A francia forradalomnak és a nyomában fellépő napóleoni expanziónak köszönhetően 1792 és 1812 között az európai államok rendszere, a nagyhatalmi erőviszonyok teljesen átalakultak. A francia hódítás, illetve hegemónia háromféle területi és politikai változást idézett elő kontinensünkön.

Először is Napóleon császár (1804-1814), különböző időpontokban elfoglalva Németalföld, Németország, Svájc és Itália jókora részeit, nagymértékben megnövelte Franciaország területét. A köztársaság egykori 83 megyéje 1810-re 130-ra szaporodott, 44 milliós lakossággal. Minden újabb annexióval csökkent a Francia Császárság francia jellege. Másodszor megalapított egy sor új államot, amelyek mindegyike szorosan kötődött Franciaországhoz, francia mintájú alkotmánya és közigazgatása volt. Közéjük tartozott a Batáviai Köztársaság (Hollandia), az Etruriai Királyság (Közép-Itália), a Rajnai Szövetség – a volt Német-római Császárság nyugati tartományai az első birodalom 1806. évi bukását követően –, a Varsói Nagyhercegség (Lengyelország középső része) és az Észak-Itáliai Királyság. Harmadszor Napóleon kései hódításait követően számos régi államalakulat fennmaradhatott ugyan, de erősen megcsonkított határok között és korlátozott szuverenitással. Ezek közé tartozott Spanyolország, Portugália, Poroszország és Ausztria. Ez utóbbi 1804-ben örökletes császárság lett, lévén, hogy az akkor még fennálló német-római császári címet választás után nyerték el a Habsburgok, ám presztízsben nem kívántak lemaradni a „felkapaszkodott korzikai” mögött, aki 1804-től örökletes francia császári címmel rendelkezett, ezért I. Ferenc maga is kreált egy ilyet a Habsburg-dinasztia számára.

Európában csupán Nagy-Britannia, Skandinávia, Oroszország és az Oszmán Birodalom nem tartozott a francia hatalmi érdekszférába. Napóleon a kontinentális Franciaország első számú ellenségének a tengeri nagyhatalom Nagy-Britanniát tekintette, és ennek megtörésére törekedett. Azonban a szigetek fegyverrel való meghódítása az 1805-ös trafalgari tengeri ütközet elveszítése miatt végleg lekerült a napirendről. A brit hadiflotta stratégiai jelentőségű győzelmet aratott, noha az angol főparancsnok, Nelson admirális maga is elesett az ütközetben a Victory fedélzetén. Érdekesség, hogy a parancsnoki hajót épp Nelson születésének évében, 1758-ban kezdték építeni, továbbá a hősi halott admirális földi maradványait egy rummal teli hordóban szállították Londonba, hogy hazájában állami dísztemetésben részesülhessen.

Miután Napóleon fegyverrel nem boldogult, gazdasági háborúval akarta tönkretenni riválisát. Ezen célból hirdette meg 1806. november 21-én Berlinben a kontinentális blokádot az angolok ellen. Ennek értelmében Franciaország, valamint az általa megszállt és vele szövetséges államok minden kereskedelmi tevékenységet felfüggesztettek a Brit Birodalom irányában, egyúttal Napóleon valamennyi francia földön tartózkodó angol állampolgárt hadifogolynak nyilvánított, és lefoglaltatta a kikötőkben horgonyzó brit hajókat. Ezzel együtt azt is elrendelte, hogy bármilyen brit partokról érkező hajó a jövőben hasonló elbírálás alá essen. A francia császár úgy vélte, egy egész Európát magába foglaló egységes blokád a gyarmati hegemóniát kiépítő és – az ipari forradalomnak köszönhetően – szárnyaló gazdasággal („a világ műhelye”) rendelkező Angliára a legérzékenyebb ponton, a kereskedelem terén mérhetne csapást, egyúttal pedig megakadályozhatná, hogy London – főként pénzbeli támogatással – újabb és újabb koalíciókat állítson fel Franciaország ellen. A blokád, melyhez kényszerből szinte egész Európa csatlakozott, végül nem érte el célját, ugyanis a gazdasági hadviselés révén sem sikerült térdre kényszeríteni a szigetországot. Hosszú távon ugyanakkor – most csak a politikai szempontokat tekintve – a zárlat számos kellemetlenséget okozott, hiszen Napóleon a rendszer hatékonysága érdekében a visszakozók és „engedetlenek” megbüntetésére – tehát újabb háborúk megvívására – kényszerült, ami az Ibériai-félszigeten, majd 1812-ben az Orosz Birodalom esetében is eredménytelenül – sőt, utóbbi alkalommal, miként azt látni fogjuk, egyenesen katasztrofális kudarccal – zárult. A kontinentális blokád csődjének az volt az oka, hogy Franciaország nem volt képes Nagy-Britanniát gazdasági-kereskedelmi szempontból helyettesíteni. Ez a hiány Oroszország esetében bizonyult a legsúlyosabbnak, mivel a cár birodalmának egyik legfontosabb kereskedelmi partnere Anglia volt, nélküle pedig áruhiány, éhínség és gazdasági csőd fenyegette az országot. I. Sándor cár (1801-1825) ugyan megtette azt a szívességet, hogy az 1809-ben kilépő Svédországot fegyverrel kényszerítette a blokád további fenntartására, hamarosan azonban ő maga is elkezdett a britek irányában tájékozódni, 1811-ben pedig nyíltan fel is mondta a zárlatot. Ezen orosz lépésnek lett a következménye Napóleon következő évi nagy hadjárata.

Az 1812. évi francia támadás – Carl von Clausewitz meghatározásával – az ún. korlátozott célú háború kategóriájába tartozik, vagyis itt nem volt cél az ellenfél haderejének totális megsemmisítése és állama területének meghódítása, hanem bizonyos politikai feltételek elfogadtatása csupán. Napóleon abból a megfontolásból indította, hogy I. Sándort egy döntő, győztes ütközet megvívása után rákényszerítse a békekötésre, ami egyet jelentett volna a kontinentális zárlat rendelkezéseinek jövőbeni betartásával, illetve a francia kontinentális hegemónia elfogadásával. Az 1811. év végén elkezdődött Nyugat-Európa haderőinek fokozottabb fölfegyverzése és összpontosítása, és 1812-ben ez a milliós nagyságrendű haderő – az utánpótlást és a logisztikai bázist is beszámítva – megindult keletnek, Oroszország határai felé, amelyeken ugyanakkor Oroszország is összevonta a maga haderejét. Napóleon Európa minden országából gyűjtött katonai egységeket, így Itáliából, Németország valamennyi államából, Spanyolországból és Portugáliából, Németalföldről, a Balkánról, Lengyelországból. Csatlakozásra kényszerítette I. Ferenc osztrák császárt is, annak serege révén magyar és cseh alakulatok, sőt a magyarországi nemzetiségek is részt vettek az oroszok elleni háborúban. Oroszország ellen ilyen hatalmas inváziót legközelebb csak a második világháborúban indít majd a nemzetiszocialista Németország.

Napóleon 1812. május 29-én hagyta el Drezdát, ahol három hétig tartózkodott az udvarával, mely hercegekből, fejedelmekből, királyokból állott. Ezután hatfogatú utazókocsiban apródjaitól, segédtisztjeitől és kíséretétől körülvéve Posenen, Thornon, Danzigon és Königsbergen keresztül haladt kelet felé. Mindezekben a városokban az emberek tízezrei ovációval és lelkesedéssel eltelve fogadták őt. A császár 1812. június 10-én érte utol a hadsereget s a Vilykoviszkij erdőben szállásolta el magát egy lengyel gróf birtokán. Másnap elhajtatott a Nyeman határfolyóhoz, s azzal a szándékkal, hogy megvizsgálja az átkelés helyét, lengyel egyenruhát vett magára, és lement a partra. Napóleon egyébként „lengyel háborúként” emlegette az 1812-es hadjáratot, mert az offenzíva nagy része az egykori lengyel állam területén zajlott, s az esetleges győzelem óhatatlanul felvetette a lengyel-litván állam helyreállításának kérdését. Lengyelországot ugyanis hatalmas szomszédai, Poroszország, a Habsburg Birodalom és Oroszország háromszori felosztást (1772, 1793, 1795) követően, a 18. század végére eltüntették Európa térképéről.

A Grande Armée 600 ezer főnyi harci létszámmal 1812. június 22-én – napra pontosan Hitler is ekkor támad majd 129 esztendő múlva – indítja meg a támadást I. Sándor cár birodalma ellen, s Litvánián keresztül egyenesen tört az orosz főváros, Moszkva felé. Azonban Napóleon ármádiája is arra a sorsra jutott, mint egy évszázaddal korábban, az északi háborúban XII. Károly svéd király hadereje – amely döntő ütközetet vesztett Nagy Péter ellenében 1709-ben Poltavánál –, illetve egy bő évszázaddal később Hitler 1943-ig legyőzhetetlen német harci alakulatai.

Lipusz Zsolt – Kuruc. info

(Folytatjuk)