Mindszenty Józsefre emlékezünk, II. rész

Az előző rész: "Hűséges munka a történelmi Magyarország egységéért, megállásáért és függetlenségéért"

1990-ben megtörtént Mindszenty József rehabilitálása, majd döntés született arról, hogy a prímás földi maradványait hazahozzák Mariazellből, s az esztergomi bazilika sírboltjában helyezik örök nyugalomra. Ebben az évben ismét fellángolt a vita Mindszenty körül az izraeli magyar nyelvű sajtóban. Azért "ismét”, mert már 1971 őszén, a bíboros kényszerű emigrációjának a kezdetén is téma volt Izraelben Mindszenty. Mocskolták, szidalmazták, s tudomásom szerint a bíboros ezekre a támadásokra semmilyen formában nem reagált. Helyesen tette. Az utókornak azonban múlhatatlan kötelessége, hogy szigorúan a tényekhez ragaszkodva bemutassa a Mindszenty-ellenes akciókat.

A bíboros újratemetése után három és fél hónappal került sor a Mindszenty-tiszteletéről ismert II. János Pál pápa magyarországi látogatására. 1991. augusztus 19-én a New York Times (a továbbiakban NYT) vezető helyen, a lap második oldalán számolt be arról, hogy a katolikus egyházfő találkozott a magyarországi zsidó vezetőkkel, s bűnnek nevezte az antiszemitizmust. Bizonyára ez volt a pápalátogatás fő célja és üzenete, gondolhatta az amerikai olvasó. Erről a furcsa cikkről és az arra érkezett olvasói levélről a nemrég Mindszenty-életműdíjjal kitüntetett Mészáros István, sok-sok Mindszentyvel foglalkozó kitűnő könyv, tanulmány szerzője is megemlékezett egyik könyvében (Mészáros István: Egy "kultusz” a XXI. században. A Mindszenty-tisztelet története. Bp., 2005, 142. o.). Mészáros azonban az írás nem minden részletét tette közkinccsé, másrészt a pápalátogatással kapcsolatos zsidó reakciókkal sem foglalkozott, hiszen könyvének tárgya nem ez volt. Az alábbiakban tehát nemcsak a NYT cikkét ismertetem, hanem a pápalátogatással kapcsolatos egyéb zsidó reakciókat is.

Először nézzük meg, mi jelent meg az amerikai napilapban. A cikk szerzője, Stephen Kinzer elöljáróban idézte a pápa előző nap (vasárnap) elhangzott beszédének egyetlen részletét. Az egyházfő Isten és az emberiesség elleni bűnnek nevezte az antiszemitizmust. A cikkíró szerint azonban a pápa nem beszélt arról, hogy a magyar katolikus egyház vezetői hallgattak a "náci bűnökről", nem tettek semmit az üldözöttekért. Stephen Kinzer hozzátette, hogy Kardos Péter főrabbi nem volt ennyire "tartózkodó”. A főrabbi (aki ma is tevékeny, az Új Élet című hitközségi hetilap főszerkesztője) emlékeztette a pápát "a magyarországi zsidók elpusztítására", s többek között ezt mondta:

Unfortunately, the church can be blamed for this to a certain extent.
(Stephen Kinzer: Pope Meets Hungarian Jews and Calls Anti-Semitism a Sin. The New York Times 1991. augusztus 19. 2. o.)

Tehát a zsidók "elpusztításáért" az egyház is felelős. Kardos főrabbi beszédére később még visszatérek, mert "köszöntőjét” a hazai zsidó felekezeti lap is közölte.

Stephen Kinzer a továbbiakban azt állította, hogy a magyar püspökök 1944-ben nyugodtan szemlélték a "náci terrort", majd így folytatta:

Among the bishops who declined to protest the Nazi crimes was Jozsef Mindszenty, who later became Hungary’s Roman Catholic Primate. Many Jews here believe that he was an anti-Semite, and were offended by the Pope’s decision to pray at his crypt upon arriving in Hungay Friday.

Három állítás szerepel a fenti idézetben. 1./ Mindszenty József (1944-ben még csak veszprémi püspök) is megtagadta, hogy tiltakozzék a "náci bűnök" ellen. 2./ Sok magyarországi zsidó gondolja úgy, hogy Mindszenty antiszemita volt. 3./ A 2. pontból következően ezeket a zsidókat sértette a pápa azon döntése, hogy Magyarországra érkezve azonnal Esztergomba sietett, s Mindszenty József bíboros sírjánál imádkozott.

Stephen Kinzer írása szerint Mindszenty boldoggá avatásának lehetősége szintén "növelte a feszültséget Magyarországon zsidók és katolikusok között” (!?), majd a szerző idézte "az egyik budapesti zsidó múzeum” meg nem nevezett kurátorát:

Any praise for Mindszenty is a form of tolerance for anti-Semitism.

Ravasz fogalmazás: Mindszenty bárminemű dicsérete az antiszemitizmus eltűrésének a jele. Tehát aki nagyra értékeli a magyar prímást, az még nem mintaszerű, százszázalékos antiszemita, még csak úton van afelé, hogy az legyen. Az "eltűrés” még csak az előszoba.

Van ennek a cikknek egy olyan megállapítása, amelyről nehéz eldönteni, kinek a véleményét tükrözi. A szerzőét? Vagy valamilyen hazai zsidó fórumét? Idézem:

The era during which Hungarian Jews lived most freely was the century and a half when this region was ruled by Ottoman Turks. After Christians finally recaptured Budapest (sic!) in 1686, they staged a series of pogrom in which many of the city’s Jews were killed.

A magyarországi zsidók tehát hazánk török megszállása idején éltek a legszabadabban, s amikor a keresztények visszafoglalták Budát (mert Budapest akkor még nem létezett, ezt csak a tájékozatlan szerző állítja), pogromok sorozatát kellett szegény, addig békében élő zsidóknak elszenvedniük. A lényeges állítás, hogy a török hódoltság időszaka volt a hazai zsidóság aranykora. Se előtte, se utána nem érezték oly jól magukat ezen a véráztatta földön.

Az ordenáré cikk ellen nem tiltakozott a hazai zsidóság vezető szerve, a Mazsihisz. Nem tiltakoztak az ismert magyarországi zsidók sem, Konrád György, Heller Ágnes és a többiek. Megnéztem a hitközségi lapot, mintha semmi sem jelent volna meg az amerikai lapban. Pedig Stephen Kinzer bizonyára nem az ujjából szopta, amit írt. Valaki tollba mondta ezt a bugyuta cikket, Kinzer csak lejegyezte.
Mészáros István már említett Mindszenty-könyvéből tudjuk, hogy számos magyar tiltakozott a cikk miatt, de a liberális szellemiség jegyében a tiltakozások egyikét sem közölte az amerikai lap. Végül, több mint egy hónapos késéssel a levelezési rovatban jelent meg egy nagyon rövid reflexió, olyan rövid, hogy alig találtam meg. A levél írója a jezsuita Vincent A. Lapomarda, a worcesteri Holy Cross College holokausztgyűjteményének koordinátora (jelenleg az intézmény professzora). Lapomarda atya felhívta az olvasók figyelmét arra, hogy miközben a magyar katolikus püspök kart, s különösen Mindszentyt támadják, nem hivatkoznak sem a néhai prímás emlékirataira, sem olyan neves zsidó szerzők műveire, mint Fábián Béla (Cardinal Mindszenty, 1949) vagy Lévai Jenő (Hungarian Jewry and the Papacy, 1968). Pedig az említett munkák is igazolják, hogy a katolikus püspökök elleni vádak alaptalanok.

Itt érdemes megállni egy pillanatra. Fábián Béla a két világháború között a neológ zsidóság egyik vezéralakja volt, hosszú évekig tagja az országgyűlésnek. Az Egyenlőség című zsidó lapban is sok cikke található. Magyarország német megszállása után letartóztatták, Auschwitzba deportálták. Mivel ifjúkorától szovjetellenes volt, nem tért haza, az USA-ban telepedett le. Mindszenty letartóztatásakor zsidóként kiállt a bíboros mellett, ezért militáns zsidó csoportok részéről nemtelen támadások érték. Az elsők között írt könyvet a meghurcolt bíborosról (magyarul ezt a művet természetesen máig nem adták ki, angolul viszont újra megjelent 2008-ban), majd élete végén katolizált. Ekkor Izraelben vékony könyv jelent meg Fábiánról (Egy mai Káin igazi arca, Tel Aviv, 1960.), amelyből az olvasó megtudhatta, hogy Fábián nemcsak az SS-t szolgálta ki Auschwitzban, hanem amerikai emigrációjában is a nyilasok s egyéb "fasiszta kalandorok” körül sertepertélt. A könyv közli több auschwitzi túlélő nyilatkozatát arról, miféle gaztetteket hajtott végre a kápóként lefestett Fábián. Hogy mi igaz a vádakból, nem tudom. Azt azonban tudom, hogy Mindszenty melletti kiállása, majd katolizálása miatt lett fekete bárány zsidó körökben az egykor ünnepelt zsidó notabilitás.

Lévai Jenőről is írnom kell néhány szót. Ő 1944-ben szemtanúként élte át a gettósítást, a budapesti mentőakciókat. A háború befejezése után több könyvben dolgozta fel a történteket, s megemlékezett az egyházi mentőakciókról is. Jellemző, hogy manapság már könyvritkaságnak számító művei közül 1990 óta (a Wallenberg-életrajzot leszámítva) egyetlen egy sem jelent meg új kiadásban, miközben a holokauszt témájában kétes értékű munkák sora árasztotta el a könyvesboltokat. A szemtanú Lévai Jenőt (aki többek között a zsidó részről ma is gyalázott XII. Piusz pápa érdemeit is méltatta) feledésre ítélte a mai hivatalos zsidóság.

Kanyarodjunk vissza Vincent A. Lapomarda olvasói leveléhez. A jezsuita ezekkel a szavakkal zárta mondandóját:

Not only did Cardinal Mindszenty speak out against Nazi treatment of Jews, but he also enlisted other bishops and priests in helping to defend Hungarian Jews.
(The New York Times 1991. szeptember 23, A16. o.)

Mindszenty mellett tehát mások (papok, püspökök) is felléptek a zsidóüldözés ellen, állítja a témában szakértő jezsuita. A történetnek az amerikai lap hasábjain nem volt folytatása.

Stephen Kinzer augusztusi cikkében idézte Kardos Péter főrabbit, akinek a pápát köszöntő beszédét az Új Élet közölte. II. János Pál pápa 1991. augusztus 18-án fogadta a nunciatúrán a zsidóság népes küldöttségét (Zoltait, Feldmájert, Schweitzert és társait). Kardos Péter lengyelül beszélt, s az Új Élet szerint ezt mondta az 1944-es időszakról:

Az akkori magyar katolikus egyház vezetése nyilvánosan nem ítélte el százezrek elhurcolását.
(Új Élet 1991. szeptember 1., 1. o.)

Ez nem igaz. Köztudott, hogy Serédi Jusztínián esztergomi érsek szabatos jogi nyelven fogalmazott körlevelét a kormány nyomására és közbelépésére nem olvasták fel a templomokban, ennek ellenére a hívek tudomást szereztek róla, s rádióközleményből arról is értesültek, hogy az egyház és a kormány között tárgyalások folynak zsidóügyben. Ezek bizonyított tények. Másrészt egy zsidó vezető szájából különösen elképesztő 1991-ben (és ma is), ha a katolikus egyházra mutogat. Mit tettek a zsidó vezetők 1944-ben? Felléptek nyilvánosan fajtársaik deportálása ellen? Nem. Mit tettek a zsidó vezetők 1948-49-ben? Felléptek Mindszenty letartóztatása, elítéltetése ellen? Nem. (Viszont mocskolták, gyalázták a prímást, együtt üvöltöttek a rákosikkal, farkasokkal, kádárokkal.) Tiltakoztak a zsidó vezetők 1950-ben, amikor férfi és női szerzetesek ezreit deportálták országszerte? Nem. A sort folytatni lehetne, de nem teszem.

A Menora című magyar nyelvű kanadai zsidó lap is beszámolt a pápa és a magyarországi zsidók találkozásáról. A lap újságírója, Potoczky Júlia megszólaltatta Zoltai Gusztávot, aki elismerően szólt a pápáról, nyilatkozata azonban kritikával zárult:

Nagy szolgálatot tett volna (a pápa), ha a nagyobb nyilvánosság, a tömegek előtt tartott beszédében is elmondta volna az antiszemitizmust, a minden fajgyűlöletet elítélő szavait.
(Menora 1991. augusztus 30., 7. o.)

Zoltai Gusztáv kifogását nem értem. A pápai látogatás célja nem az volt, hogy a fajgyűlöletről tartson zengzetes beszédeket. A pápa a keresztény magyarokhoz jött, nem antiszemitizmus-konferenciára.

A Szombat című hazai zsidó havilap sem bírta ki kommentár nélkül. A szombatosok azt nehezményezték, hogy a pápa nem tisztelgett "a 600 000 magyar zsidó mártír emlékműve előtt”. Valóban nem tisztelgett az emlékmű előtt. Ahogy Muhi, Mohács vagy Recsk sem szerepelt a programban. A pápa nem emlékműnézőbe, hanem más célból érkezett hazánkba. S azt is érdemes megjegyezni, hogy bár járt hazánkban zsidó államelnök, s felkereste a Páva utcát, a Mazsihisz központját és egyéb zsidó helyeket, Esztergomba azonban nem ment el, s nem imádkozott Mindszenty bíboros sírjánál. Igaz, nem is várta el tőle senki.

A Szombat azonban nem hagyta ennyiben. A lap nyíltan nekiment a pápának, mert a Vatikán nem volt hajlandó elismerni a zsidó államot:

Krisztus földi helytartója, az apostolok utóda továbbra sem ismeri el a zsidó államot, a hivatalos vatikáni indoklás szerint azért, nehogy az arab államokban élő keresztényeknek ártson vele. Ámde mindannyian tudjuk, hogy a végleges közel-keleti rendezés feltételének kikötése csak ürügy. Többről van szó: arról, hogy beteljesedhet-e az újszövetségi prófécia, azaz rá lehet-e bírni Krisztus Messiásként való elfogadására a zsidókat. Mint tudjuk, kétezer éven át folyt békés és erőszakos eszközökkel a térítés, eredmény nélkül.
(Szombat 1991. szeptember, 3. o.)

A zsidó lap végül a pápalátogatás lehetséges hozadékáról azt írta, hogy II. János Pál pápa magyarországi útja bizonyára elősegíti "a tagadhatatlanul provinciális magyar katolicizmus modernizációját”, s bizonyára "korszerű mintákhoz közelítette a magyar hívőket és az egyházat”. A zsidó felekezetet vélhetően nem kellett modernizálni, mert már akkor olyan fényes, korszerű mintákat követő elmék álltak a Mazsihisz élén, mint a provinciálisnak semmiképp nem nevezhető Feldmájer Péter és Zoltai Gusztáv.

Látjuk tehát, hogy 1991-ben nemcsak Mindszenty volt céltábla, hanem a pápa és a Vatikán is. Tehát a katolikus egyház. Az izraeli sajtó is támadta ezekben a hónapokban II. János Pált, s mint már írtam, 1990 nyarán Mindszenty József rehabilitálása is borzolta egyes zsidók kedélyét.

Az amerikai lap cikkére visszatérve érdemes feltenni a kérdést: miért lett ismét céltábla 1991 augusztusában Mindszenty József? II. János Pál pápa köztudottan a magyar prímás egyik nagy tisztelője volt. Amikor 1991. augusztus 16-án Esztergomba érkezett, első útja Mindszenty sírjához vezetett. Ez váltott ki ellenérzést bizonyos zsidó körökben, mert ezek a körök Mindszentyt mindig is "szélsőjobboldalinak”, "antiszemitának” minősítették. Egyetlen példát idézek. Miután 1971 szeptemberében a prímás elhagyta az amerikai követséget és számkivetésbe kényszerült, az Új Kelet című izraeli lapban az egyik sztálinista múltú szerző ezt írta a 79 éves Mindszentyről, annak Bécsbe érkezése, a magyar forradalom 15. évfordulója előtt egy nappal:

Hiába igyekeznek őt egyesek nagyformátumú antikommunista politikusnak, illetve főpásztornak láttatni, szerintem magas tisztségében is olyan alja-ember maradt, mint zalaegerszegi uszító apátplébános korában volt.
(Új Kelet 1971. október 22., 9. o.)

"Alja-ember”. 1990 nyarán az idézett izraeli napilap ugyanilyen hangnemben beszélt a rehabilitált prímásról. Minderről majd később írok részletesen, hiszen az idei Mindszenty-emlékév jó alkalom arra, hogy a holokausztév múltán tükröt tartsunk a zsidóságnak.

Írásom első részének végén Márait idéztem, zárásul szintén tőle kölcsönzök szavakat. A Mindszenty-per idején írta, 1949. február elején:

A zsidók gyógyíthatatlanok. Szívük mélyén örülnek a Mindszenty-pernek is. Mindennek örülnek, amit a szovjet keresztények ellen követ el, mert az a "büntetés”.
(Márai Sándor: A teljes napló 1949. Bp., 2008, 67. o.)

A nagy magyar írónak igaza volt. Egy 2000-ben született dolgozatában még Kertész Imre is elismerte, hogy Márai "országnevelő nagy szellem” volt. Eggyel több ok, hogy jól megjegyezzük a naplóból idézett szavakat.

Bistrán Demeter