75 évvel ezelőtt, 1941. április harmadikán, hajnali 2 óra 30 perckor halt meg gróf Teleki Pál, Magyarország miniszterelnöke. Aznap reggel háromnegyed hétkor inasa talált rá. A néhai kormányfő átlőtt fejjel feküdt ágyában, mellette Browning revolvere. Teleki gróf önkezével vetett véget életének.
Teleki Pál 1939 februárjában vette át a kormány vezetését Imrédy Bélától, akitől a kormányzó megvonta bizalmát. Az új miniszterelnök bemutatkozó beszédét még az ellenzék is elismerő szavakkal méltatta. Bajcsy-Zsilinszky Endre (aki néhány évi szünet után csak az 1939-es pünkösdi választások után lett a képviselőház tagja) Telekit köszöntő írásában azt hangsúlyozta, hogy húsz év óta nem hangzott el ilyen szerény kormányfői programbeszéd, s külön méltatta a kormányfőnek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontját. Teleki ugyanis bejelentette, hogy az elődje által beterjesztett zsidójavaslatot (ez lett az ún. második zsidótörvény) ő is vállalja, tehát nem vonja vissza. Teleki szavait így kommentálta Bajcsy-Zsilinszky:
Jellemző és megnyugtató mindaz, amit a zsidókérdésben mondott, hogy lehet vitatkozni egyes pontokon az enyhítésről, de más pontokon a szigorításokról is. Rendkívülien érdekes és mélyrelátó a zsidókérdésben az a megállapítása is, hogy ott történt az alapvető hiba: Magyarország nemcsak tűrte a tömeges keleti zsidó bevándorlást, hanem ellentétben a tőle keletre eső országok példájával, nyugati módszerekkel kezelte a keleti zsidóság kérdését. S a baj lassan a nyakunkra nőtt. Viszont magyar szemmel látja a magyarországi zsidókérdést és világosan meg is mondja: „Ez a nemzet évszázadokig a maga lábán járt, járjon a maga lábán ezentúl is. És amíg én itt állok, addig a maga lábán fog járni.”
(Magyarország 1939. február 24., 11. o.)
Azért idéztem a baloldali-liberális körökben is tisztelt és ünnepelt Bajcsy-Zsilinszkyt, mert manapság éppen a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja miatt szeretnék egyesek kiseprűzni a magyar történelem panteonjából azt a Teleki Pált, akinek a nevét még politikai ellenfelei is tisztelettel ejtették ki.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt a Teleki Pál Emlékbizottság szoborállítással szeretett volna megemlékezni az egykori kormányfőről, jeles földrajztudósról és cserkészvezetőről. A főváros illetékes bizottságai egyhangúan meg is szavazták az előterjesztést, s a döntés értelmében a Sándor-palota (ma a köztársasági elnök hivatala) mellett avatták volna föl a szobrot 2004. április harmadikán. A szobor elkészült, a szakma egyöntetűen dicsérte az alkotást. Szükséges megjegyezni, hogy a szoborállítást nemcsak Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök támogatta, hanem elődje, Göncz Árpád is, aki egyben az emlékbizottság fővédnöke is volt.
2004 februárjában egy zsidó zongoraművész és –kereskedő (mert zongoraszalonja is volt a neves férfiúnak) nyílt levélben tiltakozott a tervezett szoboravatás ellen. A Mazsihisz is támadásba lendült, aztán elindult az aláírásgyűjtés és a nyomásgyakorlás. A mazsihiszos hittestvérek többek között így érveltek:
Akik ma szobrot állítanak ennek az embernek, azok piedesztálra emelik a rasszizmust, a fajüldözést, a kirekesztést.
Az ügy elég kínosnak tűnt föl, hiszen az SZDSZ-MSZP vezette fővárosi koalíció korábban támogatta a Teleki-szobor ügyét, a zsidók által felmutatott piros lap után azonban lassan visszakoztak. Tiltakozott természetesen Kuncze Gábor, s a zsidók mellé állt Fodor Gábor, hazánk legnagyobbra nőtt és talán legbutább liberálisa is. Demszky előbb azt nyilatkozta, hogy az illetékes fővárosi bizottságok egyhangú döntése ellen nem emel vétót, majd néhány óra leforgása alatt győzött benne a fajtársi szolidaritás, s bejelentette: fölfüggeszti az engedélyezési eljárást, s arra kéri a Teleki-emlékbizottságot, vonja vissza a szoborállításra vonatkozó kérelmét.
A második Teleki-kormány 1939. február 16. és 1941. április 3. (Ülő sor balról: Keresztes-Fischer Ferenc, Teleki Pál, Hóman Bálint; álló sor balról: Csáky István, Teleki Mihály, Tasnádi Nagy András, Kunder Antal, Bartha Károly, Reményi-Schneller Lajos, Jaross Andor, Bárczy István
Demszky döntéséről 2004. február 16-án, hétfőn számolt be a sajtó, s ezen a napon szólalt fel az Országgyűlés plenáris ülésén az egyik neves ellenzéki képviselő, dr. Gémesi György. Az MDF nevében visszautasította a politikai hecckampányt, s arra kérte a kormányt, hogy „határolódjon el a Teleki Pál-szobor felállítását ürügyként, méltatlanul felhasználó, a magyar társadalmat megosztó törekvésektől”.
A kormány nevében Hiller István miniszter röviden válaszolt, s közölte:
Mi nem akarjuk, hogy Teleki Pálnak szobra legyen a budai Várban; nem, és különösen nem a holokauszt 60. évfordulóján. De akarjuk, hogy csökkenjen a felhalmozódott gyűlölet, hogy ne hagyományozódjék át immár a harmadik generációra az elődök, az ősök gyűlölete.
Ezzel a cinikus érveléssel a nemzeti kulturális örökség akkori minisztere a gyűlölködők oldalára állt. Hogy hová züllött 2004-re az ország, arra jellemző, apró adalék, hogy Teleki Pál halálának 50. évfordulóján, 1991. április 3-án a három legmagasabb közjogi méltóság, Göncz Árpád, Antall József és Szabad György együtt koszorúztak és emlékeztek a néhai kormányfő sírjánál, a máriabesnyői temetőben. Erre Gémesi György is emlékeztetett 2004-es felszólalásában, én pedig ma csak azt kérdezem, vajon a mostani évfordulón elzarándokol-e Teleki sírjához az államfő, a kormányfő és a házelnök?
A néhai kormányfő sírja a máriabesnyői temetőben
Fontosnak tartom leírni, hogy azokban a napokban a parlamenti pártok közül egyedül az MDF állt ki nyíltan a Teleki-szobor mellett, pártja nevében Gémesi György MDF-alelnök szállt szembe a gyűlöletkampánnyal. A szintén ellenzéki Fidesz mélyen hallgatott, mint oly sokszor kényesnek tűnő ügyekben. Ha egyszer valaki megírja a fideszes erkölcstelenség történetét, ez az ügy is megér majd egy rövid bekezdést.
A balliberális sajtó természetesen gyalázta Teleki Pált. A Népszava egyik tehetségtelen tintazsidaja, Mészáros Tamás „készülő képtelenség”-nek nevezte a szoborállítás ötletét, majd így érvelt:
Teleki nem emlékműre érdemes államférfi volt, hanem kérlelhetetlen fajvédő, aki semmibe vette az emberi jogokat.
(Népszava 2004. február 21., 5. o.)
Cikkét ezzel a két mondattal zárta:
Mi volna, ha ez az európai világváros megpróbálna csakugyan európai maradni? A szó nemes értelmében.
(Uo.)
Az újságíró vágya teljesült. Budapest a szó „nemes” értelmében európai maradt. Vagyis zsidó, mert Mészáros szerint ez az európaiság szinonimája.
Időközben a fővárosi kulturális bizottsága közölte, nem vonja vissza korábbi, a Teleki-szobor felállítását támogató döntését. A Teleki-emlékbizottság sem hajolt meg a zsidó főpolgármester óhaja előtt, nem vonták vissza kérelmüket. Sőt, az emlékbizottság illetékese bejelentette, a tervezett időpontban megtartják a szoboravatást. Időközben üzenet érkezett Lengyelországból is: ha a magyaroknak nem kell a szobor, a lengyel menekülteket befogadó néhai magyar kormányfő szobrát szívesen látják a Visztula partján.
Az ügyben természetesen történészek is megszólaltak. Például a zsidó Karsai László és a nem zsidó Ungváry Krisztián. Karsai például így írt:
Teleki Pál kudarcos politikus volt, háborús és népellenes bűnök elkövetője. Az ítéletet 1941. április 3-án önmagára már kimondta. /…/ A magyar holokauszt 60. évfordulóján felavatni Teleki szobrát 550 000 magyar zsidó áldozat emlékének meggyalázása lenne.
(Magyar Narancs 2004. február 19. 51. o.)
A Karsai által emlegetett „népellenes bűnök” fogalmát a magyar büntetőtörvénykönyv nem ismeri, ő tehát még a sztálinista korszak joggyakorlata szerint ítélkezett. Előítéletesen és bután.
Karsai nem csak egyszer szólalt meg Teleki-ügyben. Egy másik írásában Károlyi Mihályra utalva (akinek a Kossuth téren álló szobrát időközben már eltávolították) azt írta, hogy „őt egy lapon emlegetni Telekivel nem lehet”. Megismételte korábbi véleményét Telekiről:
Nem hős vagy ellenálló volt, hanem háborús bűnös.
(Élet és Irodalom 2004. március 12., 15. o.)
Ungváry Krisztián a főpolgármester szoborállítást felfüggesztő döntése után megjelent cikkében még finoman fogalmazott:
Teleki közterületen elhelyezett szobra több mint szerencsétlen. Nemcsak azért, mert a magyar nemzet jelentős része provokációként éli meg a szoborállítást. Teleki politikai teljesítményét túlságosan sok negatív elem terheli ahhoz, hogy szobra közterületen állhasson.
(Népszabadság 2004. február 17., 16. o.)
Amikor a fővárosi közgyűlés a főpolgármester és a tiltakozók akarata szerint döntött, az emlékbizottság bejelentette, Teleki halálának évfordulóján mindenképpen felavatják a szobrot. S megtörtént az, ami ma már nehezen elképzelhető: egy vidéki település befogadta a fővárosból száműzött Teleki-szobrot. A balatonboglári önkormányzat megmentette a magyarok becsületét, nem került Lengyelországba a szobor. Teleki Pál szobra ma is a balatonboglári plébániatemplom mellett áll, illetve ül, hiszen a szobor az ülve töprengő miniszterelnököt ábrázolja. A boglári szoboravatást nem zavarták meg tiltakozók, fajvédő zsidók és uszályukba került nem zsidók. Talán azért, mert sok jeles ember volt jelen, s koszorút küldött többek között Mádl Ferenc és Göncz Árpád is. A szoboravatás után néhány nappal megjelent cikkében Ungváry Krisztián már durvábban fogalmazott:
Víghnek (értsd: Vígh Károlynak, a Teleki-emlékbizottság történész tagjának) és társainak, köztük a szoborállítást az adófizetők pénzéből kétmillió forinttal támogató Balatonboglári Önkormányzatnak választ kell adniuk arra, hogyan engedhető meg olyan politikusnak a köztéri szoborállítás (sic!), aki faji alapon szétverte a magyar társadalmat, zsidóellenes törvényeivel és rendeleteivel tömeges jogfosztást okozott, dilettáns, a magyar politikai elittel is szembeforduló politikájával az országot válságba sodorta, majd öngyilkosságával elmenekült a felelősség elől.
(Élet és Irodalom 2004. április 9., 16. o.)
A szoborállítók, köztük a balatoni város önkormányzata világos választ adott Ungvárynak és társainak. Teleki Pál boglári szobra ma is zarándokhely, sokan keresik fel az ország különböző pontjairól. A bogláriak pedig nagyon büszkék erre.
A Teleki elleni gyűlöletkampányban megszólalt a hazai közélet egyik legvisszataszítóbb alakja, Ungváry Rudolf is, aki történetesen az előbb idézett történész édesapja. Alantas indulattól fűtött cikkét nem óhajtom részletesen ismertetni, csak egy részletét idézem:
Saját akaratából vágta el a bűnétől való megszabaduláshoz vezető további utat. Keresztényként, éppen keresztényként hogy tekinthetik példamutatónak Teleki Pált, aki gyáván, hitének legfontosabb parancsát – ne ölj! – megszegve az öngyilkosságot választotta ahelyett, hogy igaz keresztényként megpróbálta volna jóvátenni, amit elkövetett?
(Élet és Irodalom 2004 február 27., 9. o.)
Ezekből a szavakból a pogányság jeges levegője árad. Ha öngyilkos ember nem lehet példakép, akkor mit kezdjünk gróf Széchenyi Istvánnal, akit sokan éppen Teleki szellemi elődjeként emlegettek? Bontsuk le a Széchenyi-szobrokat, s emeljünk helyükre holokauszttömböket?
Ungváry Rudolf szövegében azonban nem is a buta kérdés az igazán megdöbbentő. Aki kicsit is ismeri a néhai kormányfő életét, tudja, Teleki súlyos depresszióval küzdött. Az is köztudott, hogy a boncolás során Teleki agyában vérrögöt találtak, amely halála előtt néhány órával keletkezett. Visszaemlékezésekből is tudjuk, hogy halála előtt a miniszterelnököt kínzó fejfájás gyötörte, tehát éppen a vérrög léte bizonyítja, hogy Teleki nem volt teljesen szabad akarata birtokában. 2004-ben pedig jön egy sehonnai bitang ember, önjelölt istenként számon kéri Telekin a bűneit, s megrója azért, hogy állítólag megszegte a ne ölj! parancsát. Ungváry Rudolf hazudott, ugyanis éppen ő szegte meg ezt a parancsot. Megölte gróf Teleki Pált. Mert szavakkal is lehet gyilkolni. Hogyan is mondja a híres zsoltár?
Nyelvük, mint a megélesített kard,
keserű beszédük, mint a felajzott íj,
hogy titkon lenyilazzák az ártatlant.
Le is nyilazzák hirtelen, anélkül,
hogy félnének,
megátalkodnak gonosz szándékukban.
A Telekit gyalázó társaság a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjáért kárhoztatta a néhai miniszterelnököt. Pedig Telekitől távolt állt a gyűlölet, a faji előítélet. Ő éppen a magyarság védelmében lépett föl az asszimilálatlan, mert asszimilálhatatlan zsidóság ellen, s ebben (bár részletkérdésekben, megoldási módozatokban volt nézetkülönbség) pártján kívül sokan támogatták. Például a kisgazda ellenzék. Például Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki ugyan csak a második zsidótörvény megszavazása után lett képviselő, de nevezetes cikkében ő is támogatta a századelőn bevándorolt zsidóságtól való megszabadulást.
Teleki Pált csupán a zsidókérdés nézőszögéből megítélni súlyos aránytévesztés. Politikájának ez csak részletkérdése volt, ezt ő is hangsúlyozta. Nekünk, magyaroknak, elsősorban azt kell néznünk, mit tett a magyarságért, a magyarok országáért. Ő is ezt tartotta a legfontosabb szempontnak.
Gróf Teleki Pál szobra Balatonbogláron
1939. május huszadikán Debrecenben mondott nagy beszédet Teleki Pál, s beszéde elején az 1919 nyarán, Szegeden megindult ellenforradalmi szervezkedésről, a szegedi gondolatról ejtett néhány szót. Ennek kapcsán mondotta az alábbiakat:
Ha azt kérdezik, hogy ez a gondolat jobboldali-e, akkor eszembe jut - ha már Szegedről beszélünk -, hogy Szegeden a franciák lépten-nyomon azt kérdezték tőlünk, polgároktól, tisztektől, hivatalnokoktól és miniszterektől egyaránt, franciabarát-e vagy németbarát. Egy idő múlva meguntam ezt a kérdezősködést és azt mondottam: Ha Magyarországon tisztességes emberrel akarnak beszélni s remélem, ezt akarják, akkor Magyarországon magyarbarátokat keressenek.
(Gróf Teleki Pál: Beszédek 1939. Bp., é.n., 108. o.)
Teleki Pál tisztességes ember volt. Tehát magyarbarát. Milyen jó lenne ezeket az egyszerű szavakat hallani mai vezető politikusoktól.
Teleki Pál már kormányfői programbeszédében megfogalmazta politikájának a lényegét. A háború küszöbén álló Európában meg akarta őrizni Magyarország függetlenségét. Nem akart idegenből divatos eszméket importálni, mert álláspontja szerint az országnak a saját lábán kell járnia. Az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga 1939. március 24-én megtartott közgyűlésén így fogalmazott:
A keresztény nemzeti gondolat a politikában azt jelenti, hogy pótoljuk azokat a mulasztásokat és helyreállítsuk azoknak a rombolásoknak a következményeit, amelyeket a XIX. század materializmusa, a liberalizmus és kapitalizmus, különösen pedig ezeknek túlnövekedése okoztak. Intézményes biztosítása annak, hogy a keresztény magyarság, amelybe idegen nyelvű magyar állampolgárok is tartoznak, visszanyerje, illetve elnyerje azokat a helyeket a gazdasági életben és egyebütt is, amelyek őt megilletik, és amire a nemzet további életében szükség van, amelyeket azért vesztett el, illetve azért nem tudott megszállni, mert a török hódoltságot és az Alföld pusztulásának korszakát túl gyorsan követte a világ fejlődésében a kapitalizmus minden kinövésével együtt. Ezt jelenti a keresztény irány a politikában.
(Magyar Nemzet 1939. március 25., 4. o.)
Ugyanebben a beszédében megismételte azt, amit a képviselőházi bemutatkozó beszédében is mondott:
A keresztény irányzat feladata – érzésem szerint – a politikában és a társadalomban tehát elsősorban az, hogy a magunk lábán járjunk, magyar politikát csináljunk, magyar érzéstől áthatva, és minden cselekvésünkben úgy járjunk el, hogy mindig a magunk érdekét szolgáljuk és senki másét.
(Uo.)
Teleki Pál természetesen nem akarta izolálni Magyarországot Európától. Ő is egységes, békés Európában gondolkodott, természetesen az egyes nemzetek függetlenségét biztosító Európában, nem pedig abban, ami felé az Európai Unió manapság igyekszik. 1939. május 19-én a Katolikus Nagygyűlésen így beszélt a miniszterelnök:
A szentistváni gondolat, amely az állameszme kifejezése, haladás is, vagy ha úgy tetszik, visszatérés. Haladás egy keresztényi világfelfogás felé, amelynek hajnalát már látom a lelkekben. A mi szentistváni állameszménk a béke állandósulása, mert az együtt élő emberek, embercsoportok, nemzetek, nemzetiségek, foglalkozások, városok és falvak egyetértése és egymást megértése van benne. Ez az állameszme a békén és megértésen alapul, azzal a gondolattal, hogy haladni akarunk. Az ilyen állameszme az európai jövőnek egyedüli megmentője, szolgálója lehet, és mint ilyen, hozzá fog járulni ahhoz - ha Isten is megsegít -, hogy egy ilyen Európa épüljön föl a mi segítségünkkel is.
(Magyar Nemzet 1939. május 20., 7. o.)
Egyik későbbi beszédében azt is kifejtette, mivel gazdagíthatjuk mi a jövő Európáját:
Ez a nemzet, hogyha tartalmát és formáját is megtartja, hasznos lesz Európára nézve. Nemcsak abból a szempontból lesz hasznos, hogy értékes, harcos, bátor, találékony, ezermester nemzet marad fenn, de azért is, hogy a jövő a mi különböző származású embereket összefogó nemzetfogalmunknak kedvez. Európának az a része, ahol mi élünk, vegyes nemzetiségű területekből áll. És itt a megoldás csak lelki megértés lehet. Ez a lelki megértés a mi ezeréves nemzetfogalmunknak felel meg, ezért az, ami felé Európa megy, ha valóban megtalálja a maga útját, sokat tanulhat a mi nemzetfogalmunkból. S ha mi akármilyen kicsivel, a magunk mivoltának fenntartásával hozzájárulunk, akkor az egész világgal és Európával szemben olyasmit tettünk, amely a nemzetet értékében magasra fogja emelni Európa összes nemzetei között.
(Új Magyarság 1941. január 14., 2. o.)
Szép gondolat, de a Teleki által vágyott Európától egyre messzebb vagyunk. Ráadásul „a magunk mivoltának fenntartása” is egyre nehezebb.
A miniszterelnök szinte minden beszédében hangsúlyozta a magyar tradíciókhoz való ragaszkodást, s óvott a külföld majmolásától. 1939. augusztus harmadikán, a kormánypárt képviselőinek a vacsoráján így fogalmazott:
Vannak pártok, amelyek külsőségekben, vágyálmokban, vagy elméletekben idegen politikai életformákkal kísérleteznek, vagy kacérkodnak. Mi magyar életformát élünk, mert ez az az életforma, amelyet apáinktól átvettünk, s amelyet gyermekeinkre átörökíteni kötelesek vagyunk. Mi szabadságszerető és szabad magyarok életformáját éljük és örökítjük át, amely azonban nem öncél, hanem azért van, hogy a nagy célt szolgálja.
(Magyar Nemzet 1939. augusztus 4., 5. o.)
Gróf Teleki Pál számára (aki maga is gyakorló katolikus volt) a magyarság és kereszténység összetartozó fogalmak voltak. A vallás szerepéről így vallott Madarász István kassai püspök beiktatásakor mondott nevezetes beszédében:
A hit ma legerősebb várunk. A hit az, amely átsegít a nehézségeken, amely erőt ad a küzdelmekben, legyenek azok az észnek, a szívnek vagy a karnak küzdelmei. S mikor a világ minden vonatkozásban harcban áll, s az ember kicsit magába száll, akkor egészen kicsiny lesz, meglátja, hogy minden e világon mulandó, s hogy a hitnek az ereje mennyire az egyedüli, amely átsegíthet egy ilyen nehéz korban, mint amilyen a mai. Ezért a politikai vezetés mellett ott kell, hogy álljon a hitnek őre, aki a lelkeket átsegíti ezeken a nehéz időkön.
(Magyar Nemzet 1939. szeptember 17, 6. o.)
Teleki soha nem volt a biológiai fajeszme híve. Hitt az asszimilációban, tagadta, hogy csak a vérségi leszármazás tesz valakit magyarrá.
Kérdem, mi a nemzet? A nemzet nemcsak azokból áll, akik családfájukat visszavezetik minden vonalon tisztán finn-ugor és török-tatár ősökre. Nem lehet megmondani, hogy valaki mikor válik magyarrá, nem lehet az időpontokat meghatározni és normákat felállítani. Akkor lesz valaki magyarrá, amikor lelkében a magyarság érzése egyeduralkodóvá válik.
(Magyar Nemzet 1939. december 13., 6. o.)
A néhai kormányfő többször beszélt a politikai-közéleti vezetőréteg, az elit feladatairól is. Amit az elitről mondott, azt a mai vezető garnitúra is megszívlelhetné:
A nemzetet vezetni kell s a vezetésre a nemzet elitje hivatott. Az elit nem a különösebben tanultakat vagy a fővárosban lakókat jelenti. Az elit az erkölcs, a tudás, a feladat elitje. Elit: a legerősebben érezni a nemzethez való tartozást. A nemzet elitjéhez csak azok számíthatnak, akik erkölcsileg magasabban állanak. Aki erkölcsileg nem áll ott, ahol mindenkinek állnia kellene, az nem tartozik a nemzet elitjéhez, akármilyen állást vagy rangot tölt is be, bárminő ruhában jár.
(Magyar Nemzet 1941. március 4., 5. o.)
A végére hagytam azt a Teleki-idézetet, amelyre kortársai talán a legtöbbször hivatkoztak, s amelyre hivatkozni manapság különösen aktuális. Sokszor lehetett hallani az elmúlt években is, hogy a magyarságnak nincs demokratikus hagyománya. Teleki Pál 1939. február 22-én mondta el kormányprogramját a képviselőházban, ebből a hosszú beszédből idézek:
Él még régebbről származva a nemzeti önkormányzat érzése, amelyet keleti politikai készséggel hoztunk magunkkal. És nem mindenki mondhatja azt, amit egy beszélgetéskor Amerika egyik legkiválóbb diplomatájának mondottam - aki azt kérdezte tőlem, mióta van parlamentünk -, hogy előbb volt parlamentünk, mintsem székeink lettek volna, hogy azokra a parlamentben leüljünk, mert már nyeregben tanácskoztak őseink. És amikor magyarok vagyunk, akik büszkék vagyunk arra, hogy nyeregben tanácskoztunk, ugyanakkor európaiak is vagyunk, akik nemcsak megvédtük Európát, hanem gazdagítottuk is Európa életét; ez is történelmi valóság.
Teleki Pál gróf büszke volt a magyarság keleti gyökereire. Büszke volt Szent István örökségére, a keresztény magyarságra. S büszke volt arra, hogy a magyarság Európa része. Amikor nehéz időkben átvette az ország irányítását, arra törekedett, hogy a kitörni készülő európai viharban megőrizze a magyarság egységét, megóvja testi-lelki épségét, s ne engedje, hogy idegen érdekek szolgálatába kényszerítsék az országot. Kormányfőként is megmaradt tanárnak. Nevelni, tanítani igyekezett azt a népet, amelyből vétetett, s amelyet nagyon szeretett. Amíg élt, az ország valóban a saját lábán járt.
Halálának 75. évfordulóján sokan zarándokolnak el majd a sírjához, a máriabesnyői temetőbe. Bizonyára sokan keresik fel boglári szobrát. Budapesten még egy szerény kőtábla sem őrzi Teleki gróf emlékét azon a házon, amelyben lakott (a hamisan értelmezett európaiság jegyében a József nádor tér sarkán álló épületben ma egy külföldi bank működik), s annak a háznak a falán sem, amely miniszterelnöki rezidenciája volt, s amelyben 1941. április harmadikán éjjel meghalt. Budapest ma idegen terület, ritka holló itt a magyar érzés és gondolat. Reménykedjünk, hogy előbb-utóbb a főváros élére magyar emberek kerülnek, és akkor (számos méltatlanul feledésre ítélt sorstársa mellett) gróf Teleki Pálnak is jut majd egy szerény emléktábla.
Bistrán Demeter - Kuruc.info
Kapcsolódó:
- A "holokausztkutató" és a magyarság mártírja (II.)
