdanép átformálásáról beszél az American Jewish Committee (AJC) egykori igazgatója Stephen Steinlight (mely szervezet, így ő maga is, mindig támogatta a nem fehér tömeges bevándorlást Amerikába) egyik 2001-es írásában, melyben a fehér népesség mexikói bevándorlás miatti csökkenő arányára ilyen stratégiai módon tekint, egyszersmind rámutatva az AJC bevándorláspolitikájának valódi okára:

Még talán egy újabb generáció erejéig, egy optimista jóslat ez, a zsidó közösség tehát abban a pozícióban lesz, hogy képes legyen megosztani és uralkodni, majd pedig szelektív koalíciókba lép, melyek a mi érdekeinket segítik.

A zsidóság ezen rétege nem mindenható, de befolyásuk rendkívüli, ami jórészt a fehér árulók, Istóczy által zsidótányér-nyalóknak nevezett kiszolgálóiknak is köszönhető. Ezekről a derék képviselő így szól:

A pénzhatalom és ama kétes természetű barátság a neológok kezeiben azon hatalmas eszközök, melyekkel a Judaismus öntudatos avagy öntudatlan szövetségeseit megszerzi, a mely szövetségesekre aztán azon föladatok teljesítése bizatik, a mely föladatok megoldására ez elem magát még elég erősnek nem érzi. Ilyen, a konczban részeltetett szövetségesek segélyével szokott űzetni nagyban a modern »Shylock«-ok által a nem-zsidó elemeknek vagyonukból fokonként való kikopasztása és az állam segélyforrásainak a kaszt gazdagítása czéljából való félrevezetése; – az ily szövetségesek állíttatnak ki a legveszélyesebb postokra, s elbukásuk esetén ezek felett mossák a kasztnak a dolgokat ügyesen intéző fiai kezeiket. Ama szövetségesek segélyével foglal el a Judaismus positiót positióra; a liberalismus és a demokratia zászlajának lengetésével azok útján fészkeli be magát minden körbe, ahol kasztjának érdekei szemmeltartandók, s a mely körökben egyszer megmelegedve: megkezdi az idegen elemek kiszorításának műveletét. Ezen neológ elem hangolja a zeneszereket, amint saját kasztérdeke hozza magával, a liberális közvéleményt megfelelő hangulatba hozandó concertre, és ez törekedik még a legáltalánosabb emberiségi czélú láthatatlan hatalmakat is saját kasztérdeke uszályhordozóivá alacsonyítani. (361. országos ülés, 1875. áprilhó 8.)

Mindannyian ráismerhetünk erre a megvetendő típusra. Idén szeptember 27-én zsidó közösségek képviselői gyűltek össze az Európai Parlamentben, hogy szokásuk szerint az antiszemitizmusról és az európai zsidóság jövőjéről értekezzenek. A „shylocki” arccal rendelkező, de elvileg német Martin Schulz így fényezte urainak hátsófelét:

Zsidó barátok és szomszédok, veletek vagyunk azokkal szemben, akik gyűlöletet terjesztenek! Európa nem Európa a zsidói nélkül. Európa a ti otthonotok! [...] Ha nem akarjuk, hogy Európa elpusztítsa önmagát, akkor mindannyiunknak együtt kell kiállnunk, politikusoknak és vallási vezetőknek. Ha megnyerjük a harcot az állampolgárok szívéért, ha sikerül visszaszorítanunk a gyűlöletet, akkor lesz rá esélyünk, hogy megmentsük Európát.

Istóczy jól ismerte a Schulz-féléket már akkor is, ő az a „szövetséges”, akinek „segítségével foglal el a zsidóság pozíciót pozícióra; a liberalizmus és a demokrácia zászlajának lengetésével”. S ha a zsidók „hazája” Európa, vajon mit gondol saját hazájáról, Németországról Schulz? Ezt is megtudjuk tőle egy 2014-es Háárec-cikkből: „Számomra az új Németország csak azért létezik, hogy Izrael állam és a zsidó nép létezését biztosítsa.” Világos tehát, hogy kik Schulz „zeneszereinek hangolói”, s hogy kiknek a tányérját nyalja egy hátrahagyott morzsáért az áruló. (Nem túl meglepő, hogy a jelenlegi elzsidósodott európai légkörben egy ilyen karakter lehet az egyik legmagasabb szintű európai politikus.)

Az árulókat és a filoszemita, politikailag korrekt szlogenek mögé gyáván elbúvó politikusokat Istóczy tehát jól ismerte. Álljon itt Wenckheim Béla akkori miniszterelnök Istóczynak adott válaszának részlete ezt bemutatandó:

A képviselő úr harmadik kérdése így szól: S általában szándékozik-e ezen kérdéssel szemben határozott álláspontot foglalva, az államélet nyilvánulásaiban és a közadministratió terén az emancipátió keresztül vitele óta ereszben követett, a szerzett tapasztalatok által azonban nem igazolt teljes semlegesség és közönbösség politikáját továbbra is folytatni?
Ezen kérdésre válaszom igen egyszerű; mert hiszen épen azon 1867. évi XVII. törvényczikk folytán, mely az izraelitáknak egyenjogosítását a hazának minden többi polgáraival kimondotta: a kormány ez értelemben zsidókérdést nem ismer, nem is ismerhet, s ennélfogva irányában semmiféle álláspontot nem foglalhat el. (Élénk helyeslés.) Igen jól tudom, hogy e válaszom a tisztelt képviselő urat interpellatiójának egyik pontjára nézve sem elégítheti ki; mert hiszen e válasz ellentétben áll azon elvekkel s a képviselő úrnak a kormány magatartása iránt kifejezett kívánságaival, melyeket az interpellation át motiváló terjedelmes beszédében kifejtett. De a kormány nem követ és nem követhet nemcsak az izraeliták, hanem bármely más elem irányában sem más politikát, mint a melyet ezennel jelezni szerencsém volt; mert különben vétene a humanismus, a civilisatio és az igazság ellen; de vétene mindenek fölött az ország azon törvényei ellen, melyek az ország minden lakosának vallás-, nyelv- és fajkülönbség nélkül egyenlő polgári jogokat biztosítnak. (Élénk tetszés.) (370. országos ülés, 1875. áprilhó 21.)

Istócy erre adott azonnali válaszában rámutat a gyáván kibúvót kereső miniszterelnök válaszának félrebeszélő mivoltára, és arra, hogy ha még a miniszterelnök is letagadja a zsidókérdés egyértelmű létezését, a zsidók óriási hatalmát bizonyítja az is:

Engedje meg a t. ház, (Halljuk! Halljuk!) hogy az igen tisztelt ministerelnök úr válaszára néhány szóval észrevételeimet megtehessem. Mindenekelőtt interpellátióm indokolására hivatkozva, ismételve határozottan kijelentem, hogy én a zsidókérdést egyátalán nem vallási kérdésnek, mint a mely az emancipátiónak kizárólagos alapul szolgált, hanem tisztán és egyszerűen társadalmi és közgazdászati kérdésnek tekintem. Eszerint tehát az igen tisztelt ministerelnök úrnak azon érve, hogy a tisztelt kormány e kérdésben az emancipátió álláspontján áll: önmagától elesik. Hogy továbbá a hatalmassá vált zsidó-kaszt társadalmi és közgazdászati omnipotentiája, mely ellen a nemzsidó társadalomnak önmagát védelmi állásba helyeznie kell, nálunk máris mily mérveket öltött, arra nézve legfényesebb bizonyíték azon körülmény, hogy noha mindnyájan tudjuk, érezzük és önmagunk között bevalljuk ezt: e meggyőződésünknek e támadó kaszt ellen nyílt kifejezést adni, vagy ellene nyilvánosan fellépni sokkal nagyobb vakmerőségnek tekintjük, mint valaha a legsötétebb reactió és absolutismus elleni nyílt fellépést tartottuk.

Akkoriban a Wenckheim-féle álláspont győzedelmeskedett Istóczyéval szemben, ennek eredményeként a zsidóság tovább hizlalta magát, s a magyarság nyakába kapta később a patkányforradalmat, a meggyengült országként ránk erőszakolt Trianont, az elzsidósodott sajtót, mely tovább züllesztette népünk egy részét, a feminista Bédy-Schwimmer Rózsát, a védett gettókból kiözönlő vérszomjas 1945-ös bitófák alatt örömködőket, a Rákosi-féle vörös elnyomást, majd a „demokratákat”, Hornostul, SZDSZ-estül, a napjainkban véleménybűnöző eretnekeket terrorizáló TEV-ig. Jelenleg is ez az álláspont a domináns, sőt, a jelenlegi filoszemiták olyan gusztustalan, gerinctelen népség, mint például Martin Schulz is. A múltból tanulva, ha akkor ez a „humánus” és „civilizált” szőnyeg alá söprése a zsidókérdésnek oda vezetett, amit már keservesen megszenvedtünk, s szenvedünk most is, tudhatjuk hova vezet a jelenlegi, még rosszabb filoszemita hozzáállás, mely ismét ezen „humanizmus” nevében tesz úgy, mintha a zsidósággal semmi baj nem lenne, s mindennemű probléma számonkérése e csoporttól csupán embertelen gonoszság szüleménye.

Zsidó képmutatás a sajtóban: Menachem Rosensaft New York-i ügyvéd, a végtelen számú holokausztszervezetek egyikének elnöke és tekintélyes lapok publicistája szerint a nemzeti karaktert védelmező fehér nacionalizmus egy „veszedelem”, de Izrael zsidó esszenciája megkérdőjelezhetetlen

Keserű gúnnyal ismeri fel Istóczy, hogy az erkölcsös köntösbe bújtatott szavakkal sajnos hatásosan manipulálhatók a magyarok (és fehérek eleve):

Ha az annak idején hazánkban dúlt tatároknak és törököknek szintúgy lettek volna hírlapjaik, mint vannak ma a zsidóknak, s azon hírlapjaikban folyton azt kürtölték volna, hogy az ellenük irányuló ellenségeskedés a tatár vagy a mohamedán vallás elleni türelmetlenségből származik, s a vallás dolgában türelmes őseink ezt a svindlit elhitték volna nekik, a tatárok és törökök tán még ma is a nyakunkon ülnének. (119. országos ülés, 1882. juniushó 9.)

A folyton demokráciáról, toleranciáról minket kioktató, s a „szabadság” nevében cenzúrát és büntetéseket követelő zsidók képmutatására is rámutat Istóczy, már akkor jól látva, hogy az idealisztikus, erkölcsös, igazságosság iránt érzékeny európai embert manipulálandó, ezen zsidók, akik maguk a legkirekesztőbb és legelnyomóbb kaszt (s ezt azóta többek között Izrael elmúlt 70 éve is igazolja), számunkra morális tartalommal töltött jelszavak lebegtetésével aljas hátsó szándékaikat valósítják meg, mert míg mi akkor vagyunk „jóságosak” ha mindent tolerálunk, addig emiatt az ők törzsi csapatjátéka tovább erősíti befolyásos pozíciójukat a sok „elnéző” és „humánus” európai között.

A zsidóság azon alakban, melyben a modern társadalomban jelenkezik: kasztszerű lényegénél fogva egy külön elvet, és pedig egy napról-napra mindinkább érvényesülő sociálpolitikai külön elvet képvisel. S ereszben azon sajátszerű észleletet tesszük, hogy mint véregység, traditiók és érdekközösség által szorosan egybefűzött zárt kaszt, a lehető legaristokratikusabb fogalom: mindamellett a demokratia zászlaját lengeti, – természetesen csupán a kívüle álló elemekre vonatkozólag. S ez nagyon természetes; mert a demokratia az egyénnek elszigeteltségét vonván maga után, az ily millió, összefüggés nélküli darabokra forgácsolt társadalomban alig képzelhető hatalom, mely az ő zárt phalanxának sikerrel ellenállhatna. Az aristokratiának halálos ellensége: s mindamellett mindazon résen, melyet ezen tör, ő maga, az aristokratia legrutabb formájában: a plutokratia képében helyezkedik be. Mint a világon képzelhető legconservativabb elem: a liberalismus árjának fölszinén úszik s látszólag az ár irányát ő jelöli ki; s ez is nagyon természetes; mert a minden felszabadult erőknek saját részéről zárt sorokban s egyesített erővel vívott concurrentiájában, s a körülötte levő nem-zsidó institutiók szünet nélkül való bolygatása és változtatása mellett kasztjának ó-conservativ czélzatait legbiztosabban elérhetni véli.

[...]

A legnagyobb önmystificátió tehát a zsidóság liberalismusában komolyan hinni. Azon kasztszerű elem, mely mindazon térről, ahova befészkelhette magát, tömör föllépésével minden idegen elemet kiszorít, kipusztít; – a mely szögletes szokásaival önmaga és a többi elemek közt áthághatlan chinai falat emel, mely szokások egyszersmind többnyire a más elemek iránt érzett mély megvetést is kifejezik; – a mely elem a más elemekkel való érintkezést csupán az üzleti czél szempontjából tartja fönn; – a mely minden egyes tagjának nem-zsidókkal fönforgó igaz, vagy igazságtalan ügyeit közös és mintegy családi ügyeknek tekinti s felekezeti ügyekként erőlködik feltüntetni; – a mely maga részére a tolerantia legszélsőbb igényeit követelve, önmaga a képzelhető legintoleransabb elem; – s a mely a liberalismust czégül használja fel kasztjának egy gazdászati oligarchiává való tételére, – mert hogy a zsidóság a gazdászati világuralomra törekszik, s már az útnak jó derekán van: azt nem egy államférfi beismerte, – azon elem nem a liberalismus, hanem a társadalmi és közgazdászati tyrannia elvét képviseli. (361. országos ülés, 1875. áprilhó 8.)

Egy későbbi felszólalásában szintén rámutat a zsidók „nevető harmadik” módszerére, a gazdanép csoportjainak egymás ellen fordítására (avagy azóta egyéb csoportok: cigányok, négerek, arabok, deviánsok stb.) általi felhígítására, és összezavarására az egységes ellenállásra így alkalmatlanná tett nemzetnek:

Ők, kik a maguk részére mindig tolerantiáért kiáltoznak, – a keresztény felekezetek közti békét is zavarják, s így azok természetes tovább fejlődését akadályozzák: s teszik mindezeket azért, hogy »inter duos litigantes« ők mint harmadikak, »örvendhessenek« és gyarapodhassanak. Bevallhatlan terveiket társadalmunk ellen csak a mi corrumpálásunk útján valósíthatván meg: megvesztegetnek minden hozzáférhető embert, s ezen megvesztegetés annál nagyobb mérvekben fog sikerülni nekik, minél inkább tönkre tesznek bennünket vagyonilag; mert »paupertas maxima meretrix;« s így ezen rendszeres megvesztegetés által önnönmagunkat használnak fel arra, hogy egyikünk a másikát tönkre tegye: – mindezen üzelmeikkel tervszerűleg aláásván az európai társadalom, a keresztény civilisátió épületének alapjait. (415. országos ülés, 1878. június 24.)

A zsidóság, bár lépten-nyomon a „befogadás” és keveredés fontosságát hangoztatja, s minden eszközzel azt elérni próbálja – csak a külcsoport számára persze –, addig ők bizony egy zárt kasztot alkotnak. 1875. április 8-i felszólalásában így vélekedik a zsidóság beilleszthetetlenségéről:

A mely népfaj negyedfélezer éventul meg tudta őrizni teljes elszigeteltségét és vértisztaságát, eredeti gondolkozásmódját, világnézletét, szokásait, úgy a teljes szabadság, mint az elnyomatás és üldöztetés századaiban, úgy állami együttlétében, mint a széles világon szétszórt állapotában; – amelynek vakon hitt traditiói neki a föld benépesítését ígérik; – a melynek összevalósági érzete az emancipatió végbemente óta nemhogy nem apadt, de sőt, daczára a látszatnak, a kaszt hatalmának kifejtésével még emelkedett; – a mely tudja, hogy kitűzött czélját, a gazdászati világuralmat csak mint compact zárt kaszt érheti el, s a mely, daczára a mai viszonyok közt különben mindinkább alárendeltebb jelentőséggel bíró állami és nyelvi szétforgácsoltatásnak, gondoskodott egy nemzetközi vezérorganumról, a Parisban székelő »alliance Israélite universelle«-ben: azon elemnek valaha lehető beolvasztása nem más mint egy naiv pium desiderium vagy nevetséges utópia.

Évekkel később így beszélt erről:

Áttérek mármost azon, több t. képviselőtársam által nyilvánított optimisztikus nézetnek a bírálatára, a mely nézet szerint az országban élő zsidóság nemzeti nyelvünk elsajátítása által, nemzetünk s társadalmunk testébe beolvadna, s ilykép megszűnnék reánk nézve veszélyes lenni. Ugyan kérdem: mi haszna volt abból szegény Lengyelországnak, hogy zsidói lengyelül beszéltek? (Élénk derültség. Halljuk!) Bizony ez a körülmény nem vette elejét annak, hogy a zsidóság a lengyel népet vagyonilag és erkölcsileg tönkre ne tegye; nem vette elejét annak, hogy a zsidóság a lengyel állam hatalmas fáját szúként lassankint össze ne őrölje, a mely szúette fa aztán dicstelenül hullt a porba a bekövetkezett viharok hatása alatt.

[...]

S itt lehetetlen meg nem emlékeznem a t. előadó úr beszédének azon passusáról, a melyben a zsidók állítólagos hazafiságát oly élénk színekkel kifesteni méltóztatott. (Derültség. Halljuk! Halljuk!) Mellőzve azon akadémikus kérdésnek fejtegetését, váljon a zsidók egyáltalában lehetnek-e őszinte ragaszkodással a keresztény népek államai iránt, szóval lehetnek-e a zsidók hazafiak, a mely kérdés egyebütt is, nevezetesen Angliában és Németországban újabb időben nagyon élénken vitattatott, s úgy látszik a zsidók hátrányára döntetett el: az én meggyőződésem az, hogy a zsidóság csak addig színlel ragaszkodást a magyar állameszme és a magyar nemzet iránt is, míg ez országban a magyar elemé a supremátia. Vesszük el ezt, s a zsidóság azonnal hátat fordít nekünk, sőt ellenünk fordul, amint hátat fordított s ellenünk fordult akkor, amidőn 1849-ben a nemzeti ügy elveszett. (222. országos ülés, 1880. márczius 11.)

S ugyanígy tett az első világháború után meggyengült magyarság testében is, lásd Kun Béla és társai, majd a második világháború utáni maggyengülésünkkor, lásd Rákosi Mátyás és társai... Bár előre látta ezt a tendenciát, ezeket ő már nem érte meg. Így folytatja felszólalásában:

Végre, még az orthodoxok és neológok között folyó harcz és háborútól se várjunk semmiféle előnyöket reánk nézve. Ezen, egymástól csak az eszközök megválasztására nézve eltérő, a közös czélra nézve azonban egymással teljesen egyetértő két zsidó párt azonnal megszünteti házi versengéseit, mihelyt arról van szó, hogy ellenünkben támadólag lépjenek fel, vagy hogy velünk nem-zsidókkal szemben védendők kell a zsidó valódi vagy képzelt érdekeket.

Ez egy visszatérő eleme a szervezett zsidóságnak: néha egymásnak esnek belcsoporton belül is, de ha a külcsoport, a gazdanép ellen kell állást foglalni, akkor a szemben álló zsidó felek is egységesen ugranak a nem zsidónak. Ilyesmit láthatunk a Mazsihisz-EMIH-konfliktus kapcsán is, akik időről-időre marakodnak, de ha az egész „kasztra” vélt veszélyt észlelnek, egységesen esnek neki. Így tettek a Hóman-szobor elleni aknamunkájuk kapcsán is, Hóman ugyanis felismerte a zsidó karaktert, így neki az emléke se maradhat.

A gazdanép meggyengülésekor tör hatalomra a zsidó

Istóczy alább ugyan a 19. századról beszél, jelen századuk is előszeretettel tekint magára mint a felvilágosult, toleráns, igazságos (demokratikus, humánus stb.) szellem századára... Istóczy szavai – mint oly sokszor – félelmetesen mainak hatnak:

Századunk a felvilágosultság századának hirdeti magát; s mindamellett a zsidóság egyik leghatalmasabb fegyverévé vált sajtó útján uralomra jutott zsidó világnézlet mellett, a rendszeresen űzött kárhozatos zsidó praktikák s a zsidóságnak a mi romlásunkra törő politikája fölött egyptomi sötétségben botorkál, a mely egyptomi sötétséget tudvalevőleg szinte a zsidók teremtették.
Századunk a humanitás századának nevezi magát, a mely humanitás jótéteményeit pedig nálunk csak a zsidók élvezik; a zsidók által agyonnyomorgatott és sok vidéken barommá aljasított nép e humanitásból ki van zárva. Egy zsidónak tyúkszemére se szabad lépni anélkül, hogy a félvilág sajtója veszett lármát ne üssön az »emberietlenség« fölött; (Derültség. Halljuk!) de a zsidók a maguk praktikái útján száz- meg százezer családot kiűzhetnek hajlékaikból, apáikról rájuk maradt örökjükből, rabszolgáikká vagy pedig földönfutókká tehetik, a nyomorba, a bűnökbe, az öngyilkosságba hajthatják őket: ugyan kinek jut eszébe az ilyen haszontalanságokkal csak bíbelődni is, annál kevésbbé pedig itt inhumanitást keresni?
Századunk a türelmesség századának hirdeti magát. A zsidóknak szabad a mi vallási, erkölcsi elveinket, társadalmi szokásainkat, nemzeti, politikai intézményeinket nemcsak kritika, de silány gúnyolódás tárgyává is tenni: és ebben senki sem lát türelmetlenséget. De merészelje valaki a zsidóságot, – nem! – csak a zsidó visszaéléseket csak a legenyhébb kritika tárgyává tenni: az már »Intoleranz«.
S ennek a parazita természetű sacherozó félnomád hordának (Nagy derültség. Hosszasan tartó zaj)
Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék kifejezéseiben kissé óvatosabbnak lenni. (Derültség.)
Istóczy Győző: Tehát annak, a minek mondtam, Európa kardcsapás nélkül, megkötött kezekkel és lábakkal szolgáltatta ki magát. (59. országos ülés, 1882. februárhó 18.)

A zsidó pofátlanság, gyalázkodás és gyűlölködés, minden szép és fennkölt bemocskolására érzett perverz késztetésük közismert, s minden korban a zsidók ellen felrovásra került. Miközben ők teli szájjal is gyalázkodnak, a tűrhetetlen viselkedésük elleni reakció, az annak számonkérése lesz mégis az „ügy”, nem a kiváltó ok. Egy példa a napokból, ezt illusztrálandó: a modern popkultúra egyik feminista zsidó ikonja, Lena Dunham (róla bővebben feminizmust tárgyaló írásomban) egy Twitter-bejegyzésében tett közzé ötmillió követőjének egy animációs videót, melyben rövid beszélgetés hallható közte és apja között (aki amúgy a tipikusan zsidó, torz lelkületet tükröző általam már bemutatott „művészetet” űzi perverz festményeivel). „Mit érzel a fehér férfiak kihalása kapcsán?” kérdi a némber apjától, mire ő így felel: „Nos, a fehér férfi egy probléma. A heteroszexuális fehér férfi egy nagy probléma, ez bizonyos. De én örülök ennek. Szerintem hetero fehér férfiak már régóta csesznek el dolgokat. Épp ideje a hetero fehér férfiaknak visszalépniük és hagyniuk, hogy valaki más intézkedjen helyettük.” Ezt a fehér civilizációt megteremtő és fenntartó fehér férfiak kipusztulását éljenző kinyilatkoztatást pedig az aberrált nőstény egy büszke „ez az én apám!” felkiáltással zárja, majd mindketten nevetnek. A videó nem paródia. Dunham – ahogy egyéb zsidók is – már sokszor támadta a „hetero fehér férfit”, mint minden gonosz forrását. Itt tartunk. Zsidó sztárok és hírességek, akiket a vörös szőnyegen fotóznak egy nyirkos munkatábor barakkja helyett, immár nyíltan és nevetve sürgethetik az általuk történelmi sérelmeik és frusztrációik miatt megvetett fehér ember kihalását. Tudhatjuk, hogy az elzsidósodott Nyugaton Dunhamnak semmi baja nem lesz emiatt, sokkal inkább lenne annak, aki szóvá tenné, hogy zsidó identitása miatt érez ilyen megvetést a fehér ember iránt, s így az a liberális mérce szerint rasszizmus. Ezt szóvá tenni viszont „zsidózás”, az pedig büntetendő a Nyugat sok részén. (Így lett egy angol fiatalember is egy hónap börtönre és kártérítésre ítélve, iskolájából kirúgva, azt merészelte írni ugyanis Twitteren az egyik bevándorlást támogató zsidó képviselőnek, hogy „Számíthatsz rá, hogy a zsidó végül megmutatja valódi színeit. Hitlernek igaza volt.”)

Kellemetlen Istóczy nevével egy oldalon emlegetni ilyen alantas élőlényekét, de fontos illusztrálni mai példákkal hova is vezetett mindaz, ami ellen a derekas képviselő és oly sok társa fellépett, örökségét és küzdelmét az utókorra, ránk hagyva.

Ezen ellenséges zsidók, ha ennyire megvetnek bennünket, miért nem költöznek Izraelbe, ahol ezen fehér férfiak nem fogják őket zavarni? Bár teljesen logikus, mégis naiv dolog lenne ezt a kérdést komolyan feltenni. Istóczy már annak idején tudta ennek az okát... Ő ugyan támogatta és szorgalmazta egy Zsidóország létrehozását Palesztinában, hogy ezzel Európa megszabaduljon zsidóitól, az e témában történt felszólalásában megemlíti, hogy a zsidók valamiért nem nagyon akarnak saját hazát létrehozni, sokkal jobban szeretnek gazdanépeken élősködni. Így, majdnem másfél évszázad távlatából ezen észrevétele is a zsidó karakter mély ismeretét bizonyítja, mert azóta ez a zsidóország ugyan létrejött Izrael formájában, a goj népeken való zsidó parazitizmus nem hogy nem csökkent, de mélyebbre ható, mint valaha, melyben saját országuk egyfajta szellemi központként, bázisként működik, ahova nagy baj esetén mehetnek a történelem folyamán parazitizmusuk miatt újból és újból megszorongatott zsidók. Így szólt erről:

Mi az oka annak, hogy a zsidó nép ezen része, daczára a rendelkezése alatt álló nagy eszközöknek, nem tud czélt érni: positivitással nem tudhatni. De gyanítható. Ez az ok azon mindenható és terveikkel az egész világot átölelő zsidó hatalmasok gátló közbelépte, a kik sokkal kényelmesebbnek találják a zsidó politikusok és zsidó államférfiak szerepét továbbra is Londonban, Parisban, Berlinben, Bécsben, Budapesten s egyéb európai fővárosokban játszani, és a kik szűknek találnák magukra és világrengető terveikre nézve Palaestina határait, sokkal előnyösebbnek tűnvén fel előttük, a zsidó tendentiákat, az európai nemzeteknek való parancsolással követni. Ezen terveikkel az egész világot átölelő zsidó hatalmasok, népük érdekeit sokkal inkább előmozdíthatni vélik azáltal, ha a zsidó nép továbbra is más népeken élősködik, s azok életerejét szívja. Ezek a zsidó hatalmasok az európai népek társadalma ellen azon vakmerő tervet forralják, hogy ezen társadalmat anyagilag és moraliter mindinkább tönkretegyék a parancsaiknak vakon engedelmeskedő zsidó légiókkal, a mely, ellenünk csöndes irtóháborút viselő légiók ellen sem szuronyaink, sem ágyúink nem használnak semmit; – ezen zsidó hatalmasok arra spekulálván, hogy ekkép ezen társadalmat lassú halállal kiöljék, és helyébe egy, kizárólag zsidókból állandó társadalmat ültessenek. (415. országos ülés, 1878. június 24.)

A múltbéli zsidóellenes megmozdulások (törvények, pogromok, száműzetés, kitiltás, erőszak stb.) ismeretében aztán a folytatásban sötét jövőt és sorsot jósol a zsidóságnak Istóczy, ha ezt a felforgató, kizsákmányoló viselkedését az nem szünteti be:

De nagyon csalatkoztok számításaitokban, urak. Mert ne csináljatok magatoknak illúziókat aziránt, hogy ezen pokoli tervetek nem fog sikerülni; és mivel a világtörténelem körben mozog, eredménye csak az lesz, a mi volt a korábbi századokban is hasonló viszonyok között, bármennyire a sötétség századának erőlködjetek is bélyegezni aztán a mi századunkat is. Mesterileg űzött szemfényvesztéstek nem fog már hosszú ideig sikerülni, és a benneteket elérendő katasztropha órájában hiába fogjátok a vészharangot húzni, az egész világot segítségül híva: nem lesz egy hang, mely mellettetek felszólalni – nem lesz egy kar, mely mellettetek felemelkedni fog; mert lejátszani fogtátok az európai népek között oly hosszú ideig mesterileg vitt álnok szerepeteket. Azért tehát csak lásson mielőbb hozzá a zsidó nép, saját jól felfogott érdekében is, hogy a probléma gyökeresen megoldassék, és a mindkettőnkre nézve tűrhetetlen állapotok mielőbb véget érjenek.

A zsidóság természetesen képtelen uralkodni saját kapzsiságán és gőgjén, s túlfeszíti a húrt mindenhol, ahol jelentős befolyást szerez. Pár évvel a felszólalást követően például Oroszországban kb. 200 zsidóellenes megmozdulás, pogrom történt 1881-1884 között, melyeknek számos halálos áldozata is volt, de például az egyébként meglehetősen könnyed és liberális numerus clausus, majd később a hitleri Németországban történt (háborús propagandahazugságokkal jócskán kiszínezett) zsidókat megrendszabályozó fellépéseket azóta is siránkozva, vagy agresszíven követelőzve emlegetik fel napi szinten. Istóczy jól tudta, hogy a világ rendje ez: a parazitát fehér fajtánk ugyan tűri egy darabig, de ha már minden gát szakad, szigorú ököllel sújt le majd, ahogy az az egész emberiség történelmére jellemző is egyben. A zsidók, akik mohóságukban már annyiszor rántották magukra a forró vizet, újra és újra leforrázzák majd magukat, ahogy az meg is történt később. Ennek a veszélynek a kiiktatása céljából igyekszik a parazita elem gyengíteni a gazdatest ellenálló-képességét, felhígítva, összezavarva, atomizált csoportjait egymás ellen kijátszva. A Mazsihiszből Heisler András például így vélekedik:

Bármilyen kisebbség elleni támadás egyben bennünket is érint. A rasszista gondolatok először szóban jelennek meg, s csak idő kérdése, hogy a tettek kövessék őket. Tanulva a XX. század szörnyű bűntetteiből nekünk már akkor is meg kell szólalnunk, ha „csupán” verbális kirekesztésről van szó. Ebben partnerként tekintünk a társadalomra, s úgy szeretnénk a kormányzatra is nézni. Ehhez fontos azonban, hogy ne csak a szavakban, hanem a tettekben is megnyilvánuljon a mindenkori hatalom.

Értsd: a zsidók a különböző felforgató elemeket, kisebbségeket (a cigányoktól a szexuálisan aberráltakig) maguk előtt tolják, hogy amikor a gazdanép természetes önvédelmi reflexe megnyilvánul (ellenállás, kritika stb. formájában), a hangoskodókat elhallgattassák, s így azok keze a jobban szem előtt lévő elemeket maga előtt toló zsidóságig már nem ér el.

Visszatérve Istóczy felszólalására, melynek tehát lényege egy Palesztinában létrehozandó zsidó ország ösztökélése volt, illetve hosszas, alapos érvelése és a zsidókérdés bemutatása, az azóta is szokásos lekezelő, érdemi cáfolatokat, ellenérveket nem tartalmazó választ kapott. Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszter a mai napig jól ismert meghunyászkodó, a zsidókérdésre kínos tabuként tekintő stílusban reagált azonnali válaszában:

Nagyon sajnálom, hogy e házban oly doctrinák fejtegettettek, melyek a kor humanitárius elveivel, e ház nemes szellemével és nagy részben a tényekkel is ellentétben állanak, (Helyeslés.) és amellett talán hamis és káros interpretátiókra szolgáltathatnának alkalmat. Egyébiránt én az egészet egy irodalmi essay-nek tekintem, mely elmaradhatott volna, valamint az indítvány tárgyalása is el fog maradni. És én azt remélem és nem is kételkedem rajta, hogy ezen egész felszólalás mint egy irodalmi essay, minden nyom és minden utóhang nélkül a házban örökre el fog hangzani. (Tetszés.)

Az azóta eltelt 138 év persze keserves bizonyítéka volt Istóczy igazságának, a marxista, bolsevik zsidók és általuk bekebelezett népek közötti vérengzések és sokmilliós népirtások, a világháborúk, a szellemi és tudományos világban végbement felforgatás, a szexológiától a feminizmuson át a szexuális fogyatékosságok normalizálásáig, a fajkeveredés és határaink megnyitása, a gazdasági és médiabeli hatalmuk, vagy a mai napig dühödten tomboló cenzúra és jogi elnyomása mindannak, ami ezen kaszt önző érdekérvényesítését akárhogy is akadályozná, akár a kérdésfeltevések betiltásáig is, mint azt a holokausztrevizionizmus kapcsán láthatjuk. Trefort úr mindezt a szőnyeg alá söpörte volna, hogy a zsidóság már akkor is kíméletlen, a gazdanépeket megalázó és pusztító törekvéseinek emlegetése „minden utóhang nélkül” örökre ezen támadó kaszt számára kellemes homályba száműzve ne találhasson értő fülekre, de mi, most 2016-ban is, és újra és újra szóvá tesszük ezt, például az általa meg nem cáfolt, de feledésre ítélt Istóczy-beszéd felemlegetésével.

„Mint minden első eszmehirdetőnek, úttörőnek neki is el kellett buknia. De a magyar nemzeti önvédelem igazságainak mégis csak ő volt első meghirdetője, a magyar fajvédelmi törekvéseknek ő volt az első szárnybontogatója; ezek az érdemei örök dicsőséget szereznek nevének.” (Istóczy Győző portréja, Bosnyák Zoltán szavai)

Az idős korára már tíz nyelvet beszélő, Európa talán legnagyobb zsidó témájú könyveit tartalmazó személyes könyvtárával rendelkező Istóczy felszólalásaira jellemző volt az adott téma rendkívül alapos körüljárása, mindezt hosszasan, példákkal és idézetekkel illusztrálva, néha szenvedélyesen, néha higgadtan előadva. Ebben a stílusban íródott saját és társainak tollából a 12 röpirat című havilap, mely a világon az első zsidókérdést vizsgáló szaklap volt, ahogy pártja, az Országos Antiszemita Párt is az első párt volt a világon, mely nyíltan és programjának középpontjába helyezve a zsidókérdés felszámolásának céljával jött létre. Az 1945-ös „zsidó rendszerváltás” után minden műve betiltásra is került, beleértve felszólalásait is.

Négy évvel halála előtt, az 1911-es Emlékiratok és egyebek című munkájában némi keserűséggel számol be hánytatott sorsáról, arról, hogy bár annak idején külföldi antiszemita vezetők még neki gratuláltak és főbb hatásaik közé sorolták munkásságát (az 1882. szeptember 11-i Drezdában tartott első nemzetközi antiszemita kongresszusnak is sztárjai voltak az Antiszemita Párt megjelent képviselői, köztük Istóczy) és míg ők sikerekre és adott esetben vagyonra tettek szert karrierjük során, addig ő 10-15 éven át járta az országot, házalva könyveivel (melyek között több idegen nyelvből, például latinból fordított zsidó témájú ritkaságok is voltak). Hánytatott sorsa ellenére tisztességes életkörülményeket biztosított családjának, elveit nem tagadta meg, se áruló, se megalkuvó nem lett soha, egyenes gerinccel állta és tűrte a támadásokat és a mellőzöttséget, biztos tudatában annak, hogy az igazságot és a tisztes honvédelmet képviselte egész életében, amiért ha életében nem is részesedik a megérdemelt köszönetben, idővel munkásságának hatása hozzájárul a legveszélyesebb ellenség kiiktatásához. Türelmes ember volt, mindig tudta, hogy mindennek az ideje el fog jönni, s hogy a zsidókérdés végső megoldása egy hosszas folyamat eredménye lesz. Hiába halt meg tehát a kiérdemelt köztisztelet nélkül, mégis dicső életet élt, becsülettel, bátran törve az utat maga előtt.

Az elmúlt évszázadokból több, akár egymástól eltérő világnézetű gondolkodótól származnak idézetek, melyek az igazság útját a teljes megértésig hasonlóan írják le. Ilyen a leggyakrabban Arthur Schopenhauernek tulajdonított idézet is: „Minden igazság három stádiumon esik át. Először gúnyolják. Másodjára erőszakosan ellenzik. Harmadjára elfogadják mint ami egyértelmű.”

Istóczy korában a fentiekben körülírt igazság szélesebb körökben volt elfogadott ugyan, de többnyire gúnyolva volt még az igazság tudatlan tagadói és szándékos elnyomói által. Később, főleg az 1910-es és '60-as évek közötti időszakban ez az igazság könyörtelenül és véresen került elnyomásra („antiszemitizmusért” akár halálbüntetés is járt a bolsevikok alatt), ahogy napjainkban a nyugati világ országaiban is súlyos tabu és ezen igazság kimondója – vagy akár csak kérdések feltevője – fizethet állása elvesztésével, karrierjének, egzisztenciájának tönkretételével, de akár hosszas éveket is ülhet emiatt börtönben. Az agresszív elnyomás tehát továbbra is fennáll, ennek az igazság- és szabadságellenes hadviselésnek a legfőbb kiharcolói pedig zsidó figurák és intézmények, mint azt korábban főleg Anglia példáján keresztül részletesebben tárgyaltam.

Bár ezen gondolkodók, akik így látták az igazság szélesebb körökben való elfogadásáig megtett útját, nem feltétlenül voltak a legfőbb bölcsesség letéteményesei, az igazság valóban úgy tűnik, hogy át kell essen a saját tűzpróbáján, főleg ha ezen igazság ellenségei, a hazugság és megtévesztés romlott mesterei körmük szakadtáig, minden eszközzel üldözik azt. Az igazság viszont akkor is igaz marad, ha sárral vagy vérrel fedik le, ha láncra verik, vagy börtöncellák mélyére száműzik, ha kinevetik, ha tagadják, ha betiltják. Az igazságot nem eszi meg a rozsda, ha valaki felszínre hozza, az eredeti mivoltában tud tündökölni. Ha hihetünk az ilyesmi elméleteknek, az immár hosszú ideje tartó „erőszakos ellenzés” időszakát az igazság diadalmaskodása kell kövesse. Ehhez azonban az olyan élesen látó, gerinces és az igazság iránt elkötelezett emberek gyakran tragikusan önfeláldozó harcára és kiállására van szükség, mint Istóczy is volt, hogy a ráokádott mindenféle mocsok alól felszínre hozva ez az igazság eredendő fényében világítson értelmet azokra is, akiktől az igazság, a tudás és értés örök ellenségei, a hazugság és álnokság mesterei mindezt megtagadják. Hogy minden a helyére kerüljön végre: az igazság és értés napként ragyogjon, s annak ellenségei pedig kirekesztve életterünkből, az aljasságuk kietlen sivatagában végezzék száműzötten.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info