Kevin MacDonald: Separation and Its Discontents - Toward an Evolutionary Theory of Anti-Semitism (Elkülönülés és konfliktusai - Az antiszemitizmus evolúcióelméleti megközelítése) MacDonald, 2004.
Az első kötet recenziója: A zsidóság mint csoportevolúciós stratégia és a diaszpóranépek - Kevin MacDonald könyvének recenziója
MacDonald zsidóságot vizsgáló munkájának ez a második kötete, első kiadása: Praeger, 1998. A puha fedelű kiadás egy külön előszóval bővült, melyben az etnikai konfliktusok pszichológiai mechanizmusait tárja fel a szerző, lényegében összeilleszti a modern szociálpszichológia eredményeit a zsidóság dokumentumaival. A tanulmány központi fogalma a szociális identitás, melynek lényege a csoporton belüliek-kívüliek határozott elkülönítése, a csoporton belüliek iránti hűség, áldozatkészség, a kívüliek felé pedig gyűlölet, megvetés, harciasság. A szociális identitástól független kötődési mechanizmust képez a genetikai hasonlóságon alapuló felismerés. Agyunk amygdala néven elkülönített területe nem csak ősi fenyegető jelek (pókok, kígyók) esetén aktivizálódik, hanem genetikailag távoli, csoporton kívüli emberek, arcok megjelenésekor is. Az arcon fenotipikusan megjelenő hasonlóság, genetikai hasonlóságon alapul, a kiváltott érzelmi reakció kultúrától független, általános emberi jellemző.
Kevin MacDonald, a Kaliforniai Egyetem pszichológusprofesszora
Az első kiadás előszavában a szerző bemutatja a fejezetek tematikáját és néhány általános gondolatot fogalmaz meg. Meglátása szerint az antiszemitizmus egy nagyon erős hajlam az emberiség történetében, a társadalmak széles rétegeit érinti a legkülönbözőbb vallások, kormányok, gazdasági rendszerek alatt is, és extrém társadalmi erőszakossághoz is vezethet, pl. inkvizíció, holokauszt. A könyv fő témája az etnikai konfliktus, mely probléma tudományos megértésére napjainkban sürgető szükség mutatkozik, állítja MacDonald. Alapgondolata, hogy a judaizmust egy csoportstratégiaként szemléli, melyet erős szociális kontroll által fenntartott genetikai és kulturális szegregáció jellemez, ami a környező társadalmakkal szembeni érdekkonfliktusokat eredményez, következésképp megosztottságot és gyűlöletet vált ki. Az antiszemitizmus pedig nagyon általánosan definiálva a nem zsidók (gentile, goj) negatív attitűdje és magatartása a zsidók csoportevolúciós stratégiájával szemben. Az antiszemitizmus ilyetén szemlélete vélhetően az antiszemitizmus vádját vonja magára, írja MacDonald előrelátóan, hozzátéve, hogy e vád teljes mértékben egyezik a dolgozat tételeivel, mintegy igazolja azokat.
A professzor állításait, következtetéseit e kötetben is bőséges irodalmi hivatkozással támasztja alá, melyek többsége zsidó szerzőktől származik. Többek között Daniel Bell- és Sigmund Freud-idézettekkel illusztrálja, hogy a zsidók számára mennyire fontos és mélyen gyökerező az etnikai identitás és annak felismerése egymáson. A szociálisidentitás-elmélet alapja, hogy az egyének önmagukat és másokat elkülönülő csoportokba kategorizálják. A zsidók esetében a csoporton belüliek és kívüliek megkülönböztetése egy fundamentális esemény a szocializáció folyamatában, mint ahogy azt Philip Roth is ecseteli híres regényében, a Portnoy-kórban.
A zsidóság önmagáról vallott „választott nép” hite mint civil vallás mind a mai napig erős, a korszerű világszemlélettel való összeegyeztethetetlensége ellenére is. Általános antropológiai evidencia, és a fejlett állatfajoknál is megfigyelhető, hogy saját csoportjukat felsőbbrendűként szemlélik a tagok. Ultraortodox zsidó csoportok, pl. haszidok vezetőjüket messiásként tisztelik, és készek feláldozni saját, vagy családtagjaik életét is a csoport érdekében. Az 1996-os parlamenti választásokon az ultraortodox képviselők 23%-ot értek el Izraelben. MacDonald nem gondolja, hogy ilyen extrém önfeláldozási készség általános emberi szempontból adaptív lenne. A csoporton belüli altruizmus ugyanakkor a kívülállókkal szembeni negatív, leértékelő attitűddel jár együtt, ami ellenreakciót eredményez. Számos történelmi példával igazolja, hogy az antiszemitizmus általános jellemzője az emberi társadalmaknak, függetlenül annak gazdasági, vallási, politikai rendszerétől. Bizonyítható, hogy az antiszemitizmus megtalálható feudális, kapitalista, szocialista, keresztény és nem keresztény társadalmakban, jól és rosszul működő családokban egyaránt. Az antiszemitizmus okai tehát a gazdasági, kulturális versengésben keresendők, nem pedig valamiféle patológiás szülő-gyerek kapcsolatban, vagy szexuális elfojtásokban, mint ahogy azt gyakran olvashatjuk zsidó apologetikus magyarázatokban.
Az erős csoporthatárokkal rendelkező társadalmak nem jelentenek ideális környezetet a zsidóság mint csoportevolúciós stratégia számára. A nyugati mintájú individualista rendszerek viszont azok, de ha a zsidók elérnek egy bizonyos gazdasági, politikai, kulturális hatalmat, akkor a nyugati társadalmak is elkezdenek kollektivista struktúrát ölteni, szembehelyezkedve a zsidósággal mint gyűlölt csoporttal. Az intézményes antiszemitizmus főbb példái: Róma a 4. században, Ibéria a 15. században, nemzetiszocialista Németország. A történelem során a zsidósággal a legmagasabb gondolkodói körökben is foglalkoztak, MacDonald számos filozófust idéz, pl. Cicero, Kant, Marx, akik a szeparatizmust, xenofóbiát, gazdasági kizsákmányolást rótták föl a zsidóknak. Az antiszemitizmus témái közt érdekességként említi a „vérvádat”, mely a Kr.e. 2. századtól rendre megjelenik, kifejezvén a nem zsidók vélekedését a zsidók mizantróp voltáról. A zsidók gazdasági, kulturális, politikai dominanciára törekvése az antiszemitizmus állandó témája, ahol a zsidók megjelennek egészen napjaink Amerikájáig. A pénzkölcsönzés, a könyörtelen uzsora vádját szokás szerint megfejelik a Tóra vonatkozó kettős mércéjével (Deut. 23). Theodor Herzlt idézi, aki alapjában érthetőnek és jogosnak nevezte a gazdasági ellentéteken alapuló antiszemitizmust. A múlt század első felében különböző vallási és gazdasági berendezkedésű európai országok hasonló politikát vezettek be, melyben a zsidók politikai, kulturális és gazdasági aktivitását korlátozták.
Egy 1938-as amerikai felmérésben 41% vélekedett úgy, hogy a zsidóknak túl nagy hatalma van Amerikában, 20% tartotta célravezetőnek a zsidók kiűzését az országból, nemkívánatos jellemzőként pedig a kapzsiságot, becstelenséget, agresszivitást jelölték meg a legtöbben. Az 1930-as években megvádolták az amerikai zsidóságot, hogy médiatulajdonuk révén Amerikát Németország elleni háborúba akarják sodorni. A McCharthy-érában pedig a zsidó filmgyártás (Hollywood) felforgató hatását nyíltan a kongresszusban is emlegették. Egy 1980-as felmérés szerint az amerikai filmipari elit 60%-a rendelkezik zsidó háttérrel. A Weimari Németországban a legnagyobb könyv- és újságkiadók zsidó kézen voltak, az irodalom és irodalomkritika terén szintén a zsidóké volt a vezető szerep. A legismertebb német értelmiségi, aki a zsidó kulturális hegemónia ellen küzdött a zeneszerző Richard Wagner. Idézi Richard Pipest, aki szerint a holokauszt az orosz forradalom nem várt következménye, mert a bolsevikok közt domináltak a zsidók. A Szovjetunióban a 40-es évektől kormányzati szinten aggódtak a zsidók gazdasági és kulturális vezető pozíciókban mutatkozó túlreprezentáltsága miatt, és ennek okaként a csoporton belüli protekcionizmust találták.
A többségében zsidók uralta médiának leggyakrabban felrótt vádak: kulturális nihilizmus, keresztényellenesség, a tradicionális (amerikai) értékek hiteltelenítése, szexuális liberalizáció (homoszexualitás helyeslése). Egy külön alfejezetet szentel a zsidók állampolgári hűtlenségének, vagy kettős lojalitásának bemutatására a 20. századi Európában és Amerikában. Az állampolgári illojalitás a modern antiszemitizmus egyik alapvető témája.
A reaktív antiszemitizmust koronként és országonként tárgyaló fejezetben a professzor a nem zsidó csoportok változásait mutatja be a zsidó csoportstratégia hatására. Meglátása szerint e hatás következtében az individualista társadalmak egyre inkább összetartó csoporttá alakulnak, mintegy tükröt tartva a zsidó kollektivizmus elé. A katolicizmus uralkodóvá válásában a Római Birodalomban az antiszemitizmusnak jelentős szerepe lehetett. Nagy Konstantin a legellenségesebb népnek tekintette a zsidókat, akik beszennyezték kezüket és lelküket a krisztusgyilkosság gyalázatával, és akik Róma feletti hatalomra törekedtek. Az Elvirai zsinat (300-ban) a zsidókat korlátozó törvényeket vezetett be, a szerző részletesen bemutatja a keresztény egyház római kori zsidóellenes törvényeit, intézkedéseit. Ekkor kezdett a világ kettéosztódni zsidókra és nem zsidókra, de ez utóbbi csoport csak vallási identitással rendelkezik, etnikaival nem. Úgy tűnik, hogy a kereszténység egy, az Újtestamentumból eredő zsidóellenes csoportstratégia. A középkori kereszténység elkezdte a zsidókat eretneknek, ördögnek látni, mint Krisztus gyilkosait. IX. (Szent) Lajos rendeletben tiltotta meg a zsidóknak a pénzkölcsönzést és kötelezte őket kétkezi munkára. Hasonló nézeteket vallott I. Edward, aki 1290-ben kiűzte a zsidókat Angliából. III. Ince pápa a 4. lateráni zsinatban kijelentette, hogy a keresztények és a zsidók gazdasági érdekei szemben állnak és a keresztényeket meg kell védeni a zsidó elnyomással szemben. A középkori keresztény antiszemitizmus együtt járt a társadalom nagyfokú kollektivista, kirekesztő voltával, mintegy tükörképeként a zsidóságnak. A 13. századi spanyol inkvizíció a vér tisztasága (limpieza de sangre) jegyében, szintén mintegy tükröt tartva elsősorban a zsidóság ellen irányult. Később a tömegesen átkeresztelkedett marranok (zsidókból lett újkeresztények) ellen, akik valójában megőrizték identitásukat és kriptozsidóként továbbra is folytatták a csoportevolúciós stratégiát, pl. az endogámiát. Az újkeresztények és a régiek (nem zsidók) közötti házasságot a zsidók csak olyanformán tették lehetővé, hogy a génáramlás csak a nem zsidók felé volt lehetséges. A puszta zsidó származást, és a valódi asszimiláció jeleit mutató zsidókat azonban nem üldözték a spanyolok. Ebből a szempontból nézve az inkvizíció alapvetően nem rasszista, hanem a rasszizmust büntető intézménynek tekinthető, állapítja meg a szerző.
A nemzetiszocializmust egy ötvenoldalas fejezetben mint zsidóellenes csoportevolúciós stratégiát tárgyalja MacDonald, ami számos ponton a judaizmus tükörképe. Így pl. összetartó csoport (nemzet) megformálása, önzetlen, önfeláldozó viselkedés követelménye, csoporton belüli altruizmus és csoporton kívüli ellenségesség elsősorban a zsidókkal szemben. A professzor felhívja a figyelmet arra, hogy a német antiszemitizmus eredendően nem rasszista jellegű, hanem az erőforrásokért folyó versengésből fakadt, mint reakció az erősen összetartó zsidó csoportstratégiára. A rasszista vonulat később, politikai célból jelent meg válaszképpen a zsidó fajtisztasági törekvésekre. A zsidók házasodási manőverekkel őrzik génállományuk tisztaságát legfőképpen a papjaik vonalán. H.S. Chamberlain felismerte a zsidók eugenikai praktikáit, melyekkel a csoport versenyképességét igyekeznek növelni, Hitler pedig átvette Chamberlain nézeteit és a zsidó gyakorlat mintájára csoportevolúciós szempontból következetes ideológiát fejlesztett.
A modern antiszemitizmus reakció a zsidó protonacionalizmusra, állapítja meg a professzor. A zsidóság mint felsőbbrendű faj szemlélete igazán a cionizmusban fejeződött ki. A németországi protocionista zsidó értelmiségiek, mint Heine, Disraeli, Hess és később a cionisták pl. Buber, Greatz, Freud kifejlesztettek egy szemléletet, melyben a zsidóság, mint erkölcsileg magasabb rendű tiszta faj, az emberiség megváltójaként tűnik fel. A zsidó kivételesség így átalakult egy genetikailag közvetített messiási univerzalizmusba, melyben a zsidó faj önzetlenül vezeti a világot egy utópisztikus harmóniába. MacDonald meglátása szerint a NSDAP antiszemita csoportstratégiáját nagymértékben elősegítette a judaizmus, mint erőteljes, sikeres és ellentétes csoportstratégia jelenléte Németországban. Félelmetes tükörképet mutat a nemzetiszocialista ideológia a zsidó ideológiának az alaptételekben, mint pl. eugenika, fajvédő jogrendszer, keresztházasság tilalma, történelmi, ősi árja eredet. A nemzetiszocializmus elleni válasz volt a harcias cionizmus és a politikai liberalizmus. Az antiszemitizmus ugyanakkor zsidó evolúciós stratégiai szempontból előnyös is lehet, mert a külső fenyegetettség növeli a csoportkohéziót, erősíti az identitást. Egy felmérés alapján a zsidók többsége szerint a holokauszt az identitás szempontjából fontosabb, mint Isten, a Tóra, vagy Izrael Állam.
A vélt és a valós antiszemitizmus közötti különbség egyfajta kognitív disszonanciát eredményez a zsidók körében, és az üldözöttség látszólagos énképét önámító módon kell fenntartani annak ellenére, hogy a zsidók az amerikai társadalom összes jelentős pontján felülreprezentáltak. Minthogy a régi üldözöttségi minták erejüket vesztették, az antiszemitizmus új típusait találják ki, mint pl. a zsidó aggodalmakkal szembeni közömbösség.
Az antiszemitizmus elleni harc c. fejezetben a professzor számos példával illusztrálja a zsidó tulajdonban lévő tömegmédia a zsidó érdekeket, akár a többségi befogadó társadalom érdekeivel szemben is szolgáló működését. A 19. századtól a zsidó kulturális szeparatizmus eltűnt a felszínről és felerősödött a messianisztikus univerzalizmus, mely ideológiában egy kívülálló nem érzékeli a zsidóságot, mint különálló szociális kategóriát, miközben a zsidók fenntartják erős identitásukat. A rejtőzködés technikái közé tartozik, hogy a zsidók által uralt csoportok, pl. az Amerikai Kommunista Párt, vagy a Német Szociáldemokrata Párt frontemberei a nem zsidókból kerülnek ki, hogy a csoport képe ne legyen túl zsidós. Gyakran maszkírozzák magukat a többségi vallás híveinek ma is, mint Spanyolországban, miközben fenntartják mély zsidó identitásukat.
Az evolucionisták szerint az ideológiák az őket elfogadók evolúciós érdekeit szolgálják. A zsidóság ideológiája az erkölcsi és szellemi magasabbrendűség, mely már az ókorban a görögökkel való rivalizálásban is megnyilvánult, később pedig a keresztény ideológia befeketítésében, gyalázásában. A zsidóság ideológiájának apologetikus racionalizálása a leggyakrabban messianizmusban fejeződik ki, miszerint a zsidóság a népek fénye, lámpása (Light Unto the Nations), az emberi kultúra hordozója, az önfeláldozás és szenvedés, mely az antiszemitizmusban ölt testet, viselője az emberiség legfőbb értékeinek védelmében. Izrael Állam, mint a népek világossága szerepel az alapító David Ben-Gurion és a jelenlegi, Benjamin Netanjahu miniszterelnök beszédeiben is. Még a cionizmust is, a fajvédő ideológia vádjával szemben az emberiség javát szolgáló küldetésben racionalizálták, pl. Martin Buber. A legutóbbi Maimonides-fordításokat átalakították, az izraelita szót emberi lénynek fordítják, a nem zsidók alacsonyabb rendűségét tárgyaló részeket pedig törölték. A történelem értelmezése központi szerepet játszik a zsidó csoportevolúciós stratégiában, az értelmezés azonban nem tényeken alapul, hanem vallási hermeneutika jellegű és érzelmi elköteleződésből fakad.
Az evolucionisták feltételezik, hogy a megtévesztés és az önmegtévesztés együtt járó jelenségek. Ennek legfőbb példája a zsidók esetében a vallási ideológia, mely szerint ők erkölcsileg magasabb rendűek, feláldozzák magukat az emberiségért, ezért tehát erkölcsi kötelességük összetartó, genetikailag elkülönülő csoport mivoltukat fenntartani. A múltszázad eleji Németországban a zsidók jelentős mértékben birtokolták a német kulturális javakat és erőteljes kritikát fejtettek ki a tradicionális értékekkel szemben. Mindezt ők a német kultúra iránti tiszteletük és elköteleződésükként értelmezték, önmegtévesztő módon figyelmen kívül hagyva, hogy tevékenységük a németekből ellenérzéseket, ellenállást vált ki. A felvilágosodás óta az antiszemitizmus fő forrása az a zsidó tendencia, amely a nem zsidó társadalmi építmény aláásására irányul. Ennek felismerési képtelensége a zsidók részéről szintén önbecsapásként értelmezhető. A zsidók bárhol, ahol élnek, etnikai háborút folytatnak, melyben önmagukat erkölcsileg tiszta kívülállókként tartják számon, ellenfeleiket pedig romlottnak, betegnek. Az önmegtévesztés nagyon hasznos ebben a háborúban, mert lehetővé teszi a zsidó vezetőknek, hogy letagadják a zsidó befolyás valóságát. E befolyás elsősorban a bevándorlási politikára, a civil szabadságjogokra, az állam-egyház kapcsolatra valamint Izrael és a diaszpórazsidóság jólétére irányul.
A kötet utolsó fejezetében MacDonald a jelenkori diaszpórazsidóság evolúciós stratégiai szerepével foglalkozik. Meglátása szerint a cionizmus evolúciós szempontból egy törzsi politika, ami sikeresen ellensúlyozza a diaszpórazsidóság asszimilációs tendenciáját. Az amerikai zsidók keresztházasodási hajlandóságát újabb holokausztként, genocídiumként emlegetik a mai zsidó vezetők, akik a zsidóság alapját a genetikai tisztaságban látják. Napjainkban tanúi lehetünk a zsidóság egy felvilágosodás előtti állapotba való átalakulásának. Idézi Arthur Ruppin alapító cionistát, aki szerint a judaizmus modern formái a neoortodoxiától a cionizmusig reakciók a felvilágosodás fellazító, korrodáló hatására és védekezés az európai civilizáció zsidó ideológiát romboló befolyása ellen.
(Kuruc.info)
