Mint az régóta előre látható volt: a Fidesz két szék között a pad alá esett holokauszt-ügyben. Ismételten bebizonyosodott a régi igazság: nem lehet egyszerre két urat szolgálni. Vagyis nem lehet egyszerre kedvében járni a gyarmatosítóknak és a bennszülötteknek is. A Fidesz stratégái – talán saját polkorrekten torzított történelmi ismereteik és világlátásuk miatt – nincsenek tisztában azzal sem, hogy a múltban mindenki alaposan pórul járt, aki akár a kommunistáknak, akár a cionistáknak tett súlyos engedmények árán igyekezett önmaga, pártja és esetleg országa túlélését és pozícióit bebiztosítani. (Érdemes lenne elgondolkodniuk például Szaddam Huszein, Jasszer Arafat, Moamer Kadhafi, Bashár el Aszád vagy akár Mahmúd Abbász balsorsán, hogy csak néhány olyan vezető nevét említsem, akik megpróbálták a cionista világhatalomnak tett, már-már a megalkuvás határát súroló engedmények árán érdekeiket megvédelmezni. Sikertelenül.)

Régi tanulság persze, és nem is kell hozzá sok ész, hogy belássuk: egy óriási hatalmat a kezében összpontosító uralkodó elit sohasem köt kompromisszumot az alávetettekkel, de még a befolyása alatt tartott kollaboráns politikai erőkkel sem. A világhódítók diktálnak, és nem egyezkednek. Mindamellett teljesen nyilvánvaló: a zsidók deportálása, a német megszállás, a magyarság állítólagos bűnösségének kérdése körüli álvitáknak a történelmi valósághoz a legcsekélyebb köze nincsen. Az egész cirkusz a világhódító cionisták hatalmi céljait szolgálja, a történelmi igazság bemutatására senki sem gondol.

Sem a zsidók deportálása, illetve állítólagos „iparszerű tömeges megsemmisítése” miatt a felelősséget a németekre hárító, sem pedig a magyarság bűnösségét hangoztató álláspont nem felel meg a történelmi tényeknek. A kínos igazság, melynek kimondását mindenki úgy kerülgeti, mint a forró kását, a következő: a magyarság jelentős része kifejezetten felszabadulásként élte meg, hogy a német megszállást követően megszabadulhatott a hazánkat fojtogató zsidó befolyás alól. (Ami nem jelenti, hogy ne lettek volna olyan magyarok, akik emberiességi megfontolásokból zsidókat mentettek meg a deportálástól.) Ez az a történelmi tény, amit a fideszes történészek és ideológusok – a saját szempontjukból érthető okokból - el kívánnak leplezni. A zsidók viszont úgy tesznek, mintha halálos, megbocsáthatatlan bűnt követtünk volna el azzal, hogy ki akartunk szabadulni a fennhatóságuk alól. Se az egyik, se a másik álláspont nem felel meg az igazságnak.

Kölcsey Ferenc
Amiről szigorúan tilos beszélni a nyilvánosság fórumain, az nem más, mint az a végzetes hatás, ami a galíciai bevándorlás nyomán a magyar nemzetet érte. A 19. század 30-s-as éveitől kezdve, majd nagyobb mértékben az 1850-es, 60-as évektől tömegesen beözönlő „kazárok” ugyanis pillanatokon belül a kezükbe kaparintották az ország létfontosságú pénzügyi, gazdasági és kulturális hídfőállásait. Később pedig megjelent a zsidó befolyás a politikában is. Kölcsey Ferenc az 1830-ban írt „A szatmári adózó nép állapotáról" című értekezésében a következőket írja: „Egy van csak, amit még figyelembe hozni bátor vagyok. Az ti., hogy az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. (... )... még pedig azon időben, mely alatt (ha ugyan az említett összeírásokban valami tetemes hiba nem történt) a keresztyén adózó nép száma több mint 16 ezerrel kevesebbedett meg. Senki sincs a Tek. Vármegye itt ülő tagjai közül, akinek a zsidó ezen szaporodására a szomszéd Galíciának sorsa eszébe ne jusson. (... ) De bátran említem azt az iszonytató rajzolatot, amelyet Pr. Schulze Galíciának, az Izrael fiai által történt lesüllyedéséről, az egész ausztriai birodalom láttára, előállított. Méltán mondja ő, hogy mely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll.” Széchenyi ugyancsak 1830-ban a Hitelben megállapítja: „... praerogativáink (kiváltságaink) egyik szép következése, melynek a zsidó annyira örül s nevet, midőn mi felemelkedett büszke érzéssel függetlenségünkről álmodozunk, de magunkat egyszersmind általa megköttetni engedjük - hogy azt valóban inkább az ő praerogativájának mondhatnók.”

Berzsenyi Dániel
Feltehetően Berzsenyi Dániel is antiszemita lehetett, ugyanis 1833-ban írt „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól" című röpiratában az alábbi, súlyosan „gyűlöletkeltő” megállapításokat teszi: ,,A falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem.” Asbóth János, a magyar konzervativizmus legnagyobb ideológusa 1876-ban, félreérthetetlenül a zsidóságra utalva kijelenti: „És láttam, hogyan halad előre győzelmi trombitáját fuvallva a romlás. És láttam, hogy Magyarország visszaadva önmagának nem a boldogulás, hanem a rothadás útjain halad. (... ) Ó, pusztuló, süllyedő magyar fajom! Miért kellett elfeledned, hogy nem igaz az, hogy becsületesnek csak látszani kell, nem igaz, hogy a becsületesség csak az ostobák számára van kitalálva, hogy annál jobb dolga legyen néhány okosnak, nem igaz, hogy a tiszta erkölcs csak puszta szó, hanem igenis az ország talpköve... „

A zsidó származású Vészi József, a Budapesti Napló főszerkesztője, 1901. december 15-én közölt cikkében üdvözölte Bartha Miklós: Kazárföldön című könyvének megjelenését. „Miért ne hinnők hát el Bartha Miklósnak, hogy a kazárságban nagy a szellemi züllöttség és sok az erkölcsi meghibbanás? Miért fogadnók kételkedéssel azokat a fejezeteket, amelyek a kazárság ravaszságát, kapzsiságát, üzérkedését, a földdel és pálinkával, a pénzzel és az élelmességgel űzött uzsoráját támadják. Ahonnan ez az elem beszivárgott, az orosz városok gettóiból, nem hozhatott magával sem tisztaságot sem magasabb erkölcsi színvonalat, sem a testi fáradságnak megbecsülését, sem szociális ösztönt, sem kultúrképességet. (... ) Ami antiszociális és kultúrképtelen elem van e barbár tömegben, azt bizony le kell róla nyesni, erős és ügyes kézzel. (... ) Ezt a tanulságot vonom én le Bartha Miklós könyvéből.” Bartha Miklós halhatatlan művének elolvasása után egyébként mindenki világosan látni fogja a magyar-zsidó együttélésnek azokat az árnyoldalait, melyeket aligha fognak bemutatni Köves Slomó és a Mazsihisz tervezett múzeumában.

A "második köztársaság" terroristái

A zsidóság befolyásos körei és sajtójuk kulcsszerepet játszottak a magyarság szempontjából végzetesnek bizonyult Károlyi-kormány hatalomra juttatásában, illetve a Tanácsköztársaság terrorjában. A Nemzeti Tanács húsz tagja közül 13-an voltak zsidó származásúak. Az 1919. március 21-én a Gyűjtőfogházban aláírt balvégzetű szocialista-kommunista egységokmány aláírói egyetlen kivétellel mind zsidók voltak. (A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevében Landler Jenő, Weltner Jakab, Kunfi Zsigmond, Pogány József, Haubrich Jenő írták alá az okmányt. A Kommunisták Magyarországi Pártja részéről a Tanácsköztársaság kikiáltását bejelentő dokumentumot kézjegyével látta el Kun Béla, Szántó Béla, Vágó Béla, Jancsik Ferenc, Vántus Károly, Chlepkó Ede, Seidler Ernő, Rabinovics József. Jancsik Ferenc kivételével az aláírók valamennyien zsidók.) „Egy idegen faj adta tudtul uralmát” – írja a magyarság nagy írója, Tormay Cecil, a kommunista diktatúra kikiáltásáról. Molnár Jenő, zsidó származású újságíró „A 133 napos rémuralom” cím alatt, a kommün bukása után írt könyvében közli Fehér Imrének, a vörös hadsereg ezredesének jelentését, amelyet Szamuely terroristáinak cselekedeteiről küldött Haubricht József hadtestparancsnoknak és az olasz katonai missziónak. A jelentés a következő megdöbbentő megállapításokat tartalmazza: „Vádoljuk Samuellyt és a terroristákat a következő gaztettekkel: hatáskörüket túllépve sok ártatlan embert végeztek ki. A vádlottaknak nem volt joguk magukat védeni, velük kihallgatás nélkül végeztek. Eljárásuk, amely minden legkisebb igényű humanitást is kigúnyolt, a következő volt: a terroristák, amint megérkeztek valamelyik községbe, a férfi lakosságot nyomban összeterelték és ütlegelték. Samuelly kiválasztott közülük 10-15, esetleg több személyt, és anélkül, hogy a szerencsétlenekhez egy szót is intézett volna, átadta őket a Lenin-fiúknak. A Lenin-fiúk, mint a vadállatok nekiestek a szerencsétlen áldozatoknak, és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni, és rohamkésekkel szurkálni. Az emberek testéből patakzott a vér. Nagyon soknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, addig szurkálták késekkel, amíg élet volt benne.” A 133 napos terrornak 527 ember esett áldozatul.

Munkában a Lenin-fiúk

És hiába volt az ellenforradalom, nem sikerült tisztességes keretek közé szorítani a zsidóság bizonyos köreinek hatalmi törekvéseket. Az 1938. évi XV. törvénycikk, vagyis az úgynevezett első zsidótörvény indokolásában az alábbi megállapításokat találjuk: „Hazánk mai területén ugyan a zsidó lakosság számaránya az 1920. évtől, amelyben a legmagasabb mértéket, vagyis az ország összes lakosságának 5,9 százalékát érte el, csökkent, mert az 1930. évi népszámlálás adatai szerint számarányuk 5,1 százalék, mégis a gazdasági életnek és a társadalmi életnek nem egy ágazatában újabb tereket foglaltak el. Így különösen az iparban több mint 4000, a kereskedelemben több mint 8000 fővel emelkedett a zsidó értelmiségi alkalmazottak száma, a kereskedelmi alkalmazottak között pedig még arányszámuk is megnövekedett, 48,2 százalékról 52,8 százalékra. Ugyancsak növekedett az arányszámuk a sajtóban és az előadóművészet körében is… Az 1920. évben a nagyipari vállalatok 721 tulajdonosáról lehetett a vallási adatokat megállapítani; ezek közül 357, tehát 49,5 százalék volt zsidó. Ugyanekkor 152 nagykereskedelmi vállalat közül 120, vagyis 78,9 százalék volt zsidók kezében. Ha az ipari és kereskedelmi nagyvállalatokat összefoglaljuk, akkor kiderül, hogy az 1920. évben 51 százaléknak, az 1930. évben pedig 51,3 százaléknak volt zsidó tulajdonosa. Ha most már azokat a nagyvállalatokat külön vizsgáljuk, amelyeknek csak egy tulajdonosuk van, akkor kiderül az is, hogy a vállalat zsidó tulajdonosa az 1930. évben átlagosan 63,9 százalékban, nem zsidó tulajdonosa 26,2 százalékban alkalmazott zsidó tisztviselőt; ha pedig a vizsgálódás során azokat a vállalatokat vesszük szemügyre, amelyeknek két tulajdonosuk van, akkor arra az eredményre jutunk, hogy az 1930. évben azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mindét tulajdonosa nem zsidó, 32 százalékban, azoknál, amelyeknek egyik tulajdonosa nem zsidó, a másik zsidó, 47,5 százalékban, végül azoknál a vállalatoknál, amelyeknek mind a két tulajdonosa zsidó, 73,6 százalékban alkalmaztak zsidó tisztviselőket.”

Ugyancsak a törvény indoklásában olvassuk a következőket: „A statisztikai adatoknak tudományos módszeres feldolgozása minden kétséget kizáróan tárja elénk azt a képet, hogy a zsidóság hazánkban minden vonatkozásban sokkal nagyobb teret foglal el a gazdasági életben, mint amennyi az ország lakosságában elfoglalt számarányának megfelel. A háború után megnehezült gazdasági viszonyok ugyanis fokozottabban terelték a figyelmet arra a jelenségre, hogy a zsidóság a háború, a forradalmak és a nyomukban járó gazdasági válságok ellenére is nemcsak megőrizte, hanem még gyarapította is egyébként is kiemelkedő gazdasági birtok és értékállományát. Az ország népességének zsidó és nem zsidó társadalmi rétegei között az egyensúly megbomlása széles néprétegekben tudatossá lett. Társadalmi egyesületek, politikai pártok, magának a képviselőháznak is több pártja már nevükben, külsőleg, de programjukban is kifejezésre juttatták, hogy a nem zsidó társadalmi rétegek gazdasági boldogulásának kérdésével foglalkozni kívánnak. Nem kerülheti el a figyelmet az a jelenség, hogy a nagytőkén felépülő modern kapitalista gazdasági rend előnyeit a népességnek egy aránylag kisebb számú, a nemzeti és társadalmi együvé tartozás gondolatától nem minden rétegében áthatott csoportja élvezi.”

Egy másik, nem kevésbé kínos igazság tehát a következő: a magyarság saját erejéből talán soha nem lett volna képes helyreállítani az ország gazdasági-társadalmi életének megbomlott egyensúlyát. Más szavakkal megfogalmazva: elvesztettük a zsidósággal szemben a saját hazánkban megvívott csatát. A nemzetiszocialista Németország ereje és befolyása tette lehetővé még a zsidótörvények elfogadását is, melyek célja egyértelműen a zsidóság túlzott befolyásából fakadó veszélyek elhárítása volt, békés – habár emberjogi szempontból kifogásolgató – eszközökkel.

Marschalkó Lajos
Csakhogy bekövetkezett a háború, melynek során mindenki számára teljesen világossá vált az is, hogy a magyarság felett uralmi helyzetbe jutott zsidóság az ellenség győzelmében érdekelt, mivel idehaza élvezett kivételezett helyzetét csakis az angolszász-bolsevik szövetség diadala esetén tarthatta fenn. Egyáltalán nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy a zsidóság egyes csoportjai – többek között a sajtó felhasználásának segítségével is – igyekeztek akadályozni a háborús erőfeszítéseket, aláásni a nemzet harci morálját és a magyarságnak a német szövetségbe vetett hitét. Marschalkó Lajos: Országhódítók című könyvében a következőképpen ír a zsidóság bizonyos köreinek a magyarság nemzeti törekvéseivel kapcsolatos állásfoglalásáról a háború idején: „Már a felvidéki területek visszacsatolása előtt is a trianoni északi vármegyék zsidó lakossága nyíltan kifejezi érzelmeit a csehszlovákiai "magyar zsidók", egyben a magyar területek visszacsatolása ellen. Kisvárdán, Mátészalkán titkos rádióállomásokat létesítenek és pénzt gyűjtenek arra, hogy minél több repülőgéppel szereljék fel a csehszlovák hadsereget. Vitéz Haynal Alajos tábornok (akkor alezredes) a trianoni határokra történt felvonulás során riasztó állapotokat talált Kisvárdán, a szabolcsi országhódítók fő fészkében. A keresztény kisiparosok csak akkor kapták meg egyik középület építésénél végzett munkájukért a bért, ha igazolták, hogy az anyagot zsidó kereskedőktől vásárolták. A felvidék felszabadítására készen álló és bevonuló honvédséget a kisvárdai zsinagógában a rabbik "ellenségeinek" a magyar honvédek mielőbbi eltűnéséért imádkoztak. Az első napon 450 gazdag zsidó szökött el Kisvárdáról. A titkos rádió leadót a zsinagóga padlásán találták meg, és annak egyik kezelője a rabbi fia volt. Ez az egyre élesebben kidomborodó zsidó magatartás nem annyira a magyarságra veszélyes, mint éppen a zsidóságra. Hiszen ezekben az időkben mondja gróf Teleki Pál: 'Hazánkat 200 milliónyi hatalmas népgyűrű veszi körül, amely a zsidóságot magából kiszorítani igyekezik.'”

Ugyancsak Marschalkó Lajos könyvében olvassuk az alábbi sorokat: „Ha az Anschluss napján még nem is, de most teljes valóságában lehet megérezni, hogy a nemzet ellen fordult egy nemzeti kisebbség, amely még csak nem is volt a Szent Istváni népcsalád tagja, amelyet a magyarság 1867-ben emancipált, egyenjogú tagjává emelt, bárókat, nagykapitalistákat és proletár vezéreket csinált belőlük. S amikor minden magyar előtt világos, hogy a bolsevizmus csak a totális szláv hódoltságot, a teljes rabszolgaságot hozhatja, akkor azok, akik a meghódított ország minden előnyét élvezték, csak magukra gondolnak. A magyar népre nem! A magyar szabadságra nem! A magyar függetlenségre nem! A chorini nagykapitalizmus úgy látja, hogy a zsidó nagytőkés hatalmat csak angolszász "tory demokrácia" mentheti meg, a zsidó proletár orthodoxia pedig azt, hogy gazdagjai helyett Sztálin segítségével majd ő lehet az ország ura. S ha azzá lesz a sztálini szuronyok segítségével, akkor majd azoknak a keresztényeknek koponyáival fogja kövezni a budapesti körutakat, amely keresztények elég könnyelműek voltak, hogy emancipálják őket.”

Beszédes felvétel: nemzetközi zsidó szervezetek küldöttei az Országházban A pusztaszeri országgyűlés című gobelin előtt

Lehet persze átkozódni, antiszemitázni és nácizni Marschalkó Lajost, de lássuk be végre: nem az számít, hogyan hamisítják meg napjainkban a történelmet, hanem csakis az, hogy mit érzett és gondolt valójában a magyarság jelentős része a háború vészterhes éveiben. A zsidóság deportálását akkoriban háborús szükségintézkedésnek tartották, mely ugyan embertelen, de a háború további folytatása – és a hazánkat megsemmisítéssel fenyegető vörös birodalom hadseregének feltartóztatása - érdekében elkerülhetetlennek látszott. Az ellenség győzelmében reménykedő, azért tenni is kész több százezres népcsoport ugyanis egyrészt akadályozta volna a német-magyar katonai erőfeszítéseket, másrészt pedig munkaerejüket fel kívánták használni a súlyos emberhiánnyal küszködő német hadiiparban.

Bármiféle „bocsánatkérésnek” csakis akkor van értelme, ha az kölcsönös, és kizárólag olyan emlékművek állításának van létjogosultsága, amely a világégés összes áldozatának emléket állít. A háború győzteseit súlyos felelősség terheli a légibombázások, illetve a szövetséges katonaság, és legfőképpen a Vörös Hadsereg példátlan kegyetlenkedéseiért, a németek és a magyarok millióinak a háború után bekövetkezett deportálásáért és munkatáborokba hurcolásáért. Erkölcsi szempontból ugyanis semmiféle különbség nincsen például aközött, hogy egy szövetséges pilóta - hazájának győzelme érdekében - polgári személyeket bombáz, illetve, hogy egy magyar katona vagy köztisztviselő – ugyancsak hazájának győzelme érdekében – részt vesz az ellenségessé nyilvánított népcsoport tagjainak deportálásában. (A bombázás persze személytelenebb, hatása viszont közvetlenebb és pusztítóbb.)

Mindaddig természetesen, amíg a világ sorsát hosszú évszázadokra eldöntő háború legfőbb győztesei, a cionisták uralkodnak hazánk fölött, nincsen lehetőség sem a kölcsönös kiengesztelődésre és megbékélésre, sem pedig a múlt őszinte, elfogultságoktól mentes föltárására. Az elnyomók ugyanis – legalábbis amíg szilárdan nyeregben érzik magukat – sohasem egyezkednek az elnyomottakkal. Ha majd egy szép napon megszűnik a cionista zsarnokság, akkor lehet majd föltenni azokat a kérdéseket, melyek valóban a múlt őszinte tisztázását segítenék elő. Az egyelőre megvitathatatlan kulcskérdések a következők: van-e joga egy népnek – akár az emberi jogok megsértése árán is, egy külső hatalom segítségét felhasználva – korlátozni a saját hazájában arányszámához képest óriási befolyással rendelkező (és az asszimilációtól elzárkózó) etnikai, vallási, vagy bármilyen más kisebbség befolyását? Ha pedig erre a leigázott népnek joga van, akkor vajon melyek azok az eszközök, melyek a kívánt cél érdekében, békés, illetve háborús körülmények között még elfogadhatóak és melyek nem azok? Vajon bűnösnek nyilvánítható-e egy nemzet, amely egy öldöklő háborúban az ellenségei oldalára álló, túlzott hatalomra szert tett kisebbsége ellen jogfosztó intézkedéseket léptet életbe? És végül, de nem utolsósorban: nem kellene végre elismerni, hogy a háború győzteseinek és veszteseinek elkövetett háborús bűntettei erkölcsileg azonos megítélés alá esnek?

Perge Ottó - Kuruc.info