A 20. század legkiválóbb karmesterét, az 1989-ben elhunyt Herbert von Karajant nemzedékemnek még volt szerencséje televíziós közvetítések révén látni, és hallani azt a csodát, amely karmesteri pálcája varázsütésére megszólalt. Soha karnagy nem jutott még fel magasabbra a dicsőség világába, és nem volt tárgya ekkora közérdeklődésnek, mint Karajan.

A zene királya egyenrangú félként érintkezett a világ hatalmasaival, és uralkodói mentalitással és gesztussal helyezte magát az élre olyan szférákban is, melyek nem az ő felségterületei voltak. Európának és a világnak ez a legprominensebb karmestere nagyobb hatalomhoz jutott, mint bármelyik dirigens mellette vagy előtte. Rendkívüli karriert futott be: fénykorában a pálcája alatt álló birodalom Bécstől Berlinig, Salzburgtól Milánón át Londonig terjedt. 1967-ben végül megszervezett Salzburgban egy operából és koncertből álló egyszemélyes fesztivált, amellyel művészi és kultúrpolitikai szempontból lenyűgöző teljesítményeket ért el. Művészileg azzal, hogy karmesterként, rendezőként és menedzserként elsősorban Richard Wagner zenedrámáit monumentálisan jelenítette meg, kultúrpolitikailag pedig azáltal, hogy elsőként ismerte fel a tömegtájékoztatás bevonásának szükségességét a művészetbe. Dicsőségét céltudatosan, nyugodt fanatizmussal, számítóan, nagy önérzettel és fáradhatatlan szorgalommal érte el. Sikereinek alapja a mesterségbeli abszolút tudás, a fanatikus munkaszeretet és a tökéletességre való törekvés.

A Karajan nemzetség őse, Georg Johann von Karajan Joanes Karajoannes fiaként, 1747-ben született Kozani községben, Macedónia zordon hegyei között, nem messze az Olümposztól. 1771-ben a jó üzleti érzékkel megáldott "fekete Jan" (a "kara" török szó feketét jelent) Bécsben telepedett le, majd továbbköltözött a szászországi Chemnitzbe, ahol Theodor Johann nevű fivérével szövőgyárat alapított. Gazdasági tevékenységükért III. Frigyes Ágost választófejedelem 1792. június 1-jén nemesi címet adományozott a Karajan testvéreknek. Végül Georg Johann Karajan visszatelepült Bécsbe, s ott is halt meg 1813-ban. A Karajanok szívósan kapaszkodtak fel és sikeresen emelkedtek a magasba. Amint kiszabadultak a török szolgaságból, rövid idő alatt hasznos tagjaivá váltak a Habsburg-monarchiának, és ezzel megtisztelő címeket és megbecsülést szereztek a családnak. A 18. században az újonnan bevándorlók mint vállalkozók és kereskedők gyors karriert futottak be. A 19. században tudósként és jogászként jeleskedtek, majd a 20. században a zenében, az orvostudományban és a technika világában találták meg az önmegvalósítás útját.

Herbert von Karajan édesapja, Ernst orvostudományt tanult, és Salzburgban figyelemre méltó karriert futott be, melynek során előbb mint a St. Johann Kórház főorvosa, később mint a területi kórházak igazgatója és terület-egészségügyi referense dolgozik. Herbert 1908. április 5-ének éjszakáján született, s miként életrajzírója, Robert C. Bachmann megjegyzi, ez a történelmi jelentőségű éj megajándékozta a várost másik nagy fiával, az első és legnagyobb ugyanis Mozart volt, akivel olyan gonoszul bánt el Salzburg, hogy éjnek idején hagyta el a falait. Sötétben jönnek-mennek ennek a nem mindig nagyvonalú városnak nagy fiai. A kisfiú születési anyakönyvébe ezt írták be: Lovag Heribert von Karajan. A kis Heribert az 1908-1918 közötti időszakban a jobbára csendes és nyugodalmas Salzburgban nevelkedett, 1916 és 1927 között a helyi Mozarteum Konzervatóriumban végezte tanulmányait, s 1917. január 27-én, Mozart születésének 161. évfordulóján lépett először a nyilvánosság elé. A Mozart-ház nagytermében álló Bösendorfer zongorán a D-dúr rondót (K.485) adta elő. A dualista monarchia megsemmisítése és a köztársaság kikiáltása jelentős változást hozott Karajan életében is. Az 1919 áprilisában összeült ún. alkotmányozó nemzetgyűlés határozatot hozott a nemesség megszüntetéséről. Ekkortól kezdve tehát hivatalosan többé már nem lovag von Karajan a kis Heribert. Sőt az előkelő Heribert keresztnevet is átkozmetikázza a köztársasági kormányzat a republikánusabban hangzó Herbertre. Ettől függetlenül önmagát továbbra is Herbert von Karajannak nevezi élete végéig, ám hivatalos okmányaiban ezentúl a Herbert Karajan név áll.

A 12 esztendős fiút 1920-ban a nyári vakációra Angliába küldik. Az idegen nyelvet olyan könnyen elsajátítja, hogy mire három hónap múlva hazatér, folyékonyan beszél angolul. 1927-ben befejezi tanulmányait a Mozarteumban, június 11-én kitüntetéssel teszi le a záróvizsgát. Ezt követően a bécsi műszaki egyetemre iratkozik be, mert apja fenntartással fogadta azt az elképzelését, hogy művészi pályát választ, s azt tanácsolja fiának, hogy tanuljon valamilyen gyakorlati szakmát, amely biztos megélhetési alapot jelent majd számára. Herbert tehát Bécsbe, a szimfóniák városába megy. Ernst Krenek komponista nyilatkozta a császárvárosról: "A szimfonikus forma rövid története szorosan összekapcsolódik a Habsburg Birodalommal, és annak központjával, Béccsel. Igazi szimfóniákat semmilyen más városban nem komponáltak, ezt bizonyítja Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Bruckner, Mahler neve". Ám az ifjú Karajan nem azért ment Bécsbe, hogy zeneszerző legyen, hanem hogy műszaki tanulmányokat végezzen. Emellett azonban zongorázni is tanul Hofmann professzortól. A későbbi dirigens kétségkívül vonzódott a műszaki pályához is, szenvedélyesen érdekelte a technika, s fivére, Wolfgang elmondása alapján az autógyártásban akart valamilyen feltűnést keltő haladást elérni: "Abban az időben Herbert minden belsőégésű motort újfajta hajtóművekkel akart helyettesíteni".

Azonban Herbert hamarosan szakított a műszaki egyetemmel, arról sincsenek pontos adataink, mennyi ideig bírta, egyes források három, mások másfél, illetve két szemeszterről beszélnek. Ezt követően beiratkozott a zeneakadémiára, ahol a zenetudományi fejtegetéseket meglehetős közönnyel hallgatta, sőt később sem foglalkozott behatóbban zenetudományi problémákkal. Egész életében fennállt tartózkodása, sőt ellenszenve minden zenei tudományosság és a zenének mindenféle magyarázó értelmezési kísérlete iránt, amely zenén kívüli eszközökkel dolgozik, mint például a beszéd. Karajan zongorista akart lenni, azonban kellő önismerettel és szigorú önkritikával megállapította, miszerint a napi nyolcórai munka a billentyűkön nem neki való, és hogy talán nincs benne elég tehetség az egészen nagy zongoristakarrierhez. Így végül is a dirigálás felé fordult. Karajan másfél évet tölt el többé-kevésbé intenzív tanulással Bécsben. Koncertekre jár az operába és szemlélődés útján tanul. A Bécsi Filharmonikusok élén ez idő tájt Wilhelm Furtwängler állott, így Karajan gyakorta láthatta őt. Aligha gondolta azonban, hogy valamikor ebben az épületben maga is a dirigensi pultnál fog állni. 1928. december 17-én Wunderer professzor osztályának koncertjén kell megmutatnia, mit tud. Teljes sikerrel. Rossini Tell Vilmosának nyitányát vezényli, s ez megerősíti benne azt a meggyőződést, hogy van érzéke a zenekarhoz, hogy a dirigálás az igazi szakmája és hivatása.

Herbert von Karajan meglehetősen magányos és zárkózott életet élt Bécsben, nem szerzett igazi barátokat. Egyedül járta útját. Később így nyilatkozott erről: "Bizonyos emberek iránt mindenesetre barátságot érzek. De nem tudom kimutatni. Nagyon jóban vagyok a pilótákkal, akikkel már húsz éve repülök, itt sok az emberi közelség, a bizalmasság. Azután közel érzem magam azokhoz az emberekhez, akikkel megmásztam a hegyeket. Nem sokat beszéltünk egymással, de az ember ilyenkor érzi, hogy van vele valaki, aki valóban őmiatta van ott. Elismerem, hogy ez az érzés csak az évek során született meg bennem. Valamikor hideg, számító ember voltam. De nagyon megváltoztam".

A sikeres bécsi akadémiai bemutatkozó hangverseny után Karajan szülővárosában szeretne debütálni. Az óhajtott koncertre 1929. január 22-én került sor a Mozarteum nagytermében. A "rendkívüli szimfonikus koncertként" meghirdetett rendezvényen a 21 éves Karajan Csajkovszkij V. szimfóniáját, Mozart A-dúr zongoraversenyét és Richard Strauss Don Juan című szimfonikus költeményét vezényelte. A hangverseny óriási siker a pályakezdő karnagy számára. A tartományfőnök elismerése jeléül babérkoszorút küld Karajannak. Ennél a körülménynél azonban még lényegesebb, hogy a nézőtéren ott ül Erwin Dietrich, az ulmi városi színház intendánsa, aki azonnal felismeri az ifjú tehetség óriási adottságait, s próbavezénylésre hívja meg Ulmba.

Dicséretekkel elhalmozva és bátorítással övezve indul el Karajan nagy reményekkel az agonizáló és végnapjait élő liberális weimari köztársaságba, ahol egész további életére kiható, sorsdöntő találkozásnak lesz részese. Néhány évvel korábban egy másik osztrák is elment Németországba, hogy a majdani Reich Führerjévé váljon. Mind a karmester, mind a vezér rendkívül szuggesztív, lebilincselő erejű vezető. S Hitler Harmadik Birodalmában Karajan elképesztő sikert fog elérni. Természetesen ezt az 1945 utáni világrend potentátjai soha nem fogják neki megbocsátani.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

(Folytatjuk)