A holokauszt-emlékévre időzítve, tavaly májusban jelent meg Dávid Katalin „Soah. Emlékeim a vészkorszak idejéből” című vékony kötete. A szerző fia, dr. Hídvégi Máté a következő sorokkal ajánlotta az olvasók figyelmébe a művet: „Hétfőn, május 12–én mutatják be édesanyám, Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész legújabb könyvét: Soah. Emlékeim a vészkorszak idejéből. Az emlékirat, amelyet első alkalommal most vehet kézbe az olvasó, mintát ad a holokausztról való keresztény gondolkodáshoz, kijelölve ezzel a követendő magatartást. A könyv a magyarországi holokauszt 70. évfordulójára jelent meg a Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója gondozásában. Dedikálás: 2014. május 12-én 16-17 órakor és május 17-én 16-17 órakor a Szent István Könyvhét alkalmából a Ferenciek terén, Budapesten. Mindenkinek köszönöm, aki megosztja.” (Dr. Hídvégi Máté Facebook-oldala, 2014. május 10.) A közleményt nem osztottam meg, a Ferenciek terét is messze elkerültem a jelzett napokon, a könyvet viszont elolvastam, mert nagyon érdekelt az ajánlott minta, a követendő magatartás.
Dávid Katalin 1923-ban született Szegeden. Az itteni egyetemen végezte tanulmányait, s az elmúlt több mint hat évtizedben művészettörténészként számos könyvet, tanulmányt publikált. A hithű katolikus tudós pályafutása során szinte minden lehetséges kitüntetést megkapott: a Szocialista Kultúráért (1955) és a Magyar Művészeti Akadémia életműdíja (2013) a két szélső pont, a két dátum között díszpolgári cím, Magyar Örökség-díj, Széchenyi-díj, Stephanus-díj és egyéb elismerések jelzik a pálya ívét. Nyolcvanadik születésnapján a Pro Ecclesia et Pontifice (Az Egyházért és a Pápáért) pápai aranykereszttel tüntette ki II. János Pál pápa: ez a legmagasabb kitüntetés, amelyet laikusok kaphatnak a katolikus egyházfőtől.
Dávid Katalin a Magyar Művészeti Akadémia díját veszi át Balog Zoltántól
Dávid Katalin személyét és munkásságát tehát osztatlan elismerés övezi, bizonyára megérdemelten. Férje Hídvégi György, a Magyar-Izraeli Baráti Társaság alapítója és örökös elnöke, fia pedig jeles biokémikus, akinek a találmányai világszerte ismertek. Dávid Katalin könyveit a rendszerváltozás óta a katolikus egyház kiadója jelenteti meg, nem véletlenül: egyrészt a szerző szakrális ikonográfiával foglalkozik, másrészt (mint már jeleztem) az elmúlt évtizedekben ő lett a keresztény értelmiség hazai ikonja. Minta, példa, követendő magatartás.
Dávid Katalin ugyanis nemcsak művészettörténeti dolgozatokat ír. Két évvel ezelőtt publikált tanulmányában („Egy keresztény értelmiségi Európára néz”) a keresztények közéleti szerepvállalásáról elmélkedett, s többek között azt fejtegette, hogy a keresztény egyházaknak „a közjó és az etika területén, hivatásukból adódóan, küldetésük, társadalmi felelősségük tudatában kötelesek a politika megítélésére. Lényegüket adják fel, ha ezt elmulasztják. A kereszténység krisztusi küldetése semmilyen megfontolást nem enged e kérdésben. A közjó és az erkölcs, e kettő, amit a politika érint, naprakész választ vár az egyházaktól, minden tagjától, de elsősorban az egyházi személyektől.” Szép, igaz sorok, egykoron Jakab apostol is arra buzdította a híveket, hogy ne csak hallgatói, hanem cselekvői legyenek az igének (Jak 1,22).
A tavaly megjelent Soah-könyv is a közéleti Dávid Katalin gondolataiból ad ízelítőt. Az előszóból megtudjuk, hogy a szerző soha nem tévelygett, már születésekor katolikus volt minden porcikájában, s az is maradt több mint kilenc évtizeden át:
Nem tartoztam a keresők közé, ezzel a világnézettel, ezzel a szellemiséggel nőttem fel, vagyis valami módon készen kaptam a világnézetemet. P. Sass Imre jezsuita mondta nekem egyszer valahogy így: „Katalin, maga katolikusnak született.” Azt hiszem, hogy jól fogalmazott. Persze formálódott az időben, külső hatások és én magam is alakítottam, de megmaradt. És talán ez volt az oka, legalábbis a meghatározó oka, hogy nem mentem el az országból, amit annyian okos megfontolásból megtettek, a szabadságot keresve.
(Dávid Katalin: Soah. Bp., 2014, 7-8. o.)
Az előszóban azt is elárulja a szerző, miért adta fejét emlékiratírásra. Azért, mert tanúskodni kell. Tanúskodni arról, hogy a mögöttünk hagyott vérzivataros évszázadban jelen volt a gonosz, de szentek sokasága is élt közöttünk. Majd így folytatja:
Az antiklerikalizmus politikai program lett. Máig éljük ezt a programot. Megéltük egy elavult marxizmusban, a megsemmisült nemzetiszocializmusban és legújabban egy régen túllépett ateista liberalizmusban. (…)
A bolsevizmus, a nemzetiszocializmus és a liberalizmus ateizmusa és egyházellenessége azonban nem vált ki belőlem akkora haragot, mint amikor a kereszténység nevében követnek el szemfényvesztő, gyűlöletet gerjesztő tetteket, tettek közé sorolva a szavakat is. A háború utáni, egy ideig csak lappangó, majd fokozatosan reprezentálódó, s amint lehetővé vált, a nyilvánosság elé álló antiszemitizmusról beszélek. A legjelentősebb modern formája ennek a lélekben rejlő antiszemitizmusnak Izrael elítélése, valamilyen módon történő megtámadása. Ezt a valóban csoda-országot, amiről biztosan írni fogok, hiszen eddig kétszer jártam ott, és mind a kétszer lenyűgözött az, amit ott láttam, a hazaszeretet példaképének tartom. Egy pirinyó ország, körbevéve hatalmas és erős ellenséggel, magunkat juttatja eszembe. Mert mi is legalább olyan „egyedül vagyunk” módra élünk a Kárpát-medencében, mint Izrael gyermekei a saját hazájukban.
(I.m. 18. o.)
Dávid Katalin előítéletes sorait szomorú szívvel olvastam. A jeles tudós szerint Izrael politikájának elítélése már önmagában antiszemitizmus, vagyis a cionista állam bírálhatatlan (ami rasszista álláspont, hiszen akit bírálni nem lehet, értékesebb, tökéletesebb, mint mások). Jelentem Dávid Katalinnak, az ő mércéjével mérve én is antiszemita vagyok. Mi több, ezt büszkén vállalom is, ráadásul hiánybetegségben szenvedőnek tartom azt, aki Izrael gyilkos politikáját védelmezi, dicsőíti. Az erkölcsi érzék hiányáról beszélek.
A legutóbbi izraeli választások előtt olvastam a kiváló Ben White rövid cikkét, amelyet mindenkinek melegen ajánlok. White néhány adatára külön szeretném felhívni a figyelmet. Izrael állam kikiáltása óta mintegy 600 miniszter volt hivatalban, közülük mindössze kettő (azaz: 2) volt nem zsidó. (Vajon nálunk hány zsidó miniszter szolgált 1948 óta?) Arab párt soha nem volt még tagja izraeli kormánykoalíciónak. Az izraeli törvények szerint a választásokon nem indulhat olyan párt vagy jelölt, amely/aki kétségbe vonja Izrael zsidó jellegét. Tudni kell, hogy Izrael lakosainak mintegy 25 százaléka nem zsidó (= nem zsidó fajú), ha tehát Izrael zsidó állam, akkor ők nem azonos jogú állampolgárok. S végül a legérdekesebb adalék: a megszállt (tehát az 1967-es háborúban elfoglalt) területeken élő palesztinok nem szavazhatnak, az ott élő zsidók viszont igen. Netanjahu a választások előtt kijelentette: nem lesz palesztin állam. A Dávid Katalin által istenített csodaország tehát megtagadja az őshonos palesztinoktól az önrendelkezés jogát, ugyanakkor az izraeli választásokon sem élhetnek szavazati jogukkal (s akkor még nem is említettem a földjeikről elűzött, ma is számkivetésben élő palesztinokat, akiket megfosztottak a visszatérés jogától).
Mi ez, ha nem vegytiszta apartheid? Mi lenne, ha hazánkban törvény mondaná ki, hogy nem indulhat a választáson olyan párt, amely kétségbe vonja Magyarország magyar és keresztény mivoltát? Mi lenne, ha Magyarországon törvény mondaná ki, hogy az egykori deportáltak és leszármazottaik nem térhetnek vissza házaikba, földjeikre, s állampolgárságot (így szavazati jogot) sem kaphatnak?
Dávid csodaországban
Dávid Katalin rajong a „csoda-országért”. Szíve joga, a szólásszabadságba sok minden belefér. A népirtás, az apartheid magasztalása is. Az viszont baj, hogy ennek a rajongásnak a katolikus egyház hivatalos kiadója ad teret. Ebből azt a téves következtetést is levonhatja az olvasó, hogy a katolikus egyház támogatja Izrael rasszista politikáját, a palesztin népirtást. Ez pedig nem igaz. Dávid Katalin véleménye olyan távol esik a keresztény állásponttól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Volt idő, amikor Dávid Katalin nem Izraelért, hanem egy másik országért rajongott. Volt idő, amikor Dávid Katalin a kereszténységgel nehezen összeegyeztethető eszmékért is rajongott. Tartok tőle, hogy önéletírásának beharangozott folytatásában erről hallgatni fog, ezért a történeti hitelesség kedvéért már most pótolom a hiányt.
Dávid Katalin hivatalos honlapja kissé hiányos. Az életrajzban például egy szót sem olvasunk arról, hogy ifjúsági vezetőként hol, mit csinált 1947-1948 táján. Műveinek felsorolása 1953-as Courbet-könyvével kezdődik, holott 1951-ben jelent meg első önálló munkája, a sztálinista zsargonban megírt „A XIX. század polgári festészete” című füzet (Művészettörténeti Kiskönyvtár 8. füzet. Bp., Népművészeti Intézet, 1951, 12 o.) Ennek a füzetkének első bekezdését azért idézem, hogy érezze az olvasó az európai keresztény szellem kisugárzását:
Számunkra ma ez a téma különösen érdekes és tanulságos. Végig tudjuk kísérni ezen keresztül a kapitalista kultúra egész fejlődését és értelmet kap számunkra az a harc, mely nemcsak társadalmi, hanem ebből kifolyólag kulturális téren éppen napjainkban folyik a béke- és az imperialista tábor között.
(I.m. 3. o.)
Nem óhajtok ezzel a korai Dávid-művel részletesebben foglalkozni. Számomra most, 2015-ben sokkal érdekesebb a mozgalmár Dávid Katalin (illetve Dávid Kata, mert a mozgalomban ezzel a keresztnévvel is szerepelt) alakja.
1948. március 28-án jelent meg a kommunista párt szegedi napilapjának a címoldalán a szegedi katolikus egyetemisták, kongreganisták nyilatkozata. Az aláírók között találjuk dr. Dávid Lajos egyetemi tanárt és leányát, Dávid Katalint, aki a MEFESz egyik alelnökeként írta alá a felhívást. A nyilatkozat megjelenésének időzítése a kommunisták ördögi taktikájának a része volt: húsvétvasárnap ebben az évben erre a napra esett, ráadásul Mindszenty József bíboros másnap ünnepelte a születésnapját. A szegediek nyilatkozata egyértelmű támadás volt a bíboros, a hazai katolikus egyház vezetése ellen. Ma is gyomorforgató olvasni például ezeket a sorokat:
Közel kétezer esztendeje, hogy Krisztus Urunkat megfeszítették, de háromszor sem nyugodott le a nap, a krisztusi csoda valóra vált: Isten fia halálából feltámadott.
Ennek a magasztos csodának jegyében emlékezünk most a 48-as szabadságharcra. A szabadságharc leverése óta nagypéntek böjtjében élt a magyar nemzet, de végre elérkezett feltámadásunk órája: mert a demokrácia a magyar nemzet feltámadását hozta.
Bár egyesek közülünk megkísérelték ezt kétségbevonni, de a katolikus hívek egyre inkább magukénak érzik a krisztus úton haladó magyar demokráciát!
(Délmagyarország, 1948. március 28. 1. o.)
Dávidék szerint tehát a Rákosi Mátyás vezette bolsevik csapat krisztusi úton haladt. Ezen az úton számolták fel az ellenzéki pártokat, akasztatták fel Donáth Györgyöt, raboltatták el Kovács Bélát, zúzták szét az ellenzéki pártokat. A krisztusi úton haladt természetesen a Péter Gábor vezette ÁVO, amely már régóta szorgosan gyűjtötte az adatokat Mindszentyről, a katolikus egyházról. S persze a krisztusi úton haladtak a minden korban újratermelődő júdások, a Dávid Katalinok is.
Az egyház természetesen nem maradt néma. A csanádi püspöki hivatal két nappal a felhívás megjelenése után szelíd, de határozott közleményt adott ki, amelyet a Magyar Kurír című katolikus hírújság tett közzé. A közlemény szerint az aláírók vétettek az egyházi fegyelem ellen, ugyanakkor a szöveg nem vonta kétségbe Dávidék jóhiszeműségét.
Az Új Ember című katolikus hetilap anonim szerzője „felelőtlennek” nevezte a szegediek (és a cserkészek ezt megelőző) lépését, majd leszögezte:
Egyébként az egyházi körök „politizálását” annyira kifogásoló sajtó ezúttal nem emel szót az ellen, hogy a kongreganistákhoz szóló és a kongreganisták nevében kiadott egyik nyilatkozat, a cserkészekhez szóló és a cserkészek nevében kiadott másik nyilatkozat politizál, holott mindkét szervezet szabályai tiltják a politikát.
(Új Ember, 1948. április 4. 4. o.)
Az Actio Catholica országos igazgatója, Mihalovics Zsigmond prelátus, belső használatra kiadott körlevelében világosan megrajzolta az ügy hátterét:
Az utóbbi napok több meglepetéséből mindnyájan leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy új módszert alkalmaznak velünk szemben; a belülről történő porlasztást.
A Rottenbiller utcában, a Kis Színházban indult ez a menet, a cserkészeken keresztül folytatódott és legutóbbi állomása a szegedi kongreganisták felhívása.
E három mozzanat teljes sajtónyilvánosságot kapott, míg az illetékes helyről kiadott nyilatkozatokat egyetlen lap sem vette át. A kultuszminiszter dicsérő levelet intézett a szegedi kongreganistákhoz, s ezzel mintegy biztatást adott az egész ország katolikus fiatalságának, hogy hasonlóképpen cselekedjék; nem törődve a hierarchiával, az egyházi fegyelemmel, felelőtlenül és fegyelmezetlenül szóljon bele kérdésekbe, amelyek elintézése rájuk nem tartozik.
Nyilvánvaló, hogy ezt a manőverezést központilag irányítják és rendelkezésükre áll az egész magyar sajtó.
(Mihalovics Zsigmond körlevele 1948. április 6. – magánarchívum)
Mihalovics azt kérte az Actio Catholica helyi vezetőitől, hogy tegyenek meg minden „praeventív intézkedést”, s ha „mégis tovább megy ez a folyamat és átcsap még a középiskolás ifjúságra is, akkor az a kérésem, hogy tüstént állapítsátok meg a helyzetet, derítsétek fel a hátteret és haladéktalanul küldjetek nekünk értesítést”. Majd így folytatja:
Miután Mindszenty hercegprímással és a püspöki karunkkal elbánni nem tudtak, most azt az utat választották, hogy alulról ingassanak és porlasszanak bennünket.
A meglepetésektől csak az éberség és helytállás menthet meg bennünket. /…/
Ifjúsági részről a politikai nyomás abban az irányban megy, hogy eddigi ifjúsági munkánkat megbénítsák azzal, miszerint kizárólag hitbuzgalmi tevékenységre szorítják. De más, veszedelmes tüneteket is látunk. Majd minden ifjúsági csoportból kiválogatják azokat, akik besúgók lehetnek, vagy egyenesen beküldik megbízottukat, hogy besúgjanak.
Adjál ki azért bizalmasan tájékoztatást, hogy a papi és világi vezetők tartsák nyitva a szemüket és az ifjúsággal ne nagyon bizalmaskodjanak közéleti kérdésekben.
(Uo.)
Mihalovics prelátus pontosan látta, mi zajlik a háttérben. Ekkor már sejteni lehetett, hogy hamarosan terítékre kerül az iskolák államosítása. Azt is sejteni lehetett, hogy a kommunista párt hamarosan leszámol az egyházi vezetéssel, elsősorban a hajlíthatatlan Mindszenty bíborossal.
A kommunista sajtó természetesen lelkesen üdvözölte a szegediek akcióját, amelyhez a sajtóbeszámolók szerint más egyetemek katolikus ifjai is csatlakoztak (ezeknek a híreknek a valóságalapja erősen kétséges). A Szabad Népben például K. P. (vélhetően Kende Péter, a ma Párizsban élő szociológus, az MTA tagja) ezt írta:
Örvendetes, hogy épp a katolikus fiatalság köréből indult ki az a mozgalom, amely mintegy belülről követeli az egyház fenntartás nélküli csatlakozását a népi demokráciához. Ezen az úton kell haladnia azoknak a katolikus fiataloknak is, akik ma talán még nem látják, mit jelent a jelen Magyarországa a múlt évvel szemben. A demokratikus ifjúságnak és a demokratikus államnak egyaránt rajta kell lennie, hogy ez a változás ezekben a rétegekben is mihamarabb bekövetkezzék.
(K. P.: Fordulat a fiatalok között. Szabad Nép, 1948. május 12. 5. o.)
A Szabad Nép idézett cikke mellett olvashatjuk a kommunista vezetésű Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete választmányának tiltakozását Mindszenty József május 9-én elhangzott törökszentmiklósi beszéde ellen. A kommunista sajtó azt híresztelte, hogy a prímás erkölcstelennek nevezte „a demokratikus magyar ifjúságot”. Ez persze hazugság volt, Mindszenty ilyesmit nem mondott. (Lásd a pírmás beszédét: Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei. III. kötet. Esztergom-Budapest, é.n., 56-58. o.) A MEFESz vezetőségének nyilatkozatát egyhangúan fogadták el a küldöttek. Egyetlen mondat a határozatból:
Az egyetemi hallgatóság nem hagyja magát senki által félrevezetni és a nép ellenségeinek minden erőlködése ellenére halad előre a népi demokrácia útján.
Mindszenty tehát a határozat szerint a nép ellensége volt. Az ekkor lezajlott V. Diákparlament tanácskozásán Szalai Béla (Rákosi egyik kedves tanítványa, később politikai bizottsági tag és egyéb magas posztok birtokosa) a MEFESz elnökeként „örömmel üdvözölte a szegedi Mária-kongreganistákat, akik semmilyen egyházi nyomás és terror ellenére sem hagyták magukat letéríteni a helyes útról”. (U.o.) Szalai után mások is beszéltek, például „Dávid Katalin, a szegedi kongreganisták vezetője és a MEFESz alelnöke izzó lelkesedés közepett” az ifjúság és népi demokráciának becézett kommunista diktatúra viszonyáról szónokolt:
Aki szerint egyház és demokrácia nem férnek össze: nem igazi katolikus! A szegedi katolikus ifjúság nagyra becsüli a népi demokratikus Magyarországot és nem hajlandó tűrni, hogy tudta és akarata nélkül ellene felhasználják!
(Uo.)
Akkor és ott mindenki értette, kire célzott a nőnemű Júdás, aki szintén megszavazta a Mindszenty prímást megbélyegző nyilatkozatot. Ne feledjük, ekkor már köztudott volt, hogy az egyházi iskolákat hamarosan államosítja a kommunista hatalom, tehát néhány héten belül bekövetkezik az államhatalom által kivitelezett rablás. A MEFESz (s annak egyik alelnöke, Dávid Katalin) természetesen ezt is támogatta, s azt is tudjuk, hogy a MEFESz funkcionáriusai járták az országot, agitáltak az iskolaállamosítás mellett.
A Dávid-félék koncepciós perben ítélték életfogytig tartó fegyházra Magyarország hercegprímását
Ugyanebben az időben jelent meg a MEFESz kiadásában az Újujujember című förtelmes gúnyirat. A már idézett katolikus hetilapot gúnyolta a szellemtelen, primitív nyomtatvány, amelynek alcíme: „Mindszentyék lapjára kiadta Készpénzes Balduin”. (Pénzes Balduin bencés szerzetes volt az Új Ember főszerkesztője.) Két apró részletet idézek a szennyiratból. Az első:
Csoda történt Esztergomban: Mindszenty hercegprímás tegnap egyetlen olyan pásztorlevelet sem bocsátott ki, amelyben támadta volna a népi demokráciát.
A második:
Hívők! Figyelem!
Ne zavarjatok bennünket semmiféle vallási vagy egyházi kérdéssel, mert inzulin-importcéggé alakultunk át. Busines is business, vagyis inzulin az üzlet.
Zirci apátság
A MEFESz saját hetilappal is rendelkezett, ideje tehát, hogy ebbe a nyomtatványba is belelapozzunk.
A Fiatal Magyarország című hetilap 1948 tavaszán indult, s már a második lapszámban arcképes cikket találunk Dávid Katalinról (akit érdekel: Fiatal Magyarország, 1948. 2. sz. 2. o.) A cikkből tudjuk, hogy hősnőnk ebben az időben a Szegedi Egyetemi Ifjúsági Szövetség elnöke, a MEFESz alelnöke, s emellett a katolikus egyesület, a szegedi Mária Kongregáció egyik vezetője volt.
Néhány hónappal később, 1948 őszén is találkozunk a lapban Dávid Katalin nevével. 1948. szeptember 4-én a MEFESz választmányi ülésén beszélt a hithű katolikus mozgalmár:
Harcolnunk kell egyetemeinken a reakciós kultúra minden megnyilatkozása ellen, harcolnunk kell azok ellen, akik ezt a kultúrát hordozzák.
(Fiatal Magyarország 1948. szeptember 14. Melléklet II.)
Jól tudjuk, akkoriban mindenki és minden reakciósnak minősült, aki és ami nem volt kommunista. Ezen a választmányi ülésen Dávid Katalin nemcsak beszélt, hanem megszavazta az előterjesztett határozatot is, amelynek egyik pontja így szól:
A reakció, különösen a klerikális reakció minden mesterkedése ellenére az egyetemisták és főiskolások egyre nagyobb tömegei sorakoznak föl egységes szervezetük mögé. Az értelmiségi ifjúság mind világosabban látja helyét és feladatait a népi demokráciában. Látja és értékeli azt a fordulatot, amely demokráciánk fejlődésében végbement. A magyar nép élén a Magyar Dolgozók Pártja meghiúsította a politikai kalandorok és összeesküvők mesterkedéseit és hazánkat a fejlődés útján, a népi demokrácia útján vezeti a boldogulás felé.
(U.o.)
Sok apró részlettel lehetne gazdagítani Dávid Katalin mozgalmi pályájáról rajzolt vázlatunkat, ez azonban egy nagyobb lélegzetű dolgozat tárgya. Nem mulaszthatom el azonban, hogy zárásul ne idézzem Dávid Katalin legdöbbenetesebb szavait.
1948. november 19-én tartották Szegeden a MEFESz szegedi csoportjának tisztújító gyűlését, amelyről másnap a Délmagyarország című kommunista napilap részletes tudósítást közölt. Az eseményen a MEFESz országos vezetőségét természetesen Dávid Katalin képviselte. A tudósítás első hasábjában található „Nem lehet semleges az egyetemi ifjúság” alcím alatt ezt olvassuk:
Domonkos György szavalta Kassák Mesteremberek című versét, majd a MEFESz budapesti kiküldötte, Dávid Kata szólalt fel.
- A magyar értelmiség jövője eddig soha nem látott perspektívát mutat – mondotta. – Meg kell teremteni azt az egyetemet, amely új értelmiséget ad a megújult szocialista Magyarországnak. Az egyetemi ifjúság nem lehet semleges a világ nagy kérdéseivel szemben. Példaképünk a Komszomol és útmutatónk a szocialista Szovjetunió.
Egyszerre pattant fel mindenki a helyéről és felhangzott az ütemes éljenzés:
Éljen Sztálin! – Lenin, Sztálin, Rákosi!
(Délmagyarország, 1948. november 20. 3. o.)
S később: „Vesszen Mindszenty! – hangzott percekig a teremben”.
Jegyezzük meg jól: Dávid Katalin Komszomolt és a bolsevik anyaállamot éltető beszédével egy időben tartóztatta le az ÁVO Zakar Andrást, Mindszenty József titkárát. A végső megoldás gépezete beindult, a bíboros sorsa megpecsételődött. Néhány hét múltán őt is elnyelte az Andrássy út 60. Dávid Katalin pályája pedig szépen ívelt felfelé, tessék csak elolvasni az életrajzát a hivatalos honlapon. Még a legmagasabb pápai kitüntetést is megkapta, hiszen oly sokat tett a katolikus egyházért. (Testvére, Dávid Ágoston egyébként 1959-től "hazafias alapon" az állambiztonság embere volt. 6-os kartonja ide kattintva tekinthető meg - B. D.)
Dávid Katalin tehát ma igen becses személyiség az egyházban és az egyházon kívül is. Erről számos fénykép tanúskodik: a jeles keresztény értelmiségi együtt látható Erdő Péter bíborossal, Orbán Viktor miniszterelnökkel stb. Meggyőződésem, hogy a keresztény magyarok számára Dávid Katalin pályája nem lehet minta, követendő magatartás. A keresztény magyaroknak Pázmány, Széchenyi, Prohászka, Mindszenty és a több nagy magyar nemzetnevelő az ihlető példa.
Mindszenty József bíboros születésnapja van. A 2015-ös év a mártír egyházfőnek, a huszadik század egyik legnagyobb magyarjának az emlékéve. Illetve kellene, hogy emlékéve legyen. Mert nem az. A magyar katolikus egyház vezetése hallgat. Pedig idén emlékezünk arra, hogy száz éve szentelték pappá (1915. június 12.), hetven éve foglalta el esztergomi érseki székét (1945. október 7.), és negyven éve hunyt el bécsi száműzetésében (1975. május 6.). S mit csinál a katolikus könyvkiadó? Ha valaki ellátogat a stephanus.hu honlapra (a Szent István Társulat honlapjára), azt látja, hogy Dávid Katalin tucatnyi könyve szerepel a kínálatban. Aztán tessék bepötyögni a honlap keresőjébe Mindszenty nevét. Nem kell megdöbbenni. (Remélem, a Szent István Társulat vezetőibe szorult annyi ízlés és önmérséklet, hogy legalább a hármas Mindszenty-jubileum évét nem gyalázzák meg új Dávid-kötet kiadásával.)
Mindszenty József 1946. május 26-án boldog emlékű Prohászka Ottokár püspök szokásos pesti lelkigyakorlatainak a helyszínén, az Egyetemi templomban beszélt az egyetemei kongregáció ünnepélyes tagfelvételén. Beszédét az alábbi szavakkal zárta:
Éljetek hitetek szerint. „Estote factores verbi, et non auditores tantum” (= „Legyetek az igének cselekvői és nem csupán hallgatói”) – ma hallottátok az üzenetet az Evangéliumból, a kinyilatkoztatásból, hogy az igének nemcsak hallgatói, hanem cselekvői, valóraváltói legyetek. És féljetek egy naptól, hogy azon bűnt találtok elkövetni. Mert az a bűn lerombol benneteket, a nemzetet, a bűn lezüllesztője népeknek és nemzeteknek. Szeressétek az Egyházat és a Hazát. Ez legyen életetek csillaga és legyetek rajta, hogy életetek, példátok, apostolkodástok vonzó és sodró ereje nyomán ennek a népnek minden tagjában – a magatok körében – legyen meg az Egyház és a Haza szeretete. Mindenütt merik szeretni a hazát: mi magyarok is merjük szeretni hazánkat és 1946-ban az Egyház és a Haza szeretete legyen a mi lelkünk üdve és hazánk feltámadása. Amen.”
(Egyházam és hazám. Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei. Esztergom, 1991., 134. o.)
Két ellentétes világ. Dávid Katalin vezérlő csillaga a Komszomol és a Szovjetunió volt. Mindszenty Józsefé pedig az Egyház és a Haza.
Lehet választani. Aki az utóbbi mellett dönt, május 2-án, szombaton jöjjön el az esztergomi főszékesegyházba, ahol 10 óra 30 perckor jubileumi misét mutatnak be Mindszenty József bíboros, hercegprímás sírja fölött.
Bistrán Demeter
(Kuruc.info)
A szerző legutóbbi írása: Egy évfordulóra: bolsevizmus és zsidóság
Kapcsolódó:
- Egy igaz katolikus magyar mártír, Mindszenty József passiója
- Mindszenty József hercegprímás 1956. november 3-ai rádióbeszéde
- Rehabilitálta a Legfőbb Ügyészség Mindszenty Józsefet
- Hatalmas tömeg fogadta Budán Mindszenty József bíboros érseket - MTI-jelentések 1956. október 31-én
- Mindszentyt vissza! - MTI-jelentések 1956. október 30-án
- 62 éve kezdődött a Mindszenty-per
- Megdöbbentő Mindszenty-levél: "én vagyok Magyarország egyedüli alkotmányos képviselője"
- Gondolatok az egyházi iskolák államosításának 60. évfordulója kapcsán
