Magyarországon az angol nyelvű elnevezés közvetlen átvétele miatt sokak számára mint Valentin-nap vált ismertté és népszerűvé február 14-e az 1990-es évektől kezdődően. Ezen az ünnepen – amelynek vallási eredete az idegen elnevezés elterjedése miatt Magyarországon elhomályosult – a szerelmesek megajándékozzák egymást. Éppen ezért kevésbé közismert, hogy az Egyesült Államokból importált habos-cukros rózsaszínűen szentimentális „szerelemünnep” gyökerei kifejezetten nyersek, véresek és meglehetősen zavarosak.

Az antik Rómában február 13. és 15. között tartották Lupercalia ünnepét. A Lupercalia tisztító szertartásokból és termékenységi rítusokból állt, hogy kiengeszteljék a farkas alakú, rosszindulatú Lupercus istent, így e napokon a rómaiak totemisztikus farkasősét is ünnepelték. A rómaiak az ünnepet Lupercus és Faunus isteneken kívül az ókori Rómát alapító legendás testvérpár, Romulus és Remus tiszteletére is tartották meg. A pogány ünnep központjában az a Lupercal nevű barlang állt, ahol a monda szerint egy farkas a városalapító két fiúcskát szoptatta. A papok ekkor a februa nevű kecskebőr szíjakkal ostorozták a fiatalokat, főleg a nőket, hogy a rituális verés tisztulást és termékenységet hozzon. A hagyományos szertartást megelőzően levágtak egy kutyát és egy kecskét, majd a papok részeg és meztelen fiatal férfiaktól kísérve az ezekről lenyúzott bőrrel verték az eléjük felsorakozó fiatal nőket, akik a korabeli hiedelemvilág szerint ettől termékenységet reméltek.

Ugyanakkor ez a nap Júnó istennő, a házasság pártfogójának ünnepe is volt egyben: a fiatal leányok Júnó templomába mentek, hogy ott szerelmi jóslatot kapjanak az igazi partner kiválasztásához. Továbbá az ünnephez tartozott egy sorshúzás is, amikor a férfiak nők nevét húzták ki egy tálból, s akinek a neve a kezükbe került, azzal az ünnep idejére egy párt alkottak.

A történet egy újabb motívuma, hogy a Római Birodalomban a III. században két különböző évben két Valentinus nevű keresztény papot végeztek ki február 14-én. Az egyik klerikus mártíriumának napja 269. február 14-ére esett, ez az ókeresztény vértanú, a Rómához közeli Terni város püspöke volt. II. Claudius császár uralkodása idején azért fejezték le, mert titokban párokat adott össze, ellenszegülve ezzel Claudius császár törvényének, amely átmenetileg megtiltotta a házasságkötéseket. A szentéletű püspök, a római történetírás szerint, járta a város utcáit, és hirdette a járókelőknek, szeressék jobban asszonyaikat, gyermekeiket, mintsem háborúba menjenek. Így katonákat is esketett, akiknek az akkori császári parancs értelmében tilos volt házasságra lépniük. E főpapnak szokása volt az is, hogy a római ifjú házaspárokat saját kertjéből szedett virágcsokorral örvendeztette meg. Ez annyira feldühítette a császárt, hogy Valentinus püspök fejét vetette. A pap hite erejével börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégezték, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Valentinusod.” Ez a Valentin-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata. Valentinust a Via Flaminia mentén temették el, ahol utóbb bazilikát emeltek tiszteletére. Relikviáit később a St. Praxedes-templomba vitték. Ő a szerelmesek védőszentje. A képzőművészetekben papi ornátusban ábrázolják, kezében karddal és napkoronggal, vagy olyképpen, amint visszaadja a látását egy megvakult lánynak. A terni püspök legendáját az Érdy-kódex így adja elő: „Asterius, börtönének őre azt mondotta neki, hogy hisz, ha vak leányát meggyógyítja. Erre Bálint püspök imádságot tevén, megvilágosojtá ő vak leányát.” Ezt követően az őr és leánya is felvették a kereszténységet; később maguk is halállal lakoltak hitükért. A 8. században emeltek Szent Valentinus tiszteletére templomot, Terni közelében, ahol sírhelye is található.

Halálának emléknapján a római martirológium egy másik Valentinusról is megemlékezik, aki a várostól mintegy 100 kilométerre fekvő Interamna püspöke volt, őt megkorbácsolták, börtönbe vetették, majd egy Placidus nevű prefektus parancsára szintén lefejezték. Sok történész viszont azt állítja, hogy a két vértanú azonos személy lehetett. I. Gelasius (492-496) pápa 496-ban rendelte el, hogy Szent Valentinus napját február 14-én ünnepeljék. Tehát megmaradt a szerelem és termékenység motívuma is az ünnep részének, de ezt keresztény köntösbe öltöztették. Így vált Valentin a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé Európában, elsősorban Franciaországban és Angliában.

Az angolszász területen e nap népszerűsége Geoffrey Chaucer, angol költőnek a „Madarak parlamentje“ című költeményére nyúlik vissza, mely 1383-ban feltehetően II. Richárd király udvarában megtartott Valentin-ünnepségekre készült és melyet azon első alkalommal adtak elő. A költemény arról szól, hogyan gyülekeznek a madarak épp ezen a napon Triász, a természet istennője köré, hogy így mindegyikük egy társra találjon. A következő Valentin-napi „börtönüzenetet” az Azincourt-i csata után angol fogságba esett és a londoni Towerben raboskodó Charles Orléans-i herceg küldte feleségének 1415-ben. E napot Angliában 1446-tól már széles körben megülték, Valentin-verseskötetek jelentek meg szerelmes szövegekkel, s a fiatalok szerelmes leveleket (valentine) küldtek egymásnak. A 15. század vége óta vannak Valentin-párok Angliában, akik egymásnak kisebb ajándékokat vagy költeményeket küldenek. A virágok ajándékozásával való kapcsolat visszavezethető Samuel Pepys költő feleségére Elizabeth Pepysre, aki 1667-ben férje szerelmes levelére egy virágcsokorral válaszolt. Az angol nemesi társaság köreiben ettől kezdődően a levél és a virágcsokor kapcsolata utánzás révén meghonosodott. Shakespeare Hamlet című drámájában a megőrült Ophelia „illetlen” énekében Szent Bálint napjáról beszél, amelynek éjszakáján a leány bement a legényhez és már nem leányként jött ki tőle. A Valentin-napi képeslapok és üdvözlőkártyák küldése a 19. századra bevett szokássá vált. Az érzelmek kimutatását rosszalló viktoriánus korban a szerelmesek az előre gyártott kártyákkal üzentek, miként a gyerekek is szüleiknek, a felnőttek hozzátartozóiknak, barátaiknak. Ipari méretekben először 1840-ben az amerikai Esther Howland dobott piacra képeslapot, őt nevezik „a valentine-ok anyjának”. Ugyanígy, Franciaországban, a 19. században már széles körben küldtek üdvözlőkártyákat egymásnak a szerelmesek ezen a napon.

Volt azonban egy harmadik Bálint, aki szintén szent püspök volt, ünnepe Németföldön a püspök halálának napjához, 476. január 7-éhez kötődik, akinek ereklyéi a passaui székesegyházba kerültek, és így a passaui egyházmegye társpatrónusa is lett. S a magyar hagyomány szempontjából az ő személye érdekes számunkra. A püspök a dél-tiroli Rätien városában gyógyította az epilepsziásokat, nyavalyatörőseket, görcsben szenvedőket. Németországban, Ausztriában, Tirolban is, különösen ezen betegségben szenvedők bizakodtak a segítségében. A nyakukban hordott bálintkereszt vagy frászkereszt (Valentinskreuz, Fraisenkreuz) a betegség elriasztását célozta. Ebből ered, hogy Szent Bálintot a képzőművészetekben betegekkel a lábánál megörökítve ábrázolták.

A nyavalyatörősök védőszentje nagyon népszerű, ábrázolása templomainkban is igen gyakori. Bálint képe föltűnik Kassa (1440, Erazmus társaságában), Bélakorompa (1516), Zsidve (1518), Szászbogács (1518) szárnyasoltárain, ezen kívül más gyógyító szentek társaságában a kassai székesegyház Mettertia-képén (1516), továbbá az esztergomi Keresztény Múzeum hazai táblaképein. Egykorú faszobrát őrizte meg Mateóc (1490). Bálintot tiszteli védőszentjéül egy besztercebányai kápolna (1480), valamint Szentkereszt, Györke, Lédec és Korompa középkori temploma. A gyöngyösi Szent Orbán-templomban mint a betegségben sínylődők pártfogóját ábrázolják. A 18. században betelepült németek körében felbukkanó, Bálint tiszteletére szentelt kápolnák, templomok a következők: Kiskőszeg (1758), Szajk (1760, Szent Vendel társaságában) és Németbóly (1771), ezen kultikus ábrázolások már nem közvetlen fejleményei hazánk középkori Bálint-tiszteletének. Szajk említett Bálint-kápolnája a hazai parasztépítészet barokk ihletben fogant remeklése. Régi oltárképén az egykorú szülőföldi hagyomány summázásaként Bálint és Vendel feje fölött a segítő Mária is látható: Bálint a betegek, Vendel a jószág oltalmazója, Mária pedig az új hazába induló jámbor bajor nép vezércsillaga. A kápolna falát német szokás szerint régebben fogadalmi képek borították. Sajnos, ma egy sincs belőlük. Kis-Magyarországon Bálint-freskó ékesíti ma is a baranyai Töttös Szent Erzsébet-templomának mennyezetét, és a közeli Bolyban áll a mai államterület egyetlen Szent Bálint tiszteletére szentelt kápolnája.

Szent Bálint-kép a kisbattyáni Szent Márton-kápolnában

Bálint már középkori naptárainkban, misekönyveinkben előfordul, ünnepét tehát őseink számon tartották. Népszerűségét kereszt- és családnévként való sűrű előfordulása is mutatja már a középkor végén. Így az 1522. évi egyházi tizedjegyzék tanúsága szerint a legkedveltebb szegedi keresztnevek közé tartozik, sőt törzsökös helybeli családnévvé is válik. Ebből és a hasonló székely jelenségekből feltétlenül arra kell következtetnünk, hogy magyar népünk körében is vagy gazdag liturgikus hagyomány, vagy néphiedelem fűződött hajdan Bálint alakjához. Bálint-nappal kapcsolatban gazdag a néphagyomány. Ha Bálint-napon hideg, száraz idő van, akkor jó lesz a termés. Általánosan elterjedt hiedelem, miszerint a madarak ezen a napon tartják a menyegzőjüket, párt választanak, illetve ekkor térnek vissza a vándorló vadgalambok. Ha csiripelésük messzire hallatszik, jó idő lesz. Sok helyütt magokat is szórnak nekik, hogy segítsék örömüket. Másutt a fákra perecet, aprósüteményeket aggatnak, és a gyerekek együtt lakodalmaznak, ujjongnak a madarakkal.

Ami a nyugat-európai Valentin-hagyományt illeti, láttuk tehát, hogy az az antik Lupercalia-ünnepekhez és a két római keresztény mártír emlékéhez kapcsolódik. Vagyis a különböző hiedelmek összemosódása révén a szerelmesek védőszentjének kikiáltott Valentin kultusza ma is az angolszász területeken, Franciaországban és Belgiumban a legnagyobb. Az angol kivándorlók magukkal vitték a Valentin-napi szokásokat az Amerikai Egyesült Államokba. A második világháború alatt pedig az amerikai katonák terjesztették el ezt a szokást Európában, így Németországban is. 1950-ben Nürnbergben volt az első Valentin-napi bál, mintegy előrevetítve az 1945 utáni Németországra váró totális, amerikai dominanciájú agymosást. Ekkor hivatalosan is bevezették a Valentin-napot. Általánosan ismertté a virágtermesztők és az édességipar reklámjaival lett. Időközben megjelentek az édességcsomagok, kártyák és parfümök is, de a legfontosabb ajándék továbbra is a virág. Míg év közben főként a nők azok, akik a virágokat vásárolják, addig Valentin napján a férfiak vannak többségben. A vörös rózsák ára ilyenkor erősen felemelkedik. Hiába, az üzlet, az üzlet.

S ezt az amerikai jellegű kommercializálódott, giccses jellegű, rózsaszín szívecskés Valentin-napot importálta Magyarország is 1990 táján, sok más egyéb ideológiai-szellemi kacattal és haszontalansággal egyetemben, amelyeknek semmi közük a magyar tradícióhoz. Annál több az általános elhülyüléshez és az üzlethez. Ellenben a magyar hagyományban Bálint-nap van, illetve Bálint-napi szokások, ezek azonban – miként fentebb azt láttuk – eleve egy másik szenthez kötődnek és teljesen eltérő karakterűek, mint az angolszász jellegű ajándékozási szokások és hagyományok.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info