A Libri Könyvkiadó jóvoltából újra a könyvesboltokba került Gárdos Péter első és remélhetően utolsó könyve, a Hajnali láz. Az először öt évvel ezelőtt megjelent műre nem oly rég figyeltek föl a világ rangos könyvkiadói, s hamarosan szinte valamennyi európai nyelven olvashatják az érdeklődők (de Kínában vagy Koreában sem maradnak le a nagy élményről az olvasók). A szerző meghatározása szerint a világsikernek beharangozott mű „poszt-holokauszt szerelmi regény”. Gárdos Péter szülei levelezését felhasználva írta meg apja és anyja háború utáni, Svédországban szövődött szerelmi történetét, a szövegben fikció és valóság keveredik. Szeptember 28-án, hétfőn a Katona József Színházban találkozhatnak az olvasók a szerzővel, akivel stílszerűen egy másik zsidó, Kepes András beszélget a könyvről, a posztholokausztról és egyebekről. Az eseményen jelen lesz a szerző édesanyja is, aki a könyvben Lili néven szerepel (kezdés: 18 órakor).

Gárdos Péter, a "posztholokauszt szerelmi regény" szerzője

A Libri az alábbi rövid szöveggel reklámozza Gárdos Péter könyvét:

Élni és szeretni mindenáron
Egy magyar regény a nemzetközi érdeklődés középpontjában

„Élni és szeretni mindenáron” – tehát bármilyen áron. Valóban ez a tétel a mű kulcsa. S ez a kulcsa Miklós életútjának is, aki a nagy sikerű könyv egyik főszereplője, s aki nemcsak a regényvilágban van jelen, hanem a valóságban is létezett.

Megjegyzem, a frissen piacra dobott könyv címlapjának verzóján az olvasható, hogy nemcsak második, hanem „átdolgozott” kiadásról van szó. Ezt az információt sem a kiadó honlapja, sem a könyv rövid ismertetője nem tartalmazza. Ezt azért szükséges leírnom, mert én az első, 2010-es kiadásból dolgoztam. (Zsidó könyvet magyar ember értelemszerűen nem vásárol, az új kiadás pedig könyvtárból még nem kölcsönözhető.)

A Hajnali láz című regény erkölcstelen könyv, a zsidó amoralitás kézikönyve. Ezt fogom bizonyítani írásom második részében, de már most minden honpolgárt arra buzdítok, ha találkozik a könyvvel, habozás nélkül tépázza meg, egy-két oldalát gyűrje össze vagy tépje ki, a borítót se kímélje. Könyvet rongálni ugyan nem szép, sőt barbár cselekedet, de Gárdos Péter ponyvája az a kivétel, amely erősíti a szabályt. Minél kevesebb példány jut el ebből a szennyből az olvasókhoz, annál jobb.

Írásom első részében nem a regénnyel foglalkozom, hanem csak a függelékével. Gárdos Péter ugyanis utószót is írt, amely szintén a zsidó amoralitás jegyeit viseli magán.

A „posztholokauszt” giccs egyik főszereplője a szerző édesapja, Gárdos Miklós, aki 1945-ben a koncentrációs táborból szabadulva először Svédországba kerül, majd 1946-ban hazatér, s újságíróként szolgálja előbb a Rákosi-, majd a Kádár-féle bolsevik pártot, s annak gazdáját, a Szovjetuniót. Gárdos Miklós a legismertebb-legvadabb kommunista újságírók klubjához tartozott, gyalázatos szövegeiből testes kötetet lehetne összeállítani.

A regény utószavában Gárdos Péter meghamisítja édesapja életútját. Azt írja például, hogy a háború után Svédországból hazatérve „újságíró lett, baloldali lapoknál kezdett dolgozni.” (Gárdos Péter: Hajnali láz. Bp., 2010, 312. o.) Baloldali lapok?

Az 1920-ban született Gárdos Miklós 1946-ban az Igaz Szó című hetilap munkatársa lett. Ez a lap a Magyar Partizánok Bajtársi Szövetségének kiadványa volt, szerzői szinte kivétel nélkül kommunisták (és egyben zsidók).

Valamivel később már a Szabadság című napilapnál bukkan fel Gárdos Miklós. A Szabadságot a korábbi illegális kommunista Haraszti Sándor szerkesztette, s a szerkesztőségben egy-két ritka kivételtől eltekintve posztholokausztos alakok nyüzsögtek. Amikor a kommunista párt behabzsolta a szociáldemokrata pártot, Gárdos Miklós a Világosság című (ugyancsak gettószagú) napilapnál folytatta pályáját. 1948 nyarától ez az újság a kommunista párt délutáni lapjaként jelent meg, 1952-ben nevet változtatott, s Esti Budapest néven folytatta a magyarság agymosását. Gárdos Miklós 1952-ben a Magyar Nemzethez igazolt át, az 1956-os szabadságharc utáni években pedig a Népakarat című napilap munkatársaként segítette a hazaáruló Kádár-kormány munkáját.

Gárdos Péter könyve utószavában ezt írja:

Hogy Apám pontosan mikor veszítette el a hitét, nem tudom. A Rajk-per idején ez a hit már megroppanhatott, ’56-ban pedig a szüleimet már elsősorban a disszidálás gondolata foglalkoztatta.
Emlékszem, Apám kétségbeesetten állt a kifőzött lepedők jellegzetes szagától bűzlő konyhában, és azt sziszegte Anyámnak: - Azt akarod, hogy ettől kezdve egész életemben mosogassak? Azt akarod?
Maradtak.
(I.m. 312. o)

Hogy Gárdos Miklós kommunista újságíró kommunista hite mennyire roppanhatott meg a Rajk-per idején, azt az alábbiakban majd részletesebben kifejtem. Most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a regény utószava fontos tényeket hallgat el (ez is a hazugság egy fajtája).

A regény szerzője szerint szülei 1956-ban emigrálni akartak, de édesapja nem óhajtott külhonban (s persze idehaza sem) mosogatni. Maradtak tehát, s az édesapa tollával szolgálta a hazaáruló Kádár-rezsimet. Nem is akárhogyan.

Üssük fel a Népakarat című újság 1957-es évfolyamát. Egyik májusi cikkében a kádárista álláspontot képviselve Gárdos Miklós azt írta, hogy „a néphatalom ellen fegyvert fogókkal, renegátokkal, Dudásokkal és Maléterekkel nem volt és nem lehet vitának helye” (Népakarat 1957. május 22., 3. o.). Dudás Józsefet már a cikk megjelenése előtt, 1957 januárjában felakasztották, a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterével pedig 1958. június 16-án végzett a hóhér.

Néhány nappal később ezt írta Gárdos Miklós:

1956 októberében Magyarországon a szovjet csapatok kivonása ellenforradalmi követelés volt. /…/ A zűrzavar, a hibák és a keserűségek fölött érzett harag becsületes és a hazához, a szocializmushoz hű főket is elsodort, de hány volt a fegyveresek, az utcai lincselők és a házakba settenkedő ’felkelők’ között börtönből szabadult betörő és prostituált?
(Népakarat 1957. június 6., 5. o.)

Gárdos Miklós tehát újságíróként támogatta a megtorló Kádár-kormányt, s egészen a rendszer összeomlásáig hűen szolgálta a törvénytelen hatalmat. Nagy-nagy szerelem volt ez.

Érdemes röviden szólni Gárdos Miklós könyveiről is. A Rákosi-korszakban több munkája is napvilágot látott, ezek közül különösen figyelemre méltó az „USA-gyarmat Magyarország déli határán” című brosúra, amely az Országos Béketanács kiadásában jelent meg 30 ezer példányban. Ebből a műből az alábbiakban idézni fogok.

A Kádár-korszakban is írt könyveket Gárdos Miklós, ezeket a szörnyszülötteket azonban a könyvtárak többségéből már rég kihajították (a Rákosi-korszak termékeit még a Kádár-érában kiselejtezték). A megtorlás éveiben megjelent „Két ősz között” című vaskos kötet például az 1919-es Tanácsköztársaságnak állított emléket, a mű utószavában az emlékezés aktualitását hangsúlyozta a szerző:

Arra gondoltam: megpróbálom megmutatni, hogy a harcokon, nehéz csatákon át győzelmes magyar kommunisták útjába hogyan rakott szüntelenül aknát a burzsoá ellenforradalom és az osztályárulók gyászos szövetsége, a belső és külső ellenség. Ma, 1959 Magyarországán ez a tanulság frissen, újra él – 1956 októbere újra figyelmeztetett 1919 fehér augusztusára.
(Gárdos Miklós: Két ősz között. Bp., 1959, 369. o.)

1964-ben jelent meg a „Magyarországi hétköznapok” című Gárdos-mű. „Ezt a könyvet a külföldön élő magyar származású honfitársaknak tisztelettel átnyújtja a Magyarok Világszövetsége Budapest” – ez a sánta mondat olvasható a kötet elején. Két rövid részletet idézek a több nyelven is megjelent propagandakiadványból. Az első részlet:

Magyarországot néhány esztendővel ezelőtt, 1956 októberében ellenforradalmi támadás érte, s a polgári politikusok, újságírók nehezen értik meg, miként lehetséges, hogy az ellenforradalmi támadás leverése után nemcsak a rend állt helyre, nemcsak a nyugodt alkotó munka légköre erősödött meg rendkívül hamar, hanem Magyarország gyorsan elindult a konszolidáció útján, megerősödött a szocialista nemzeti egység, és a gazdasági építésben is sikerült a munka eredményeként sikereket felmutatni.
(Gárdos Miklós: Magyarországi hétköznapok. Bp., 1964, 42. o.)

A másik részlet a felülmúlhatatlan cinizmus iskolapéldája:

A magyar büntetőpolitika /…/ lényeges elve a szocialista humanizmus. Természetesen ezt tükrözik a differenciálás elve, s ezen belül különösen a szocialista büntetőpolitika nevelési céljai is. E jelentős elv érvényesülésének egészen kézzelfogható példáit is megtalálhatjuk a törvényben.
A törvény, a szocialista humanizmus elvéből következően, például a halálbüntetést csak vagylagos és kivételes büntetési nemként tartja fenn, és csak a 20. életévét betöltött személlyel szemben teszi alkalmazhatóvá.
(I.m. 73. o.)

Gárdos Miklós közvetlenül a megtorlás évei után írta a fenti sorokat. A „szocialista humanizmus” nevében több száz embert, köztük sok-sok fiatalt akasztottak fel, s ki ne tudná, hogy például Mansfeld Péter néhány nappal 18. születésnapja után került bitófára. A primitív kiadvány szerzője tudatosan, megfontoltan hazudott, hiszen erre kapott megbízást. Fia szerint nem akart mosogatásból megélni. Megélt hát másból, a folyamatos hazudozással párosult hazaárulásból. Az erkölcstelenségre nincs, nem lehet mentség.

Szerencsére filmet is forgat Gárdos a Hajnali lázból

Amikor elközelgett a rendszerváltozás, Gárdos Miklós körbeszaglászott, s rögtön megérezte, hogy bugyuta partizántörténetekre, ócska 1919-es emlékezésekre és Korvin Ottó-siratókra már nincs kereslet. Ezért új téma után nézett, s megírta „A bélyeges sereg” című könyvét. Időben ráérzett arra, hogy elközelgett a zsidótéma hazai kurzusa. Említett könyvében a magyarországi zsidók második világháborús sorsát (és az előzményeket) dolgozta fel Gárdos Miklós, aki műve végén többek között azon kesereg, hogy „a sztálinista évek, Rákosi és társai jogtipró uralmának” évei alatt nem beszéltek a zsidóság szenvedéseiről, mert beköszöntött a „csönd-korszak”. (Gárdos Miklós: A bélyeges sereg. Bp., 1990, 276. o.) Ez is cinikus megjegyzés, hiszen Gárdos Miklós egyrészt sokat tett a „csönd-korszak” megteremtéséért, másrészt írhatott volna több ezer, akár több millió oldalt is „a bélyeges sereg”-ről, ha lett volna erre késztetése. De nem volt. Nem látott benne üzletet.

Helyszűke miatt Gárdos Miklós posztholokausztos munkásságának csak egy apró részletét tárom az olvasók elé. Idéztem már a Hajnali láz utószavából Gárdos Péter szavait:

Hogy Apám pontosan mikor veszítette el a hitét, nem tudom. A Rajk-per idején ez a hit már megroppanhatott.

Nézzük meg, miként roppant meg Gárdos Miklós kommunista újságíró kommunista hite a Rajk-per idején és az azt követő években.

Rajk Lászlót és társait 1949. szeptember 24-én ítélte halálra a bíróság. Ezen a napon Gárdos Miklós is foglalkozott a Rajk-üggyel. A per koncepciója szerint a kémkedés vádjával még tavasszal őrizetbe vett, s később Rajkkal együtt kivégzett Szőnyi Tibor (a kommunista párt káderosztályának zsidó vezetője) hozott üzenetet az imperialistáktól Rajknak, aki persze maga is beszervezett ügynök volt. Szőnyivel kezdődik Gárdos Miklós írása, de a cikkben feltűnik a szerző kisfia, a Hajnali láz regény szerzője is. Ezért is különösen érdekes olvasmány az alábbi szöveg:

Péter vagyok és a nemzetközi nagytőke küldött

„Péter vagyok és Wagner megbízásából veszem fel a kapcsolatot”, mondotta Szőnyi Rajknak az első kémtalálkozón. Rajk rábólintott, rendben, ő már mindenről értesült. Az én kisfiamat is Péternek hívják, - s ha lehet, még a mérhetetlen tömény bűn, országrontás mellett, ezért külön is gyűlölöm ezt a kémet, mert a fiam nevét orozta el, a fiam nevét és sok-sok becsületes ember nevét gonosztetteihez.

Odakint kopácsoltak a hídépítők, a létrán fütyörészett a szobafestő, gép fölé hajol egy szövőnő – és bent a szobában a „pártfunkcionárius” azt mondja a „miniszternek”: Péter vagyok és Wagner küldött. Hozzátehette volna: országrontásra és a nép pusztulására. Valószínűleg ezt nem mondta, hisz mind a ketten amúgy is tudták.

Persze, nemcsak „Wagner” egyedül hozta létre ezt a találkozót. Rajk és Rankovics nemcsak Tito parancsára tárgyalt Kelebián és a paksi csőszkunyhóban. A „Pétert” és a „Wagnert” nem ezek a silány kémek, ezek a cégéres gonosztevők találták ki egyedül, más is közreműködött.

Mert feledjük el egy pillanatra a két gyilkosságra éhes és Hitler politikai ábécéjét valló Rajk és Rankovics találkáinak, Szőnyi és Rajk kapcsolatfelvételének közvetlen parancsolóit, és nézzük meg, kik főzték ki a randevú mögötti gyilkos terveket, kik szabadították útjára a bűnt, azt a fertőzetet, amit a fasizmus, a Horthy-világ és a századokon át nyomorító elnyomás hagyott itt.

A vádlottak és a tanuk úgy mondták ki a CIC, az OSS és más kémszervezetek nevét a tárgyaláson, akárcsak Szőnyi Rajknak azt, hogy Péter meg Wagner.

A dolog azonban úgy áll, hogy a vádlottak szavaiban, a szörnyű és pokoli agy szülte gaztettekben, azokban, amiket elkövettek és azokban is, amiket csak elterveztek, mindig jelen volt a nemzetközi imperializmus. Aki figyelte a labdajátékot, a pontos passzt, amivel mondjuk Rajkot Haintól a Gestapon át Dullesig és Titóig adják tovább, az meglátta a tőke útját is.

A tőke útja a kapitalista beavatkozás útja, a kapitalizmus társadalmi rendjében mindig így van. A siker azonban egyre ritkább, és amit ők változhatatlannak szeretnének tartani, elmúló pillanat lesz. Ki ne emlékeznék még, ha meggyújtja a gáztűzhelyen a kék lángot, arra, hogyan próbálta az amerikai tőke a lispei olajat ugyanazon az úton ellopni tőlünk, mint minden mást, ami a népé lett. Az út egyforma a tőke és a tőke kémei, banditái számára. A MAORT-ot Imrédy játszotta amerikai kézre, aztán tovább került a németekhez, hogy azok visszaadják az amerikaiaknak. Ugyanezt az utat tette meg Rajk és a többi bandita is.

A dolog úgy áll, hogy Rajkékkal együtt, minden minősítési sorrend nélkül bűnös a nemzetközi imperializmus, amely „segélyterv” mézes madzagával és ha így nem megy, gyilokkal, bitangsággal, kémek, terroristák, levitézlett rendőrspiclik, pénzért kapható árulók, elvtelen gonosztevők és mindenféle trockista és fasiszta szemétnép segítségével akar üzlethez jutni.

„Péter vagyok és Wagner megbízásából veszem fel a kapcsolatot”, mondotta Szőnyi. Rajk bólintott. Mindenről értesült. Tudta, hogy „Wagner” tulajdonképpen azt jelenti: nemzetközi nagytőke, az ipar führerjei és a bankokrácia ducéi, és azért jelentkezik „Péter”, hogy „restaurálják a kapitalizmust”. A cél a nemzetközi nagytőke számára olyan jól jövedelmező nyomor, terror és szolgaság. „Péter” és Rajk amolyan gyarmati alkirály protektorát-gauleiter szerepre készült Dulles „Sturmführer” és a nemzetközi nagytőke alatt.

Péter és a többi bandita holnap meghallja az ítéletet. Az ügyész azt mondta: „Veszett kutyákkal szemben a védekezésnek egy módja van, agyonverni őket.” Ebből okulhat Mr. Dulles, de odatűzheti a kalapja mellé Tito és az amerikai imperializmus minden nagyhatalmú rablókapitánya is. Jó lesz emlékeztetőnek.
(Világosság 1949. szeptember 24., 3. o.)

Amikor Gárdos Miklós a fenti sorokat papírra vetette, fia szerint már megroppanhatott a hite. Bizonyára e roppanás szülte ezt a cikket. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mindenféle lehetséges roppanás ellenére posztholokausztos emberünk hasonló stílusban írt korábban is, később is, tehát a gyűlölet megszakítatlan folyamatossággal munkált benne. A fenti cikkben említett 1948-as MAORT-per idején sem fogta vissza zsigeri gyűlöletét Gárdos Miklós. Az ártatlanul halálra, majd másodfokon életfogytiglanra ítélt Papp Simonról szóló cikkében például ezt olvassuk:

Most /…/ a dolgozó nép az állam vezetője és kemény kézzel sújt oda, ahol népellenes férgek igyekeznek megakadályozni a termelést, az ország felemelkedését.
(Gárdos Mikós: Papp Simon útja. Világosság 1948. november 28., 3. o.)

Gárdos Péter apukájának a hite annyira megroppanhatott 1949 szeptemberében, hogy Rajk Lászlót és „bandita” társait később is többször emlegette. Valahogy nem tudott tőlük szabadulni. 1952-ben (tehát a Grősz József kalocsai érsek és társai elleni koncepciós per után, amelyben szintén volt jugoszláv szál) megjelent brosúrájában ezt írta Gárdos Miklós:

Nemcsak Grősz Józsefet és bandáját bérelték fel az amerikaiak, hogy a Titó-bandával együtt megkíséreljék lerombolni mindazt, amit dolgozó népünk felépített. Gondoljunk csak vissza Rajk, Szőnyi és hazaáruló társai bűnperére. A titóista zsoldban álló gonosztevők, az egykori rendőrspiclik, a dolgozók ügyének régi körmönfont árulói, a Rajk-banda tárgyalásán is leleplezni kényszerültek Tito és az amerikaiak közös terveit.
(Gárdos Miklós: USA-gyarmat Magyarország déli határán. Bp., 1952, 8. o.)

Amikor Rákosi hatalmának gyengülésével párhuzamosan elkezdték felülvizsgálni a kommunisták elleni koncepciós pereket, Gárdos Miklós egyáltalán nem foglalkozott a Rajk és kivégzett társai sorsával. Pedig láttuk, ő is szerepet vállalt a koncepciós vád terjesztésében. Aztán elkövetkezett 1956 októbere, Rajk László és társai dísztemetése. A bolsevik nekrofília elrettentő példája Gárdos Miklós búcsúztató írása. Mert ki más is írta volna a nagy temetés másnapján a Magyar Nemzet vezércikkét, mint a „Péter vagyok és a nemzetközi nagytőke küldött” című örökbecsű, előbb idézett munka szerzője. A Rajk-per után hét évvel Gárdos Miklós így fogalmazott:

Négy ravatal előtt hajtott főt az ország. Négy ártatlanul elítélt és kivégzett magyar forradalmár, a népszabadság ügyéért mindig helytálló kommunista koporsója előtt vonultak el tízezrek, hogy a kegyelet és tiszteletadás szívből jövő adóját leróják Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András tiszta emléke előtt. /…/
Mi a biztosítéka annak, hogy Rajk László és mártírtársai tragikus sorsa nem ismétlődik meg? A felelet: a szocialista demokrácia. /…/
A ravatal előtt a tízezrek is a hazára és a pártra gondoltak. Arra, hogy az a politika, amelyet július hozott, az előrehaladás gazdag ígéretét rejti.
(Gárdos Miklós: A nagy tanulság. Magyar Nemzet 1956. október 7., 1. o.)

Rajkék 1949-ben még banditák, gonosztevők voltak Gárdos Miklós szemében, 1956-ban viszont már tiszta emlékű forradalmárok, mártírok. Ugyanaz a toll írta le a „banditá”-t és a „mártír”-t. Ilyen elvetemültségre csak az képes, akit sajátos „posztholokauszt szerelem” hevít. Gárdos Miklósban is ilyen szerelem lobogott. A Párt volt a szerelme. Ő pedig úgy írt, ahogy szerelme elvárta. A morális érzék teljes hiánya jellemezte Gárdos Miklóst.

Zárásul három szép példával illusztrálom a gárdosi „posztholokauszt szerelem” hőfokát.

1952 tavaszán ünnepelte a kommunista világ Boleslaw Bierut lengyel pártvezér 60. születésnapját. A Magyar Nemzetben Gárdos Miklós méltatta Sztálin legjobb lengyelországi tanítványát:

A magyar nép is részt kér az ünneplésből, amely az egész világ becsületes dolgozó emberei felől most Bierut felé árad. A békéért, a népek szabadságáért és felemelkedéséért folytatott harcban a lengyel néppel, Boleslaw Bieruttal, a lengyel nép nagy vezetőjével együtt halad a dolgozó magyar nép, Rákosi Mátyás népe.
(Gárdos Miklós: Boleslaw Bierut hatvan éves. Magyar Nemzet 1952. április 18., 3. o.)

Szent István vagy Széchenyi István népeként bízvást emlegethetjük a magyart. De Rákosi Mátyás népeként? Az idézett szövegbe vélhetően nyomdahiba csúszott. A „dolgozó magyar nép’” és „Rákosi Mátyás népe” közé egy „és” kötőszót kell beiktatnunk, hiszen Rákosi (és Gárdos Miklós is) a zsidó nép tagja volt. Így már értelmezhető az egyébként ostoba mondat.

1952 decemberében ünnepelte a bolsevik világ Sztálin 74. születésnapját. Ez volt az utolsó alkalom az ünneplésre, hiszen a bolsevik vezér néhány hónappal később a becsületes emberek nagy örömére fölfordulni méltóztatott. Gárdos Miklós abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az utolsó születésnapi köszöntőt ő írhatta a Magyar Nemzetben. Ez a cikk is azt bizonyítja, mennyire tartós volt a gárdosi „posztholokauszt szerelem”:

Kétségtelenül nagy a szeretet, amely a világ minden tájáról ma, a születésnapján Sztálin felé árad. Ha volna afféle ügyes közlekedési eszköz, mint a népmesék híres mérföldlépő csízmája, vagy feltalálták volna Wells fantasztikus időgépének módosított mását, s az ember megtehetné, hogy egyszerre, egyidőben láthassa távoli földek embereinek életét – ma, december 21-én, ünnepi örömet láthatna a világ minden becsületes emberének arcán. A szovjet ország fiai, azok a százmilliók, akik Kínában vagy a népi demokratikus országokban élnek, szabadon ünnepelnek – méltó munkával köszöntik a bölcs vezért. S ott is, ahol tiltja a népek ellen szegezett törvény: ünnepli őt a nép, amely reménykedve tekint rá. /…/
Százmilliók tekintenek szeretettel és reménnyel a Szovjetunió felé. Napról napra újabb millió és millió zárt szempillát késztet kinyílni a fény, amely az építés, a jövő országából és a nyomában haladó ifjú országokból árad. /…/
Sztálint, a kor legnagyobb fiát szívébe zárta minden jóakaratú ember a földön, s mély hálával és hűséggel ünnepli ma, születése napján. Sztálin megmutatja és szüntelenül mutatja az utat, amelyen haladva az emberiség elérheti vágyát, a tartós békét. /…/ A Sztálin vezette szovjet nép győzelmei megmutatják a jövendő szépséges képét a bizakodó embereknek. Sztálint a béke legnagyobb harcosaként ünnepli a világ. „Ha követjük őt, magába a történelembe lépünk…”
(Gárdos Miklós: Sztálint követjük. Magyar Nemzet 1952. december 21., 1. o.)

Az utolsó, idézőjeles mondat Henri Barbusse francia író, kommunista mozgalmár (Sztálin- és Lenin-életrajzok alkotója) bölcs megállapítása, akinek megadatott az a dicsőség, hogy a vörös Moszkvában váltott jegyet a pokolba.

Sztálin halála után két hónappal Gárdos Miklós a magyar nép kulturális honfoglalásáról elmélkedett. Többek között ezt írta:

Még csak a kezdetén vagyunk a honfoglaló útnak. Ötéves tervek tájain, újjászületett földön vezet az út. Lenintől és Sztálintól tanul ez a nép, Rákosi Mátyás a legfőbb mestere honfoglaló népünknek.
(Gárdos Miklós: Kulturális honfoglalás. Magyar Nemzet 1953. május 17., 5. o.)

A Hajnali láz című holokausztponyva szerzője nemrég azt nyilatkozta, hogy édesapja „elképesztően jól írt”. Idéztem Gárdos Miklós néhány cikkéből, tessék eldönteni, mennyire írt elképesztően jól a posztholokausztos ember. De most nem a nyelvhasználat, nem a stílus az igazi kérdés. Akik majd az elkövetkező hónapokban (Brazíliától Koreáig) elolvassák a Hajnali láz című könyvet, nem tudják meg, valójában ki a főszereplője ennek a holokausztszemétnek.

Beszéljünk nyíltan. A szenvedés nem érdem. A holokausztot túlélni sem érdem. Gárdos Miklós 1944-ben nem önként utazott koncentrációs táborba, hanem vitték. Amikor 1946-ban hazatért, senki sem kényszerítette be a kommunista pártba. Szabadon döntött. Minden kényszer nélkül. Gárdos Miklós pedig úgy döntött, hogy gazember lesz. Vállalta a szovjet megszállók, a Pártban megtestesült bizarr „posztholokauszt szerelem” szolgálatát. A jól jövedelmező hazaárulást. Erről hallgat Gárdos Péter amorális, s egyébként is rosszul megírt könyvének utószava.

Bistrán Demeter

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Újabb "magyar" világsiker a láthatáron: a "poszt-holokauszt szerelmi regény"