A Borgiák meglehetősen hírhedettek voltak, afféle középkori - kora újkori botrányhősök.

Már a jeles kortárs humanista, Machiavelli és Guicciardi történetíró is szinte emberfelettinek tüntette fel gonoszságukat. A későbbiekben a romantikus regényírók kedvelt hősei lettek. Színre vitte történetüket A három testőr szerzője, Alexandre Dumas és Victor Hugo is. A zeneszerző Donizetti operát komponált róluk. A romantikus írók műveikben valósággal tobzódtak a rémtettekben és a horrorfilmbe illő szörnyűségekben. De a 20. századi filmekben is megjelent ez a téma a romantikusokhoz hasonló felfogásban. Az igazság azonban az, hogy még a korabeli forrásokat is igen nagy óvatossággal kell kezelni, hiszen gyakran jelentenek ki teljes meggyőződéssel és tárgyilagosan még tudós humanisták is olyanokat, melyek ellentmondanak a józan észnek (ismert ez a 20-21. századi históriából is); például, hogy látta valaki, amint VI. Sándor a templomban az ördöggel társalgott, az ördög majom alakjában vitte el a Borgia-pápa lelkét és más, hasonló képtelenségek. Ha nagyon művelt és okos emberek írogattak teljes komolysággal efféléket, akkor igen nagy fenntartásokkal kell kezelnünk más, kevésbé művelt emberek állításait.

A család eredetileg az aragóniai Borja faluból származott, az Ebro vidékéről. Itt emelkedett a mórok egyik erős vára, amelyet I. Alfonz (1104-1134) király bevett, és rokonának, Pedro de Atarésnak adományozott. A Borják tőle származtatták magukat, de ez valószínűleg csak legenda, hiszen a kútfők tanúsága szerint Pedro de Atarés utódok nélkül halt meg. Az azonban kétségtelen, hogy ott küzdöttek a spanyol reconquista harcaiban, és a 14. században a Borják már az előkelők közé számítottak. Alonso de Borja 1429-ben mint a valenciai dóm kanonokja és a léridai egyetem jogi fakultásának tanára, valamint aragóniai királyi tanácsos nagy sikert ért el: rávette az utolsó ellenpápát, VIII. Kelement, hogy mondjon le méltóságáról, így helyreállt a katolikus egyház 1378-ban megszűnt egysége. Jutalomképpen Alonso de Borját Valencia érsekévé emelték és nevét 1429-től már latinosan Borgiának kezdte írni. 1442-ben V. Alfonz (1416-1458) király kíséretében Nápolyba ment, aki ott I. Alfonz néven uralkodott, s ettől fogva Itáliában élt. Diplomáciai tevékenysége jutalmául 1444-ben elnyerte a bíborosi kalapot. Végül karrierje betetőzéseképpen 1455-ben, 77 éves korában a konklávé pápává választotta. III. Callixtus (1455-1458) néven lett egyházfő, és mindenki nagyra becsülte mint tiszta életű, jámbor papot.

Pontifikátusára a törökkérdés nyomta rá a bélyegét, hiszen II. Mohamed (1451-1481) szultán két esztendővel korábban foglalta el Konstantinápolyt, s vészesen terjeszkedett a Balkánon észak felé, Magyrország, illetve nyugati irányban Itália felé. Így az egyházi reformok ügye háttérbe szorult. Azonban pápasága alatt rehabilitálták az Orléans-i Szüzet. Bár mindent megtett, hogy Európát egyesítse és mozgósítsa a török ellen, a kontinens uralkodóinak nagy része közömbös maradt, sőt a vezető tengeri hatalom, Velence 1454-ben békét kötött a szultánnal. Csupán a közvetlenül fenyegetett Magyarország fogott fegyvert Hunyadi János és a pápa által küldött Carvajal bíboros és Kapisztrán János vezetésével, amikor II. Mohamed az ország ellen indult 1456 nyarán.

1456. június 29-én, Péter és Pál napján kiadta a Bulla orationumot, azaz a nevezetes imabullát, amelyben elrendelte, miszerint tartsanak könyörgő körmeneteket a kereszténység ellenségei ellen, s délután 3 és 6 óra között félóránként kondítsák meg – háromszor – a templomok harangjait, és közben – ugyancsak háromszor – imádkozzák el a hívek az Úrangyala nevű imádságfüzért. A déli harangszó egyébként már az 1414-1418 között tartott konstanzi zsinat határozata szerint létezett, ugyanis péntek délben – Jézus szenvedésének emlékére – már Nándorfehérvár előtt több évtizeddel rendszeresen megszólaltak a templomi harangok. Amikor Callixtus hírt kapott Hunyadi 1456. július 22-ei nándorfehérvári diadaláról Rómában, augusztus 6-án, úgy határozott, hogy e napot Krisztus színeváltozásának ünnepévé teszi. Végül épp egyik unokaöccse és örököse, Rodrigo Borgia, azaz VI. Sándor kapcsolja majd össze a két hagyományt az 1500-as szentév alkalmából kiadott pápai bullájával, az erősödő török veszély okán, megerősítve egyfelől elődje 1456. évi rendelkezését, másfelől a konstanzi zsinat korábbi határozatát, így véglegesítve mindmáig ható érvénnyel a déli időpontot. Callixtus négy nővére közül Isabella egy Borja-rokonhoz ment férjhez, négy leánya és két fia született, a kisebbik volt a nevezetes Rodrigo, aki pap lett.

Rodrigo Borgia gazdag javadalmakban részesült, és 1456-ban bíborossá emelték majd ugyanebben az évben a bolognai jogi egyetem elvégzését követően nagybátyja pápai alkancellárrá, majd 1458-ban Valencia érsekévé nevezte ki. Ez év augusztus 6-án III. Callixtus meghalt, csak találgatni tudjuk, vajon megölték vagy a malária vitte-e el. III. Callixtus utóda a jeles humanista, Aeneas Silvius Piccolomini lett, aki II. Pius (1458-1464) néven került a pápai trónra. Rodrigo Borgia nem veszítette el alkancellári tisztét, s az új pápa nagyon meg volt vele elégedve. De amikor 1460-ban Siena környékén tartózkodott, rossz híreket kapott a városból. A fiatal Rodrigo Borgia és az öreg Rohan kardinális egy előkelő család gyermekének keresztelője után, az azt követő lakomára egy magas fallal körülvett kertbe ment. A vendéghölgyek belépése után bezárták a kapukat, a férjek, apák, fivérek kinnrekedtek, és nem mertek a falon átmászni. Így a két kardinális együtt mulatozott a nőkkel reggeltől estig. A mantovai követ szerint az egyik férj így kiáltott fel: „Istenemre, ha azok, akik egy éven belül születnek, atyjuk ruhájában jönnének világra, mind papi meg bíborosi köntöst viselnének.” II. Pius levélben rótta meg Rodrigo Borgiát, mert az ünnepségen a táncok és szerelmi csábítások határtalanok voltak, s a bíboros úgy viselkedett, mint valami világi ifjú, hízelgett a nőknek, gyümölcsöket küldött nekik, megmártotta ajkát a boros kelyhekben, s aztán ahhoz vitette, aki a legjobban tetszett, és gyönyörködött a táncukban. Nos, miként Kulcsár Zsuzsanna Rejtélyek és botrányok a középkorban című könyvében megállapítja, a mantovai követ jelentése nyilván eltúlzott, hiszen Siena előkelő férfiai aligha hagyták volna, hogy lányaikat, asszonyaikat egy teljes napra elrabolják tőlük. Mitől is féltek volna? A bíborosokat nem vette körül nagyobb fegyveres erő, s nem valószínű, hogy kíséretükkel fegyveres összecsapást mertek volna provokálni egy egész város nemessége ellen.

Tény azonban, hogy 1462-ben megszületett Borgia kardinális első fia, akinek anyja ismeretlen. Aztán 1472-ben nagy diplomáciai fegyvertényt hajtott végre: pápai legátusként utazott hazájába, Aragóniába, hogy az ottani zavaros trónutódlási viszonyokat elrendezze. Ennek eredményeképpen Aragóniában törvényes trónörökössé a későbbi Katolikus Ferdinándot nyilvánították, míg a szomszédos ibériai államban, Kasztíliában Izabella infánsnő lett a trón örököse. Rodrigo Borgia diplomáciai ügyességének köszönhetően Katolikus Ferdinánd és Kasztíliai Izabella 1479-ben kötött házasságával egyesült az Ibériai-félsziget két nagy állama, s ezzel megszületett az egységes, katolikus nagyhatalom, Spanyolország, így teljes erővel folytatódhatott tovább a muszlim mórok ellen a reconquista utolsó szakasza, amely végül 1492-ben elvezetett Granada felszabadításáig, és az iszlám kiszorításáig Nyugat-Európából.

Közben a kardinálisnak két leánya született, Girolama és Isabella személyében, anyjuk neve ugyancsak ismeretlen. Ibériai diplomáciai küldetéséből hazatérve kezdődött Rodrigo Borgia szenvedélyes szerelmi viszonya Vannozza de Cattaneisszal, akitől a később híressé-hírhedtté lett Cesare nevű fia született. Miután a kardinális nem akarta, hogy Cesarét a törvénytelenség bélyege sújtsa, hamis tanúkkal bizonyította, miszerint Vanozza a gyermek születésekor Domenico d’Arignano neje volt. Másik gyermekük, Lucrezia születésének évében (1480) Vannozza hozzáment a pápai kancellária egyik tisztviselőjéhez, a milánói Giorgio della Crocéhoz. A házaspár Borgia bíboros palotája közelében lakott. Mindenesetre tény, hogy a kardinális egészen nyíltan élt szeretőjével, és egészen nyíltan vállalta gyermekeit. Ez nem éppen egyedülálló eset a 15-16. századi Rómában, de azért a legtöbb klerikus és pápa kissé szemérmesebben csinálta. Rodrigo Borgia és Vannozza viszonyának igazi pikantériáját az adja, hogy együttélésük ideje alatt többször nyraraltak Subiacóban, ahol híres bencés kolostorok álltak. Ekkoriban történt, hogy a kardinális megrótta a kolostorok lakóit szabados életvitelük miatt, s megszigorította szabályzatukat.

1489 májusában a 60 felé közeledő bíboros összeeskette a félszemű Orso Orsinit egy világszép előkelő ifjú leánnyal, Giulia Farnesével. Mivel Borgia kardinális, kora ellenére, még mindig tetszett a nőknek, hamarosan viharos szerelmi viszony szövődött közöttük a hatalmas korkülönbség ellenére, az anyós, Adriana de Milá tudtával és beleegyezésével. Mindez sok volt az ifjú férj számára, és 1491-ben elhagyta Giuliát, és úgy nyilatkozott, hogy soha nem tér vissza hozzá. Nyilván neje hűtlensége mellett fájdalmas volt tulajdon anyja árulása is. A Szentföldre akart zarándokolni. Végül lebeszélték őt erről a veszélyes vállalkozásról, s ezután szülővárosában, Bassanellóban élt magányosan. Giulia viszont időnként meglátogatta, öreg szeretője nem kis bosszúságára. Rodrigo Borgiát teljesen megfiatalította, határtalanul boldoggá tette ez az új szerelem a hamvas ifjú Aphroditével, akinek akár nagyapja is lehetett volna. Semmiféle bűntudatot, lelkifurdalást nem érzett, szentül meg volt róla győződve, miszerint helyesen jár el, nem követ el semmiféle bűnt. Szilárdan hitte, hogy áhítatos szívű, jámbor ember, hogy a vallás minden parancsának maradéktalanul eleget tesz, hogy nincs semmiféle ellentét magas papi méltósága, a katolikus keresztény morál és tettei, életmódja között, egyszóval Istennek tetsző életet él.

Magánéletétől függetlenül dogmatikai kérdésekben Borgia rendíthetetlenül hű katolikus volt, védte az egyház tekintélyét és érdekeit, továbbá rendkívül agyafúrt és tehetséges államférfi, diplomata és klerikus volt egy személyben. Korántsem véletlen tehát, hogy amikor 1492. július 25-én elhunyt VIII. Ince (1484-1492) pápa, a legesélyesebb ő volt a pápai trónus elnyerésére. Augusztus 11-én reggel megnyílt a vatikáni palota egyik első emeleti ablaka, s felhangzott a kiáltás: Habemus papam! (Van pápánk!) A lenn ácsorgók a szokásos feleletet adták: Deo gratias! (Istennek legyen hála!) Majd kis papírok repkedtek le az ablakból a tömeg közé az új szentatya nevével: VI. Sándor, Rodrigo Borgia. Tehetségén túl a spanyol főpap megválasztását annak köszönhette, hogy rendkívül ügyesen ígérgetett a konklávén, valamint annak, hogy a bíborosok úgy gondolták: mivel nem valamelyik hatalmas itáliai család sarja, nem tud majd erős kézzel uralkodni, hiszen Itáliában, számára idegen földön, nem lesz képes családi-dinasztikus politikát folytatni. Az új katolikus egyházfő megválasztása pillanatában kimutatta, hogy a páratlan siker boldoggá teszi. A bevett szokás szerint az új szentatya először általában alázatosan vonakodott, mintha nehezére esne a megtiszteltetést elfogadnia, ellenben Rodrigo Borgia felkiáltott: „Pápa vagyok! Pápa vagyok!” – s valósággal reszketett örömében. Később arról írtak, hogy a konklávé alatt a spanyol kardinális mérhetetlen kincseket küldött négy öszvér hátán a bíborosi kollégiumban hangadó Sforza kardinális palotájába. Noha teljesen hiteles forrásunk – a dolog természetéből kifolyólag – nincs erről az ügyletről, nagyon valószínű, hogy VI. Sándor szimónia, azaz szentségárulás révén került a pápai trónra. Ezt a bűnt azonban előtte is, utána is megannyi más pápa elkövette. A lényeg úgyis az volt, hogy pontifikátusa alatt mit fog tenni e különösen forrongó, számos új fejleményt hozó és korábban nem látott konfliktusokkal terhes korban az új szentatya.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info