Június 4-én a Népszava terjedelmes interjút közölt Kende Péter „politikai szociológussal", a Szabad Nép egykori újságírójával, aki 1956 után Franciaországban telepedett le, s a „párizsi toronyból" figyelte a hazai eseményeket. A kommunista eszmében csalódva a liberalizmus híve lett Kende, aki több cikkében, nyilatkozatában is sajátos módon értelmezte a nemzet fogalmát. Azt gondolom, mostani megszólalása sem volt méltó az emléknaphoz.

Ennek az írásnak nem a Kende-nyilatkozat a tárgya. Csak azért hivatkoztam rá, mert szavait olvasva eszembe jutott, hogy június 6-án emlékeztünk Bajcsy-Zsilinszky Endre születésének 130. évfordulójára. Aki nem volt sem kommunista, sem liberális. Magyar volt, a magyar nép felemelése volt élete vezérlő gondolata, s erről az alapról értelmezte nagy tragédiáinkat, sorskérdéseinket, beleértve a zsidókérdés megoldását is.

Kende nyilatkozatából csupán két rövid részt idézek. Az első:

A „nemzeti összetartozás napja” – hadd mondjam így – értelmetlen kifejezés. Mert ugyan magyarul beszélő emberek nagy számban élnek a határokon túl, de nemcsak a Trianonban elcsatolt területeken, hanem távolabb is.

Hogy nemcsak a történelmi Magyarország területén élnek magyarok (s nem „magyarul beszélő emberek”, mert nem egyedül és kizárólag a magyar nyelv ismerete a magyarság kritériuma), köztudott. De ezért már nem is beszélhetünk nemzeti összetartozásról?

Kende Péter

A másik idézet a trianoni békediktátummal kapcsolatos:

Száz év után hibás fogalomnak tartom Trianonnal kapcsolatban a felelősséget, hiszen ma már nem arról kell beszélni, hogy ki a felelős, hanem arról, milyen körülmények vezettek ide. /…/ Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatók a közvetlen adottságokból. Trianonra így kell emlékezni.

Érdekes megállapítás. Különösen annak fényében, hogy Kende egykori párizsi emigránstársa, az ugyancsak zsidó származású Fejtő Ferenc írta meg a monarchia „szétrombolásának” történetét „Rekviem egy hajdanvolt birodalomért” című kitűnő könyvében, amely épp a rendszerváltozás évében jelent meg Magyarországon. Aki ismeri ezt a könyvet, tudja, hogy Fejtő szerint a monarchia „nem felbomlott, hanem erőnek erejével szétbomlasztották”. Hogy kik játszottak fontos szerepet ebben a végzetes következményekkel járó rombolásban, arról Fejtő nagyon is részletesen beszél (nem hallgatva el a szabadkőművesek szerepét sem). Ezek szerint Fejtő is „álgondolkodó”?

Úgy vélem, Trianonra nem úgy kell emlékezni, ahogy azt Kende Péter javasolja. Igenis van „nemzeti összetartozás” (illetve lennie kellene), igenis előre eltervezett akció volt a monarchia szétverése, ezen belül Magyarország felbomlasztása. Nem kell tehát keresni rejtett összeesküvéseket, elegendő a nyílt tények számbavétele.

Üssük fel a korabeli sajtót, pontosabban a korszak vezető liberális napilapját, a Rákosi Jenő nevével fémjelzett Budapesti Hírlapot.

1918. október 17-én a Budapesti Hírlap részletesen beszámolt az előző napi képviselőházi vitáról, amely arról nevezetes, hogy Károlyiék ekkor vallották meg nyíltan hazaárulásukat. Ami addig rejtve volt, most nyilvánosságra került.

Wekerle Sándor miniszterelnök ezen a napon „a nemzeti erők egyesítésére hívta föl a Házat s a parlamentnek minden pártját”, s a tudósítás szerint szavain Károlyiék „gúnyolódtak és nevettek”. Majd Károlyi Mihály szólalt föl, s az ő beszéde alatt tört ki a botrány. A hataloméhes gróf egyik híve, Lovászy Márton szájából hangzottak el az elhíresült szavak:

Vegyék tudomásul, hogy az antanttal megyünk, nem Németországgal!... Tessék tudomásul venni, hogy antant-barátok vagyunk.
(Budapesti Hírlap 1918. október 17. 3. o.)

Károlyiék tehát nyíltan megvallották (méghozzá a törvényhozás házában!), hogy az ellenség oldalán állnak. A lap tudósítója le is vonta a következtetést:

Eddig csak csinálták következetesen az antant-politikát Magyarországon, ma már nyíltan kérkednek az ellenséghez szító üzelmeikkel.
(Uo.)

Majd Károlyi Mihályról is kimondja véleményét a liberális lap:

Annyi bizonyos, hogy ahhoz fogható önkultuszt is keveset látott még a világ, mint aminőt ez a demokrata, radikális, dölyfös úr folytat maga körül.
(Uo.)

Az akkori zavaros helyzetre jellemző, hogy Károlyiék kalandorpolitikáját, nyílt hazaárulását a kormány nem torolta meg. Báró Lévay Lajos képviselő fölháborodásában ugyan azt javasolta, hogy „Károlyit ki kell pofozni innen”, de nem akadt egyetlen magyar ember sem, aki a szavakat tettekre váltotta volna.

Károlyi Mihály

Néhány nappal később drámai hangvételű levél jelent meg a Budapesti Hírlap vezércikkeként. A hosszú írás végén nincs aláírás, csak ennyit tudunk meg a szerzőről: „egy szürke katona”. Fontos, ritkán idézett írásról van szó, ezért húzás nélkül közlöm a hosszú szöveget:

Egy katona levele

Igen tisztelt Szerkesztő Úr!

Az alábbiakban egy szabadságra hazajött katonaember kér szíves eligazítást kínzó kétségeiben: katona, aki minden szabadsága alatt egyre fájdalmasabban érzi, hogy az élet itthon idegen lett számára.
Hazajövet a vonaton olvastam a bolgár összeomlást. Először megdöbbentem, aztán káromkodtam, végül megnyugtattam magamat: nos, ezentúl bolgárok nélkül fogunk verekedni. Annál jobban hüledeztem pár órával később Budapesten az általános sopánkodó megrökönyödésen: „végünk van, meg vagyunk verve!” „Megverve?” kérdeztem magamban, „ugyan hol? Hacsak nem itthon!”
A mindenfelé tapasztalt honfibú azonban igen gyanús kifakadásokkal kezdett elvegyülni a németek ellen és csodálkozva vettem észre, hogy lapjaink nagy részének nincs egy jó szava a nibelungi nekibúsulással harcoló német testvérekhez. Nem értettem.
Majd jött Károlyi Mihály gróf pályaudvari fogadtatása. Itt már valóban megdöbbentem: mintha valami ujjongás csendült volna ki a „beszédek”-ből, mintha azt mondták volna: „Végre!” Majd jöttek a radikális és Károlyi-párti lapok diadalittas cikkei Új Magyarországról, népek önrendelkezéséről, nemzetiségek autonómiájáról, Károlyi Mihály követelése a nemzetiségi autonómia nemzetközi garanciáiról, jött a magyar történelem ezeresztendős szentségeinek sárba tiprása, az ellenség minden ostoba és kevésbé ostoba közhelyeinek nemzeti himnuszként való énekelgetése, túllicitálása, jött az ellenségnek való fölkínálkozás, a magyar nemzetnek az egész világ előtt való magyar bevádolása árán, jött az egyoldalú alku saját hazájuk testén, jött a magát kellető készség teljes politikai, szellemi, erkölcsi behódolása. Erre már nem volt más gondolatom, érzésem és szavam, mint (bocsánat): Pfuj.
Igen tisztelt szerkesztő úr, én nehéz, gyötrelmes harcokat éltem át a háború négy éve alatt; több defenzívát, sajnos, mint offenzívát. Az 1916-ik évi orosz offenzívában három havi szakadatlan verekedés és lassú visszavonulás után egy keserves utóvédharcban, pár nappal a román hadüzenet után megsebesültem. De akkor, fejünk fölött a román háború veszedelmével, a folytonos utóvédütközetek testi-lelki gyötrelmei között, megsebesülve s egy gránát által, még mielőtt föltápászkodhattam volna, elföldelve, hogy úgy kellett kikaparni a föld alól elcsigázott, nyomorult, vérző testemet: akkor sem éreztem olyan megtiprottnak magamat s olyan vigasztalan pokoli feketének az életet körülöttem, mint most itthon. Sem azután soha, a kórházvonat ezernyi jajja, nyöszörgése, drága bajtársak háborodott üvöltései közepett, sem a műtő borzalmai közben, sem a hosszú kórházi szenvedés elhagyatottságában és tehetetlenségében. Később meg már boldogan sántikáltunk „sánták, bénák és csonkabonkák” a kórház melletti kis kávéházba, egy ízben 6 pár mankóval és 9 bottal s nem fájt a szembejövők látható megbotránkozása tapintatlan nagy számunkon… Hogy mi a fájdalom, azt csak most tudom. S hogy mi az életundor!
Mi együgyű katonák konok megátalkodottsággal hittünk a mi elfolyt vérünk megváltó erejében. Minden olyan jól ment! Ellenségeinket: az oroszt, a szerbet, a románt legázoltuk, az olaszt megvertük, határainkat fölszabadítottuk, a magyar jövőnek ősi nyomokon új utakat nyitottunk. S most egyszerre vásárt ülnek a saját véreink a mi vérünk gyümölcsén s hajlandók mindent kéretlenül is odadobni.
Mi úgy tudtuk, hogy a magyar fajnak világhivatása: ezen a földön a magyar nemzet egységében erős, egységes államot fönntartani. Mi ezzel a nemzeti és állameszmével, ezért a nemzetért s ezért az államért mentünk a háborúba. S a vasba öltözött magyar nép ma is ezért az ideálért harcol Olaszországban, Franciaországban, Albániában és Szerbiában és őrködik a Szeret folyónál és a Fekete-tengernél.
Mi úgy tudtuk, hogy mi a mi nemzetiségeink túlnyomó többségével békében és barátságban éltünk egyenlő jogokkal és kötelességekkel, azok a háborúban becsülettel vállalták és viselték a magyar katona nevét, dicsőségét, nehéz sorsát. Mi úgy tudtuk, hogy a magyar nemzeti öntudat a magyar fajból hajtott ugyan ki, de ezer éve sokkal több, mint merő faji önzés, fajfölötti egyetemességében szuggesztív, integráló erő, mely soha sem szűnt meg hatni e földön, mióta itt magyarok élnek: kultúrát, tenyészetet, szilárd társadalmi organizációt teremtve széthulló néptöredékek között.
S most egyszerre minden oldalról magyar emberektől halljuk, hogy mindez hazugság és agyrém: a magyar nemzeti eszme nem konstruktív, hanem destruktív erő, ez tette országunkat szellemi és erkölcsi sivataggá, feltörekvő, szabadságszomjas népeket helótákká, a magyar nemzeti eszme volt a rákfenéje ennek az országnak. Akik pedig ezt az eszmét vallották és munkálták, azok véglegesen bukott emberek, azok pusztuljanak.
Igen tisztelt szerkesztő úr, én nem vagyok politikus, sem szociológus, sem pacifista, sem szabadgondolkodó, sem radikális, sem progresszív, legkevésbé új-függetlenségi gyászmagyar, hanem mint katona mindennek éppen az ellentétjeihez húzódtam mindig: a militarizmushoz, az imperializmushoz. Nagymagyarországról álmodoztam s úgy éreztem, védekezve is érte harcolok. Tudom jól, főbenjáró bűn ez. S elvetemültségemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sem szégyent, sem lelkiismeret-furdalást nem érzek. Csak keserűséget. Kimondhatatlan, feneketlen keserűséget. Minduntalan eszemben járnak a Kozma Andor legutóbbi gyönyörű vasárnapi krónikájának sorai s belső megrendüléssel hajtogatom:

„Hősül vívott létharca közepett,
Bent gyöngítették ezt a nemzetet,
Gonoszok-e? avagy vakok?
Szegény magyar, mit mondhatok?
Ne átkozódjam! Hallgatok.”

De azért az ilyen egyszerű géppuskásnak is csak épp úgy fejben folytatódik a nyaka, mint akár a legtökéletesebb Berufshinterländernek. Én is tudom, hogy nagy úr a muszáj. Én is látom, hogy Nagymagyarország ábrándját el kell temetni. S a magyar nemzeti politika is, mely sohasem volt ennyire vérmes, meg kell hogy barátkozzék az igényösszevonás gondolatával is – ha muszáj. Legyen hát az a népek önrendelkezése, hol’s der Bock!
Csak azt nem értem, miért kell magyar embereknek már előre többet kinálniok a lemondásból, mint amennyit az ellenség kívánni látszik? Hiszen a népek önrendelkezése nyilvánvalóan nem jelent eo ipso legalább nemzetiségi önkormányzatot! Magyarország nemzetiségei ezt soha nem is követelték. Ez nálunk mesterséges atomizálása volna egy fejlett és jól működő (bár tökéletesítésre bőven rászoruló), geografiai és világpolitikai szükségszerűségeken nyugvó, egységes, eleven politikai organizmusnak, kezdete a teljes szétesésnek. De hiszen maguk a népek önrendelkezésének elvét fölvető Egyesült Államok sem adtak népeiknek (a 11 milliós amerikai német népnek például) nemzetiségi autonómiát! Tehát Amerikának bizonyára lesz érzéke a magyar érvek iránt, mihelyt érdekei a háborúban kielégülést nyertek. Az angoloknak meg éppen fejlett érzékük van s velük született rokonérzésük és kegyeletük a történelmi alakulatok iránt – ha érdekeiket nem sértik! A mi egységünk pedig alig sérti az angol érdekeket az ő javukra billent háborús fölszámolásnál. Botorság tehát az ellenséget túllicitálni!
Van azonban ennek a jelenségnek egy másik oldala is: az erkölcsi. Túllicitálni az ellenséget követeléseiben s a magyar nemzet megrágalmazásában, ezeréves történelmünket legyalázni, eldobni, mindnyájunk magyar hitét kigúnyolni és lehazudni becsületes magyar honfitársak millióit és nibelungi hűségű, minden más népnél különb szövetségeseinket gyűlölködve megtagadni, tolakodó meghunyászkodással, megvert eb módjára hízelegve vinnyogni körül a mi vérünktől véres ellenséget: ez förtelmesebb minden balkáni erkölcsnél, ez becstelenség.
Hogy ismét „megnehezült fölöttünk az idők járása”, azt képzeltem, jönni fognak a kevésbé vérmes magyarok, a lelkileg Deák Ferenc és Eötvös József liberális gondolatvilágába kapcsolódók. Hiszen lehet, hogy nekik volt és van igazuk, akik a magyar nemzet egységbe szerveződését Magyarország földrajzi és nemzetközi adottságára, a magyar föld és a magyar faj szuggesztiójára, a magyar faj kulturális és erkölcsi fölényére, a magyar állam egységének és erejének egyetemes politikai, gazdasági, szociális érdekére minden kényszer és minden külön nemzetiségi politika kikapcsolásával akarnák bízni. S az egész magyarság a maga töretlen teljességében, megerősödve, nemzetiségeink túlnyomó tömegével, mint egységes, egyet akaró nemzet lépne rá ennek az új orientálódásnak régi magyar ösvényére s menne új vagy megújhodott vezetői után a béketárgyalásokra. Ugyan ki volna elég vakmerő a jelen vezető politikai között, aki útját akarná állani az ilyen új eligazodásnak?
Az pedig csak elképzelhetetlen, hogy ez a lelki egység ártana a magyar érdekeknek! Ellenkezőleg, egyedül a körülmények változásával számoló, de a nemzeti élet alapjait föl nem adó egységes állásfoglalás biztosíthatja az életképes, egységes, igazán független Magyarországot. De hogy’ álljon elő Andrássy Gyula vagy Apponyi Albert vagy más hű magyar a béketárgyalásokon a magyar nemzet egységével, a magyar egység világpolitikai kulturhivatásával, mikor itthon torkukszakadtából kiabálnak a gyászmagyarok: „A művelt nyugat csak velünk tárgyalhat, mert mi vagyunk az igazi magyar nemzet, mi, akik örök időktől fogva a szent nyugat tisztelői vagyunk a német és magyar barbársággal szemben, mindig a magyar elnyomás ellen harcoltunk, mindig a nemzetiségi önrendelkezést, az egységes magyar állam pokolbavalóságát hirdettük”?
Angol, amerikai, francia ellenségeink bizonyára férfiakat fognak küldeni a béketárgyalásokra, akik tudják, mit tesz az harcolni egy nemzet életéért és nagyságáért s akik bizonyára az ellenfélben is megbecsülik azt, ami bennük velük rokon: a férfit. A magyar nemzetnek lelki egységben, rendületlen hittel világtörténelmi hivatásában, híven önmagához, ideáljaihoz, vállalt szövetségéhez, emelt fővel, a magyar rettenthetetlenség egész hatalmával kell a béketárgyalások asztala mögött állania. Azzal a tudattal, hogy a mi nemzeti ellenségeinkkel szemben a szent határokat megvédtük s ha nem is győztesek, de veretlenek vagyunk. Hitre és öntudatra van szükségünk mindenekfölött, ha élni akarunk. Hogy higyjen a mi nemzeti rendeltetésünkben az idegen, az ellenség, ha magunk tagadjuk meg?
Ha pedig ez a szolgalelkű had valóban rá tudná tukmálni a magyar nemzetre a maga áruló és tolakodó lemondását, akkor nekünk, szegény magyar katonáknak jobb haza sem jönnünk. Mit ér az élet, ha nem fájdalom, de undor adja szánkra a költő borzadályos káromkodását: „Mit ér az ember, ha magyar?”
Vagy van még akkor is szabadulás a végső kétségbeeséstől? Majd csak hazajön a büszke magyar hadsereg, lerongyolódva, megtépve, agyonfáradva, de töretlen derékkal, csillogó szemekkel! Ó, ha akkor egy titokzatos belső szuggesztió ismét elkapná a fegyverbe öltözött magyar nép szívét, a toldott-foldott katonablúzokat, a kopott tiszti köpönyeget újra megfeszítené domború magyar melleken nem a lelkesedés, mint a háború első felében, hanem a dac, a konok életakarat: „Eb ura fakó! A magyar nemzet mink vagyunk!”
Szerkesztő úrnak maradtam kiváló tisztelettel híve:

egy szürke katona
(Budapesti Hírlap 1918. október 20., 1-2. o.)

A „szürke katona” Zsilinszky Endre volt (a Bajcsy előnevet csak a húszas évek derekán vette fel), aki néhány év múltan egyik írásában elismerte, hogy az idézett, ma is megrázó erejű cikknek ő a szerzője. Zsilinszky pontosan látta, mi zajlik a hátországban, hogy itthon vagyunk megverve, hogy milyen veszélyt rejt magában a Károlyi vezette „szolgalelkű had” térnyerése, a bomlasztó munka. Nem telt el két hét, s már a „dölyfös úr” volt az ország miniszterelnöke. Hiába üzente meg Zsilinszky, hogy „a magyar nemzet mink vagyunk!”, az ország megindult a lejtőn, egészen a zsidó-bolsevik pokolig.

Zsilinszky Endre, a szürke katona

Zsilinszkynek valóban életre szóló tapasztalat volt 1918-1919 infernója. 1940 nyarán (tehát már a két zsidótörvény megszavazása után!) írta „Ez is nacionalizmus?” című cikkében:

Sohasem felejtem el azt a belső megszégyenülést, amikor 1919 márciusában, alig néhány hónappal azután, hogy a világháborúból hazajövet leszereltünk, egyszer a Margit körúton elvonulni láttam egy tányérsapkás vörös csapatot s élén egy apró kis zsidó figura rázendített az új szövegű népdalra, a csapat pedig feltűnően bizonytalan lelkesedéssel énekelte utána: „Megüzentem Kun Bélának magának….” Abban a pillanatban föld alá szerettem volna süllyedni.
(Független Magyarország 1940. június 10., 3. o.)

Nem véletlen, hogy a magyarság „lelki egységét” valló Zsilinszky a bolsevik uralom bukása után az ún. fajvédő mozgalom egyik vezető alakja lett. Cikkek tömegében hirdette, hogy a dualista korszak második felétől a magyar politika letért az elődök útjáról, a doktriner liberalizmus idegen elemek előretörését, s a „vérbeli magyarok” háttérbe szorulását eredményezte. Ezért sürgette a parasztság megsegítését, az érdemi földosztást, a valódi szociális törvények megalkotását. Ezért üzente 1939 őszén (tehát fél évvel a második zsidótörvény életbelépése után) zsidóknak és árjáknak (értsd: németeknek):

A magyarság igazi szellemi erői a politikában is kibontakozóban vannak, s magyarabb világ készül születni.
Zsidók és árják pedig sohase felejtsék el: azért kell túlnyomórészt vérbeli magyarok kezébe adni a politikai, gazdasági és társadalmi dolgok legfőbb irányítását, mert többnyire a vérbeli magyarság s velük az asszimiláltak közül legfeljebb a magyar történelmi szellem megihletettjei képviselik itt az időtlen árpádi és szentistváni magyarságot, a magyar függetlenségi ösztönöket és a birodalmi méretű politikai szemhatárt. De valljuk meg: a törzsi elfogultságoktól mentes széles emberséget és európaiságot is.
(Független Magyarország 1939. november 20., 3. o.)

Évtizedek óta hamis Zsilinszky-kép él a köztudatban. Antifasiszta hős, aki szembeszállt a német megszállókkal, akit az ellenállási mozgalomban vállalt vezető szerepe miatt kivégeztek. Ebben a jellemzésben persze van igazság, de a Zsilinszky-képlet sokkal bonyolultabb. Zsilinszky 1918-1919 tapasztalatain okulva elkötelezett fajvédő lett a szó nemes értelmében, aki nem más népek ellenében, hanem a saját népe érdekében politizált. S amiről nem szokás beszélni: Zsilinszky élete végéig fajvédő is maradt, ahogy ezt legutóbb Gyurgyák János kitűnő könyvében megállapította. Tévedés például azt állítani, hogy a zsidótörvények idején revideálta korábbi meggyőződését. Természetesen részletkérdésekben változott az álláspontja, de a zsidókérdés törvényes rendezését ő is elengedhetetlennek tartotta, csupán a megoldás módjával nem értett egyet. Cikkeivel lehet bizonyítani, hogy például a zsidóság egy részének „kivándoroltatását” is szükségesnek ítélte. Zsilinszky a zsidókérdés német mintájú megoldását vetette el, s azt sürgette, hogy a magyar alkotmányos hagyományok szellemében kell a kérdést rendezni. Méghozzá a magyarság javára, a magyarság felemelésével, helyzetbe hozásával.

Zsilinszky bizonyára több kérdésben tévedett, sokszor helytelenül ítélt meg eseményeket, de szuverén, befolyásolhatatlan, tiszta ember volt. Ezt még ellenfelei is elismerték. Ez a típus ma nagyon ritka a honi, romos közéletben. Nem véletlen, hogy nem hivatkoznak írásaira, beszédeire. Bár országszerte utcákat, tereket neveztek el róla, mégis feledésre ítélték, mint oly sok jeles magyart. Ideje tehát, hogy gondolatait közkinccsé tegyük.

Bistrán Demeter - Kuruc.info