Falfestmény Teheránban
Az Öbölbeli Együttműködési Tanács tagjai az utóbbi években jelentős mértékben fejlesztették haderejüket. Nemrég az amerikai támogatással megegyező összegben vásároltak fegyvert és hadianyagot az Európai Uniótól is. Ez pedig óriási nyomás Teheránra nézve.
Az öböl többségében szunnita államai és a nagyrészt síita Irán között általában feszült a viszony. Azok ugyanis félvén, hogy a területükön élő síita kisebbség Teherán befolyása alá kerülhet, 1980 és 1988 között Irakot támogatták a perzsa állam ellen vívott háborújában. Noha azóta a kapcsolatok normalizálódtak, az Iszlám Köztársaság óriási hadserege a mai napig nyugtalanítja az öbölbeli monarchiákat.
Emellett az USA kormánya azt tervezi, hogy a jövőben minden olyan vállalatot bojkottálni fog, amely bármilyen érdekeltséggel rendelkezik Iránban. Márpedig alig van a világon olyan jelentős multi, amely ne játszana valamilyen szerepet az amerikai gazdaságban. Így a nagy nemzetközi cégek vezetősége inkább tőkéjük Iránból való kivonását, semmint a Egyesült Államokkal való szakítást fogja választani.
Sok elemző feltette már a kérdést, hogy mi a célja Washingtonnak azzal, hogy ilyen fokú katonai és gazdasági nyomást gyakorol Teheránra. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy az amerikaiak gazdaságilag tönkre akarják tenni a perzsa államot. Azzal, hogy a Perzsa-öböl arab monarchiáit felfegyverzik és folyamatosan támogatják azok hadseregének modernizálását, őrült fegyverkezési versenybe fogják kényszeríteni Teheránt, ami felemészti gazdasági tartalékait. Ezt a tendenciát még fokozni fogja az Iránban befektető cégek amerikai bojkottja, illetve egyéb más, a közeljövőben bevezetendő szankciók.
Washington valószínűleg inkább ezt az utat választja, ahelyett, hogy közvetlen katonai csapást mérjen az Iszlám Köztársaságra annak a nemzetközi közösség által megkérdőjelezett atomprogramja miatt. Több okból is. Irán, Szemben Szaddám Husszein Irakjával, egy támadás esetén fájdalmasan vissza tudna ütni az USA-nak. Mivel az iraki síita milíciák egy részét ő szponzorálja, azok teljes erővel a megszállók ellen fordulnának. Ez pedig a hajszálnyi reményt is eloszlatná, hogy az amerikaiak valamikor egy stabil demokráciát hozhatnak létre Mezopotámiában. Ezen felül az sem kizárt, hogy az irániak a libanoni kártyát is megkeverik, és ismét rakétazápor zúdul Izraelre annak északi határai felől. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az iráni hadsereg önmagában is jelentős erőt képvisel. A Pentagont és az amerikai közvéleményt fájdalmasan érintené még több, nemzeti lobogóval letakart koporsó hazaszállítása a Közel-Keletről.
Vajon mit vár a Fehér Ház a térségben indítandó mini hidegháborútól? Az iráni rendszer túl stabil ahhoz, hogy annak megdöntésében reménykedni lehessen. Valószínűleg inkább hatékonyabb párbeszédre akarják késztetni a teheráni vezetőket és rávenni őket arra, hogy zabolázzák meg kissé regionális hatalmi álmaikat, elismerve másodhegedűsi szerepüket Amerika és Izrael után. Ezt az is alátámasztja, hogy az USA és Irán képviselői mostanában nem egyszer tárgyalóasztalhoz ültek. Mindezt több mint húsz év után először, az 1979-es iszlám forradalom és az ajatollahok hatalomátvétele után.
Irán azonban rendelkezik még egy ütőkártyával, amely Washington ezen tervét is keresztülhúzhatja. Ez az Izrael által Szíriától elfoglalt Golán-fennsík kérdése. Manapság ugyanis egyre többet beszélnek arról a lehetőségről, hogy idén ősszel háború robbanhat ki a két fél között. Ez pillanatok alatt lecsendesítené a Közel-Kelet szunnita lakosságának Irán ellenességét és egyesítené őket a síitákkal a zsidó állam és a nyugat-ellenes harc égisze alatt. Így maga a közvélemény késztetné az Öböl arab monarcháit, hogy lazítsanak az Amerikával fenntartott szövetségükön, ha nem akarnak a lassan harminc éve elűzött iráni sah sorsára jutni.
(Kitekintő)