A tengerentúli Európa története nem Kolumbusz 1492. évi expedíciójával kezdődik, bár a mai, globalizmusnak nevezett komplex gazdasági, kulturális és hatalmi rend, illetve jelenség alapjait kétségkívül ez a felfedező út vetette meg. Ennek egyik elválaszthatatlan kísérőjelensége volt a gyarmatosítás és a rabszolga-kereskedelem. Azonban súlyos tévedés lenne azt hinnünk, hogy a rabszolgatartás kizárólag az európaiak, a fehér ember „bűne” lenne. A jelenség egyidős az emberiséggel, és a történelem során művelte minden emberfajta a saját rassz és mások rovására is. Eltekintve itt az igen terjedelmes és eseménydús ókori előzményektől, vegyünk most példaként csupán néhány középkori és kora újkori előzményt.

Az arabok a 7-10. században egy hatalmas világbirodalmat hoztak létre, amely magában foglalta az Arab-félszigetről kiindulva az egész Közel- és Közép-Keletet, Észak-Afrikát, Dél-Európa bizonyos térségeit, elsősorban a mai Spanyolország gyakorlatilag egész területét. Nyugaton eljutottak egészen a mai Közép-Franciaországig, ahol Martell Károly 732-ben Poitiers-nél mért rájuk döntő vereséget, lezárva az itteni továbbterjeszkedés útját és lehetőségét, keleten pedig uralmuk alá vonták India, Tibet és Kína végvidékeit is. Ami pedig az iszlám hatalmi érdekszférájának kiterjesztését illeti, az az Atlanti-ócen keleti partvidékétől a Mediterráneumon, a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon át gyakorlatilag a Csendes-óceán nyugati határáig húzódott. Ennek a ténynek egyik messzeható történelmi következménye lett – miként azt Henri Pirenne, a zseniális vallon belga történetíró megállapítja –, hogy Nyugat- és Dél-Európa gazdag, antik alapítású nagyvárosait elvágták az iszlám hódítók keleti gazdasági-kereskedelmi hátországuktól, így a 8. században véget ért az antik civilizáció, és kezdetét vette a hűbéri középkor. Ugyanakkor az Indiai-óceán is de facto arab beltengerré vált. Az arabok kiterjesztették hegemóniájukat Afrika keleti partvidékeire, India óceánnal határos régióira, eljutottak az indonéziai Jávára és Szumátrára, sőt legkeletibb végpontként Délkelet-Kínában is létesítettek telepeket. Az említett expanziók kísérőjelensége volt, hogy arab rabszolga-kereskedők tíz- és százezer számra fogdostak össze és adtak el rabszolgának európai, afrikai, indiai, továbbá a ma Indonéziához és Kínához tartozó partvidékeken élő embereket – rasszhoz való hovatartozásra tekintet nélkül.

Ugyanakkor a prekolumbián Amerikában az indiánok is gyakorolták a rabszolga-kereskedelmet, illetve az egyes törzsek véres és kegyetlen harcokat is folytattak egymás ellen. A huronokat például teljes egészében egy hozzájuk közel eső törzs, az irokézek pusztították ki. A komancsok az összes szomszédos indián törzset terrorizálták, az aztékok és az inkák pedig, akik a legfejlettebb technikával bírtak Amerikában, ugyanolyan „imperialista” politikát folytattak saját hatalmi érdekszférájukban, mint bármely európai hatalom a sajátjában. Nem is szólva most arról a történelmi jelenségről, miszerint az afrikai emberkereskedelmet illetően már hosszú évszázada megfigyelhető volt, hogy keresztény, illetve zsidó kalmárok és hajósok kitűnően együttműködtek a „hitetlen muzulmán” arab embervadászokkal, sőt az egyes afrikai törzsfők maguk adták el az ellenséges foglyokat vagy akár saját törzsük fekete alattvalóit az emberkereskedőknek.

Kolumbusz útjával, illetve a nyomában meginduló földrajzi felfedezésekkel kapcsolatban is szükséges néhány alapvető tévhitet eloszlatnunk. Az első az, hogy Kolumbusz azért hajózott nyugati irányba, India felé, hogy bebizonyítsa, nem lapos, hanem gömbölyű a Föld. Nos, a középkorban nem hitték azt, hogy lapos lenne a Föld, és a hatalmi vagy döntéshozó helyzetben lévők közül senkit sem kellett arról meggyőzni, hogy bolygónk gömb alakú. Már Sevillai Izidor (560-636) labdához hasonlította a glóbuszt, a 13. századtól, a gótika fénylő periódusától pedig valamennyi művelt elme tisztában volt a Föld alakjával. Legfőbb bizonyítékként említsük meg Dante (1265-1321) enciklopédikus igényű alapművét, az Isteni színjátékot, melyben a szerző többször is hangsúlyozza, miszerint bolygónk gömb alakú, s a Színjáték tanúsága szerint a Föld gömbként lebeg a világmindenség középpontjában. A Pokol utolsó énekében a költő túlvilági kísérője, Vergilius még azt is közli, hogy „reggel van itt, amikor ott túl este.” A 15. század második felében viták csak a Föld méretéről folytak. Kolumbusz végül is annak köszönhette sikerét, hogy rendkívül sok téves számítást fogadott el kiindulópontként.

Alapvetően a portugálok keleti irányban próbálkoztak meg eljutni Ázsiába, Afrika megkerülésével, pontosabban ennek a tengeri útnak a felfedezésével, a spanyolok pedig nyugat felé. Egy portugál herceg, Don Enriquez (1394-1460), közismert nevén Tengerész Henrik egész életét arra tette fel, hogy megtalálja a portugál kereskedelem számára a közvetlen és megszakítás nélküli vízi utat keletre, Indiába. Tézise a következő volt: bármilyen hatalmas kiterjedésű kontinens is Afrika, valahol délen egyszer véget kell érnie, tehát eredményes felderítő expedíciók után, megfelelő vízi járművekkel, műszerekkel és pontosan dokumentált új térképek segítségével a déli kontinens körülhajózható. A nagy áttörést Bartholomeu Diaz 1487-1488. évi felfedező útja hozta meg. A portugál hajós ekkor érte el az afrikai szárazföld legdélibb kiszögellését, s elnevezte azt Cabo das Tomentas-nak, azaz „a viharok foká”-nak. A portugál uralkodó rendeletére azonban visszatérése után – a nomen est omen elve alapján – a baljóslatú nevet átkeresztelték Jóreménység fokára. Valójában nem a Jóreménység foka Afrika legdélibb csúcsa és osztópont az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán között, hanem a végpont a tőle 150 kilométerre délkeletre lévő Tű-fok (másként Agulhas-fok). Tény azonban, hogy a Jóreménység foka felfedezésével megnyílt a portugálok előtt a közvetlenül Indiába vezető óceáni útvonal. Aztán 1493 tavaszán óriási nyugtalanságot keltett a portugál udvarban a hír: a korábban Lisszabonban elutasított Kolumbusz kitűzte az előző év őszén a spanyol királyi lobogót az indiai szigetvilágban. A verseny első szakaszát tehát a spanyol rivális nyerte, legalábbis ekkor még azt hitték, hogy Kolumbusz Ázsia keleti partvidékét érte el. A portugál udvarban tehát eldöntötték, hogy az ő hajóiknak is mielőbb és bármi áron el kell most már jutniuk Ázsiába. Így futott be néhány évvel később, 1498. május 20-án egy gyötrelmes tengeri utat követően Vasco da Gama Gabriel, Rafael és Berrio nevű hajója a gazdag indiai kereskedővárosba, Kalikutba, amelyet ezideig a portugál utazók és kereskedők csak szárazföldi úton tudtak elérni.

Nos, Kolumbusz Pierre d’Ailly (1350-1420) csillagász, teológus és főpap Imago mundi című munkájából megismerte Al-Farghani 9. századi arab tudós tanításait, aki úgy vélekedett, miszerint az Egyenlítő 360 foka közül egy-egy foknak 56 mérföld felel meg. Csakhogy nem az Al-Farghani által használt 2164 méternek megfelelő mérfölddel számolt, hanem a jóval rövidebb, 1480 méterrel egyenértékű római mérfölddel. Al-Farghani számításai szerint 44 ezer kilométer lenne az Egyenlítő, Kolumbusz viszont úgy gondolta, hogy mindössze 30 ezer kilométer hosszúságú. Számításainak másik sarkalatos hibája az volt, hogy eltúlozta Ázsia méreteit, és meg volt győződve róla, hogy Japán a Karib-tengeri szigetek helyén található, 2400 tengeri mérföldre a Kanári-szigetektől. Valójában azonban csaknem négyszer olyan messze, 10 600 tengeri mérföldre fekszik tőlük. Ugyanakkor meg volt győződve arról is, hogy a Föld felszínének csak 15%-át borítja óceán, illetve víz, szemben a valóságos 70%-kal. Végül is tehát számos tudós és fejedelem azért nem támogatta Kolumbusz útját, mert hitetlenkedve hallgatták számításait, csak azt nem sejtette 1492 előtt senki, hogy milyen eredményesnek bizonyul és mekkora világtörténelmi paradigmaváltást hoz majd Kolumbusz tévedése.

Ami a Kolumbusz felfedezése nyomán kibontakozó gyarmatosítást, illetve a konkvisztádorok ténykedését illeti, a második alapvető tévhit, miszerint az európaiak gyakorlatilag kiirtották az őslakos indiánokat. Mint minden történelmi esemény vonatkozásában, a kép ezúttal is jóval árnyaltabb. Kezdjük azzal, hogy az európaiak számára játszi könnyedséggel ment – például Kínával ellentétben – az irdatlan kiterjedésű kontinens meghódítása. Hiába teremtettek ugyanis rendkívüli magaskultúrákat s fejlett, despotikus államrendszereket az aztékok, a maják, illetve az inkák, mégis behozhatatlan technikai és civilizációs hátrányban voltak a jövevény fehérekkel szemben. Egyrészt nem ismerték a tűzfegyvereket és csekély jelentőségű volt a fémművesség is, s ez már önmagában megpecsételte a sorsukat. Másrészt a ló sem volt őshonos állatfajta az Újvilágban, így a kor egyik csúcsfegyvernemének számító lovasságot sem tudtak a bennszülöttek kiállítani az európaiakkal szemben. Az indiánok által tartott láma nem igavonó állat. Így jutunk el a harmadik tényezőhöz: nem ismervén a fogatolás technikáját, az amerikai őslakosok csak kézi, kapás földművelést folytattak, ami gazdasági lehetőségeiket eleve korlátozta.

Tény, hogy a konkvisztádorok alapvetően kegyetlenül bántak az indiánokkal és irtották is, valamint rabszolgasorba taszították őket, de valamiféle genocídiumról vizionálni e vonatkozásban, meglehetősen erős történelmi aránytévesztés. Az indiánok végzetét és demográfiai katasztrófáját alapvetően ugyanis a járványok okozták, amelyek a fehérek aktív közreműködése nélkül semmisítettek meg egész törzseket, népcsoportokat. Az indiánok körében ugyanis nem alakult ki immunitás a fehérek által behurcolt olyan betegségek ellen, mint a kanyaró, a szamárköhögés és a himlő. Sokszor falvak tucatjainak népessége semmisült meg. Ráadásul a járványok főleg a munkaképes korosztályt pusztították el. A társadalom szétzilálódott, az öregek nem tudták átadni a hagyományokat a fiatalabb generációknak. Megrendült a hitük az ősi tradícióban is, mert azt látták, hogy a fehérek nem pusztulnak, tehát az ő isteneik nyilván hatalmasabbak és erősebbek, mint az indiánokéi. A fehér spanyolok, portugálok, franciák és angolok kultúrája pedig oly nagymértékben és karakteresen különbözött az őslakosokétól, hogy a legjobb szándékkal sem lettek volna képesek tényleges segítséget nyújtani nekik.

Tény, hogy az európaiak 1492 után azért mentek a tengerentúli vidékekre, hogy kereskedjenek, raboljanak, területeket hódítsanak, s legfőképpen irdatlan mennyiségű ezüstöt és aranyat hurcoljanak gályáikon haza. A 17. század közepéig átlagosan évi 1,2 tonna arany és 100 tonna ezüst érkezett Európába. S az európaiak természetesen téríteni is akartak. Sok fehér számára ez volt az első találkozás más rasszhoz tartozó emberekkel. Hogy a meghódított területek lakói feletti uralmat érvényessé tegyék, a spanyol királyoknak először is azt kellett kinyilvánítaniuk, hogy a nem európaiak is emberek. Az 1512-es királyi rendelet értelmében, amelyet a konkvisztádorok kötelesek voltak felolvasni a benszülötteknek, „a mi Urunk és Istenünk, az örökké élő Isten teremtette a földet és a mennyet, és teremtett férfit és nőt, akiknek ti is és én is, és a világon minden ember a leszármazottjai vagyunk.” E tényt megerősítendő III. Pál pápa az 1537. évi dekrétumában kijelentette, hogy „az indiánok valódi emberek, akik nemcsakhogy képesek a katolikus hitet megérteni, de… szomjúhozva vágynak is annak elfogadására.” Így aztán a fegyveres konkvisztádorok nyomában és társaságában rövidesen a térítő klerikusok is megjelentek az Újvilág földjén.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info