Széchenyi egy korábbi írásomban tárgyalt botrányos ifjúkori nőügyei lezárásaképpen az általa korábban megmosolygott Petrarca sorsára jutott. 1818-ban ismerkedett meg a nála nyolc évvel fiatalabb Zichy Károlyné Seilern Crescence grófnővel, akivel 1824 augusztusában kezdődött reménytelennek látszó, őrülten szenvedélyes szerelmi kapcsolata.

Naplójának tanúsága szerint megrendülten és kellő öniróniával szemlélte ezt a számára hihetetlen és nevetséges állapotot. Úgy érezte, hogy életében először lett halálosan és végzetesen szerelmes. Ugyanakkor erőt adó nyugalommal töltötte el ez a szerelem. Széchenyi egyúttal esküt és ünnepélyes fogadalmat tett Isten és igaz barátja, Wesselényi Miklós előtt arra, hogy meg sem próbálja Crescence-t házasságtörésre bírni. Úgy gondolta, hogy az idők végezetéig égjen a pokol tüzén, ha esküjét megszegné. Mivel súlyos lelkiismeret-furdalás is gyötörte korábbi, Caroline sógornőjével való, tragédiát eredményező botrányos viszonya miatt, gondosan ügyelt arra, hogy még csak ne is kompromittálja kedvesét az úri társaság nyilvánossága előtt. Úgy gondolta, hogy az önmegtartóztatás a lelkét erősíti.

Pestre költözését a reformkori politikai fejlemények kibontakozása mellett elsősorban az motiválta, hogy Crescence is ott lakott, s szeretett volna állandóan a közelében lenni. Az osztrák grófnőt a legnagyobb magyar kapcsolatuk kibontakozásával sikeresen nevelte át. Kezdetben egy szót sem tudott magyarul, de kedvesének a nemzet ügye melletti kiállását látva, Crescence is mind többet vállalt a magyarság gondjaiból magára. Arcán gyönyörű, biztató mosollyal hallgatta, amikor leendő férje előadásokat tartott számára az ország leendő, fényes jövőjéről. Széchenyi úgy vélte, hogy az 1820-as évek második felében magyarrá válni annyit jelent, mint megtisztulni, katartikusan újjászületni. Mint a kései antik Rómában a kereszténységet vállalni. Mint kicsinyes, eltunyult önmagunkat legyőzve egy nemesebb, fennköltebb létformát választani. Széchenyi örömmel látta, hogyan válik az ő oldalán és segítségével a német grófnő napról napra fokozatosan magyarrá. Crescence üdvözült mosollyal várta, hogy a magyarság bélyegét viselhesse homlokán, s tudatában volt annak, hogy a magyar lét vállalása egyúttal a lélek erősítésének a vállalása is. Az addig soha meg nem élt szerelemélmény a korábban tehetségét és alkotói energiáit értelmetlen kicsapongásokban eltékozló Széchenyit rendkívüli termékenységre, produktivitásra ihlette. Önvallomása szerint végre emberi életet, hasznos, alkotó létet élt. Szüntelenül írta nemzetébresztő nagy munkáit, s tehetetlennek érezte volna önmagát, ha nem vethet papírra több ezer példányban terjeszthető könyveket.

A romantikus, byroni lelki alkatú Széchenyi ugyanakkor nem lett volna önmaga, ha gyakorta nem hagyta volna sodortatni lelkét a kétségbeesés és elkeseredés folyamának árjával. Őszintén hitte, hogy most megbűnhődik e reménytelen szerelemmel korábbi, Caroline ellen elkövetett vétkeiért, hitte, hogy amint egykor ő taposta meg sógornője lelkét, most Crescence tiporja meg öntudatlanul és akaratlanul az övét. Menekülni azonban nem tudott élete szerelmétől, s hiába tartotta józan ésszel szánalomra méltónak a szerelmet és saját létállapotát, mégsem tudott és nem is akart kilépni belőle, s még csak megcsalni sem volt kedve plátói szerelmét.

Elviselhetetlenül hosszú ideig, 12 esztendőn át hordozta e terhet a vállán Széchenyi, de várt, mert úgy érezte, hogy mégis van célja és értelme e csodaként megélt érzésnek az életében. Gyötrelmes lelki válságait, kedélyhullámzásait követően mindig a munkába, az alkotás világába menekült, hogy minden búját-baját elfeledve ne legyen ideje az önmarcangolásra. Épp az Al-Duna szabályozási munkálataival volt elfoglalva, amikor az evilági lelki üdvösségét jelentő hírt kapta: 1835. január 25-én meghalt Zichy Károly, tehát az akkor 36 esztendős Crescence végre szabaddá vált.

Esküvőjüket a gyászév letelte után, 1836. február 4-én tartották a krisztinavárosi Havas Boldogasszony plébániatemplomban. A szertartáson, az oltár előtt Széchenyit elragadta a rettenetes félelem, hogy csupán álomban látja magukat, mert mindez nem lehet valóság. A legnagyobb magyar zaklatott élete legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb napjait élte a révbe érkezés után. Nyugodt volt, és önvallomása alapján soha nem hitte volna, hogy ekkora boldogság létezik. Kutatta az okokat, hogy mindezt mivel érdemelte ki. Crescence-t gyönyörűnek, hasonlíthatatlannak látta, s úgy vélekedett, hogy az emberek többségének halvány sejtelme sincs, miszerint létezhet ilyen természetfeletti szerelem. Miképpen oly hosszú ideig neki sem volt fogalma róla.

Áldotta hitvesét, mert a közéleti harcokban erősítette olykor elbátortalanodó lelkét. Kitalálta, mi bántja és mi vigasztalja. Széchenyi rendre feltette a kérdést, hogy vajon mivel érdemelte ő ki Cescence szerelmét és e földöntúli boldogságot. Amikor a szemébe nézett, úgy érezte, minden megpróbáltatás ellenére ő a legszerencsésebb ember a világon. Pesszimista gondolatait, nemzetféltő aggodalmait a szeretett nő mosolyával egy pillanat alatt kiűzi lelkéből. Szavak nélkül is elhiteti vele, hogy erős és legyőzhetetlen, mint amilyennek nyilvános szereplésein a környezete látja is. Úgy érezte, hogy szerelme érintésének pillanatától érvénytelenné válnak a környező világ fizikai törvényei. Nincs gravitáció, a tárgyak halmazállapota megváltozik, minden áthatolhatóvá válik, akár a víz és a levegő, a test pedig elrepül, majd visszaszáll a szobába. Aztán ámultan nézi, amint Crescence szeméből forrás fakad, föléhajlik, és szerelme szemének forrásvize oltja szomját és élteti őt. Aztán zuhanni kezdenek, túl a Földön, ki a Tejútra, minden rémület nélkül, ellenkezőleg: semmit nem érezve a biztonságérzeten kívül. Egyszerre az idő is megáll. Majd évszázadnak tűnő időszak telik el, s közben a zaj csenddé kristályosodik, még Crescence boldog kiáltása is néma, hangtalan. Szólítják egymást, mégsem hallatszik a hangjuk, voltaképpen felesleges is, hiszen szavak nélkül is megértik egymást. Aztán a Tejútról, a test nélküli lebegés létállapotából visszazuhannak a Földre, s ez egyszerre rádöbbenti őket, hogy mégis emberi lények. Két ember, akik ketten egyek. S ők a Föld legboldogabb lakói.

Az első házasságából hét gyermeket magával hozó Crescence Széchenyit még három gyermekkel ajándékozta meg. 1837-ben hozta világra Bélát, 1839-ben Ödönt, végül 1844-ben szülte Júliát, a csecsemő leányka azonban két héttel születése után elhalálozott.

Széchenyi egyfajta lelkiismeret-furdalást mégis érzett, s megkövette Crescence-t, hiszen meglátása szerint a földi dolgok, a nemzet sorsa iránti felelősségérzet zsugorította, kisebbítette lelkében a család világát. Noha a nap 24 óráját szíve szerint vele töltötte volna. Csupán arra kérte az imádott nőt, hogy bocsásson meg neki ezért, és szeresse feltétel nélkül, odaadóan. Széchenyi bevallja, hogy hitvesének sejtelme sincs róla, valójában milyen gyenge embert hisz is ő a legerősebbnek. Átkozza túlérzékenységét, hiszen ezáltal mind kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül ellenségei aljas rágalmaival szemben. A harcokhoz erőt adó, éltető forrás számára Crescence angyali tisztasága. Mellette és általa legyőzhetetlennek és elpusztíthatatlannak érzi magát bárkivel szemben. És mindezért szavakba nem önthető örök hálával és köszönettel tartozik neki.

Az eltökéltségre azért is szüksége volt Széchenyinek, mert a reformkori politikai harcok mindinkább kiéleződtek, majd 1848-ban forradalmi hullám söpört végig Európán. Magyarországon „törvényes forradalom” ment végbe, azaz a nevezetes áprilisi törvényeket az utolsó rendi országgyűlés alkotta meg Pozsonyban, s ez alapján alakult meg a Batthyány-kormány, amelyben a közlekedési és közmunkaügyi tárcát Széchenyi kapta. A megfeszített munka, a személyeskedéseket sem nélkülöző közéleti csatározások, a permanens politikai válság fejleményei felőrölték a legnagyobb magyar idegeit, s ez kihatott házasságára is. Naplóbejegyzései szerint Crescence gyakran idegesíti, bár önkritikusan azt a kérdést is felteszi Széchenyi, hogy vajon nem ő a felelős és nem ő idegesíti-e valójában Cresence-t. Hiszen az ő tűrőképességének is van határa. Ugyanakkor Széchenyi rettegett attól, hogy asszonya felismeri rajta az idegösszeomlás, a téboly tüneteit.

Egyfajta megnyugvással állapította meg azonban azt a tényt, hogy Crescence egészen megváltozott a vész napjaiban. Felismerte a veszélyt, hogy férje lassan-lassan tehetetlen ronccsá sorvad. S mintha varázslat hatotta volna át egész lényét, visszaváltozott régi önmagává. Miközben Széchenyi gyengült, ereje fogyatkozott, Crescence erősödött, és egyre elszántabb lett. S férje mellett magyarrá vált. Ezt Széchenyi őszinte nagyrabecsüléssel, csodálatra méltónak tartja. Hiszen amikor megismerte negyed századdal korábban, semmi sem állt szerelmétől távolabb, mint a magyar nemzet ügye. S 1848-ra odáig jutott, hogy akár mártírhalálra is kész volt már érte Széchenyi oldalán. Hogy megóvja a közeledő háborús veszedelemtől, Széchenyi biztonságos helyre akarta küldeni, azonban ő tiltakozott, és Pesten maradt férje oldalán. Kishitűségéért olyan elragadóan mérges mosollyal teremtette le, hogy a nemes gróf elragadtatásában szinte könnyekre fakadt. Ismét egy testnek, egy léleknek érezte magát vele. És erőt merített az erejéből. Mégis újra és újra megpróbálkozott azzal, hogy rábírja hitvesét a távozásra, hiszen nem csak az ő, hanem két gyermekük biztonsága és élete is veszélybe kerülhetett. Végül meggyőzte Crescence-t, hogy Cenkre utazzon a gyermekekkel. Nem volt könnyű feladat számára. A hűséges élettárs hisztériás rohamot kapott, zokogott, sikoltozott és magánkívüli állapotban azt ordította, hogy férjével együtt akar meghalni. Végül Széchenyi megfogadta neki, hogy néhány hét múlva követi, noha tudta, eleve hamis fogadalmat tesz.

Végül Széchenyi összeomlott a felelősség és önmarcangolás terhe alatt: nemzeti létünket veszélyben látta, a forradalmárok izgatását és világmegváltó hevületét biztos katasztrófát eredményezőnek tartotta. Úgy akarta, hogy abban a végzetes órában, amikor a felheccelt és félrevezetett néptömeg halálra keresi a magyar kormány minisztereit, őt egyedül találják pesti palotájában. Önmagát tartotta nemzetébresztő tevékenysége okán az első számú felelősnek a magyarság küszöbön álló pusztulásáért. A magyar nemzet sátánjaként azonosította magát, s jogos fejleménynek vélte, hogy ő legyen az első áldozat. A golyót, bitófát kevésnek tartotta a maga számára, a keresztfát érdemtelennek. Meggyőződése szerint olyan pokoli tüzet érdemel, amely soha el nem égeti, mégis örökkön-örökké lángol.

Végső elkeseredésében megkísértette az öngyilkosság gondolata is. Azzal hárította el ezt a rémisztő gondolatot magától, hogy amennyiben eldobná az életét, úgy végezne Crescence-szal is. Hitte, hogy az angyalnak tartott nő 200 kilométerrel odébb, Cenken is mindig vele van, vigyáz rá, és őrzi őt. Önvallomása szerint soha nem szerette még ennyire hűséges hitvesét, mint e krízishelyzetben. Soha nem hitte, hogy létezhet ekkora szerelem. Soha nem hitte, hogy Crescence a keresztfát is vállalná, ha az övé mellé állítanák. S éppen ezért hitte, hogy hogy nincs joga ehhez a legméltatlanabb halálnemhez.

Végül azonban orvosa, Balogh Pál, 1848. szeptember 5-én Döblingbe, a Görgen-féle gyógyintézetbe vitte. Hosszú éveken keresztül tartózkodott itt, ezért felesége is Bécsbe költözött, és mindvégig hűségesen kitartott mellette, látogatta, ápolta, és folyamatos kapcsolatban állt Széchenyivel, illetve legszűkebb környezetével.

Férje 1860-ban bekövetkezett halála után még másfél évtizedig gyászolta őt, 1875-ben adta vissza tiszta lelkét Teremtőjének. Seilern Crescence grófnő a legnagyobb magyar hűséges társaként állt jóban-rosszban mindvégig férje oldalán, miközben maga is magyarrá vált, s ő adta Széchenyi számára azt az érzelmi hátteret és állandóságot, amely lehetővé tette neki, hogy nemzete felemelése és fényes jövőjének megteremtése érdekében a végsőkig fáradhatatlanul és elszántan tevékenykedhessen és harcoljon. Az antik Hesztia igazi, ideáltipikus 19. századi megtestesítője, reinkarnációja volt.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info