Magyarország a 17. század végén immár 200 éve két világbirodalom összeütközésének színterévé vált, politikai-katonai értelemben ütközőzóna lett. A Habsburgok is, az oszmánok is itt védték birodalmuk belső területeit a másik támadásaival szemben. Mindkettőnek itt fulladtak ki az erői, s ezért a további, hiábavaló erőfeszítések helyett inkább felosztották Magyarország területét.
Magyarország a török hódoltság korában
Több mint egy évszázados egyensúlyi helyzet jött létre, s ebből a patthelyzetből csak a 17. század végén nyílt kiút. Az erőknek ez a kiegyenlítődése, a kimozdíthatatlan katonai erőegyensúlyi helyzet minden kitörési kísérletet hosszú ideig eleve kudarcra ítélt (így az első nagy európai próbálkozást is az ország felszabadítására a tizenötéves háború idején, 1593 és 1606 között). Az egyensúlyi, status quo helyzetből eredő szétdaraboltság nemcsak politikai zsákutcát hozott, hanem tengernyi szenvedést és pusztulást is azáltal, hogy állandósította az ország területén a háborút.
Magyarország önerőből képtelen volt felszabadítani magát – sőt ezt megelőzően saját területi integritását megőrizni a törökkel szemben –, épp ezért vált 1526-ban a kialakuló közép-európai Habsburg Birodalom részévé. A reményeket fokozta, hogy I. Ferdinánd (1526-1564) bátyja az akkori világ leghatalmasabb ura volt V. Károly (1519-1556) személyében, lévén német-római császár és spanyol király (ebben a tisztségében I. Károlyként uralkodott már 1516 óta) egy személyben, s – a hatalmas közép- és dél amerikai gyarmati területeit is tekintve – ez óriási befolyást és gazdagságot biztosított neki, s miként már akkoriban mondták, irdatlan kiterjedésű birodalmában soha nem nyugodott le a nap. A „világ urát” azonban épp ebben az időben kötötték le a németországi reformáció okozta súlyos harcok (közismert, hogy ez Luther 1517-es wittenbergi fellépésével indult, amely aztán vallásilag megosztotta a birodalmat, és pusztító vallásháborúkat eredményezett), továbbá a mesés Újvilág, Eldorádó meghódításáért zajló ádáz küzdelmek, mi több, a francia uralkodókkal való két évszázados rivalizálás is épp ekkor kezdődött, amelyet lényegében majd csak a spanyol örökösödési háború (1701-1714) végén kötött utrechti béke zárt le.
Ezen túlmenően V. Károly a Földközi-tenger nyugati medencéjében az Oszmán Birodalommal is súlyos konfliktusba keveredett, sőt itt volt a török európai támadásának fő csapásiránya. Már utódja, II. Fülöp (1556-1598) idején végül a spanyolok vezette keresztény flotta előbb 1565-ben Máltánál, majd 1571-ben a görög partoknál, Lepantónál, Don Juan d’Austria vezetésével végzetes csapást mért az oszmán hajóhadra, így a Nyugat lényegében megmenekült a török fenyegetéstől. Ennek ellenére Fülöpnek újabb súlyos kihívások elé kellett néznie: 1566-ban fellázadt Spanyolország legértékesebb európai tartománya, Németalföld, majd – részben ezzel összefüggésben – Fülöp konfliktusba keveredett I. Erzsébet (1558-1603) Angliájával – noha itt a meghatározó ok a gyarmati osztozkodás volt –, mire a büszke, addig verhetetlen Nagy Armadát az angolok a vihar hathatós és épp jókor jött segítségével pokolra küldték 1588-ban. Voltaképpen ezzel az eseménnyel kezdődött Spanyolország hanyatlása, a 16. századi „aranykor” lassú elmúlása.
Ezekkel a történésekkel egy időben zajlott a franciák állandó nyugati támadása a Német-római Birodalom ellen a Rajnánál, illetve Itáliában, s ez arra kényszerítette Bécset is, hogy jelentős haderőt vonjon ki hazánk területéről a török elleni küzdelmekből. Tudniillik épp a 16-18. század folyamán folyt a leghevesebb versengés egyfelől a Habsburgok, másfelől a francia Valois-k, illetve a Bourbonok között a nyugat-európai hegemóniáért, ennek következtében – nem pedig holmi összeesküvéstől vezettetve – Magyarország sajnálatos módon egyfajta politikai légüres térben maradt, hiszen – miként már említettem – az osztrák Habsburgok számára is fontosabbak voltak a nyugati hadszínterek a Duna-völgynél. Mindennek tetejében 1618-1648 között összeurópai konfliktus robbant ki, az ún. harmincéves háború, a „17. század világháborúja”, s ez végképp lehetetlenné tette belátható időn belül a Duna-völgyi török kérdés végleges rendezését. Igaz, hogy a fent említett körülményektől függetlenül az osztrák Habsburgok mind anyagiakban, mind a katonaságot tekintve – erejükhöz és a költségvetés helyzetéhez mérten – sokat áldoztak hazánk megvédésére.
Mindezek tükrében talán érthető, hogy a Nyugat és a Habsburg-ház nem valamiféle ordas, a magyarság elveszejtésére irányuló szándékból nem sietett a magyarság segítségére, hanem azért, mert olyan, számunkra fájdalmas és tragikus hatalmi konstelláció alakult ki Európa nyugati és déli felében 1492 után, hogy egyszerűen irreális ennek a gondolatnak még puszta felvetése is. Bármennyire is fájdalmas ez nekünk, magyaroknak, a mozgalmas korai újkorban, a felfedezések, vallásháborúk, a nagyhatalmi kártyák újraosztása korában a Kárpát-medence pusztán periférikus jelentőségű volt. S úgyszintén le kell számolnunk egy másik több évszázados illúzióval, nevezetesen azzal, hogy mi lettünk volna „Európa védőbástyája”. Egyébiránt ez a toposz él a román, a szerb, a lengyel és az osztrák nemzettudatban is. Azonban a török Közép-Európában nem szándékozott áttörni Nyugat felé. Számára – miként már utaltam rá – a fő frontvonal a Mediterráneum nyugati felében, a spanyol Habsburgok érdekszférájában húzódott, továbbá a keleti, levantei kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzés megtartása volt az elsődleges oszmán politikai célkitűzés. Csak nemzetünk érdekeit szolgáljuk, ha globálisan tekintjük az egyetemes történelmi fejleményeket, s ezekhez igazodva, reálisan alkalmazkodva próbáljuk a helyes politikai cselekvés útját megtalálni és kijelölni nemzetünk számára a terméketlen, önáltató permanens nyavalygás helyett. Ugyanis kizárólag a könyörtelen történelmi tények illúziók és mítoszgyártások nélküli könyörtelen tudomásulvételével juthatunk előre, s ezzel cselekszünk nemzetünk javára, nem pedig ostoba és impotens összeesküvés-elméletek kiagyalásával.
Török előkelőség és magyar katona (középkori metszet)
A fentebbi, magyar szemszögből sajnálatos és tragikus körülményekben változás csak a 17. század utolsó harmadában állott be az európai nagyhatalmak és az osztrák Habsburgok politikájában, amikor Bécsben felmérték, hogy számukra Nyugaton nem sok babér terem, mi több, a török kiűzésével, valamint a Kárpát-medence, sőt a Balkán megszerzésével egy óriási közép-európai birodalom urai lehetnek, amelynek egyúttal gazdasági adottságai is felmérhetetlenül gazdagok; ekkortól kezdtek I. Lipót (1657-1705) tanácsosai és diplomatái komolyabban a felszabadító háború gondolatával foglalkozni. Ugyanakkor a nyugat-európai nagyhatalmak – tengerentúli érdekeltségeik mellett – is szívesen látták volna már gazdasági-kereskedelmi megfontolásokból a török hatalom kiszorítását Európából, s hajlandónak mutatkoztak ezt a hatalmas vállalkozást pénzügyileg is finanszírozni. A pápaság pedig értelemszerűen mindig is e nagyszabású misszió legfőbb pártfogója volt.
A felszabadító hadjárat különös módon kezdődött: amikor 1683 júniusában, Bécs ostromára vonulóban Kara Musztafa nagyvezír mérhetetlen, legalább 150 ezer fős hada végighömpölygött a Dunántúlon, aligha sejtette bárki is Magyarországon, hogy ez a háború – igaz, másfél évtized elteltével – végre az ország felszabadításával fog végződni. A hadjárattal érte el a félhold legnagyobb magyarországi, sőt európai kiterjedését. A középső, hódoltsági területen kívül két vazallus fejedelme is volt a szultánnak: az egyik Apafi Mihály, az erdélyi állam létezésének másfél évszázados tapasztalatait összegezve kellő óvatossággal és lassúsággal szemlélte a fejleményeket, a másik, az ifjú Thököly Imre, a Felvidék újdonsült fejedelme – 1682-ben kapott a Portától Füleken koronát – viszont elébe ment a szultán óhajának, s ily módon a királyi Magyarország szinte egész területét fennhatósága alá vonhatta. A politikus, hadvezér – valamint nem mellesleg az első oratórium jellegű magyar zenemű, a Harmonia caelestis szerzője – Esterházy Pál nádor keserűen panaszolta I. Lipótnak: „Felséged a Dunán innen már csak Pozsony és Trencsén megyéket és Nyitrának részét bírja, a többi mind Thököly (akinek Éva nevű húga volt a felesége, ily módon sógorok voltak – L.Zs.) kezén van, a Dunán túl csak Sopron és Moson s részben Vas tartozik felségedhez, a többi veszendőbe ment.”
A török előrenyomulása rendkívül gyors volt, IV. Mohamed szultán nagyvezíre szinte elsöpörte Veszprémet, Tatát, Pápát és Pannonhalmát, majd felgyújtotta Győr külvárosát. Bécsnél azonban kudarcot vallott Kara Musztafa: a várost felmentette két hadsereg: az egyiket korának egyik legzseniálisabb hadvezére, Lotharingiai Károly császári főparancsnok, a másikat a vitéz lengyel király, Sobieski János vezette, s ők az 1683. szeptember 12-én a Kahlenberg mellett vívott ütközetben döntő győzelmet arattak Kara Musztafa ármádiája felett. E hatalmas seregek azonnal megkezdték Magyarország felszabadítását, sőt 1683 októberében Párkánynál újabb súlyos vereséget mértek a törökre, ezt követően bevették Esztergomot. 1684 májusában pedig már Buda bevételére indultak a császáriak. Lotharingiai Károly előbb elfoglalta Pestet, majd Szentendrét. Ezt követően kezdődhetett meg júliusban Buda ostroma. A Habsburg-seregben 8 ezer magyar is harcolt. A kezdeti sikerek után azonban szeptemberben megérkezett a török felmentő sereg, és a zord időjárás, így 1684 novemberében fel kellett adni az ostromot és az elfoglalt városokat: megkezdődött a visszavonulás. Ennek ellenére diplomáciailag ez az év sem zárult sikertelenül: még 1684 márciusában XI. Ince pápa kezdeményezésére megalakult a Szent Liga a pápa, I. Lipót császár, Lengyelország és a Velencei Köztársaság törökellenes szövetsége (két évvel később I. Péter orosz cár is csatlakozott, igaz, ő a Fekete-tenger északi részén nyitott frontot a szultán ellen). Egyúttal XI. Ince azt is nagy diplomáciai sikerként könyvelhette el, hogy I. Lipót legnagyobb ellenfele, a francia XIV. Lajos, a napkirály 20 éves fegyverszünetet kötött a keleten harcoló Habsburgokkal. A következő évben viszont a hadszíntér is bővelkedett a dicső eseményekben. A keresztény koalíció seregei egyebek közt visszafoglalták Érsekújvárt, Szarvast és Szolnokot is.
Ilyen előzmények után került sor a magyar főváros elleni ismételt nagy próbálkozásra 1686-ban. A Buda visszavételére felsorakozott keresztény sereg 62 ezer császári katonából állt, ezt egészítette ki a 15 ezer főnyi magyar katonaság. Budát – vagy ahogyan a török lírai néven illette, Kizil Elmát (Piros Alma) – a hetvenéves Abdi Abdurrahman pasa védte 10 ezer főnyi seregével. Már az 1684. évi ostrom óta készült az újabb támadásra, ezért Konstantinápolyból hozatott hadmérnökök segítségével megerősítette a falakat és védműveket. Az ostrom előtt, mivel II. Miksa bajor választófejedelem hiúságból nem volt hajlandó alárendelt szerepet játszani a harcokban, Lotharingiai kettéválasztotta a sereget: maga Károly herceg mint főparancsnok 40 ezer fővel a vár északi oldalán, Miksa pedig a maradék 22 ezer fővel a Gellért-hegy déli lábánál vert tábort. Az ostrom 1686. június 18-án kezdődött a Víziváros ellen, amelyet egy hét alatt elfoglaltak. Az első részleges roham a vár ellen július 13-án északról indult, de sikertelenül végződött. Aztán 1686. július 22-én 800 tonna puskapor felrobbant a várban, amelynek következtében mintegy 150 méteres hosszon kiszakadt a várfalból egy szakasz. Abdurrahman azonban ezek után sem volt hajlandó tárgyalásokat kezdeni a kapitulációról. Ezért július 27-én megindult az első általános roham a vár ellen. Az ostromló keresztény seregek mindkét oldalon elfoglalták a külső védműveket, s így már előnyösebb pozícióból, a falakról támadhatták a második védvonalgyűrűt. Ennek hatására Abdurrahman pasa most már békét kért, de Lotharingiai Károly fővezér a Szent Liga engedélye nélkül nem akart tárgyalásokba bocsátkozni. 1686. augusztus 3-án inkább parancsot adott a második általános roham megindítására, amely viszont sikertelenül végződött, így megszűnt az a remény, hogy a török felmentő sereg megérkezése előtt sikerül elfoglalni Budát. Szulejmán nagyvezír – Kara Musztafa a bécsi kudarc miatt „selyemzsinórt” kapott IV. Mohamed szultántól – hadai ellen az ostromló császáriak sáncrendszer kiépítésével védekeztek, s augusztus 14-én egyetlen ütközetben megfutamították a támadókat. Szulejmán ezek után már csak erősítés bejuttatásával próbálkozott két alkalommal is, sikertelenül, s zilált serege élén tehetetlen szemlélője maradt a szeptember 3-án indított harmadik általános rohamnak. Ezúttal a keresztény ostromlók több ponton is betörtek a várba, s rövid úton elfojtották a védők ellenállását. A végső harcokban a 70 esztendős, hős Abdurrahman pasa vitézhez méltó módon, karddal a kezében esett el a mai Bécsi-kapu környékén. A harcok eredményeként 4 ezer holttest borította a vár utcáit és 6 ezer török került hadifogságba.
Buda visszavételének óriási stratégiai és lélektani jelentősége volt. A Magyar Királyság székvárosa 145 esztendő elteltével ismét a magyar király kezén volt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nagy felszabadító háború legfontosabb haditette Buda sikeres ostroma volt. Bár még hosszú harcok és súlyos megpróbáltatások vártak az ország népére, míg a háború befejeződött, de már a kortársak is érezték, hogy Buda visszavételével a török sorsa megpecsételődött. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy a következő évben, 1687-ben a kiváló hadvezér, Lotharingiai Károly a második mohácsi csatában ismét fényes győzelmet aratott. Igaz, a helyszín nem pontosan egyezett az 1526. évivel, mivel az ütközet Nagyharsány és Siklós között zajlott le. Egyúttal azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a sorozatos keresztény hadisikerek nyomán a volt hódoltság 1688-ra már csaknem megszűnt. S ekkor tragikus dolog történt, amely még 10 esztendővel elnyújtotta a háborút, s ennek velejárójaként meghosszabbította a magyar nép szenvedését. 1688 szeptemberében, félve a nagy rivális, a Habsburg I. Lipót birodalmának megerősödésétől (1688-ban már Nándorfehérvár is a kezén van!), XIV. Lajos (1643-1715) francia király, felrúgva a négy évvel korábban pápai közvetítéssel húsz esztendőre kötött fegyverszüneti megállapodást, nyugat felől támadást indított a Német-római Birodalom ellen, aminek következtében jelentős Habsburg-egységeket, ráadásul az elit hadtesteket kellett Magyarországról Lipótnak kivonnia, s a nyugati, rajnai frontra átcsoportosítania. Ismétlem: a francia támadás miatt tartott még a török elleni háború 10 évig, mert a bizonyos ellenzéki magyar főúri körök által a francia Bourbonok iránt oly nagy reményeket tápláló XIV. Lajos hátba támadta a Habsburgokat. A francia politikai gondolkodás számára ugyanis a magyarság mindenkor csupán I. Lipót gyengítésének eszköze volt, metaforikusan fogalmazva: Magyarország csak egy paraszt volt a nagy európai hatalmi-politikai játszma sakktábláján. Amint véget ért nyugaton a háború, a Habsburgok egy-kettőre végeztek is az oszmánokkal, s 1699-ben megkötötték a hazai török hódoltság végére véglegesen pontot tevő karlócai békét.
Összegezve: a törökök magyarországi uralma végső soron két, egymástól alapjaiban különböző, egymással nem keveredő és egymásra csak a felszínen ható társadalom, két távoli világ, két idegen civilizáció ideiglenes együttélése volt. Csak mint pusztító idegen uralomnak voltak az ország életére súlyosan ható következményei, de mélyebb, a magyar tradicionális társadalmi-kulturális rendet, az ország intézményeit szokásrendszerét és mentalitását alapjaiban, lényegileg, karakterisztikusan megváltoztató-torzító hatása – ellentétben a Balkánnal – nem volt a török hódoltság másfél évszázadának.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Képek: Wikipédia)
A szerző korábbi kapcsolódó írásaiból:
- A Habsburg Birodalom és Magyarország 1848-ban
- Hadtörténetünk egy dicső fejezete: az "egri csillagok" diadala 1552-ben - Az ostrom
- Az aradi ítéletek és kivégzések 1849-ben - korabeli dokumentumon az elítéltek névsora