300 évvel ezelőtt (1703-1712) folytatta szabadságharcát II. Rákóczi Ferenc kurucaival az elnyomó császári hatalom ellen. Úgy hiszem, kötelesek vagyunk nemzetünknek erről a szabadságharcáról az évforduló alkalmából röviden megemlékezni.

Greguss Imre: Rákóczi lovon

I. A szabadságharc 

„Recrudescunt diutina inclitae Gentis Hungariae vulnare…” - „Felújultak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei. Nemzetünknek, édes hazánknak a német nemzet kegyetlen uralkodása alatt lett halhatatlan megnyomoríttatásáról meg a méltóságos személyének nagy méltatlan szenvedéséről és az ausztriai ház erőszakoskodások alól való felszabadításáért fogott fegyvernek ártatlanságáról…” szól a kiáltvány, melyet Rákóczi a keresztény világ uralkodóihoz intézett, s melynek alapgondolata az ősi alkotmány és a szabadság szembeállítása a zsarnok központosító német politikával. 

Ez a kiáltvány hét hónappal a szabadságharc megkezdése után jelent meg Munkácsról keltezve. Rákóczi ugyanis 1703. június 7-én - Úrnapján este - kezdte meg a szabadságharcot, s mint hívő ember, Istenbe vetett hittel indult el Dobronicáról a Vereckei-szoros felé. Közben csatlakozott hozzá Esze Tamás Dolhánál szétvert kis seregének maradványa, s ezzel a pár száz emberrel lépte át 1703. június 16-án Magyarország határát, s a Latorca völgyében elindult Munkács felé.

Kardom felkötöttem, Uram szent nevedben,

Népemet vezetem szép rendelt seregben,

Indulásom vagyon Te dicsőségedben,

Segélj, Jézus, segélj szép Szűzzel mentemben.

Ilyen szép költői sorokkal emlékezett meg a Rákóczi felszabadító seregét váró szegény nép erről az eseményről. (A Rákóczi-szabadságharc verseit részben Thaly Kálmán írta.) Fegyelmezetlen kis csapata azonban nem tudott volna komoly eredményeket elérni a jól felfegyverzett császáriakkal szemben, felismerve ezt, Rákóczi egyelőre visszahúzódott Zavadkra. Itt csatlakozott hozzá Ocskay László és Borbély Balázs 200 szökött huszárral, és itt várta be gróf Bercsényi Miklós 800 jól felszerelt lengyel zsoldosát. Innen indult ismét a Latorca völgyében most már 2000 gyalogossal és 400 lovassal újra az Alföld felé. És ez a kicsiny csapat lett a később 70 ezer főre szaporodott kuruc sereg magva. 

Veszprémi Endre: Rákóczi találkozása Esze Tamással és gyalogos jobbágykatonáival, a talpasokkal, a magyar-lengyel határon

Az országot megszállva tartó császári csapatok által megnyomorított szegény nép óriási lelkesedéssel fogadta, lábai elé borultak, kezét, csizmáját csókolgatták, sírtak örömükben, s mint felszabadítójukat üdvözölték. Számos jobbágy csatlakozott a kicsiny csapathoz, mely hamarosan jelentősen megszaporodott.

A császáriak először pórlázadásnak tekintették Rákóczi seregének megjelenését, hamarosan azonban csalódniuk kellett. A felkelt sereg elfoglalta Beregszászt, a tiszabecsi révnél szétverték a császáriak egyik csapatát, átkeltek a Tiszán, elfoglalták Kálló várát, július végén pedig Sámsonban a debreceniek küldöttsége jelent meg Rákóczi előtt, s bejelentették a város csatlakozását a szabadságharchoz. Aztán elfoglalták Nagykároly várát, és megkezdték Szatmár ostromát. 

A jobbágyokból álló sereghez - ugyanúgy, mint Dózsa paraszthadához - hamarosan csatlakoztak a bécsi német politika által megnyomorított nemesek is, sőt Sennyei István tábornok is, aki Rákóczi és Bercsényi mellett az első tanult, tapasztalt katona volt, s aki már nagyobb seregtesteket is tudott irányítani. A nemesség egy részének csatlakozásával a szabadságharc egyre inkább országos mozgalommá vált. 

1703 végén csatlakozott Rákóczihoz a kurucok korábbi legnagyobb ellensége, Károlyi Sándor is. A megerősödött hadsereg elfoglalta Besztercebányát, s a nagyobb várak kivételével jóformán az egész Felvidék felszabadult a császári uralom alól. Bécsben erre aztán olyan nagy lett az ijedelem, hogy békét akartak kötni a felkelőkkel. Rákóczi nem zárkózott el a békés megegyezés elől, hiszen ő nem a harc kedvéért, hanem a nemzet szabadságért fogott fegyvert. A császár békeajánlata azonban nem volt komoly, s a tárgyalások hamarosan megszakadtak. Az időközben mintegy 30 ezer főre felszaporodott kuruc sereg pedig felszabadította a dunántúli megyéket, és veszedelmes ellenfelévé vált a császáriaknak. Most már az örökös tartományokba - Stájerországba, Alsó-Ausztriába és Morvaországba - is betörtek a kuruc portyázók. Ekkor az uralkodó - I. Lipót - és környezete a Délvidékre betelepített rácokat lázította fel Rákóczi ellen, de a kurucok ezeket is legyőzték. A császár erre legtehetségesebb és legkegyetlenebb tábornokát - Heister Siegbertet - nevezte ki a magyarországi csapatok főparancsnokává, aki az akkori idők Haynauja volt. 

Rákóczi magyar szabadságharca tulajdonképpen egyik része volt a XVIII. század elején Európában dúló harcoknak, amely a spanyol örökösödési háború néven vonult be a világtörténelembe, s amelyet I. Lipót német császár és magyar király folytatott XIV. Lajos francia királlyal. Lipótot az angolok és hollandok támogatták, XIV. Lajost pedig a bajorok. 1704. augusztus 13-án Marlberough herceg angol hadai és Savoyai Jenő herceg császári csapatai Hochstädtnél tönkreverték a francia és bajor csapatokat, s ha Rákóczi szabadságharca nem köti le Magyarországon a császári csapatok jelentős részét, a franciákat és a bajorokat végzetes vereség érhette volna. Tisztában volt ezzel XIV. Lajos is, később mégsem értékelte jelentőségének megfelelően Rákóczi szabadságharcát. 

A hochstädti viadal hatással volt a magyar szabadságharcra is, mert a sikeren felbuzdulva Lipót császár parancsot adott Heisternek Magyarország meghódítására. Bár Rákóczi - 1704. december 26-án Nagyszombatnál Heistertől súlyos vereséget szenvedett, a császáriak nem tudták kihasználni a győzelem által bekövetkezett előnyöket, s a győzelem nem csökkentette a kuruc csapatok harci tevékenységét, akik gerillaháborút folytattak, s portyázóik Béri Balogh Ádám és Bezerédy Imre kuruc brigadérosok vezetésével sokszor Bécset is fenyegették, Vak Bottyán János tábornok pedig a Dunántúlon ért el sikereket.

Philipp Rugendas: Kuruc lovas – rézmetszet

1705. május 5-én meghalt I. Lipót német császár és magyar király, akinek nevéhez egyrészt Magyarországnak a török uralom alóli felszabadítása, másrészt a magyar nemzet létének megsemmisítési kísérlete, tehát a siker mellett hazánk egyik leggyászosabb eseménye is fűződik. Magyarország főurai, hálából az ország felszabadításáért, az 1687-88. évi országgyűlésen lemondtak szabad királyválasztó jogukról, és férfiágon elismerték a Habsburg-ház örökösödési jogát. Egyúttal eltörölték az Aranybulla híres, XXXI. pontját, az ellenállási záradékot. De az uralkodó és környezete nem köszönte meg ezt a gesztust, s tanácsadói - elsősorban Kollonics Lipót kancellár - ki akarták irtani a magyar nemzetet, s ehhez megfelelő hadvezéreket is találtak Heister és Rabutin generálisok személyében.

Lipót utódja a német császári és magyar királyi trónon fia, I. József lett, aki elmozdította a helyéről Kollonicsot, s leváltotta Heistert is, helyére Herbeville tábornokot nevezte ki a magyarországi császári csapatok fővezérévé, aki Pudorinec-nél győzelmet aratott a kurucok felett. Azonban ez a győzelem sem volt döntő jelentőségű, a császáriak győzelmüket most sem tudták kihasználni, ugyanakkor megnyílt az út Rákóczi csapatai előtt Erdély felé. 

Kuruc–labanc csatajelenet (ismeretlen festő)

Rákóczi mindig szigorúan ragaszkodott az alkotmányos formákhoz, s mivel a nemzet szabadságáért és törvényeinek visszaállításáért fogott fegyvert, maga sem véthetett a törvények ellen. Ezért hívott össze Szécsénybe országgyűlést, ahol meghatározták a szabadságharc politikai céljait, s ahol 1705. szeptember 20-án Rákóczit Magyarország vezérlő fejedelmévé választották. 

Nem sokkal ezután, 1705. november 11-én Zsibónál csapatai vereséget szenvedtek, s ezzel Erdély egyelőre elveszett a magyar ügy számára. Ezt a csorbát azonban hamarosan kiköszörülte Vak Bottyán, aki a Dunántúlon több győzelmet aratott, s a császárt ezzel ismét békealkudozásra kényszerítette. Angol és holland közvetítéssel 1706 júliusában Nagyszombatban kezdődtek meg a béketárgyalások, de a császáriak kétszínű magatartása miatt ezek is félbeszakadtak. Ezt követően a kurucoknak ismét kedvező lett a helyzet. Erdélyben Kocsárdnál 1707-ben Pekry Lőrinc a császáriakat tönkreverte, s ezzel Erdély újra Rákóczi kezébe került, és 1707. április 7-én Marosvásárhelyen Rákóczit Erdély fejedelmévé választották.

A béketárgyalások kudarca az eddig császárhű kurucokat is elkeserítette. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy az 1707. május 31-én megnyílt ónodi országgyűlésen felvetődött a Habsburg-ház trónfosztásának kérdése. Június 14-én került sorra a detronizáció. A békealkudozások sikertelenségében csalódott nemesek egyhangúlag „Eb ura fakó!” kiáltással fogadták el a Habsburg-ház trónfosztását, s az 1687-88. évi országgyűlés határozatait érvénytelennek nyilvánították. 

Helyes volt-e a trónfosztás? Ez a sokat vitatott kérdés hosszú ideig foglalkoztatta a történészeket és politikusokat, ugyanúgy, mint az 1849. április 14-i detronizáció Debrecenben. Sokan azt állították, hogy közjogilag támadható, mert az 1687-88. évi országgyűlési határozatokat nem lehetett volna hatályon kívül helyezni. Az ónodi országgyűlésen azonban a rendek a természetjog alapján álltak, és a nemzeti szuverenitás elvét vallották, s határozatukat a következők szerint indokolták: „És ekképpen a régi dicső szabadságunknak legfelső törvényes jussunknak erejével és autheritásával, mely mind isteni, mind emberi törvények szerint ránk szállott és származott, senki arra bennünket nem kényszerítvén sem abban ellent nem tartván, hanem teljes jókedvünkből, s szabad akaratunkból hazánkban interregnumot tenni vallunk, tudniillik országunkat király nélkül lenni jelentjük és hirdetjük”. A törvényt 1707. június 22-én a fejedelem szentesítette, majd manifesztumot intéztek a világ népeihez, melyben a trónfosztást megindokolták. 

Közben Rákóczit a lengyel rendek Lublinban királyukká választották. Rákóczi azonban - bár Nagy Péter orosz cár támogatását is élvezte -, nagy nemzetközi bonyodalmaktól tartva, a lengyel trónt nem fogadta el.

József császár a trónfosztást követően megindította csapatait Magyarország ellen. A magyarországi hadműveletek élére Starhemberg Guido tábornokot nevezte ki, Erdélybe pedig a gyűlölt Rabutint küldte. Rákóczi alvezérei, Károlyi Sándor és Pekry Lőrinc serege - az alvezérek által elkövetett súlyos hibák után - a kajáni hágónál 1707. október 4-én folytatott csatában vereséget szenvedett, s ezzel Erdély végleg elveszett Rákóczi számára. A kuruc csapatok elfutottak, a lakosság pedig Rabutin zsoldosai elől az erdőkbe menekült. Ugyanakkor Vak Bottyán János generális és Ocskay László brigadéros a Dunántúlon több győzelmet aratott Stahremberg csapatai felett, s kurucaik már Stájerországot fenyegették. 

Az ónodi országgyűlés határozataira az uralkodó válaszolni akart, és 1708-ra Pozsonyba országgyűlést hívott össze. Itt a labanc urakból álló gyűlés Rákóczit és a szabadságharc résztvevőit lázadóknak nyilvánította. Az országgyűlésnek ezen kívül aztán semmi eredménye nem lett, a labanc urak is csak az uralkodó és környezete által elkövetett sérelmeket hangoztatták, és ők is a koronázáskor adott királyi hitlevélben foglaltak megszegésével vádolták az uralkodót. 

1708 júliusában a császári csapatok élére ismét Heister került, aki augusztus 3-án Trencsén mellett szétverte a rosszul felszerelt kuruc sereget, melynek vezérei harc közben taktikai hibákat is vétettek. Ez a vereség már hatással volt a szabadságharc végső kimenetelére. A kuruc vezérek egymás után hagyták el a vezérlő fejedelem zászlaját, például Ocskay László és Bezerédy Imre, akik könnyen engedtek a labancok csábításának. Még egyszer felragyogott a kurucok csillaga, amikor 1710. január 22-én Romhánynál megállították az előre törő császári csapatokat. De ekkor volt utoljára sikere a kuruc seregnek, ezt követően jóformán az egész Felvidék a császár birtokába került.

Amint már korábban is jeleztük, a Rákóczi-szabadságharc része volt a spanyol örökösödési háborúnak. 1704. augusztus 13-án azonban a kelet felé törő francia-bajor csapatokat a második hochstädti csatában a császári, angol és holland seregek teljesen megsemmisítették, ezzel meghiúsult az a haditerv, mely a francia-bajor csapatok és Rákóczi seregeinek egyesítését tűzte ki a hadjárat céljául. Ez döntően hatott a magyar szabadságharcra, mely ettől kezdve francia segítségre nem számíthatott, ugyanakkor keleten mintegy 100 ezer fős császári sereget kötött le, ami viszont a franciáknak jelentett nagy segítséget.

Philipp Rugendas: Kuruc lovas (rézmetszet)

1710 végén nagy változás történt a császári csapatok vezetésében. Heistert leváltották, s a magyarországi csapatok fővezérévé gróf Pálffy István magyar főurat - horvát bánt - nevezték ki. Pálffy labanc létére nem tagadta meg magyarságát, és hazájával is tartotta a kapcsolatot. Először felszólította a megyéket, hogy térjenek vissza a császár hűségére, majd hangzatos levelet intézett Károlyi Sándorhoz a békealkudozások megkezdése érdekében. 

A fejedelem nem ellenezte a béketárgyalásokat, hiszen ekkor már az ország nagy része a császáriak kezében volt, elesett Érsekújvár, Eger és Sárospatak is. A kuruc csapatok kimerültek, az országban éhinség pusztított, és szörnyű pestisjárvány dühöngött. Rákóczi Kisvárdán még szemlét tartott alig 12 ezer főre csökkent csapata felett, majd Vaján találkozott Pálffyval is, ahol egy - a császárnak szóló - levelet adott át a tábornagynak. 1711-ben dermesztően hideg tél borult a boldogtalan országra, melynek lakóit az éhínség és a fekete halál is pusztította. A fejedelem érzékeny lelke már nem viselte volna el azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a harcok további folytatása esetén - a győzelem kilátása nélkül - ennek a boldogtalan nemzetnek még el kellett volna viselnie, s ugyanazon az úton, amelyen alig nyolc évvel előbb sok reménnyel eltelve, nemzete szenvedését átérezve, felszabadítóként bejött az országba, 1711. február 21-én a Vereckei-szoroson keresztül elhagyta szeretett hazáját abban a reményben, hogy hamarosan visszatér.

Rákóczi még mindig hitt a külföldi segítségben, s ennek megfelelően próbálta Károlyit a békealkudozásokban irányítani. Károlyi azonban látta a rideg valóságot, s érezte, hogy meg kell békülni, amíg nem késő. A béketárgyalások Debrecenben, Komáromi főbíró házában kezdődtek, majd Szatmáron folytatódtak, s mint „szatmári béke” kerültek be hazánk történelmébe. A tárgyalások alatt 1711. április 17-én meghalt I. József császár és király, utóda III. Károly néven lett Magyarország királya. 

1712. május 1-jén a nagymajtényi mezőre Károlyi összegyűjtötte a megmaradt, fáradt kuruc sereget, s utoljára szemlét tartott. A majtényi zászlóletétel inkább a megkötendő béke ünnepélyes aktusa volt, mint fegyverletétel, s nem hasonlítható az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételhez. (Károlyi Sándor tehát nem volt áruló, mint ahogy nem volt az - a „fegyverletétel” ellenére -  Görgey Artúr sem!) A teljes fegyverzetben felsorakozott kuruc sereg letette a hűségesküt Pálffy kezébe, aki megígérte, hogy a király a megegyezést megtartja. Ezt díszsortűz követte, majd utoljára meglengették az átlőtt, rongyos zászlókat, melyeket leraktak Pálffy elé. Végül Te Deumot tartottak a békéért, s a harcokba belefáradt kuruc csapat fegyvereit megtartva hazaindult. A nép azonban nem hitt a megegyezés tartósságában, és így énekelt róla:

Halálos nehéz köd

Mindent lassan beföd,

Jobb is ha nem látja,

Mert vak szíve fájna,

Tán meg is szakadna…

Dobos már dobolhat,

Rákóczi unszolhat:

Rajta, rajta, rajta!

A tábor, a tábor

A zászlót lehajtja

A majtényi pástra

Szegény kuruc tábor…

Hajh, Károlyi Sándor! 

A szatmári béke szerint a harcokban részt vevők amnesztiát kaptak, a békében foglaltakat azonban az uralkodó mindenkori helyzetének megfelelően tartotta be. A hűségesküt letevők birtokaikat megtartották, a megtagadók birtokait azonban elkobozták, s az udvarhoz hű labancoknak és németeknek adták. Így került idegen kézre a hatalmas Rákóczi-birtok és a bujdosásban vele tartó főurak birtokai is.

Than Mór: II. Rákóczi Ferenc visszautasítja a szatmári békét

Az 1722-23. évi országgyűlésen viszont, amikor a Pragmatica sactiót - a nőági örökösödést - foglalták törvénybe, az uralkodó az ország rendjeinek a nemzetről igen kedvezően nyilatkozott.

A fejedelem többé nem tért vissza hazájába - Nagy Péter orosz cárban is csalódva -, Lengyelország, Franciaország és Törökország voltak bujdosása színhelyei. A szegény, reményeiben csalódott nemzet pedig még évtizedek múlva is visszavárta szeretett fejedelmét, amint azt a következő költemény is bizonyítja:

Szeret Magyarország,

Óhajt Erdélyország,

S hóttig szán, hóttig bán,

Még a gyermekük is

Tudom visszakíván!

Mikor rég meghaltam

Akkor is sirattok,

Haló poraimból is

Feltámasztanátok.

Összeszednétek még

Porhanyó csontimat!...

Amerre tenger zúg,

Amerre a szél jár,

Csillag lehanyatlik,

Ott nyugszom meg én már.

1735. április 8-án, hajnali 3 órakor nyugodott meg a fejedelem - száműzetésben, hazájától távol, - Rodostóban, a Márvány-tenger partján.

II. A vezérlő fejedelem 

II. Rákóczi Ferenc 1678. március 27-én - a Zemplén megyei - Borsiban született. Fiatalkori élete, neveltetése nem irányította volna egy nemzet szabadságharcának élére, de a bécsi udvar hitszegései, Kollonics Lipót nemzetet pusztító kormányzása, a magyar nép nyomorának, szegénységének megismerése I. Rákóci György dédunokáját, Zrínyi Péter unokáját, I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fiát csak egy helyre állíthatta: a magyar nemzet szabadságharcának élére. 

Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi lett volna ebből az érzékeny lelkű, nagy tudású fiatalemberből, ha nem ismeri meg nemzete nyomorát, szenvedését, melyet a császári önkény a pusztulás szélére juttatott, s az uralkodói ármány nem hajszolja el a bécsújhelyi vérpad küszöbéig. Talán elmélyülten gondolkodó nagy író válik belőle, amint erre bujdosása alatt Franciaországban - francia nyelven - írt művei is utalnak. Rákóczira azonban nem várt nyugodt élet, neki élére kellett állnia egy olyan szabadságharcnak, melynek eredményét nem lehetett előre látni, s melynek harcosaiban először oldódik a társadalmi feszültség, először egyesül a nemzeti elnyomás ellen a jobbágy és a nemes.

Hadserege, mely először alig érte el a 2000 főt, néhány év alatt 70 ezerre szaporodott. Ez a hadsereg azonban fegyelmezettségben soha nem érte el a császári csapatoknál uralkodó vasfegyelmet. Aki kicsit is ért a hadműveletek tervezéséhez, az nagyon jól tudja, hogy fegyelem nélkül nem lehet hadsereget vezetni. Legtöbb csatáját ezért, és vezéreinek tapasztalatlansága és ebből eredő hibái miatt vesztette el a kuruc sereg! Kisebb csatákban, portyázásokban mindig fölé emelkedtek a labancoknak, nagyobb csatákban viszont szinte mindig vesztettek. Mezei hadaknak nevezett gyalogsága, és megyei felkelőkből álló lovassága sokszor nem bírt a császári hadakkal. Ezért szeretett volna a fejedelem reguláris hadsereget szervezni, ezt azonban csak csapatai egy részénél sikerült elérnie. Rákóczi mint hadvezér kétségtelenül alvezérei fölé emelkedett, bár ő is követett el harc közben taktikai hibákat.

A szabadságharc fontosabb helyszínei és a kuruc csapatok által ellenőrzött területek

A nemzet szabadságáért folytatott küzdelemben mindig az alkotmány alapján állt, hiszen annak az alkotmánynak a betartásáért harcolt, melyet az uralkodó állandóan megszegett. Soha nem törekedett hatalomra, visszautasította a lengyel, sőt a magyar trónt is, pedig mindkettő elnyerésében Nagy Péter orosz cár is támogatta. A szabadságharcban elért sikerek után is inkább külföldi kapcsolatokkal rendelkező uralkodóházak tagjait szerette volna Magyarország trónján látni, mint például Miksa Emánuel bajor választófejedelmet, vagy Frigyes porosz trónörököst. 

A fejedelem nemzetgazdasági ügyekkel is foglalkozott. Komoly gondot jelentett a pénzhiány. Rákóczi libertásokat - rézpénzt - veretett, mely eleinte segített is a pénzügyi gondokon. 

Rákóczi az ónodi országgyűlésig nem akart elszakadni az uralkodóháztól sem, hiszen 1707-ig számos alkalommal folytatott a császári házzal békealkudozásokat. Ezek a tárgyalások azonban mindig azon buktak meg, hogy a császár nem volt hajlandó a békeszerződésben foglaltak betartását nyugat-európai hatalmak garanciájával biztosítani. Garancia nélkül pedig a békeszerződés pontjai ugyanannyit értek volna, mint a király koronázásakor kiadott hitlevelek, melyek alkotmányos biztosítékait a Habsburg uralkodók sohasem tartották be.

Ugyanúgy nem lehetett megbízni Rákóczi francia szövetségesében, XIV. Lajos királyban sem, aki a harcok kezdetén még komolyabban támogatta Rákóczit, hiszen számára a magyar szabadságharc közel 100 ezer főnyi császári haderő lekötését jelentette, melyeket a nyugati fronton a franciákkal szemben fel lehetett volna használni. Eleinte pénzt, kiképző tiszteket és 2000 gránátost küldött Rákóczinak, akik a harcokban hősiesen helyt is álltak. Az elvesztett második hochstädti csata után azonban a franciák is védekezésre kényszerültek. Az eredeti haditervek szerint ugyanis a francia-bajor csapatok kelet felé törtek, hogy Rákóczi szabadságharcosaival egyesüljenek, a császári, angol és holland szövetséges seregek azonban 1704. augusztus 13-án hochstädtnél a franciákat tönkreverték, ezzel az egyesülés terve meghiúsult, ami természetesen kedvezőtlenül hatott Rákóczi további hadműveleteire is.

Csökkent a francia támogatás, s lassan kiderült, hogy míg Rákóczi kizárólag hazafias érzéstől indíttatva akarta felhasználni Franciaország segítségét - azzal az indokolással, hogy szolgálatot tesz neki -, addig XIV. Lajos Rákóczi szabadságharcát használta fel saját politikai céljaira. Bizonyítja ezt az is, hogy egyik levelében 1701-ben úgy nyilatkozott: „Magam is tartózkodom lázadó alattvalók támogatásától uralkodók törvényes hatalmával szemben.” Igaz, hogy vereségei után ezt az álláspontját megváltoztatta, s később egyik utasításában már azt írta: hogy „Rákóczit különben sem tekinti lázadónak, hanem nagyapja jogos örökösének Erdély trónján.” Ennek ellenére nem kötött formális szövetséget Rákóczival, s bujdosása során Franciaországban soha nem szólították fejedelemnek. A francia politika közömbössége hazánk iránt a spanyol örökösödési háborút lezáró 1713. évi utrechti és az 1714-es rastatti békeszerződésben is megmutatkozott, melyekben hazánkról egyetlen szó sem esik.

Lengyelországi bujdosása során Nagy Péter orosz cár támogatására is számított, de a cár ígéreteiben is csalódott. Ezután hagyta el Lengyelországot, s - az őt követő néhány hívével együtt - előbb Franciaországba, majd Törökországba távozott.

Rákóczi fejedelem szabadságharca tehát elveszett. A küzdelmet azonban nem tekinthetjük eredménytelennek, mert ez a szabadságharc lefogta azoknak az uralkodói körhöz tartozó politikusoknak a kezét, akik a XVII. század végén a magyar népet ki akarták irtani, és Európa nyugati fele is megismerte azt a függetlenségéért harcoló nemzetet, mely a török uralomtól történt felszabadulása után vissza akart lépni a keresztény Európa népei közé. Az uralkodó is megértette, hogy nem lehet a magyar nemzetet alkotmányellenesen kormányozni. A jobbágyok helyzete sajnos nem javult, de ez nem az uralkodón, hanem a kiváltságaihoz ragaszkodó nemesség ellenállásán múlott. A harcok befejezése után pedig a nemzet kapott egy békés évszázadot, melyben a magyar lakosság a Kárpát-medencében megkétszereződött. 

III. A Rákóczi-induló 

A Rákóczi-szabadságharcról készített beszámolónk nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg a Rákóczi-nótáról.

A Rákóczi-induló nemzeti szent ereklyénk, melynek eredetét homály fedi. Talán az 1705. november 11-i zsibói vereség után a szomorú, elkeseredett nép ajkán keletkezett, s eltorzítatlanul élt addig, amíg Bihari János híres cigányprímás hegedűjén 1809-ben mint toborzó meg nem szólalt. Tehát a XVIII. század elején keletkezett szomorú ének egy évszázad múlva feltámadt, s nemzeti indulóvá szellemült át. 

Az indulót aztán egy katonazenekar karmestere, Scholl Miklós lekottázta, a katonazenekarok játszani kezdték, s a dal egyre népszerűbb lett. Elsőnek hangversenyteremben 1830-as évek végén Erkel Ferenc játszotta, majd 1840-ben Liszt Ferenc is előadta, sőt mint zeneművet is kiadta. Igazán azonban Hector Berlioz keltette életre. Liszt Rákóczi indulója a magyar kard apotheozisa, Berliozé csatakép és forradalmi jelenet, a magyar vitézség és szabadság himnusza, amelyből már az 1848. évi februári és márciusi forradalmak szele süvít. 

Berlioz 1845. évi pesti látogatása alkalmával mutatta be a Rákóczi-indulót. A bemutató fogadtatásáról a következőket írta: „Az első ütemek trombita riadója után felhangzik a melódia fuvolákon és klarinétokon, a vonósok pizzicatójától kísérve. A közönség nyugodt és csendes maradt a váratlan expozíció alatt, de amikor hosszú crescendóban a téma fugált töredékei újra megjelennek, megszakítva a nagydobok távoli ágyúdörgést utánzó tompa ütéseitől, a nézőtér leírhatatlan zajjal kezdett forrongani; a pillanatban, amikor a féke veszített zenekar őrjöngő rohamban kirobbantja a régóta visszatartott fortissimót, hallatlan kiáltások és dobogás remegtette meg a nézőteret. E tajtékzó lelkek koncentrált dühe olyan akcentusokban explodált, melyek a rémület borzongását keltették bennem, éreztem, hogy hajam égnek mered, és ettől a végzetes ütemtől fogva búcsút kellett mondanom darabom záró részének. A zenekar vihara képtelen volt megküzdeni ennek a vulkánnak a kitörésével, melynek hevességét semmi nem tudta megállítani.”

Berlioz: Rákóczi-induló:

Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy az 1848-49-es szabadságharc hős honvédei a Rákóczi-induló hangjaira halálmegvető bátorsággal rohantak az ellenségre, s ezt a tömegeket lázba hozó indulót Világos után évekig tilos volt játszani. 

IV. A „bujdosók” hazatérnek?

Alig néhány évvel a Rákóczi szabadságharc befejezése után történt egy szomorú, sőt szégyenletes esemény, a magyar országgyűlés ugyanis az 1715. 49. törvénycikkben a bujdosó fejedelmet, - miután a megszabott határidőn belül a hűségesküt az uralkodóházra nem tette le - „hazaárulónak” bélyegezte. (Nem ez volt az utóbbi háromszáz év alatt az utolsó ilyen határozat, a magyar országgyűlés azóta is hozott ilyen szégyenletes határozatokat, igaz, hogy később ezeket is megsemmisítették.)

Ezek után - közel 200 évvel ezen határozat után - meglepetésként hatott I. Ferenc József király 1904. április 18-án írott kézirata, mely a hivatalos lap 1904. április 21-i számában jelent meg, s a következőket tartalmazta: 

Kedves gróf Tisza! A magyar történelem kiváló alakjai közül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugszanak idegen földben, és a hamvak hazaszállítása a nemzetnek ismételten óhaját képezi. 

Hála legyen érte az isteni gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik. Király és nemzet kölcsönös bizalma és az alkotmány visszaállított békés uralma megteremtették a trón és a nemzet közt a sikeres egyesült munkásság alapfeltételét képező összhangot.

Keserűség nélkül gondolhatunk tehát vissza mindannyian a mögöttünk álló borús korszakra, király és nemzet egyesült kegyelete keresheti fel mindazok emlékezetét, akiknek vezető szerep jutott a letűnt küzdelmekben.

Ennélfogva utasítom, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaszállításának kérdésével foglalkozzék, és erre vonatkozó javaslatát elvárom.

Kelt Bécsben 1904. április hónap 18-án.

Csak az 1867-es kiegyezés adhatott alapot ahhoz, hogy az uralkodó ilyen - a nemzet örömét kiváltó - lépésre szánta el magát.

A bujdosók hamvainak hazaszállításával azonban már ezt megelőzően is foglalkozott a nemzet. 1873-ban Zemplén vármegye feliratot intézett az országgyűléshez, 1878-ban pedig Tisza Kálmán miniszterelnök is beszélt erről a Házban, de kérdésessé tette, hogy a hamvak megvannak-e, s ha megvannak, hol nyugszanak. A fejedelem hamvainak hazaszállításával foglalkozó történészek azonban megállapították, hogy a bujdosó fejedelem holttestét 1735. április 8-án Rodostóban bekövetkezett elhunyta után 1735 nyarán titokban Konstantinápolyba vitték, s a Saint Benoit székesegyházban édesanyja, Zrínyi Ilona holtteste mellé temették el. 

Az igazi indíttatást a hamvak hazaszállítására azonban kétségtelenül a királyi kézirat adta meg, de még - belpolitikai okok miatt - így is két évet kellett várni, mire sor kerülhetett II. Rákóczi Ferenc fejedelem, édesanyja, Zrinyi Ilona, fia, Rákóczi József, valamint bujdosó társai: gróf Bercsényi Miklós és felesége, gróf Csáky Krisztina, gróf Esterházy Antal, Sibrik Miklós és Thököly Imre fejedelem hamvainak hazaszállítására.

A hazaszállítás és az újratemetés ünnepélyes volt. A drága hamvak átvételére öttagú bizottságot jelölt ki az országgyűlés, tagjai voltak: báró Forstner Gyula főrendiházi tag, Fraknói Vilmos püspök, Thaly Kálmán képviselő, Ponori Török Antal egyetemi tanár és Thallóczy Lajos.

A hamvak átvételekor 1906. október 18-án a francia lazaristák galatai templomában rekviem volt, melyet Fraknói Vilmos püspök celebrált.

Másnap - október 19-én - az országgyűlés törvényjavaslatot fogadott el, melyben elrendelte:

1. §. II. Rákóczi Ferenc fejedelem és bujdosó társainak hamvai a kassai székesegyházban, Thököly Imre tetemei pedig a késmárki ágostai hitvallású egyház templomában tétessenek örök nyugalomra.

2. §. Eltörölte a Rákóczit és bujdosó társait hazaárulónak nyilvánító szégyenletes 1715. évi XLIX. tc. 2. és 3. §-ait.

A hamvakat hazaszállító különvonat október 26-án délután 5 órakor indult el Konstanzából, s másnap délelőtt 9 órakor érkezett Vercorovára. Abban a pillanatban, mikor a vonat a magyar határhoz érkezett, a vonat megállott, és az ország taracklövésekkel fogadta a szent hamvakat. Alig tízpercnyi várakozás után a vonat tarackdörrenések közepette lassú robogással megindult Orsova felé. A drága hamvakat szállító kocsi közepén volt elhelyezve II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona rézkoporsója, jobbra Thököly Imre és Rákóczi József, balra Bercsényi, Esterházy és Sibrik koporsói feküdtek. Orsovára érkezve a koporsókat leszedték, és a pályaudvarra szállították, ahol ünnepélyesen fogadta az időközben megérkezett kormány Wekerle Sándor miniszterelnök vezetésével.

A szent hamvakat szállító vonat, amerre áthaladt - Mehádián, Jablanicán, Temes-Szlatinán, Karánsebesen, Lugoson, Temesváron, Nagykikindán, Szegeden, Félegyházán, Nagykőrösön, Cegléden -, mindenütt zászlódíszbe öltözött pályaudvarok és ünneplő tömegek köszöntötték.

Október 28-án 8 óra 34 perckor érkezett a különvonat Budapestre, a Keleti pályaudvar csarnokának érkezési oldalára. A vonatot a Szózat hangjai fogadták, s a koporsókat két gyászkocsira rakták, és megindult a menet a Kerepesi (ma Rákóczi) úton az ünneplő sokaság sorfala között a Szent István székesegyház felé. Nem gyászmenet volt ez, hanem diadalút! A székesegyházban bíborszínű mennyezet alatt még egyszer kihallgatást tartott a fejedelem az ország lelkének, akik trónusnak érezték a ravatalt.

Időközben a gyászmenetből kivált a Thököly Imre koporsóját szállító halottaskocsi, s elindult a Deák téri evangélikus templom felé. Amikor a koporsóval a kísérők a templom közepére értek, felhangzott az Oratórium: 

Ím, a győztes hős közelg, harsonákkal fel tehát!

Szabad nép halld, hogy zeng, már énekli hős dalát. 

A gyászszertartást a Térj magadhoz drága Sion kezdetű régi zsoltár eléneklésével fejezték be.

Az esti órákban a koporsókat visszaszállították a Keleti pályaudvarra, s folytatódott a diadalút - Gödöllőn, Hatvanon, Füzesabonyon, Miskolcon, Szerencsen, Olaszliszkán, Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen át - ahol százezrek tisztelegtek a szent hamvakat szállító különvonat előtt, mely október 29-én 5 óra 10 perckor érkezett Kassára. A zászlódíszbe öltözött városban a város templomai öregharangjainak szava és 24 ágyúlövés jelezte, hogy a bujdosók hazaérkeztek. 

A díszmenet az állomásról elindult a székesegyház felé, elől hat fehér ló vonta a II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Rákóczi József koporsóját szállító kocsit, mögötte négy fekete ló a Bercsényi, a felesége, Esterházy és Sibrik koporsóját szállító kocsit.

A dóm Rákóczi korabeli zászlókkal volt feldíszítve. A gyászmise után a kormány tagjainak jelenlétében a koporsókat a márvány szarkofágokban elhelyezték, délután 5 órakor fényes papi kíséret mellett a koporsókat még egyszer beszentelték, s a székesegyház kapuit bezárták.

A Rákóczi és a Zrínyi család címere között a szarkofágokon a következő a felirat:

„Itt nyugszik II. Rákóczi Ferenc, Magyarország és Erdély fejedelme. Meghalt 1735. április 8-án Rodostóban. Az ő hőslelkű anyja, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, utóbb Thököly fejedelemnek hitvese. Meghalt 1703. február 18-án Nikomédiában, és fia Rákóczi József. Meghalt 1738. november 18-án Csernavodában, kiket nemzetünk balsorsa számkivetésbe juttatott.” 

A Thököly Imre - Felső-Magyarország és Erdély fejedelmének - hamvait szállító különvonat október 30-án éjfél után 1 órakor indult el Kassáról, s másnap - október 31-én - reggel 8 órakor érkezett Késmárkra. A vasúti állomásokon - Abaúj-Torna, Sáros és Szepes vármegyék népe - mutatta be hódolatát a kuruc király előtt Az állomásról díszmenetben vitték a koporsót a késmárki evangélikus templomba. A menet rövid időre a késmárki Thököly-várkastély előtt megállt, s a koporsót a vár udvarára vitték, ahol rövid időre katafalkra helyezték. 

A templomban a gyászistentisztelet Erős vár a mi Istenünk kezdetű zsoltár eléneklésével kezdődött, és délután 4 órakor a koporsó márvány szarkofágba történt elhelyezésével fejeződött be. 

A magyar nemzet 1906-ban mélységes megilletődéssel, tisztelettel és ragyogó gyászpompával rótta le kegyeletét a bujdosók előtt, akiknek emléke örökké élni fog a magyar nemzet szívében és nemzetünk történelmében. 

De ne feledjük, a bujdosók hazánk balsorsa következtében ma sincsenek itthon, hamvaik ma is hazánkon kívül, „számkivetésben”, idegen uralom alatt álmodnak a régi dicsőségről.  

Magyar! Ha Kassán vagy Késmárkon jársz, ne feledkezz meg bujdosó, számkivetett honfitársaidról, tegyél egy szál virágot sírjukra, és mondj egy imát értük és sokat szenvedett hazánkért!  

Írtam Csókakőn, 2009. szeptember 26-án és 27-én, Vak Bottyán János kuruc tábornok elhunytának 300 éves évfordulóján. 

Dr. Dunka Sándor

Irodalom: Rákóczi Emlékkönyv halálának 200 éves évfordulójára. Bp. 1935.

(Kuruc.info, képek: Wikipédia, oszk.hu)

Kapcsolódó: Morvai Krisztina meghívója a vasárnapi Rákóczi-emlékmenetre