„Állok Istenért, Egyházért, Hazáért”

Negyven évvel ezelőtt, 1975. május 6-án hunyt el Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása. 83 éves korában, egy bécsi kórházban érte a halál: a prosztataműtét ugyan sikerült, de az altatásból már nem ébredt fel, megfáradt szíve fölmondta a szolgálatot. Ahogy a múlt szombati emlékmisén Erdő Péter bíboros fogalmazott: hisszük és valljuk, hogy ez a nap Mindszenty József mennyei újjászületésének a napja, ezért a katolikusok azért imádkoznak, hogy a néhai prímás boldoggá, majd szentté avatása mielőbb megtörténjék.

Ebben az évben nemcsak halála 40. évfordulójára emlékezünk. Száz évvel ezelőtt, 1915. június 12-én szentelte pappá az akkor még Pehm József nevet viselő ifjút gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspök. Harminc évvel később, 1945 szeptemberében a pápa Mindszenty József veszprémi püspököt esztergomi érsekké nevezte ki, aki kétnapi gondolkodás és imádkozás után igent mondott. Október 7-én emlékezünk majd Mindszenty József esztergomi beiktatásának 70. évfordulójára.

A boldog emlékű bíboros valamivel több mint három évig (1945. október 7. – 1948. december 26.) irányította szabadon az esztergomi egyházmegyét és a hazai katolikus egyházat. Ezt követően 1956. október végéig börtönben (illetve 1955-tól házi őrizetben) raboskodott, a forradalom idején néhány napra visszanyerte szabadságát, majd a szovjet intervenció hajnalán a budapesti amerikai követségen talált menedéket. Másfél évtizedig élt a követségi félrabságban, majd VI. Pál pápa kérésének eleget téve magára vette élete legnagyobb keresztjét: elhagyta szeretett hazáját, s számkivetésben töltötte élete hátralevő napjait. Száműzetésében újabb megaláztatás érte, amikor a pápa (engedve a kádárista hatalom nyomásának) 1974 februárjában, elítéltetésének 25. évfordulóján megfosztotta prímási méltóságától. Mindszenty ezt a pápai döntést is méltósággal vette tudomásul, ment tovább a maga útján. Kényszerű emigrációját ugyanis nem töltötte tétlenül: rendületlenül járta a világot, Európában és a tengeren túl is felkereste a magyar közösségeket, összetartásra, hitükhöz és magyarságukhoz való ragaszkodásra buzdította a világban szétszórt magyarokat.

Mindszenty József 1945 és 1948 között több beszédében is felidézte a nagy magyar nemzetnevelőket, Pázmány Pétert, Zrínyi Miklós, Széchenyi Istvánt és Prohászka Ottokárt. A nagy elődök méltó örököse, a huszadik század második felének nagy nemzetnevelője volt Mindszenty bíboros. Halála 40. évfordulóján illő tehát hálát mondanunk Istennek, hogy őt a magyarságnak adta.

Egy nagy nemzetnevelőre méltó módon úgy emlékezhetünk, ha felidézzük gondolatait, ma is érvényes üzeneteit. Említettem, a prímás 1945-1948 között irányíthatta szabadon a magyar katolikus egyházat. Ezekből az évekből választottam ki egy-egy, számomra különösen fontos Mindszenty-idézetet, majd az emigrációban elhangzott két beszédének egy-egy részlete zárja a sort. Írásom második részében (mintegy ellenpontként) felidézem, miként mocskolták be törpe lelkű emberek Mindszenty József emlékét hazai újratemetése évében, II. János Pál pápa magyarországi látogatásakor.

Mindszenty József 1945. október 7-én foglalta el érseki székét. Az esztergomi beiktatáskor elmondott székfoglaló beszéd a prímás egyik leghíresebb szózata, máig gyakran idézik. A beszéd végéből idézek:

Nem szólalt meg még ebben az országban az a tárogató, amely az elpusztult országot siratná. Keressük, és nem találjuk, hol is bujdosik a magyar fájdalom. De megszólalt a cigány hegedűje, a duhaj jókedv nótája. Ám 1945-ben magyar földön hazudik a muzsikaszó, mert megfeledkezik a felejthetetlen igazságról, a magyar koldusszegénységről, az összes világtájak rabsóhajairól, külső-belső börtönökről, kitaszított, otthontalan magyarokról és azokról, akiknek többé nem a hópárnája, hanem a maradék, rongyos condrája könnytől ázik.

Könnyelmű élvhajhászattal indult meg itt valami egészen újszerű, testünknek-lelkünknek idegen ifjúságnevelés.
Szomorú ifjúság az, amely szinte nemzete torának táncos megünneplésére kedvet érez. Lehet, hogy a vérük magyar, nyelvük is, nevük is az, de a boldogtalan és a hejehuja Magyarország között óceánok húzódnak; vér és könnyek völgyében, romok és sóhajok felett vigadnak azok, akik nem tudják, mit cselekszenek. /…./

Legyünk most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását. Így lesz erőnk a reánk váló küzdelemre.

Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemmel és nemzetemmel. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet. /…/

Egyház és hazám, ti lesztek életem útmutatói csillagzatai, céljai és boldog leszek, ha ebben a gondolatban éljük életünket, és a két erénnyel megújul a magyar föld színe, és a két erényért jutunk el az örök élet boldog révpartjára. Amen.

A prímás már első beszédében irányt mutatott. Élete két vezércsillagaként az egyházat és a hazát jelölte meg. A romokban heverő, megszállt ország idegenszívű új urai éppen a nemzet megszentelt hagyományait akarták végképp eltörölni, nem véletlen, hogy kezdettől gyűlölték a hejehuja Magyarországot megbélyegző, a bebörtönzöttekért, üldözöttekért szót emelő prímást.

Egy évvel később, 1946. október 20-án Pécsett mondott fontos beszédet Mindszenty bíboros. Már akkor divat volt hangoztatni, hogy a vallás magánügy, ki kell söpörni az iskolából a vallástant (ebben a kérdésben nagy az összhang bolsevikok és liberálisok között). A főpásztor többek között ezt mondta:

Ahol a vallás magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. A francia forradalmat egyes vonatkozásaiban felszámoló Napóleon mondotta: a vallástalan világban egy szép nőért, egy mutatós körtéért, itóka borért az emberek halomra ölik egymást. Ahol lebegtetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága.

Mennyire igazolta az idő a prímás szavait! Nézzünk csak körbe itt, az Európának nevezett liberális iszapban. Az EU-ban a bűn az érték, a bűn rothadása neveztetik fejlődésnek, haladásnak. Ahol magamutogató, ferdült lelkű homoszexuálisok életmenetéznek azon az útvonalon, ahol egykor államalapító királyunk napján a Szent Jobb körmenet haladt (Andrássy út), ahol a „transzneműek” (!?) jogairól értekeznek, s azt ajánlják, hogy a gyermek maga dönthesse el, milyen neműnek vallja magát (lásd az Európa Tanács legutóbbi ajánlását), ahol a teremtés rendjét tagadva bevezetik a „semleges nemű” (!?) ember fogalmát, ott különösen időszerű Mindszenty József intelme. Az igazságot nem lehet eleszlárosítani.

Halála előtt nem sokkal Szent István király Szűz Máriának ajánlotta fel az országot. A háború után Mindszenty József ezt a felajánlást megújította, s ennek jegyében hirdette meg 1947-ben a magyar katolikus püspök kar a Boldogasszony évét (1947-1948). A Boldogasszony év esztergomi megnyitásán, 1947. augusztus 15-én több tízezer zarándok előtt Mindszenty többek között ezeket mondta:

A múltak tanulságai útmutatói a jövendőnek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt.

Nem egyszer hallgatnak Istenről, Nagyasszonyról, a magyar földről, mint Boldogasszony birtokáról, a törvénykönyv is temetőszerűen hallgat az élet Uráról, az élők Anyjáról. Imádkozunk a lelki Szahara hordozóiért, azokért is, akiknek nincs hitük, Máriájuk; akik nem akarják tudni, hogy ez a föld nem adok-veszek bóvli áru, hanem a Boldogasszony birtoka.
Minden hódolatunkat lerakjuk eléd, megvalljuk azokat a bűneinket, amelyeket az Igazság tükörében, és a magunk lelkiismeretében felfedezünk. Amit szenvedésben egy évtizede viselünk, egyénekben, családokban, osztályokban, azt vezeklésül ajánljuk fel.

Felajánlásunkba belevisszük az idegenlégióbeli katonák sóhaját, a Szudéták hulló könnyét, a Mátyusföldje rettegését, a hontalan kitaszítottak keservét, megöntözzük a magyar nyomor néma, nagy süvítő panaszával. Ezek mossák le vezekelve a bűnt!

Készek vagyunk szenvedni, fájdalmas Anyánk, amíg a Fiad úgy látja javunkra. De arra kérünk, mire a Te éved, 1948 lehanyatlik, emelj fel minket, Jób sorsú régi nemzetedet, Monstra Te esse Matrem (Mutasd meg, hogy Anyánk vagy).

Milyen találó ez a megfogalmazás: „ez a föld nem adok-veszek bóvli áru”. 1948 lehanyatlása nem hozta meg a Jób sorsú nemzet felemelését. Isten akarata más volt. 1948 végén a prímást börtönbe vetették, s a kommunizmus sötétsége borult az egész országra. Mindszenty azonban épp az őrizetbe vétele előtti utolsó hetekben-hónapokban emelkedett egészen magasra. Tudta, hogy sorsát nem kerülheti el, tudta, őt is várja a szenvedésekkel teli keresztút, s a rá váró testi-lelki gyötrelmek tudatában írta meg utolsó szózatát a hívekhez. Ekkor már nem hagyta el székhelyét, a prímási palotát ávósok hada figyelte. Mindszenty utolsó szózata a Magyar Kurír című egyházi kőnyomatosban jelent meg, de a hatóságok azonnal elkobozták a példányokat, csak néhány darab kerülte el a fürkész szemeket. A hatósági fellépés ellenére a szöveg hamarosan közismert lett az egész országban. A szózat utolsó, leghíresebb mondatait idézem:

Azon a helyen, ahol nem pártok, de az Apostoli Szentszék kegyéből és bizalmából őrt állok, a tajtékzó hullámok nem szokatlanok. A történelem változatos. Két elődöm a harctéren esett el. Kettőt összes javaitól konfiskálással megfosztottak. Vitéz Jánost fogságba vetették. Martinuzzi a hatalmasoktól felfogadott orgyilkosok kezétől esett el.

Pázmányt, a legnagyobbat száműzték. Károly Ambrus a betegek látogatása közepette a valóban pusztító ragály áldozata lett. Elődeim közül senki sem állott ennyire eszközök híjával, mint én. Annyi célzatosan megszőtt, százszor megcáfolt, de konokul tovább hirdetett valótlanság nem tajtékzott mind a hetvennyolc elődöm körül, mint körülöttem.
Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.

Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívből megbocsátok nekik.

A prímás már keresztútja előtt megbocsátott azoknak, akik börtönbe vetették. Ma is sokan vannak, akik gyalázzák, rágalmazzák Mindszentyt, talán éppen azért, mert a prímásban nem volt gyűlölet, s ezt nem tudják megbocsátani a gyűlölettel béleltek. Egyik korábbi írásomban már bemutattam, mi mindent írt például a zsidó felekezeti sajtó a negyvenes évek végén a prímásról. A mocskolódás akkor nem ért véget. Meg-megújuló erővel tart napjainkig, amint azt írásom második részében egy feledésbe merült cikkel illusztrálom.
Előbb azonban álljon itt még két Mindszenty-idézet.

Miután a Vatikán és a kádárista hatalom közötti megállapodás értelmében el kellett hagynia szeretett hazáját, a száműzött prímás az emigrációban élő magyarság lelkipásztora lett. Életének hátralévő három és fél éve alatt sok-sok magyar közösséget keresett fel szerte a világban. 1972. augusztus 27-én Brüsszelben beszélt a magyarok Szent István ünnepségén. Részlet a beszédből:

Mi is választott nép vagyunk. A balsors alatt is mondom ezt. Nem tartjuk magunkat a föld első népének, de Zrínyi Miklós szavai szerint az utolsó sem vagyunk. Nekünk ugyanis van egy végrendeletünk 1038-ból, a Nagyasszony augusztus 15-i ünnepéről. Szent István ott van a halálos ágyán. Körülötte ott állnak a meghívott egyházi és világi vezetők és felkéri – tehát ebben a közjogi keretben végrendeletileg – az Isten Anyját a Magyarok Nagyasszonyává. Emberekben – gondolja – nincs segítség. Isten után őbenne van minden reménység./…/

Ez a Szent István – földi foglalkozását, elfoglaltságát tekintve – államfő, király és államférfi volt. Hogy mi az államférfi? Nekünk, a XX. századiaknak nem könnyű az államférfi eszményképét megtalálni. Hiszen a mi időnkben volt két világháború – államférfiak megrendezésében. Volt két világbéke – ugyanazok megrendezésében. És egy jelentős amerikai diplomata mondotta, hogy ezt a két világbékét a Sátán hozta létre és azokat a gyűlölet és bosszú tintájával írták meg. Hát így nem nagyon alapozták meg az államférfi eszményét a XX. században az államférfiak a mi számunkra! /…/
A világtörténelem összes államférfiai – egytől egyig valamennyien - nem tettek akkora szolgálatot az emberiségnek, nemzeteinek, az egyéni lelkek millióinak, mint amekkorát ez a Szent István király. Értse meg a világ, hogy ezért ünnepeljük emlékét az ezredévi ünnepségek alatt.

Ne feledjük, ez a beszéd abban a városban hangzott el, amely ma az EU központja Ahol manapság nem divat Istenről, Magyarok Nagyasszonyáról, nemzetről beszélni.

S végül egy rövid részlet egy másik nevezetes beszédből. Amerikai útja során a prímást meghívták a protestáns magyarok. A meghívást Mindszenty örömmel fogadta, s 1974. május 26-án, Clevelandben elhangzott rövid beszédét ezekkel a szavakkal zárta:

Ami harc és küzdelem volt a katolikus egyház és a keresztény egyházak között, az mai visszatekintéssel fájdalmas. Nem örülünk ennek a küzdelemnek, de felajzzuk a lelkünket arra, hogy a mostani, mindent meghaladó történelmi válságban csak egyben versenyezzünk: a keresztény hitben való megmaradásban és tántoríthatatlan hűségben a magyar hazához. Persze hűség nem ehhez a mai rendszerhez, ami most otthon van, hanem hűséges munka a történelmi Magyarország egységéért, megállásáért és függetlenségéért. Ebben a gondolatban erősítsük a magyar tábort hitben és nemzeti érzésben. Ezért jöttem ide, s ha kegyetek kívánják, szívesen adom áldásomat.

Meg is áldotta őket, mert ezt kívánták. Az avíttnak, őskövületnek kikiáltott főpap az ökumenikus gondolkodás szép példáját adta Amerikában. Volt persze olyan kérdés, amiben (Istennek hála) mereven konzervatív maradt. A „történelmi Magyarország egységéért”, a hazához és a hithez való hűségért, a magyarság egységéért soha nem szűnt meg imádkozni, s erre buzdította felekezeti különbség nélkül a világ magyarságát is.

Mindszenty József már életében kivívta a jóakaratú emberek csodálatát. A prímás működését kezdetben fenntartásokkal, kritikával szemlélő Márai Sándor is kénytelen volt elismerni a nagyságát, amikor letartóztatásáról értesült:

Mindszentyt letartóztatták.
A zalaegerszegi plébános félelmetesen belenőtt szerepébe és sorsába, amely ma egyértelmű a magyarság sorsával. Ritka tünemény, amikor a szerep valóban naggyá érlel egy embert.
(Márai Sándor: A teljes napló 1948. Bp., 2008, 420. o.)

Igaza volt Márainak: a magyarság sorsa testesült meg Mindszenty Józsefben. Ezért tiszteli ma katolikus és protestáns, hívő és hitetlen.

Bistrán Demeter

(Folytatjuk.) 

Kapcsolódó: Zsidó vélemény Mindszentyről: "mocskos, harácsoló álszent judás"