„Cikkeim témáját, amennyire lehetséges volt, a történelemből és az irodalom múltjából választottam. A jelen elől, ha csak tudtam, kitértem. De nem mindig tudtam” – írta önéletrajzi kötetében Faludy György. Ebben az állításban sok igazság van. A „nagy humanista” több írásában kalandozott a múltba, számos cikket szentelt az 1848-as forradalomnak, terjedelmes írásban mutatta be Gábor Áront, Shakespeare realizmusának is hosszabb írást szentelt, és lehetne még folytatni a sort. A baj az, hogy ezeket az írásokat is átszövi az aktuálpolitikai üzenet, tehát a jelen elől szinte soha sem sikerült kitérnie. Mielőtt további Faludy-írásokat ismertetnék, idéznem kell egy hosszabb verset. Faludy 1946 és 1950 között műfordítóként is tündökölt, példa rá az alább közlendő vers.
Az első rész itt olvasható: "Mindig odaállt, ahol a világ bejött a kulcslyukon" - Egyszerű sorok Faludy György születésnapjára
1949. július 10-én, vasárnap temették Szófiában Georgi Dimitrovot, a bolgár kommunisták vezérét. A Népszava ezen a napon terjedelmes összeállítással adózott a nagy férfiú halhatatlan emlékének. A lap 8. oldalán olvasható a Dimitrovhoz című „névtelen vers”, amely a Népi Ifjúság című bolgár lapban jelent meg. A verset Faludy György fordította magyarra. Érdemes elolvasni ezt a szöveget, mert ilyen magyartalan műfordítást ritkán tett le magyarországi költő a magyar olvasók asztalára.
Dimitrovhoz
Esős ég néz Bulgáriára
és Szófiára ráhajol,
hol szélütött szavunk botorkál,
dadog – de érzésünk, mint orkán
feltámad, elér, átkarol.Dimitrovunk, te nagy, te drága,
téged siratnak e nehéz
zászlók, e gyászos, győztes szárnyak,
s mint este megnyúlt emberárnyak:
töpreng most mind s a földre néz.Hajoljatok le, mélyre, zászlók
s hallgasd meg most, mert hallhatod
sötét bolgár föld, esküvésünk,
hogy az ő útján messze lépünk,
hol várnak fényes hajnalok.Hol roppant egek horizontja
alól most Georgi üzen,
hol boldogabb, új, emberebb nép
felé Keletről fénygereblyét
vet egy roppant nap tüzesen.Esős ég néz Bulgáriára
és Szófiára ráhajol,
hol szélütött szavunk botorkál,
dadog – de érzésünk, az orkán,
utánad ér és átkarol.Érted, Dimitrov, sír az eső,
teérted sír a nép fia,
könnytől vizes a part homokja,
a havas Ryla, s ezt zokogja
Plovdiv s a járdás Szófia.Kihúnyt a nap. A kemény arcok
fölé a bú úgy hull, ahogy
a kemény zászlórudak karja
a fővárosra kicsavarja
a lengő, gyolcsos bánatot.Kihúnyt a nap. Koromsötétben
nem alszik máma senkisem.
Az ablakokon át kilépünk
dombon, folyón megyünk és népünk
feláll ma ott, az őrhelyen.A szent helyen, a katafalknál
Moszkva győzelmes tornyai
között, a vörös ravatalnál
oda vonul ma éjjel népünk
néma, nagy esküt mondani:hogy amíg szíveinkbe tűz ég,
munkában, éjen s napon át
visszük csillagodat: a hűség
a hősiesség, az egyszerűség
ötágú fényes csillagát.
„Keletről fénygereblyét vet egy roppant nap tüzesen.” Felejthetetlen szavak. A versben megtalálhatók a sztálinista költészet szokásos elemei (például minden kommunista vezér halála kozmikus hatású, „kihúny a nap”), a sok képzavar azonban külön rangot ad ennek a szövegnek. Nem tudom bizonyítani, de erős a gyanúm, hogy nem a bolgár szöveg ilyen zavaros, hanem Faludy magyarítása. Ez a műfordítás a „nagy humanista” egyik kötetében sem található meg, ezért is éreztem szükségesnek az újraközlést.
Ugyanebben a lapszámban a 10. oldalon is szerepel Faludy, méghozzá (f. gy.) szignóval. Cikkének címe: Az író találkozik hőseivel. A rövid írás arról szól, hogy Barabás Tibor sztálinista író új könyve kapcsán a dorogi munkásotthonban arról vitatkoztak a dolgozók, „érthető-e a könyv? kimondja-e a kommunisták igazát? a valóságot ábrázolja-e? jelez-e utat szocialista jövendőnk felé?” A cikk utolsó sorait idézem:
AZ ÍRÓ FELADATA: előre vetíteni a jövőt, a hűség és az emberszeretet példáját adni és letenni a dolgozók asztalára. Elérték-e a magyar írók az egyszerűségnek ezt a fokát, hogy lemondva a polgári élet minden díszéről és a polgári gondolkozás minden sallangjáról – mint a nagy orosz és szovjet írók? Úgy írni, a haladást az élet szépségeinek és örömeinek ábrázolásával összekapcsolni, az őszinteség ajándéka, az egyszerű érzések ajándéka, melyekhez – mint a szovjet írókat – a marxizmus-leninizmus vezet el mindannyiunkat.
Ezekben a sorokban is megbicsaklik a grammatika, többek között ezért idéztem (meg azért is, mert az utolsó mondat fényesen igazolja Faludy önéletrajzának azt az állítását, hogy a „nagy humanista” a materialista filozófiát már 1949-es is „lomtári kacatnak” tekintette).
Faludy György többször írt Petőfi Sándorról, méghozzá aktuálpolitikai felhanggal. 1949. július 15-én a lap 5. oldalán például azokról írt, akik meghamisították a forradalmár Petőfit. Faludy szerint többek között Rákosi Jenő, Pekár Gyula, Pintér Jenő, Babits Mihály és Szerb Antal „egységfrontot” alkotott a forradalmár Petőfivel szemben:
Mindannyian önnön érdekeiket védték vagy az uralkodóosztálynak (sic!) tettek szolgálatot, amikor Petőfit meg akarták hamisítani. Pedig az igazság oly nyilvánvaló volt, hogy maguk is sejtették azt, és annál fokozottabb buzgalommal toldozták-foldozták évtizedről évtizedre silány elméleteiket a nép Petőfije, a forradalom Petőfije, a szabadság Petőfije ellen. Itt is a népi demokrácia Magyarországának kellett jönnie, hogy a hazugságok gordiusi csomóját egy csapásra szétvágja és Petőfit teljes valójában adja át annak a népnek, mely Petőfit minden úri hazudozás, burzsoá teoréma és esztétikai köntörfalazás ellenére a magáénak tudta és a magáénak vallotta.
Hat nappal később, 1949. július 21-én ismét Petőfiről ír Faludy György. Petőfi a magyar urakról című írásában azt fejtegeti, hogy korábban nem értették Petőfi forradalmas üzenetét, de a helyzet a kommunista pártnak köszönhetően megváltozott:
Egy olyan Pártnak, a kommunisták pártjának kellett eljönnie, mely azonos a forradalommal, a néppel, amely nem ismer irgalmat az urak felé, és kompromisszumot az ideológiában. Csak azóta értjük Petőfit teljes nagyságában, csak azóta vallhatjuk egészen magunkénak.
Újabb tíz nap telt el, s Faludy nem tud szabadulni Petőfitől. 1949. július 31-én, vasárnap "Petőfi harcos realizmusáról" értekezett a Népszavában. Csak a cikk felütését idézem:
Alig ötödfél esztendő óta népi demokráciánk azon az ösvényen is széles csapást vágott, ahol a hazugságok irdatlan bozótja, feudális és burzsoá történelemhamisítások sűrűje és fasiszta rágalmak tüskéi közt kellett utat nyitni a magyar nép igazi szabadságharcos múltja felé.
A Faludy-életmű egyik remeke ez a cikk, gyönyörű nyelvi fordulatokat lehet tanulni a Mestertől (például: „fasiszta rágalmak tüskéi”).
Az egypártrendszer kialakulásával, a rákosista alkotmány bevezetésével párhuzamosan az oktatás területén is alapos munkát végzett az új hatalom. Megszülettek az új tankönyvek, s ezt több cikkben is ünnepelte a „nagy humanista”. Az új történelemtankönyveket például így méltatta 1949. szeptember 14-én megjelent cikkében:
Évszázados köd szállt fel, és minden fénybe borult. Ezért van, hogy marxista-leninista tankönyveink nemcsak a tudás legjavát adják, de optimizmust sugároznak és tanulóikat az iskola padjain túl is iránytűként kísérik. Az iskolai tanulmány anyaga és a társadalmi lét tényei nem különböznek többé egymástól: ugyanaz a marxista-leninista tudomány tükröződik tankönyveinkben, amely társadalmi haladásunk útját vezérli.
Faludy ebben az írásában is a materialista világszemlélet, a marxista-leninista ideológia mellett tesz hitet, pedig önéletrajza szerint (ismétlem) a materialista filozófiát e sorok írásakor éppen „lomtári kacatnak” tekintette.
1949. szeptember 16-án, pénteken kezdődött a Rajk-per. A tárgyalás hét napja alatt nem írt a perről, csak az ítélethirdetés másnapján jelentkezett egy különös, a magyar költészet történetében egyedülálló lírai alkotással. Ezt a verset írásom végén közlöm, mert a meglepetést mindig a végére kell hagyni.
A Rajk-perben elhíresült fordulat („trockista kémbanda”) Faludy cikkeiben később is előfordul. 1949. október 15-én például Szergej Kozjelszkij Így élnek ők… című, az USA politikáját ostorozó könyvét így méltatja:
Nemcsak fontos olvasmány, hanem most, a magyar trockista kémbanda leleplezése után aktualitása mellett fontos kézikönyv, melyben a szovjetellenes és háborús uszítás és kémkedés washingtoni és egyéb főfészkét is feltárja a szerző, sőt a kémvezérek, nagyiparosok, fasiszták és egyéb banditák portréját egyenként is megrajzolja.
Ugyanebben a lapszámban Faludy a Szovjetunió alkotmányáról (a „sztálini alkotmányról”) is értekezik („hatalmas erejű erkölcsi támasza az elnyomott népeknek”). Másnap, október 16-án terjedelmes írásban méltatja a legújabb szovjet filmeket. Érdemes ebből a szövegből is néhány részletet kiemelni:
A magyar dolgozók sorozatosan részesülnek a nagy filmélmények gyönyörködtető és tanulságos örömében.
Az utolsó hetekben kitűnőbbnél-kitűnőbb szovjet filmek kerültek vetítésre. A „Döntő fordulat” példaként mutatta: mint elevenedik meg a világtörténelem egyik legnagyobb eseménye, a sztálingrádi csata, a szovjet ember bátorsága, a sztálini stratégia diadala. A „Viharos alkonyat” a tudomány és a szocializmus összeforrását tárta elénk; az „Aranyszarvas” a szovjet állattenyésztés megvalósult csodáiról szólt; (…) a Mandzsu bestiák-ban az imperializmus trockista ügynökei jelentek meg a maguk gyilkos valójában.
(…)
Mindegyik film a valóság egyik fontos részét, az igazsághoz híven, művészi teljességgel tárta elénk. Míg néztük őket, megértettük, hogy a filmen a valóság ábrázolását kell keresnünk. Önmagunkra ismertünk, a fejlődő és haladó emberi társadalomra. A film adta művészi gyönyörűség közepette szüntelenül tanultunk, okultunk, mert a szovjet filmek az élet, a valóság nagy és bíztató tárházába vezetnek bennünket: gyönyörködtetnek és tanítanak egyaránt.
Talán kevesen tudják, hogy a Rákosi-korszakban divatos munkaverseny nemcsak a gyárakban élt és virult, hanem a kulturális életben is. Például a színházakban is kitört a versenyláz, ahogy erről a Színházaink versenye a szocialista-realista művészet kialakításáért című, 1949. november 13-án megjelent cikkében a „nagy humanista” beszámol:
A színházi munkaverseny elindítója és kezdeményezője, a Nemzeti Színház, háromszázalékos önköltségmegtakarítást vállalt és számos újítás, ötlet mellett – melyek jelentékeny tüzelő-, anyag-, időmegtakarítással járnak – elvállalta a bemutatók pontos betartását is. Az Úttörő Színház rendezője, Horváth István (ez valószínűleg elírás: a színház főrendezője ebben az időben Horvai István volt – a szerk.) versenyre hívta az ország valamennyi rendezőjét: ki tudja a szovjet próbamódszereket gyorsabban, hatékonyabban meghonosítani? A Nemzeti Színház háromszázalékos önköltségcsökkentésére a versenyre kihívott Operaház négyszázalékos költségmegtakarítással válaszolt. Hasonló értelemben határoztak a főváros többi színházai is.
És végül (a beígért Faludy-vers előtt) még egy cikkről kell szólnom. Faludy György ismereteim szerint nem sűrűn írt riportot, pláne nem a szocialista nagyvárosokról. 1949. november 20-án terjedelmes cikkben számolt be miskolci tapasztalatairól, most csak a kolumnás anyag végéről idézek néhány (a mának is szóló) mondatot:
Az utóbbi napokban a sajóparti cigányok kultúrotthon építését határozták el és miután a városházán engedélyt kaptak reá, meg is kezdték a munkát szállásuk első állandó épületének megalapozására. Más, érdemes társaikat tisztviselőként helyezték el s ezek jól megállják helyüket, jelezve, hogy az elmúlt társadalmaktól társadalomkívüliségbe kergetett nép is helyet talál a közösségi élet, a szocializmus nagy, lobogó tüze mellett.
1949-ben tehát a cigányokban égett a kultúrszomj, mindenekelőtt kultúrotthonra vágytak. S vágyuk be is teljesedett. Ma ilyen híreket nem olvasunk, igaz, azóta kialudt a szocializmus nagy, lobogó tüze.
Zárásként következzék a megígért Faludy-vers. Ez a költemény a költő gyűjteményes kötetében nem szerepel, tudomásom szerint a világhálón sem érhető el. Fontosnak érzem a szöveg közzétételét, mert ez is része az életműnek, elhallgatni nem szabad.
1949. szeptember 16-án, pénteken kezdődött Rajk László és társai pere, amelyet a rádió is közvetített. A tárgyalás hét napig tartott, az ítélethirdetésre szeptember 24-én került sor. Szeptember 25-én, vasárnap közölte a Népszava az ítélet szövegét: a nyolc vádlott közül hármat (Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást) halálra, kettőt (Brankov Lázárt és Justus Pált) életfogytiglani fegyházra ítélt a Budapesti Népbíróság dr. Jankó Péter vezette különtanácsa. Ognyenovics Milán VI. rendű vádlott 9 évet kapott, Pálffy György és Korondy Béla ügyét pedig áttették az illetékes katonai bíróságra.
A Népszava azonban nem csak az ítélet szövegét közölte. A lap 6. oldalán olvasható a Nyolc szörnyeteg című vers. A vers alatt a szerző neve: Faludy György. A címet nem kell magyaráznom: nyolc vádlottja volt a pernek, ők a „nyolc szörnyeteg”.
Nyolc szörnyeteg
A dombtetőre jöjj velem,
nézz szét a csendes ősz felett:
lábukhoz ejtik lombjukat
a gyér fák, mint a szőnyeget,
a lúdbőrös Dunán hidak
feszülnek, mint öt karcsú pánt,
és új tetőkkel pikkelyes
a város, kármin új ruhánk;
ott fenn az ég – itt lenn a gyár,
vállán rangjelző csillaga:
pihenj meg, fúdd ki mérgedet,
gyűlöltünk minden éjszaka.Úgy ültem otthon, székemen
ugrásra készen, este, mint
a tigris vagy a macska, ha
veszélytől félti kölykeit,
karmom kinyúlt a rádió
felé s szétnyomtam volna vad
öklömmel, benn, a készülék
mélyén rohadt lárváikat,
verejték csorgott államon,
s magamnak mondtam: légy hideg,
nehogy dühödből bestiát
faragjon a nyolc szörnyeteg.S ahogy hallgattam szavukat,
a szó mögött feltűnt a kép:
holt nők szoknyái az úton,
mint gyűrt saláta-hulladék,
lázrózsák gyermek arcokon,
viskónk falán penész és sár,
mit ránkzúdított hintajuk,
mely rajtunk ezer éve járt,
a föld, mit újra felcsavar
ujjuk, mint futószőnyeget,
s ahogy ráülnek, Bábelük
bárszékeik s a gyár felett –és hallgatnak a Balaton
partján munkások, gyermekek,
és kezünkből kiverik a
könyvet, játékszert, kenyeret,
csuklómra láncot vernek és
ajkamról vérbe fagy a szó –
ez ködlött nékem szüntelen,
mint pokolbeli vízió,
míg a főcinkos hidegen
s oktatva vallott, mintha a
ruhába bujtatott sakál
orvtámadást tanítana.S okultam, mert szavaiból
tágult bennem a horizont,
testén, akár a látcsövön
átnéztem: láttam, ott a front,
a túlsó front, mely nem is front,
csak szenny, bomlás – az értelem
fáradtan száll ily szakadék
fölött, s a dermedt érzelem
jéggé fagy, ha feléje nyúl,
s elundorodik – közelebb
állnak hozzám az őshalak
s a jégkorból az emberek.S amíg vetkezték leplüket
nyugodtabb lettem s hűvösebb,
de száz fényéven át repült,
mit éreztem, a gyűlölet,
s hörögtem: áradó jövőnk
útján nem állhat senki meg,
bérgyilkosok, kísértetek,
festett orcák, üvegszemek,
a tőke mérges üstjein,
pácolt nyolc pudvás múmia:
ha száz élet volt éltetek
holnapra el kell múlnia!Így vergődtem hét esten át –
testem ma is egy remegés,
megnyugszom így: a város ez,
nincs rajta folt, se repedés,
szétnézek rajta, mint aki
vad lázálomból ébredett,
s pihegve felköszönti ezt
a zajgó, boldog életet,
hol rothadás terem nekik
a föld alatt – s nekünk a bor,
hol pálmát tart Kelet felé
a hegyről, túlnan, a szobor.Így tettem én e vallomást,
a dombtetőn, az ősz felett,
lábamhoz dobták lombjukat
a gyér fák, mint a szőnyeget,
a lúdbőrös Dunán hidak
feszültek: mint öt karcsú pánt,
lenn pikkelyes tetőkkel áll
a város, kármin új ruhánk,
szirénákkal zúgtak belé
míg írtam ezt, az üzemek,
s a hulló alma kopogott
a szünetekben ütemet.
Érdekes, a versben nem csak a címben kap szerepet a vádlottak száma: a vers NYOLC strófából áll, s minden sor NYOLC szótagos, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná a költő a „nyolc szörnyeteg” égre kiáltó bűneit. A strófák azonban nem nyolc, hanem tizenkét sorból állnak. Rákosi Mátyás nevében is tizenkét betű van, persze ennek semmi köze a strófaszerkezethez, csak véletlenül eszembe jutott.
A Nyolc szörnyeteg egyedülálló alkotás irodalmunk sztálini korszakában. Nem tudok még egy olyan magyar versről, amely ártatlanul halálra ítélt emberekről így beszélt volna. Nem állítom persze, hogy Rajk László bűntelen volt, hiszen vezető politikusként sok gazemberség fűződik a nevéhez. De 1949-ben koholt vádak alapján ítélték el őt is, társait is.
A Faludy-vers alaphangja a gyűlölet. Nézzük csak, milyen szavakat használ a költő: „nyolc szörnyeteg”, „ruhába bujtatott sakál” (ez épp a „főcinkosra”, vagyis Rajkra utal); „száz fényéven át repült, mit éreztem, a gyűlölet, s hörögtem”; „nyolc pudvás múmia”; „rothadás terem nekik a föld alatt”. Ne feledjük: ebben a perben három embert ítéltek halálra (később aztán Pálffyt és Korondyt is kivégzik), Faludy viszont mind a „nyolc szörnyeteg” halálát kívánja: „a tőke mérges üstjein / pácolt nyolc pudvás múmia: / ha száz élet volt éltetek / holnapra el kell múlnia!”.
Ilyen gyalázatos sorokat nem írt le más korabeli költő. Benjámin László, Zelk Zoltán és mások írtak ugyan ódát Rákosihoz, Sztálinhoz, versben harcoltak a gaz imperializmus ellen, de koncepciós perek áldozatait nem mocskolták. Köztudott, Benjámin is, Zelk is megírta később a maga bűnbánó verseit. Faludy György azonban hallgatott egészen a haláláig, mintha a Nyolc szörnyeteg című verset meg sem írta volna. Érdekes azonban, hogy elhallgatásoktól, hamisításoktól hemzsegő önéletírásának a címében a fenti, gyalázatos vers egyik szava helyet kapott: „pokolbeli”.
Faludy Györgyöt természetesen nem akarom elítélni idézett cikkeiért. Sokan írtak hasonló sztálinista szövegeket. Tévedni emberi dolog, meghamisítani a múltunkat viszont több mint tévedés. Koholt vádak alapján elítélt emberek halálát követelni, nekik jó rothadást kívánni, s mindezt verssorokba tördelni: ez viszont menthetetlen cselekedet. Amint az is menthetetlen, hogy erről a szerző mélyen hallgat önéletírásában, sőt arról mesél, hogy Benjáminnal vagy Zelkkel ellentétben ő egy percig sem hitt a Rajk elleni vádakban.
Tanítani kell tehát Faludy Györgyöt, aki közepes tehetségű költő volt ugyan, mégis minden fontosabb hazai elismerést, díjat besöpört. A '90-es évek derekán Budapest díszpolgára lett. Vajon a „pácolt nyolc pudvás múmia” utódai erről hogyan vélekednek?
Bistrán Demeter - Kuruc.info