Mikor 80. születésnapja alkalmából a mester maga vezényelte a Bécsi Filharmonikusok ünnepi koncertjét, az előadás végén meghatottan fordult szeretett zenekarához:

„Gyermekeim, valóban oly nagy kár, hogy nem tudlak titeket magammal a sírba vinni, oly szépen tudtunk volna ott együtt továbbmuzsikálni!”

A német késő romantika egyik legkiemelkedőbb alakja a bajor fővárosban, Münchenben született. (Semmi köze a népszerű bécsi keringő-dinasztiához.) Apja, Franz Joseph kora legkitűnőbb kürtművészének számított. Anyja, Josephine a híres, gazdag Pschorr sörfőző-család sarja. Richard, apja biztatására, már 6 évesen komponálni kezd. 18 évesen zenei tanulmányokba kezd, de ezeket – felesleges időrablásnak tulajdonítva – hamarosan félbeszakítja. Kezdetben klasszicizáló stílusa radikális változáson esik át, miután megismerkedik Hans Bülow-val és Alexander Ritterrel. (Előbbi kora egyik legkiválóbb karmestere, Liszt Ferenc lányának, Cosimának első férje. Annak az asszonynak, aki később Richard Wagner második felesége lesz. De ettől függetlenül Bülow Wagner zenéjének mindvégig hűséges tisztelője és értő tolmácsolója maradt.)

Ettől kezdve Strauss Wagner és Liszt forradalmi újításoktól pezsgő zenéjének rajongójává válik, amivel szembekerül nemcsak saját konzervatív édesapjával, aki megveti Wagnert, hanem az úgynevezett Brahms-párti konzervatív zenei szárnnyal is. Noha ezen ellentétek nem könnyítették meg a bajor szerző életét, ironikus humorával és háttérbe szoríthatatlan zsenijével felül tudott emelkedni minden kicsinyes intrikán. (Például kritikusai gúnyosan mondogatták: „Ha már Richárd, inkább Wagner, ha már Strauss, inkább Johann!” Barátai ezzel szemben, jóval kedvesebben „kis Richardként” vagy „nagy Straussként” emlegették.) Bülow maga mellé veszi második karmesternek, s halála után örökli posztját. Strauss már itt tanúbizonyságát adja annak, hogy nem csak kiváló zeneszerző, hanem zseniális karmester is, ami óriási előnyt jelent számára a tekintetben, hogy saját műveinek ősbemutatóit rendszerint maga vezényli.

E kezdeti kompozíciós szárnypróbálgatásai során öt kiváló szimfonikus költeményt komponál (Itáliából, Macbeth, Don Juan, Halál és megdicsőülés, Imígyen szóla Zarathustra.) Majd megírja első operáit, a Guntramot és a Tűzínséget. E két mű még erős Wagner-hatást mutat, ám az ezt követő Saloméban és az Elektrában már megtalálja saját, speciális straussi hangját.

Strauss tucatnyi további hangszerrel növelte tovább a 120 tagú wagneri mamutzenekar amúgy is óriási létszámát, ezzel a hallgatóságot képes volt pszichésen szinte sokkos állapotba hozni, ami a zenei élményt még szuggesztívabban tette átélhetővé.

1894-ben Weimarban, a Guntram ősbemutatójának próbái alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, Pauline de Ahna-val, a tehetséges énekesnővel. Míg a próbák során a szigorú komponista dirigens, a darab többi énekesét jobb teljesítményre sarkallva, az énekszólamokat állandóan megszakítva gyötörte, Paulinét, aki egyben énektanítványa is volt, nyugodtan hagyta, hogy végigénekelje hibátlanul a maga szólamát. Mire az énekesnő hirtelen félbeszakította az éneklést, és megkérdezte Strausstól: „Engem mért nem szakít félbe?” A karmester nyugodtan válaszolt: „Ön tökéletesen ura a szerepének!” Mire a temperamentumos leányzó a kottájával megcélozta Straussot, és dühösen kifakadt: „De én azt akarom, hogy félbeszakítsanak!” Majd kirohant a színpadról. Strauss csak a folyosón érte utol. Mikor vagy 10 perc elteltével újra visszatértek a várakozó zenekarhoz, a mester a csodálkozó muzsikusoknak bejelentette Pauline eljegyzését. (A történet azért különösen érdekes, mert ez a két tökéletesen ellentétes karakterű művész – a kor művészvilágában egészen szokatlan módon – sírig hűséges házasságban élte le egymással hosszú életét.) Az asszony mindvégig megtermékenyítő múzsája, s legértőbb tolmácsa volt férje női operaszerepeinek és dalainak. Állítólag unokájuk mondta egyszer később: „A nagypapa a nagymama nélkül a felét se írta volna meg műveinek!”

Strauss legnépszerűbb szimfonikus költeménye a Till Eulenspiegel vidám csínyjei. Ebben különösen plasztikus módon megfigyelhető Strauss programzenéjének vizuális-képi varázslata. A történet szinte filmszerűen mutatja be a főhős életét és halálát.
(Strauss saját vezényletével!)

Ezután még négy szimfonikus költeményt komponált (Don Quixote, Hősi élet, Symphonia Domestica, és Alpesi szimfónia címmel). Az operairodalmat is csodálatos remekművekkel gazdagította. Leghíresebb operáját, a Rózsalovagot még 10 másik követte (Ariadne Naxos szigetén, Árny nélküli asszony, Intermezzo, Egyiptomi Heléna, Arabella, A hallgatag asszony, A béke napja, Daphné, Danae szerelme és Capriccio).

Számos operájának szövegét írta barátja, Hugo von Hofmannstahl, akivel kölcsönösen inspirálták egymást.

Ezen kívül szinte minden létező zenei műfajt kipróbált: írt balettzenét (József-legenda, Tejszínhab), dalokat, kórusműveket, szóló- és kamarazenét, versenyműveket. Még alkalmi megrendelésre is komponált, mint amilyen az 1936-os berlini olimpia himnusza (ezért később ostobán támadták náci társutassággal), (a Himnusz a felvétel utolsó 2 percében)

vagy a Japán ünnepi zene, melyet a japán császárság 2600 éves fennállásának tiszteletére alkotott.

Egyelőre e rövid megemlékezéssel ünnepeljük a nagyszerű zeneszerzőt, hogy ne untassuk túl hosszasan olvasóinkat, de ahogyan tavaly a Wagner-év kapcsán is tettem, idén néhány Richard Strauss-operát fogok bemutatni, nevezetesen a nagy sláger, a Rózsalovag mellett a két nagy tragédiát, a Salomét és az Élektrát, a fantasztikus Árny nélküli asszonyt, valamint az alig ismert A béke napját.

Tarnóczy Szabolcs

Kapcsolódó: A Wagner család kapcsolata Adolf Hitlerrel