Az előző rész itt olvasható.
II. rész: A „három nagy” Irán fővárosában
1943. november 28-án vette kezdetét a négynapos teheráni konferencia, ahol a „három nagy”, Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Sztálin szovjet diktátor először ült tárgyalóasztalhoz annak érdekében, hogy szorosabbra fűzze együttműködését Németország ellen.
Az iráni főváros kiválasztása természetesen nem a véletlen műve volt: egyfelől a perzsa állam kiemelkedően fontos pozíciót foglalt el a Közel-Keleten – 1941-től ugyanis az Egyesült Államok Iránon keresztül segítette a szovjeteket fegyver- és hadianyag-szállítmányaival –, másfelől pedig a Perzsa-öböl kőolajkincse miatt is létfontosságú volt, hogy a szövetségesek az országot távol tartsák Németországtól. A választásban nagy szerepet játszott továbbá Sztálin kérése, hogy a konferencia helyszíne ne essen túlságosan messze a fronttól, mert nem kíván sokáig távol lenni a hadszíntértől. Az eredetileg az amerikaiak által javasolt alaszkai helyszínt így elvetették, különben is Irán klímája novemberben jóval kellemesebb, mint Alaszkáé.
Churchill visszaemlékezése szerint a megérkezést elég rosszul szervezték meg. A repülőtérről a brit követségre tartó delegáció útját végig lovasrendőrök sorfala szegélyezte, de az útvonal két oldalán tolongó tömegben könnyen feltűnhetett volna akár egy elszánt merénylő is. A brit kormányfő utóbb rettentően nehezményezte, hogy a biztonságukat nem tudták a megfelelő módon garantálni. Nem messze a követség épületétől még dugóba is kerültek, és percekig várakoztak, miközben hatalmas tömeg vette körül a magas rangú delegációt. „Rávigyorogtam a bámészkodókra, ők meg vissza rám” – írja a brit miniszterelnök naplójában. Végül is a delegáció sértetlenül eljutott a brit nagykövetség épületéhez, amelyet már megfelelően biztosítottak.
Mivel Molotov azzal fogadta a vendégeket, hogy „valami készül” ellenük, Roosevelt elhelyezése már gondot okozott. Végül a legbiztonságosabbnak ítélt szovjet követséget jelölték ki számára. Az amerikaiak sokkal óvatosabbak voltak az angoloknál, Roosevelt elnök minden felhajtás nélkül, teljes titokban érkezett meg a követségre, egy jelöletlen autóban. A megfelelő megoldást végül úgy találták meg, hogy a hatalmas területen elhelyezkedő szovjet követség egyik villájában alakították ki az Egyesült Államok elnökének és teljes – mintegy 70 főt kitevő – delegációjának szállását. A biztonsági követelményeket ez a helyszín már maximálisan teljesítette, ráadásul a szovjet fél „figyelmességének” köszönhetően az elnököt kiszolgáló személyzet minden egyes tagja NKVD-tiszt volt, és természetesen minden helyiségben „poloskákat” helyeztek el előzőleg a szovjet állambiztonság emberei.
Churchill azonban nem akart úgy találkozni Sztálinnal, hogy előtte ne egyeztessen az amerikai elnökkel. Megegyeztek, hogy úton Teherán felé, Kairóban tartanak amerikai-brit konzultációt a kínai vezető, Csang Kaj-sek bevonásával, akitől azt kívánták megtudni, hogy miként lehetne a kínai részvételt a távol-keleti háborúban aktívabbá és hatékonyabbá tenni. Roosevelt felvetette ugyan a szovjet vezérkar képviselőjének meghívását a katonai jellegű megbeszélésekre, de Csang Kaj-sek meghívása – Churchill teljes megelégedésére – lehetetlenné tette a szovjet közreműködést. Moszkva akkor nem állt háborúban Japánnal, és még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy távol-keleti tárgyú véleménycseréken részt vesz.
Az amerikai-brit-kínai konzultáció Kairóban 1943. november 22-én kezdődött, és öt napig tartott. Az első tanácskozási nap témája a Bengál-öbölben tervezett amerikai-angol akció és a kínai bekapcsolódás lehetősége volt. Másnap már az európai hadszíntér is szóba került, s Churchill a mediterrán térségre tette a hangsúlyt, Rooseveltet pedig még mindig elsősorban Ázsia érdekelte. A brit miniszterelnök azt az álláspontot próbálta elfogadtatni, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a Földközi-tenger térségére, és támogassák ott az angol elképzeléseket: Róma, valamint Ródosz szigetének elfoglalását, a jugoszláv partizánok nagyobb mérvű támogatását, valamint Törökország hadba léptetését, még akkor is, ha ez kisebb halasztást idézne elő a normandiai invázió megindításában.
1943. november 27-én utazott tovább az angol és az amerikai vezető Teheránba, a másnap kezdődő konferenciára. Az üléseknek a szovjet követség főépülete adott otthont, amely ezzel erre a néhány napra valóban a világ közepévé vált. Churchill a megnyitón azt mondta: „Ez a világ erőinek legnagyobb mérvű koncentrációja az emberiség történetében. Olyan nagy horderejű kérdések megoldása vár ránk, mint a háború hosszának megrövidítése, a győzelem kivívása, az emberiség további sorsának eldöntése.”
A három vezető megállapodott arról, hogy a küzdelmet Németország totális vereségéig folytatják majd, és nem kötnek különbékét a tengelyhatalmakkal. Ezzel aláírták több tízmillió európai civil halálos ítéletét. Deklarálták, hogy az amerikai-brit erők 1944 májusában Franciaországban nyitják meg a második frontot – és nem a Churchill által korábban preferált Balkánon –, a szovjet fél pedig megígérte, hogy a partraszállással egyidejűleg offenzívát indít keleten a Wehrmacht ellen. Az angolszászok jelezték, hogy 1944 májusában lesz a Normandiában végrehajtandó Overlord-hadművelet, s ennek keretében a nyugat-európai német erőkre kívánnak csapást mérni, tehermentesítve egyúttal a szovjeteket a keleti fronton. Vita alakult ki az invázió főparancsnokának személyét, illetve hatáskörét illetően, ugyanis az amerikai elképzelés az volt, hogy az Overlord-hadművelet főparancsnoka egyúttal valamennyi európai szövetséges erő főparancsnoka is legyen. Churchill koncepciója ellenben az volt, hogy külön kell választani a nyugat-európai inváziós és a földközi-tengeri, zömmel angol katonaságot tömörítő haderők főparancsnokságát.
A teheráni konferencián Roosevelt elnök határozottan azt a véleményt képviselte, hogy a jövőbeli német veszély elhárításának egyetlen biztosítéka Németország öt részre való szétdarabolása. Hannover és Északnyugat-Németország lehetne egy állami egység, önállósulna Szászország, továbbá a délnyugati Rajna-vidék, Bajorország lehetne a negyedik, Baden és Württemberg együttesen az ötödik állam. Az öt állam mellett Hamburg és a kieli csatorna nemzetközi ellenőrzés alá kerülne, és ugyanez a sors várna a nehézipar két fellegvárára, a Ruhr- és a Saar-vidékre is. Churchill két konföderáció lehetőségét körvonalazta, az egyikben Bajorországnak, Ausztriának és Magyarországnak kellett volna egyesülnie. Sztálin a délkelet-európai térségbe való angolszász behatolás szándékát vélte felfedezni a szóban forgó tervek mögött, és kategorikusan kijelentette, hogy „Magyarországnak és Ausztriának külön-külön kell léteznie”.
A politikai kérdések közül kiemelt hangsúlyt kapott Lengyelországé. Roosevelt és Churchill lényegében akceptálta Sztálin kívánságát, hogy Lengyelország háború utáni új nyugati határa az Odera-Neisse vonala legyen, keleten pedig az ún. Curzon-vonalat jelentő 1939-es szovjet-lengyel határ maradjon meg. Churchill metaforikusan így fogalmazta meg a Szovjetunió nyugati határvonalának kijelölésével kapcsolatos bonyolult kérdéskört: „Szeretnék emlékeztetni a már említett példára a három gyufával, amelyek közül az egyik Németország, a másik Lengyelország, a harmadik a Szovjetunió. Mind a három gyufát el kell tolnunk nyugat felé, hogy megoldjuk a szövetségesek előtt álló egyik legfőbb feladatot: a Szovjetunió nyugati határainak biztosítását.” Voltaképpen Roosevelt és Churchill szabad kezet adtak Sztálinnak abban a tekintetben, hogy a háború végén saját biztonsági érdekeinek megfelelően jelölje ki állama nyugati határait. Ez pedig Közé- és Kelet-Európa kis államainak szovjet érdekszférába tolását jelentette, párhuzamosan a Normandiában tervezett második front megnyitásával.
A teheráni konferencia egyik sorsdöntő határozata volt, hogy Sztálin ígéretet tett arra, miszerint a Németország elleni háború befejezése után a Szovjetunió a Távol-Keleten frontot nyitva, csatlakozva a Japán elleni háborúhoz.
Az 1943. december 1-jén lezárult teheráni konferencia tehát kulcsfontosságú esemény volt a második világháború menetében, a „három nagy” számos megállapodása ráadásul még a békeévek során, egészen napjainkig is éreztette hatását. Egy hónapos késéssel ugyan, de 1944 júniusában Normandiában megindult az Overlord-hadművelet, a szovjetek pedig 1945 nyarán végül megtartották ígéretüket, és hadba léptek az összeomló Japán ellen. Ugyanígy azt is meg kell említenünk, hogy a második világháború után Nürnbergben tartott nemzetközi per, mely a nemzetiszocialista katonai és politikai csúcsvezetők ügyében ítélkezett jogi maskarába bujtatott politikai bosszúállásként, szintén a teheráni konferencia nyomán folyhatott le. Mindazonáltal a tárgyalások legfontosabb következményének mégiscsak a hadműveleti területek kijelölése, Európa kelet-nyugati felosztása bizonyult, hiszen ez az állapot – már a következő, 1945. februári jaltai konferencia eredményeként – egészen a Szovjetunió felbomlásáig megmaradt, ezáltal a 20. század második felére meghatározta térségünk politikai, gazdasági és társadalmi viszonyait.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info