A fenti cím nem az enyém. Találtam. Néhány nappal ezelőtt a Mazsihisz honlapján jelent meg a hír, hogy november 12-én (csütörtökön) este 7 órakor mutatják be a Margit körúti Átrium Film-Színházban a legfrissebb holokausztos könyvet. Címe: „A holokauszt és a családom”. A zsidó honlapon olvasható ismertetőben találkoztam a magyarság különös definíciójával: „zsidó és nem zsidó magyarok”. A liberális nyelvi terror korában ez a bornírt meghatározás nem meglepő. Ideje tehát tisztázni a fogalmakat. Nem zsidóul, hanem magyarul.

A Mazsihisz honlapja szerint az új könyv a Park Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Megnéztem a kiadó Facebook-oldalát. Parkék két nappal ezelőtt ismét felhívták a figyelmet a csütörtöki „fontos eseményre”, de a Margit körúti holokausztos összejövetelért és az azon föltálalandó termékért néhány hozzászóló nem lelkesedett.

Pedig rendhagyó kötetről van szó, a könyv ugyanis a 2014-ben létrehozott Facebook-csoport („A holokauszt és a családom”) tagjainak bejegyzéseiből válogat. Idézet a könyvajánlóból:

Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak – amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész. A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély.
Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot – amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz.
(Mazsihisz.hu, 2015. 11. 05. )

Számomra a fenti szöveg kulcsszavai: „közös fájdalommá és közös kinccsé”. Tehát az a cél, hogy a zsidó fájdalom a magyarok kincse is legyen. Illetve a „nem zsidó magyaroké”.

Ezt a törekvést akkor és csak akkor lehetne méltányolni, ha a honi zsidóság is osztozna a magyarok („nem zsidó magyarok”) fájdalmában, s közös kinccsé válna a magyarok („nem zsidó magyarok”) megannyi szenvedése. A hazai zsidóság azonban erre nem mutat készséget.

Mielőtt az említett Facebook-csoportról, a „zsidó és nem zsidó magyarok” különös meghatározásáról szólnék, szemnyitogató példaként idézek két régebbi hírt a Mazsihisz (honlapjukon olvasható önmeghatározásuk szerint: „a honi zsidóság általános képviselője”) Facebook-oldaláról.

1. Amikor a fájdalom nem közös: zsidó és nem zsidó ’56

A Mazsihisz november elsején megjelent közleménye speciálisan szelektív megemlékezésre hívta a hitközségek tagjait (ők állítólag a „zsidó magyarok”). A megemlékezés tárgya: „Ima az 1956-ban elesett zsidó hősökért.” A magyarokért („nem zsidó magyarokért”) tehát nincs ima. A következő mondat pontosította, milyen hősökről is van szó: „Emlékezzünk az ’56-os forradalom és szabadságharc zsidó hősi halottaira.” Tehát nem az „ellenforradalom áldozataira” emlékeztek, ez a műfaj ugyanis már nincs divatban. A megemlékezés időpontja: november 4-ike, a szovjet hadsereg támadásának, a forradalom leverésének napja.

A Mazsihisz háza táján régóta bevett gyakorlat, hogy nemzeti ünnepeinken kizárólag saját hitsorsosaikról emlékeznek meg. Most is ez történt.

Természetesen vannak olyan honfitársaink, akik ezt a gyakorlatot nehezményezik, mint a mellékelt illusztráció is bizonyítja. A keresztény egyházak is rendszeresen megemlékeznek az ’56-os áldozatokról, de nem válogatnak közöttük vallási, etnikai-faji hovatartozás szerint.

Lássunk néhány példát.

A hagyományoknak megfelelően Székesfehérváron idén is ökumenikus megemlékezést tartottak. A nemzeti ünnep előestéjén a katolikus, református, evangélikus és baptista egyház képviselői közösen emlékeztek, közösen imádkoztak. A Magyar Kurír katolikus hírportál beszámolója szerint boldog emlékű Prohászka Ottokár mai utóda, Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök úr „minden olyan családért imádkozott, amelyben a szabadságharc áldozatokat követelt”. Ismétlem, minden családért, faji-felekezeti különbség nélkül. November 4-én a veszprémi Szent Mihály bazilikában Márfi Gyula érsek úr, valamint a református, evangélikus és görögkatolikus egyház képviselői emlékeztek és imádkoztak. A katolikus hírportál tudósítása szerint a szentmisén „Isó Zoltán evangélikus lelkész azért imádkozott, hogy Isten részesítse a szabadságharc áldozatait az örök élet kegyelmében”. Érdekes módon a lelkész úr sem szelektált az áldozatok között.

Itt tehát tipikus zsidó szokásról van szó, s jó, ha ezt megjegyezzük. Mert nem kívülről, hanem belülről épül a gettó. Nem a magyarság irtózik a „közös fájdalom”-ra való emlékezéstől. A zsidóság nem akar közösködni. Éppen ez a holokauszt-kultúrának nevezett idiotizmusnak mint gettójelenségnek a lényege.

A zsidó szervezet Facebook-oldalán hozzászóló „vastagnyakú kálvinista” őszinte indulatát természetesen megértem. Valóban furcsa, hogy a folyton a saját sérelmeivel, szenvedéseivel házaló hazai kisebbség „általános képviselője” a többség fájdalmában, gyászában nem tud és nem is akar osztozni. Valóban furcsa, hogy a magyar ’56 mellé gyártanak még egy zsidó ’56-ot is (miközben elfelejtik, hogy a rákosista diktatúra vezérkara szinte kizárólag zsidókból verbuválódott). Azt pedig különösen furcsállhatja a kívülálló, hogy november negyedikén elhangzott beszédében a Mazsihisz nőnemű alelnöke épp arról az Angyal Istvánról beszélt, aki zsidó származása ellenére magyarnak vallotta magát, a zsidó valláshoz semmi sem kötötte, hiszen hithű kommunista volt, majd kiábrándult az eszméből, s a Tűzoltó utcai felkelők vezetőjeként a bitófán végezte.

Bár tényleg furcsa a zsidóság eljárása, én semmi meglepőt nem látok ebben a látványos faji demonstrációban. A Mazsihisz megemlékezése ugyanis nem vallási aktus volt. Aki hiteles forrásból (tehát zsidó „hittankönyvből”) tájékozódik, tudja, hogy a zsidó tanítás szerint a zsidóság levethetetlen; a hitetlen és asszimilálódni vágyó zsidó is zsidó marad a világ végezetéig. Egy jeles rabbitól idézek:

Az a zsidó ember, aki a zsidóságot, a zsidóság értelmét, szellemét, tartalmát megtagadja, csak testileg maradt zsidó: viseli azt a sorsot, amelytől megszabadulni nem tud, de e sors értelme nélkül.
(Benoschofsky Imre: Zsidóságunk tanításai. Bp., é.n. 9. o.)

Saját mércéje szerint tehát joggal kebelezi be Angyal Istvánt és a többi „csak testileg” zsidót a Mazsihisz, mert a vallási kötődés a zsidóságnál csupán járulékos elem, nem kötelező kellék. Ez a felfogás azonban zavart idéz elő a kívülálló többségben, jelen esetben a magyarok („nem zsidó magyarok”) körében.

Ha ugyanis a zsidóság levethetetlen, tehát a zsidónak született egyén zsidó marad mindörökre, akkor mi a baj az egykori zsidótörvények sokat kárhoztatott „faji” szemléletével? Mi a probléma azzal, hogy egy nemzetiséget, népcsoportot a jelzett törvények nem tekintettek magyarnak? Nagyobb probléma azonban, hogy a hazai zsidóság még a saját zsidait sem vállalja teljességgel, tehát maga is szelektál.

Azt hiszem, régebben már idéztem a „Fehér könyvnek” nevezett 1957-es kiadvány negyedik füzetéből (Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben IV. Bp., é. n., 131 o.). Ennek a kiadványnak az egyik fejezete ezt a címet viseli: „Antiszemita jelenségek és zsidóellenes atrocitások a magyarországi ellenforradalom idején”. A fejezet elején olvassuk:

Az itt közölt tények a Magyar Izraeliták Országos Irodájának emlékiratából valók, amelyet Sós Endre elnök és dr. László Jenő főtitkár állítottak össze.
(I.m. 70. o.)

A MIOI nevű intézmény a Mazsihisz jogelődje volt, s az utód soha nem határolódott el az elődtől. Nézzünk néhány megrázó tényt a forradalom (illetve akkor még „ellenforradalom”) időszakából.

A zsidó emlékirat szerint Tápiógyörgyén, a zsidó szeretetotthonban „1956. október 25-én éjjel antiszemita, fasiszta banda megtámadta a szeretetotthon ápoltjait”. Kik voltak a sérültek? Például az akkor 82 éves „nagysúlyú Markovits Mórné”. Meg a szintén 82 éves Kohn Márton. És a 64 esztendős Rosenstock Mihályné, akinek a története annyira drámai (és szerencsés végkimenetelű), hogy nem lehet nem idézni:

Rosenstock Mihályné, 64 esztendős ápolt asszony, amikor meglátta a fegyveres támadókat, lehúzta ujjáról karikagyűrűjét és nyakáról vékony aranyláncát, előszedte kevéske pénzét és könyörögve így szólt:
- Más vagyonom nincs, vigyétek ezt el, csak az életünket hagyjátok meg.
A támadók kiütötték kezéből a szegényes értéktárgyakat és röhögve válaszoltak:
- Nekünk pont az életetek kell.
(I.m. 71. o.)

A beszámoló itt véget ér. Én meg a mai kor gyermekeként azt kérdem, mit lett Rosenstock Mihálynéval? Meg Kohnnal? Meg a nagysúlyú Markovitsnéval? Megölték őket? Vagy a röhögést nem követte holokauszt? Róluk most miért nem emlékezik meg a Mazsihisz? Róluk miért nem születik könyv? Talán mert mese az egész?

S mi van a Miskolcon megölt Freimann Lajos gombügynökkel, akit a „hiteles” beszámoló szerint zsidósága miatt akasztottak fel 1956 októberében a borsodi nácik? (I.m. 71-72. o.) Érte miért nem zeng a kaddis? Vagy miért nem hallunk semmit a mezőkövesdi Kohn Jakab félkezű zsidóról, akit „majdnem” lelőtt egy gaz antiszemita magyar? (I.m. 74. o.) S a „majdnem” halálra püfölt, később túlélőként az átélt borzalmakról ízesen valló hajdúnánási Wiesel Bernát és felesége története? (I.m. 75. o.) Ha akkor igaz volt, ma miért hallgatnak róla?

Ez csak néhány példa a gazdag anyagból. Ha 1957-ben a Mazsihisz jogelődje „hiteles” jegyzőkönyveket vett fel a zsidóellenes cselekményekről, akkor ma a Mazsihisznek el kellene dönteni, mi az igazság. Nem lehet egyszerre méltatni a forradalom zsidó áldozatait, s elhallgatni az „ellenforradalom” zsidó áldozatait. A keresztény egyházak az alábbihoz hasonló hálálkodó nyilatkozatot nem tettek közzé a forradalom leverése, a szovjet megszállás idején:

Ha az ellenforradalmat nem verik le viszonylag rövid idő alatt, az a fasizmus által (sic!) oly súlyosan megtizedelt magyarországi zsidóságra nézve is végveszéllyel járt volna.
(I.m. 78. o.)

Érdemes felfigyelni a pontos meghatározásra: „magyarországi zsidóság” (ad notam: „magyarországi svábság”, „romániai magyarság” stb.; ezek értelmes, valós jelentéssel bíró meghatározások). Ennek a magyarországi zsidóságnak a zsidó tanítás szerint része volt az 1958-ban kivégzett Angyal István, s a forradalom napjaiban állítólag bántalmazott Kohn, Rosenstockné, az állítólag megölt Freimann Lajos.

A zsidóság alapvető baja, hogy mindig csak és kizárólag valós vagy fiktív áldozataival foglalkozik. Hogy éppen ki az áldozat, az bizony kurzus- és divatfüggő. Az 1956 utáni években a zsidó vezetők nem törődtek Angyal Istvánnal és a többi, „csak testileg” zsidó ’56-os mártírral. Akkor Kohn, Freimann és társaik voltak az áldozatok. Kádár bukása után új szelek fújtak, Kohn, Freimann és a többi állítólagos áldozat emléke füstként elillant, a zsidó vezetők pedig megkezdték a szorgos fajkutatást a kivégzettek körében. Még emléktáblát is kaptak a forradalom zsidó fajú áldozatai.

Ez az eljárás zsidó szemszögből persze érthető (azon a tájékon úgy kell az áldozat, mint egy falat kenyér), erkölcsi szempontból viszont visszataszító. Ugorjunk egy nagyot, tágítsuk a kört. Ha már a zsidó vezetők népi-faji alapon szelektálnak, akkor minden zsidót, a „csak testileg” zsidók összességét is vállalniuk kell. Kivétel nélkül mindenkit. A gazembereket is. Követendő példa a jeles zsidó író, publicista Ujvári Péter szerkesztésében 1929-ben megjelent Zsidó Lexikon (a könyv Magyar Zsidó Lexikon címen is forgalomba került; a gazdag anyag a világhálón is elérhető). A kötet előszavában ezt írja Ujvári a szerkesztési elvekről:

Az együvétartozás energiaegysége illeszti össze az emberi munkának ezt a nagy tömegét, mindazokat pedig, akik személy szerint sorakoznak fel, a közös származás vérkapcsolatai állítják egymás mellé. Ezért is nem tesz ez a lexikon különbséget a felekezet kereteiben élő zsidók és a felekezetből kilépett zsidók között. Az alkotótehetség nem változik a vallásos érzések megmásulásával. /…/ Egyébként a hagyományos zsidó felfogás sem tűr ilyen szelektálást, mert abban a zsidósághoz való tartozást nem a vallás, hanem a származás dönti el.
(Zsidó lexikon. Bp., 1929., 5. o.)

Tehát nem a vallás, hanem a „közös származás vérkapcsolata” a döntő. Ez bizony népi-faji definíció. A vaskos műben ezért nemcsak a „jó zsidók” szerepelnek, hanem szócikket kapott például sok-sok zsidó bolsevik (igaz, Szamuely vagy Korvin Ottó nevét hiába keressük, ezt a két hóhért még a szerkesztőbizottság sem merte felvállalni). A lexikonban megtaláljuk például Kun Béla, Kunfi Zsigmond, Landler Jenő, Lukács György rövid életrajzát.

Landler… Nem tartozik a témához, de nem állhatom meg, hogy ne idézzem Prohászka Ottokár 1919-es naplójának egyik gyönyörű részletét, melynek épp ez a testes zsidó a főszereplője:

1919. június 23. /…/ Bandi (vörös tiszt) itt járt s elmondta, hogy valami görbelábú szürkeség, orosz-zsidó sipkában megszólítja: „Nem ismer – kérdi - maga engem?” „Nem én.” „Én Landler hadtestparancsok vagyok.” „Hát mit akar?” „Inspiciálok. Szedje rendbe az embereit, támadni fogunk és én vezetem a rohamot.” Egy óráig gereblyézte össze Bandi a vitézeket, buzdította, hogy így, hogy úgy… Végre a csapat készenlétben állt s látta, hogy L[andler] kocsira ült s elvitte büdös páráját másfelé. Volt áldáshintés és kiszólás a bakák közt, hogy az ördög bújjék a zsidó ….be, de hát minek kívánni ilyesmit még az ördögnek is?!
(Prohászka: Naplójegyzetek II. Szeged-Székesfehérvár, 1997, 213-214. o.)

Prohászka nem volt zsidó, tehát joggal vette védelmébe még az ördögöt is a csúnya kívánsággal szemben. De a zsidóság „általános képviselője”? A mai zsidó vezetők, a mai honi zsidók miért nem vállalják fel a kommunista zsidókat, Kun Bélát vagy a „büdös párájú” Landlert? Vagy 1956 kapcsán Rákosit, Gerőt és társaikat? Jó lenne, ha egyszer megemlékeznének ezekről a gazfickókról is, s egy füst alatt fajtársaik bűneiért megkövetnék a magyarságot. Van rá igény.

Az ’56-os forradalom megítélése átvezet minket voltaképpeni tárgyunkhoz, az új holokausztos könyvhöz. A Facebookon külön oldalt hoztak létre a könyvbemutatóra, az itt olvasható bejegyzésekből is fogok idézni.

Az előbbi gondolatmenethez kapcsolódik egy olyan hölgy hozzászólása, aki saját bevallása szerint nem zsidó. (Szerintem hölgyünk tévedésben él, vagy hazudik.) Nézzük, mit írt néhány nappal ezelőtt.

Hölgyünk (T. Edit) szerint külföldieket szidni „egy magyar nemzeti vonás” (sic!). Ez az egyik megjegyzése. A másik megjegyzése a zsidókról szól. Ő bizony nagyon örül annak, hogy vannak zsidó barátai, mert… Idézem:

Ha érdekes témát olvasok, mindig az az első gyanúm, hogy zsidók írták a cikket, vagy zsidók szóltak hozzá. Érdeklik őket dolgok. Műveltek és ki tudják magukat fejezni, adnak rá, hogy értelmesen nyilvánuljanak meg. Ma jó magyarnak lenni többségében annyit jelent, hogy nem mondunk rosszat semmire és senkire, ami magyar és kritikát kizárólag nem magyar dolgokról mondunk. /…/ Kedves zsidók, nem teszem hozzá, hogy magyarok, mert az egyértelmű, (azt hogy zsidók, meg csak azért, mert ez az adott téma) [sic!] kérlek maradjatok és legyetek akik inspiráltok és normális embert büszkévé tesztek, hogy itt vagytok!

Ez a feltűnően zavaros, magyartalan szöveg nem érdemelne különösebb figyelmet, ha a heves zsidóajnározáson, magyarköpdösésen kívül nem tudnánk semmit Editünkről. (Mielőtt folytatnám, szeretném azonban külön felhívni a figyelmet arra, hogy a hamarosan megérkező dicséret olvastán állítólagos magyarunk így válaszolt: „Kati, hatalmas szíved van és majdnem elbőgöm magam”. Szép.)

Megnéztem magamnak, ki is ez a T. Edit. A Facebook-oldalán nem kellett sokáig keresgélnem, a legfrissebb bejegyzés dátuma 2015. október 23. Képeket látunk a forradalom idejéből, felkelők és megölt emberek fotóit, a népítélet dokumentumait a Köztársaság térről stb. T. Edit szörnyülködik. Ahogy héber magyarsággal fogalmaz, „mindez is magyarok műve”. 2015. október 23-án dél körül el is határozta, nem megy el „semmilyen tüntetésre”. Szegény Editke, neki az ’56-os forradalom is büdös, az bezzeg nem inspirál, nem tesz büszkévé. Csak a zsidó. Meg a holokauszt. S ez a hölgy állítólag magyar. Vagy ha úgy tetszik, „nem zsidó magyar”.

2. Néhány szó a kiadóról

„A holokauszt és a családom” című kötet kiadója a Park Könyvkiadó. Vezetője Rochlitz András magyarországi zsidó (szerintük „zsidó magyar”), aki 1988-ban alapította a kiadót. Hogy miként jött létre a Park, arról majd máskor, más cikk keretében részletesebben írok. Vérbeli zsidó kiadóról van tehát szó, ezt jelzi az a tény is, hogy a „Történelem, politika” címszó alatt összegereblyézett kiadványaik között egyetlen olyan művet sem találunk, amely a magyar történelemmel foglalkozna (leszámítva a bolsevik zsidó újságíró, Aczél Endre „Acélsodrony” című sorozatát, amelynek darabjait egyik barátom valamelyik Tescóban látta néhány hónappal ezelőtt az állateledelek előtti pulton, hatalmas kupacokban). Annál több a holokausztos munka. Néhány cím a kóser választékból: „Vadászat Eichmannra”; „Raoul Wallenberg élete”; „Sophie Scholl és a Fehér Rózsa” (1942-es, náciellenes müncheni történet); „A Harmadik Birodalom hatalmon”; „A sötétség felé” (a treblinkai koncentrációs tábor parancsnokának története); „A magyarországi holokauszt bibliográfiája”; „A pokolra szánt hajó” (történet egy németországi zsidó csoport meneküléséről); „A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája”; „A holokauszt krónikája”. S hogy el ne felejtsem, hamarosan megjelenik az amerikai zsidó történész, Randolph L. Braham „A népirtás politikája” című munkája is, amelyet ugyan már kétszer kiadtak hazánkban, de a jóból soha nem elég (ezt a remekművet 12 ezer forintért mérik).

Természetesen „A holokauszt és a családom” Facebook-csoportnak is tagja Rochlitz úr, nem véletlen, hogy éppen az általa vezetett kiadó vállalkozott a nagy dobásra. Üzleti megfontolásból valóban jó ötletről van szó, várhatóan külföldön is ugyanúgy el lehet majd sózni, ahogy Gárdos Péter „Hajnali láz” című holokausztponyváját. Majdnem elfelejtettem: a Gárdos-mesekönyvet kiadó Libri Könyvkiadó tulajdonosai már régebben megvették a Parkot, tehát Rochlitz úr is ott székel a Nyugati téren, a Libri-csoport ronda üvegpalotájában.

3. Eörsi Mátyás Facebook-csoportot alapít

Amikor megkezdődött a holokauszt-emlékév, Eörsi Mátyás egykori szabaddemokrata politikus úgy gondolta, ezt az évet alaposan meg kell ünnepelni. A Facebookon létrehozta „A holokauszt és a családom” című „nyilvános csoportot”, amely olyannyira nyilvános, hogy a tagsággal nem rendelkezők nem szólhatnak hozzá a bejegyzésekhez, csak olvashatnak, s megnyomhatják a „Tetszik” gombot. A csoportnak e sorok írásakor 6612 tagja van.

Elöljáróban néhány szót a csoport alapítójáról. Pontosabban az alapító édesapjáról, hiszen igazából ő (lenne) holokausztos. Eörsi Gyuláról, a költőként, műfordítóként és SZDSZ-alapítóként is ismert Eörsi István költő bátyjáról van szó.

Eörsi Gyula (1922-1992) jogász, egyetemi tanár, az MTA tagja a kemény rákosista években dolgozott az Igazságügyi Minisztériumban, volt konzul az USA-ban, majd 1952-től ismét az említett minisztériumban építette a sztálinista szocializmust. A lexikonokban azt olvassuk róla, hogy a szovjet típusú jog hazai meghonosításában fontos szerepet játszott. Nemcsak a Rákosi-érában volt kegyelt, pályája a Kádár-korban is felfelé ívelt. Több mint egy évtizeddel ezelőtt vallotta meg Eörsi Mátyás, hogy a kedves papa az állambiztonság ügynökeként is szorgoskodott. Tehát szép, tartalmas életet élt, ezt az is jelzi, hogy 1954. november 24-én született fia a Mátyás nevet kapta. Nem azért, mert a papa Mátyás király rajongója volt. Rákosi elvtárs volt a példa- és a névadó.

Eörsi Mátyásnak tehát van mivel szembesülnie, ha családja múltján töpreng. De ő megállt a holokauszt nevet viselő feltételes megállónál, s megnyitotta az említett Facebook-csoportot. Részlet a csoport leírásából:

Mindenkinek, minden magyarnak: zsidó, sváb, szlovák, szerb, román, roma, horvát és minden egyéb egyéb (sic!) származású magyarnak, még azoknak is, akik Árpád apjukkal jöttek be a Vereckei-hágón van egy-egy története a családjáról a vészkorszak idejéből.

Viccesnek szánt, de primitívre sikeredett felvezetés. Olvassuk tovább:

Az utóbbi időben „hála” a kormány emlékezetpolitikájának egyre-másra kerülnek napvilágra eddig elhallgatott, vagy a családi titokban maradó történeteknek (sic!), amelynek (sic!) nem szabadna felejtésbe merülniök (sic!).

Látjuk, Mátyás nehezen birkózik meg a magyar nyelvvel. De a magyar olvasó így is érti a lényeget: holokausztos történeteket vár a jelenleg gyurcsányista politikus, nehogy itt valami felejtésbe merüljön. De mást is vár Mátyás:

Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az áldozatok leszármazottai hallgatnak és a bűnösök utódjai hangoskodnak.

Rövid megszakítás, kérdéssel: kedves Mátyás, kik a bűnösök „utódjai”? Tudna sorolni neveket? Folytatom az idézést:

Várjuk ide az elkövetők leszármazottait is. Németország végig tudott menni ezen az úton, nekünk is meg kell próbálni. Szeretném, ha minél több konzervatív, jobboldali érzelmű magyar látogatna ide, s olvasná a történeteket. Jobbikosok is! Ismerjék meg ők is ezeket a történeteket! Biztosan nem tudunk mindenkit meggyőzni, de hiszem, hogy sokan lesznek olyanok is, akik elgondolkoznak az olvasottakon és azok hatni fognak rájuk. Ez is a cél.

Eörsi azt is közölte a beköszöntő szövegben, hogy csak emlékezéseket várnak, egyéb bejegyzések számára létrehozott egy másik Fb-oldalt („Holokauszt és a családom – üzenetek, keresések, ajánlások, kérdések, stb.”). Volt tehát miből szemelgetnem. Illetve szemelgetnünk. Mert be kell vallanom, többen is segítették ennek a cikknek a megszületését. Barátok, ismerősök böngészték szorgosan a csoport bejegyzéseit, s küldték nekem a kiadó honlapjáról, a Facebookról mentett anyagokat és egyéb adalékokat.  Köszönet érte.

S most lássuk, mi mindent találunk Eörsi Mátyás holokausztos csoportjának bejegyzései között.

4. „Már ha egyáltalán igaz ez a történet”

Eörsi Mátyás egyik bevallott célja az volt, hogy megszólaljanak az „elkövetők leszármazottai” is. Ez az óhaj nem teljesedett. Igaz, rábukkantunk egy olyan vallomásra, amelynek szerzője csendőr nagyapa leszármazottja. De az elmesélt történet annyira zavaros, hiteltelen, hogy nem archiváltuk. Ezért nem is idézek belőle. Lehet, hogy figyelmetlenek voltunk, de más hasonló beszámolóra nem bukkantunk. (Ha a könyv bekerül majd a könyvtárba, s kölcsönözni lehet [mert zsidó könyvet magyar ember nem vásárol, legföljebb könyvtárból kölcsönöz], akkor elolvasás után majd kiderül, hogy tévedtünk-e.)

Nem tagadom, vannak érdekes, sőt megható történetek is a nagy anyagban. Kérdés persze, hogy az elmesélt sztorik mennyire hitelesek. Mert ha igaz, hogy a nácik titokban tartották a zsidóirtást, akkor hiteles dokumentumok ennek vagy annak a zsidónak az elpusztításáról nem nagyon maradhattak fenn. Lássunk egy zavaró példát.

Kozma György nevű csoporttag ezzel a két mondattal indítja hosszú beszámolóját:

A nagyapámat megölték Auschwitzban. Állítólag már a vonaton meghalt.

Itt az olvasást abbahagytam. Először arról tájékoztatnak, hogy a nagypapát Auschwitzban megölték, aztán meg azt írják, hogy állítólag a vonaton meghalt. Most melyik az igaz? Mert a vonat nem egyenlő Auschwitzcal. Ráadásul meghalni betegségben is lehet.

A különböző történetek után kommentárokat is olvasunk. E kommentárok külön életet élnek, szerzőik (életkortól függetlenül) szinte kivétel nélkül tegeződnek, s nagyon tudják egymást dicsérni. Egy Éva BNagy nevű csoporttag például a félelemről elmélkedett kérdéseket sorjázó bejegyzésében, az egyik hozzászóló pedig lelkesedésében így vallott:

te valamivel jobban írsz, mint némely Nobel-díjas író, én olvastam már Nobel-díjas írótól ezeknél a te hozzászólásaidnál gyengébbet szoktál írni máshová is, vagy csak ide?

Így épülnek a posztholokausztos kapcsolatok. Természetesen a magyarozás sem marad el, hiszen a zsidó emlékezésnek ez az egyik kötelező eleme. Eva Barat nevű zsidónő például elmeséli, hogy édesapja megszökött a munkaszolgálatból, megérkezett a Nyugati pályaudvarra, ahol először a feleségének telefonált, aztán elindult „kifele”. A nyilasok már várták a zsidókat a kijáratnál (?!). Innentől idézem:

Édesapám ezt megúszta, azonban nem egészen. Bement ezután a zsidó hitközséghez, hogy segítsenek neki lakást találni, zsidók már nem voltak benn, csak magyarok, akiktől máris kapott jó néhány pofont, fenékbe rúgást és szidást a semmiért. Újból szerencséje volt, elengedték. Úgyhogy nagyon sokan tudnak mesélni hasonló példákat, hogy a magyarok hogyan viselkedtek a háború alatt.

„A magyarok hogyan viselkedtek..” Nem ez vagy az a magyar. Minden magyar. Ebben a mesében minden meseelem hazugság. Megszökik a kedves papa, csak úgy hazavonatozik a munkaszolgálatból, a pályaudvarról telefonál a kedves feleségének. Itt álljunk meg. Hol volt a kedves feleség? Otthon? Ha igen, akkor a papa később miért kereste fel lakásügyben a hitközséget? Ha nem otthon volt, akkor honnan tudta a papa a telefonszámát? S nyilasok várták a pályaudvaron? Hogyan tudott a kijáraton átvergődni, hogy nem kapták el? Elröppent, mint egy légy? Aztán a hitközségi történet. Hogy ott magyarok voltak, nem zsidók. (?!) S ezek a szemét magyarok képen törölték, seggbe rúgták, sőt meg is szidták!!! Micsoda horror!!! Végül azonban elengedték, „újból szerencséje volt”. A lényeget azonban nem tudjuk meg. Mi lett a kedves papával? Túlélte a vázolt nyilasterrort?

A legbájosabb történet szerzője Dési János. Az ATV és a Népszava című piszoklap egykori jelese, maga is holokausztos ember, túlélők túlélő leszármazottja. Dési röviden elmeséli, mi történt az abonyi zsidókkal, majd ezzel a két mondattal zárja a fejtegetést:

Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.

Ha semmi nyoma, akkor honnan vette a történetet?

Vannak olyan sztorik is, amelyeknek semmi közük a holokauszthoz. Vásárhelyi Máriáé ezek közé tartozik.

Vásárhelyi Mária édesapja köztudottan Mussolini Olaszországában tanult. Állítólag tetszett neki a fasiszta rendszer, jól érezte magát. Amikor hazatért, kommunista lett. 1945 után a sztálinista újságírás egyik jeleseként mocskolt mindent, ami magyar, ami keresztény. Aztán, megérezve az idők szelét Nagy Imre mellé állt, majd a forradalom leverése után családjával együtt őt is Romániába deportálták. Vásárhelyi Mária egy tavaly márciusi bejegyzésében elmesélte, távollétükben hogyan rabolták ki lakásukat a gonosz magyarok. Ugyanúgy, ahogy egykor a zsidók lakásait. Értjük az üzenetet; a magyar nép nem változik, amikor lehet, harácsol. Arról természetesen nem mesél Máriánk, hogyan jutott hozzá a lakáshoz a kedves papa.

Jeles András személye és két bejegyzése is megér egy rövid említést. Aki nem tudná, annak elárulom: Jeles András filmrendező a Saul fia című nagy sikerű holokausztfilm rendezőjének az édesapja. Jeles András egyik bejegyzésében Radnóti Miklósról ír, szerintem bántóan. Érdemes elolvasni ezt a szöveget. Jeles semmit sem értett meg a katolikus Radnótiból. Semmit sem értett meg abból, hogy a költő ehhez az országhoz, Magyarországhoz ragaszkodott. Azt hiszem, Jelesnek az a baja Radnótival, hogy a költő hátat fordított a zsidóságnak. Ezt „odaát” valóban árulásnak tartják. Megbocsáthatatlan árulásnak.

Jeles másik bejegyzését nem igazán értem. Annyit azonban felfogtam, hogy szerinte káprázatos a holokausztos csoport „szellemi potenciálja”. Ahol ennyi zsidó összezsúfolódott, ott tényleg várható atomrobbanás.

Vannak merőben más bejegyzések is. Az egyik csoporttag azt teszi közhírré, hogy meg kellene alakítani „egy második generációs beszélgető-önsegítő csoport”-ot. Aztán ugyanez a szerző (Klári László) saját bejegyzéséhez hozzászólva közli, hogy már van „harmadik generációs csoport”. Nagyszerű!

Néhány bejegyzés a mai, kísértetiesen preholokauszti állapotokra vet némi fényt. Gimes Katalin például tavaly márciusban azt panaszolja fel, hogy egyik diákja szerint 1956-ban a zsidók ellen harcoltak a magyarok.

Szinte a fenti történettel egy időben Zsuzsa Karakas arról tájékoztatja zsidó barátait, hogy „a váci egyházi iskolában” máris kitört egy újabb holokauszt. Tudtommal Vácott csak két katolikus iskola működik. Az egyik a Karolina Katolikus Általános Iskola, a másik a piarista gimnázium. Hölgyünk minden bizonnyal az előbbire gondolhatott. Kerestem az interneten a váci zsidóverés nyomát. Semmit sem találtam. Most itt az idő, hogy az iskola vezetősége is megszólaljon. (Az egyik hozzászóló, Andras Niran filozófiai mélységű kommentárjára is szeretném felhívni a figyelmet: „majd ha jobb lesz mindenkinek nem lesz ez. na az nem most lesz.)

Még négy hozzászólást idézek, ezúttal a könyvbemutatóra létrehozott „A holokauszt és a családom – könyvbemutató” nevet viselő oldalról.

Éva Borka nevű zsidónő azt írta november 8-án, hogy „a magyarok nem beszélték meg, vitatták meg ’közös dolgainkat’.” Bezzeg a németek, ott mennyivel tisztább a „közhangulat”! Ezzel a bejegyzéssel az a problémám, hogy ha vannak „zsidó és nem zsidó magyarok” (ahogy a bemutatóra invitáló szöveg fogalmaz), akkor Éva Borka melyik csoport magyarra gondolt? Ezt ugyanis nem fejtette ki.

A „zsidó és nem zsidó magyarok” bizony itt-ott a zsidókban („zsidó magyarok”-ban) is megütközést keltett. Julia Kishegyi nevű zsidó az idézett definíciót aggasztónak találta, mert ugyanúgy nem érti ezt a zsidó-nem-zsidó-magyar katyvaszt, ahogy én.

Érdekes módon éppen az a bejegyzés váltotta ki a legnagyobb vitát, amely pontosan, precízen fogalmazott. Erre a szövegre egyik ismerősöm külön felhívta a figyelmemet, s igaza is volt. Szegő Péter Rikárdó ezt írta november másodikán:

Zsidók. Magyar és nem magyar zsidók.
Na, így precíz.
A franc lesz ezeknek magyar.

Bántó a szöveg? Nem. Rikárdó (milyen szép héber név!) nem akar magyar lenni. Joga van hozzá. Nem akar közénk tartozni? Én nem bánom. Semmi közöm Rikárdóhoz. Nem vagyok zsidó.

Rikárdó bejegyzése alatt sokan nyomták meg a „Tetszik” gombot. Köztük Zoltai Andrea, a Mazsihisz volt vezérének (most Lázár János zsidóügyi tanácsadójának) a lánya. Még többen voltak azonban azok, akik felháborodva utasították vissza Rikárdó szavait.

Szegő Péter Rikárdónak igaza van. „Zsidó magyar” nem létezik. „Nem zsidó magyar” sem létezik. A „magyar és nem magyar zsidók” megfogalmazás pontos értelmezését igyekszem megadni írásom utolsó fejezetében.

5. „Zsidó csak egyféle van: zsidó zsidó”

Ujvári Péter nevét már említettem, idéztem is tőle. Most is ő lesz a vezetőm, mert világos okfejtése, tűpontos fogalmazása ma is eligazít a mesterségesen gerjesztett nyelvi káoszban.

Ujvári Péter az egyik legismertebb zsidó író, újságíró volt a két világháború közötti Magyarországon. 1920 májusától több részes cikksorozatban fejtette ki a zsidóság álláspontját a zsidóság mibenlétéről, jövőjéről. „A nagy probléma” címet viselő cikksorozat éppen abban az időben jelent meg a Zsidó Szemle hasábjain, amikor a magyar nemzetgyűlés foglalkozni kezdett a numerus clausus bevezetésével.

Lássuk először, mit írt Ujvári a beolvadás, az asszimiláció kérdéséről:

A ma élő zsidóság az asszimilációnak még csak a kezdetéig sem jutott el és hihetőleg nem is jut el odáig sohasem. Mert az asszimilációnak két feltétele van, az egyik az, hogy az egyik faj akar belemerülni a másikba, a másik faj pedig akarja azt magába fogadni. A zsidó fajban nincs meg ez a feltétel. Nemcsak nemzeti életéből, de még vallási életéből is kikapcsolta azokat a lehetőségeket, amelyek előidézhették volna a más fajokkal való elkeveredést. A zsidó vallás ellenezte a prozelyta fogdosást (prozelyta = zsidó hitre tért pogány), csak azért, mert attól kellett tartani, hogy a vallás közössége a faj tisztaságának megóvását nehezítheti meg. És azokat, akiket mégis felvettek a zsidó közösségbe, azokat zsidó vallásúaknak tekintették ugyan, de fajilag idegennek, ami a nyelvhasználatban is kifejezésre jut. A zsidó hitre tért máshitűt ger-nek mondják, ami idegent jelent.
(Zsidó Szemle 1920. május 28., 3. o.)

Világos szavak, nem lehet félreérteni a gondolatmenetet. A zsidó faj meg akarta őrizni faji tisztaságát, ezért nem volt térítő vallás (ma sem az), mert a zsidóság számára a legfontosabb a faji különállás megóvása. A kevéske zsidó vallásra tért másfajút pedig idegennek tekintették, s tekintik ma is a hagyományos zsidó felfogás szerint. Ez persze nem rasszizmus, ne gondoljon senki rosszra.

S most nézzük meg, mi történik fordítva. Mi a helyzet azokkal a zsidókkal, akik kitérnek, megkeresztelkednek. Ujvári szerint az ilyen zsidó is zsidó marad, mert hisz a zsidó faj már akkor is létezett, amikor még nem volt vallása, tehát a zsidó vallás „csak járuléka a nemzeti ideálnak”. (Zsidó Szemle, 1920. május 21., 6. o.) Ujvári szerint valójában csak egyféle zsidó van:

Zsidó csak egyféle van: zsidó zsidó.
(Zsidó Szemle 1920. június 4., 2. o.)

Tehát nemcsak „zsidó magyar” nem létezik. „Magyar zsidó” sincs, pontosabban csak abban az értelemben van, hogy „magyarországi zsidó”, tehát Magyarországon született, itt élő zsidó, akinek legfontosabb ismérve nem az, hogy hol, hanem hogy milyennek született. Zsidónak, aki éppúgy születhetett volna Fokföldön, Izland szigetén is. Idézem Ujvárit:

A judeai faj etnográfiájának legtökéletesebb fogalomhatározója ez: zsidó. Semmi más. És csak így egyszerűen. Mert ebben inkarnálódik a fajiság minden jellemzetessége, minden, aminek jelentősége és fontossága van. Ha megtoldom: hamisítok. Mert az orosz lehet kis-orosz, nagyorosz, vagy akár fehérorosz is, a német lehet osztrák-német, bajor- vagy szász-német az őstörzstől való elágazás szerint. Fajiságának hibátlan megtartása mellett is az lehet, mert a jelző ebben a kapcsolásban nem homályosítja el az eredetet. A német: német, mégha bajor is. És valakinek szász mivolta még nem teszi kétségessé német származását. A zsidóval már nem így áll a dolog. Mert a zsidó csak elszármazása (értsd: születési helye) szerint lehet német, vagy spanyol zsidó, de származása szerint nem lehet az, mert zsidóktól származik, akik Németországban is, Spanyolországban is csak zsidók voltak.

Hiszen mondhatom valakiről, hogy német zsidó, vagy spanyol zsidó, de ezzel nem az egész embert világítottam meg, hanem annak egy részét csupán és éppen azt, amely benne a legesetlegesebb. Mert a mai német zsidó hollandus zsidó is lehetne, ha az apja vagy a dédapja Hollandiában marad és a hollandi zsidó még ma is spanyol zsidó lenne, ha az ősei Granadában vagy Kastiliában verhettek volna gyökeret.”
(Zsidó Szemle 1920. június 4., 2-3. o.)

És most az elméleti okfejtés után nézzük meg, mi a helyzet a hazánkban élő zsidókkal. Ujvári Péter alábbi szavait külön szeretettel ajánlom Eörsi Mátyásnak és terebélyes csoportjának:

Látnivaló, hogy vannak szavak, amelyek a zsidó szóval kapcsolatosan a markánsabb jellemzésre alkalmatlanok. Vagy semmit sem mondanak, vagy túl sokat és sok esetben hazudnak is. /…/ Azt mondom például: magyar zsidó. Mit értsek alatta? Van ország, amely magyar, van faj, amely magyar és nyelv is van, amely az. Ha azt mondom valakiről: ez magyar, akkor úgy értem, hogy az olyan ember, aki magyar fajból származott, Magyarországon született és magyarul beszél. Nem gondolhatom ezt így, ha zsidóról beszélek, őt említvén ugyanannak, mert van zsidó, nem Magyarországon született, aki itt lakik és magyarul beszél és van olyan is, aki Magyarországon született, de nem beszél magyarul. Olyan zsidó azonban, aki magyar nemzetségből magyar fajtának született, elképzelhetetlen. Ilyen nincs. A zsidó: zsidó. Nem vallása, de fajtája után az. Mert zsidó vallás éppúgy nincs, mint ahogy nincs zsidó felhő és zsidó oxigén. Csak zsidók vallása van, s ez a vallás Mózes vallása. Hogy a szó mégis ebben a formájában használatos, az nem változtathatja meg azt az alapigazságot, hogy a zsidóság nem felekezet, hanem faj, amely Mózes vallását követi, azt a vallást, amelynek messze elragyogó kupolája az egyistenhit, de a fundamentuma: a nemzeti gondolat.
(Zsidó Szemle 1920. június 11., 2. o.)

Ujvári azt is részletesen kifejti (s ezt tapasztalataim szerint a gojok közül sokan nem tudják), hogy a zsidók nagy ünnepei nem közönséges vallási ünnepek, hanem a zsidóság nemzeti ünnepei. Ez is lényeges eltérés a kereszténységtől: karácsony vagy húsvét ugyanúgy ünnepe a kanadai, a cseh, a kínai, mint a magyar kereszténynek.

Ujvári szerint „egy faj sem kívánja őszintén a más fajba való belesemmisülést”, ugyanakkor „jogosan követelheti minden többségi faj, hogy a kisebbségi faj, amelyet magába fogadott, az alkalmazkodás törvényeinek vesse alá magát”. (Zsidó Szemle 1920. július 2., 6. o.)

Ismét arra kérem Eörsi Mátyást és csoportjának tagjait, olvassák el figyelmesen az alábbi útmutatót:

Fajnak fajhoz való viszonyában az alkalmazkodás ezt jelenti:
a kisebbségi faj elismeri a többségi faj jogát a hatalomra, hogy úgy élhessen azzal, ahogy az saját nemzeti létének legjobban felel meg. A kisebbségi faj tiszteletben tartja a többségi faj minden intézményét és tradícióját. Hűséggel és szeretettel ragaszkodik hozzá és képességeivel elősegíti törekvéseit. Bátor segítő válságos időkben és becsületes munkatárs olyan időkben, amikor alkotni lehet. És mindezért ne kívánjon többet, mint amennyi jog szerint megilleti.
(Zsidó Szemle 1920. július 2., 6. o.)

Mit mondhat erre a mai olvasó? Bárcsak így viselkedett volna a honi zsidóság! Senki sem tagadja, hogy voltak zsidók, akik Ujvári intelme szerint éltek és dolgoztak e honban. De sajnos voltak (s nem is kevesen!), akik a többségi faj jogát elvitatták a hatalomra (Rákosi-korszak), s ma is vannak olyan zsidók (méghozzá sajnos fölös számban), akik nem tartják tiszteletben a többségi faj hagyományos intézményeit, tradícióit (lásd a Hóman-szobor körüli purimi őrjöngést).

Idéztem egy okos zsidót. Meggyőződésem, hogy gondolatmenete mindenki számára érthető volt. „A holokauszt és a családom” című könyv beharangozójában említett „zsidó és nem zsidó magyarok” megfogalmazás tehát nemcsak marhaság, hanem a nyelvi terrorizmus legújabb terméke. Szeretném megkérdezni Eörsi Mátyást és a kiadót: az otromba definíció szerint minek minősül egyik legnagyobb történészünk, Fraknói Vilmos (1843-1924)? Köztudott, hogy zsidó gyökerű családból származott, s címzetes püspökként halt meg. S érdekes módon mind a katolikus, mind a zsidó lexikonban szerepel. Micsoda hát szegény Fraknói? „Zsidó magyar”? Marhaság. „Nem zsidó magyar?” Még kövérebb marhaság. Ujvári Pétert tessék lapozgatni, kedves zsidó zsidók.

Bistrán Demeter - Kuruc.info