Az első rész: Tarnóczy Szabolcs: A próféta Wagner varázsa - Bevezető: Az emberiség megváltásszomja

/A Rajna kincse/ 

Szereplők:

Wotan – főisten
Fricka – Wotan felesége, a család és magántulajdon istennője
Freia – az ifjúság és halhatatlanság istennője
Donner – a vihar és eső istene
Froh – a szivárvány istene
Loge – a ravaszság és a tűz félistene
Alberich – niebelung törpekirály
Mime – Alberich öccse, törpekovács
Erda – a föld istennője
Három szűz leánytestvér, rajnai sellők 

Előjáték 

A teremtő ősharmónia szüli kezdetben a kozmoszt, a földet, a flórát és faunát. A Rajna mélyének hullámzó ringása utal a teremtés isteni eredetére, hiszen a víz sodró áradásából támad az élet; meditációs szinten élhetjük át az opera bevezető harmóniáiban az aranykor tiszta, mennyei rendjének áhítatát. Az ősvízben felmerülnek az első létezők, a természet gyermekei, a rajnai sellők. E szűzi leányzók apjuk intése szerint őrzik a Rajna mélyén lapuló aranyrögöt, mely a természet csillogó bájának csodálatos kifejező eszköze.

Ekkor mászik elő egy a Rajna medre alatti, mély barlangból Alberich, a torz, rút törpekovács, aki gnóm mivolta miatt nem találja tárgyát buja nemi ösztöneinek. Durva, önző testi vágyait a három sellő által reméli kielégíttetni, de hízelgő, suta udvarlása a sellők közt csak nevetség s gúny tárgyává lesz. Lóvá is teszik azzal, hogy mindegyikük egyenként kínálkozik fel a párzásra, de az utolsó pillanatban, undorodva és kacagva siklanak ki öleléséből. Hiába kergeti őket, visszataszító ocsmánysága és korcs testi adottságai miatt még a sellők megerőszakolására is képtelen.

Mikor a felkelő nap első hajnali sugara megcsillan a gyönyörű aranytömbön, a három szűzi halleány boldogan áldja a természet ragyogó szépségét. Apjuk óvó jövendölése azonban fülükbe cseng: ha valaki véglegesen szembefordulna a természetet éltető ősszeretettel (szerelemmel), az képessé válhat az arany elrablására, kisajátítására és természetes esztétikai szerepének átkos meggyalázására: egy világuralmat, mások elnyomását lehetővé tevő mágikus gyűrű kovácsolására.

Alberich, a törpe niebelung is elámul az arany szépségét látva, és érdeklődve tudakolózik felőle a sellőktől. Bár egyikük óvja két testvérét a profetikus apai titok elárulásától, azok mégis kifecsegik, hiszen teljes képtelenségnek tűnik számukra, hogy éppen a buja vágyaktól űzött gnóm mondjon le az érzéki szerelemről. Azonban elővigyázatlanságukban végzetes tévedés áldozataivá válnak: a törpe ugyanis, épp mert jól tudja, hogy ocsmánysága miatt soha nem lesz reménye párra találni, a hatalom birtoklásáért örömmel mond le a szerelemről. Ha gazdaggá válik a hatalom által, úgy tud majd magának kéjt is vásárolni! Hogy rabló szándékát leplezze, látszólag újra üldözni kezdi a sellőket, mintha meg akarná őket hágni erőszakkal. Ez a csel azonban csak arra szolgál, hogy egyre közelebb kerülhessen az aranyröghöz. Végül diadalmas rikoltással veti rá magát, iszonyú átkot mondva a szerelemre! Majd emberfeletti erővel tépi ki a csillogó ércet helyéről, és sátáni röhejjel ragadja magával kénköves, földalatti barlangjába. Hiába sírnak, jajveszékelnek a sellők, bánatuk késő és hiábavaló. Nincs többé segítség, az természet ősi rendjét megrontotta a hatalomra, gazdaságra, és elnyomásra kész gonoszság! 

Első felvonás 

A germán istenek világában, fellegek és sziklák közt vagyunk. Wotan, a főisten elégedetten csodálja az óriások által felépített isteni várat, a Walhallát. Felesége, Fricka figyelmezteti rá, hogy az alku szerint az óriások bére húga, Freia, az ifjúság és a halhatatlanság szűz istennője. A két óriás, Fasolt és Fafner egyedül őt akarták fizetségként elfogadni a bevehetetlen fellegvárért. Wotan csak azért egyezett bele az üzletbe, mert Loge, a tűz- és ravaszságisten azt ígérte, hogy kerít valamit, amivel Freia helyett kifizethetik az óriások bérét. Loge viszont most, a döntő pillanatban sehol. Wotan emlékezteti vádaskodó feleségét, hogy a várat elsősorban az asszony kívánta, mert azt remélte, hogy a főisten ettől kezdve kevesebbet csavarog, s hűségesebb urává válik.

Közben megérkeznek a bérüket követelő építőmunkások. Wotan figyelmezteti őket, hogy jól végzett munkájuk ellenére a követelt fizetség aránytalan, Freia nem eladó. Fafner és Fasolt, az óriások döbbenten hőkölnek vissza a szerződésszegés hallatán: a Wotan – az őskőrisből faragott, isteni – dárdájába bevésett szerződések szentek, megszegésük káosszal, a világrend összeomlásával jár! Wotan Logét várja kétségbeesetten, aki egykor megígérte, hogy az óriások túlígért bérét majd kiváltja valamivel. A főisten ellenállhatatlan, ha erőre van szükség, de ahol csak csalafintaság segít, van Loge ravasz tanácsai elengedhetetlenek.

Az óriások azonban nem hajlandók tovább várni, erőszakkal magukhoz ragadnák Freiát, ha fivérei, Donner és Froh (a vihar és a szivárvány istenei) harcra nem kelnének velük ennek megakadályozására. Ám Wotan, dárdájával az utolsó pillanatban közbelépve meggátolja a viadalt, mert a szerződés törvénye az óriásokat mégiscsak védi. Végre megérkezik Loge, aki – a szerződés felelősségét egyébként Wotanra hárítva – elmeséli: épp azért járt világkörúton, hogy az ígért helyettesítő váltságdíjra rátaláljon. Ám az egész világon semmit sem talált, ami a Freia által képviselt ifjúságot, szerelmet, asszonyi bájt helyettesíthetné. Csak egyetlen reményt keltő esetről hallott: Alberichről, a niebelung törpéről, aki a rajnai sellőktől rabolt aranyban rejlő gazdagságért és hatalomért lemondott a szerelemről, s világuralmat jelentő gyűrűt kovácsolt magának belőle. Loge véleménye szerint meg lehetne csellel szerezni Alberichtől az aranyat, erkölcsi szempontból pedig álláspontja az, hogy tolvajtól lopni jogos. A tűz uraként egyben tolmácsolja vízi nővéreinek, a rajnai sellőknek kérését is, hogy Wotan segítsen nekik aranyuk visszaszerzésében.

Wotan fütyül a sellők kérésére, az ő gondja most Freia kiváltása, mivel tudja: az istenek halhatatlansága a tét. Egyedül Freia képes szakítani a mennyei almafákról, s ha nem ad naponta belőle az isteneknek, megöregszenek. Ha sikerülne a törpétől megszerezni a kincseket, és az óriásoknak felkínálni Freiáért cserébe, ez a patthelyzet megoldását jelenthetné. Közben azonban már Wotan szívét is megkísértette a bűvös gyűrű megszerzése utáni vágy. Ha az ő ujján lehetne, szükségtelenné válna a sok küzdelem, szerződés, vesződség, hiszen mintegy ölébe hullana a világuralom! Fafner és Fasolt – félve fő ellenségük, Alberich növekvő hatalmától, és maguk is megsejtvén az aranyban rejlő hatalom korlátlan lehetőségeit – kompromisszumként már elfogadnák Freia helyett a niebelung kincseit. Ám Wotan megmakacsolja magát: Hogyan ígérhetne olyan váltságdíjat, amely nem az övé? Titkon persze abban bízik, hogy Freiát is megtarthatja, de a gyűrűt is magának szerzi meg.

Eközben még Frickát is megejti a kincs bírvágya: ha csodás arany ékszereket hordozna, szépségével talán jobban magához tudná láncolni hűtlenkedéshez szokott férjét. Fafner és Fasolt döntenek: zálogként egy napra magukkal viszik a segítségért hiába sikoltozó Freiát, akit másnap csak a törpék aranyával lehet majd az isteneknek kiváltaniuk. Fricka, Donner és Froh tehetetlenül néznek a Freiát hátukon hurcoló lomha óriások után, és Loge máris észreveszi, hogy az istenek halhatatlansága veszélyben van: vénebbnek tűnnek, hiszen ma még nem ettek Freia aranyalmáiból...

Közben Wotan is döntött: Loge segítségével elindul megszerezni a niebelungok kincsét. A ravaszság és tűz istene ismeri a járást, egy kénköves barlang is a Rajna alatti üregekbe, Niebelheimbe, a törpék országába vezet.

Második felvonás 

Wotan és Loge alászállnak a niebelungok félhomályos, mély alvilágába, ahol Alberich – gyűrűje segítségével és egyeduralmi módszerekkel – kényszeríti testvérét, Mimét (mímelő, színlelő) és a törpék kovács nemzetségét, hogy, parancsait végrehajtva, számára a gazdagságot és világhatalmat jelentő aranyat bányásszák.

Az isteneknek sikerül először épp Mimével beszélgetésbe elegyedniük, aki jajgatva panaszolja el az előzőleg történteket: Alberich egy bűvös varázssapka kovácsolására kényszerítette, melynek segítségével tulajdonosa láthatatlanná lehet, vagy bármely más külső formát felölthet. A sapka elkészült, de Mime – arra hivatkozva, hogy a fejfedő csak félig kész – nem akarta átadni Alberichnek, hogy magának megtartva segítségével lopja el majd testvére világhatalmat rejtő gyűrűjét. Hiába, Alberich kiragadta kezéből a sipkát, titkos varázsigét mormolva a fejére húzta, és láthatatlanná válva ostorozta meg testvérét hazugságáért.

Wotan és Loge jót mulatnak a pórul járt, gonosz törpe ügyetlenségén, mikor betoppan a felettébb bizalmatlan Alberich. A ravasz Loge azzal férkőzik bizalmába, hogy utal a maga félisteni szerepére: ha tűzistenként nem biztosítaná a niebelungok aranybányájában az olvasztókemencék lángjait, a törpe kovácsok nem tudnák a nyers ércből kiolvasztani a színaranyat. Azután Alberich hiúságának hízelegve meséli, milyen messze elterjedt már híre a törpe hatalmának. Ugyanakkor Loge kétkedést mímel: nem érti, minek Alberichnek a hatalom, és nem hiszi, hogy Alberich hatalma oly nagy lenne, amint azt híresztelik. Alberich – nem sejtve, hogy Loge társa Wotan, aki előtt beszél – kifejti: rohamosan növekvő hatalma segítségével oly naggyá lehet, hogy végül a gyűlölt és irigyelt isteneket is legyőzheti, és birodalmukat elfoglalva rabszolgájává teheti őket. Wotan jogos haragjában csaknem leleplezi magát, dárdájával egy sziklára csap, és földrengés rázza meg Niebelheimet. Logének szerencsére sikerül Wotant dühét lecsillapítania, majd tovább színlelve hitetlenkedik: lehet, hogy Alberich láthatatlanul mindig meg tudja figyelni törpéit, mikor lustálkodnak, és ostorával kényszeríteni tudja őket a bányász munkára. Ha pedig alvás közben láthatatlan, nem tudják megölni, vagy kirabolni. De tud-e félelmetesen legyőzhetetlenné is válni, ha komolyabb támadás éri? A hiú törpe ekkor – hatalmát bizonyítandó – a bűvös ködsüveg segítségével az istenek láttára hatalmas, tekergőző sárkánnyá változik. Loge jajveszékelve mímeli a rettegést, ám Wotan ezen csak kacag. A ravasz Loge tehát így folytatja: valóban ijesztő egy hatalmas szörny ereje, de hogyan tudna elrejtőzni bármely kis helyen, ha arra lenne szüksége, hogy elbújjon, vagy apró réseken át elillanjon? Ez persze már túl nehéz feladat! A hiú Alberich a dühítő akadékoskodás miatt megfeledkezik az óvatosságról, s a varázssapka segítségével apró békává válik. Ekkor Wotan és Loge gyorsan rátaposnak, letépik fejéről a sipkát; és rabul ejtve, megkötözve hurcolják magukkal a felhők és sziklák honában várakozó istenek közé.

Harmadik felvonás 

Mennyei családjukhoz visszatérve, Wotan és Loge közli Alberichhel, hogy kiválthatja szabadságát, ha cserébe az isteneknek adja a törpék erőszakkal kikényszerített munkájával szerzett aranykincseit. Alberich nem tehet mást: gyűrűje mágikus erejével kényszeríti törpe rabszolgáit, hogy az aranytömböket mind felhordják a fellegek közé. Az istenek döbbenettel figyelik, hogyan reszket és engedelmeskedik a szolganép, ha királyuk felmutatja feléjük ujját, melyen ott fénylik a gyűrű, a titokzatos hatalmi jelvény. Alberich eközben arra gondol, hogy gyűrűje és sapkája segítségével később talán még több aranyhoz juthat, és még bosszút is állhat megaláztatásáért az isteneken. Öröme azonban korai: Loge a sapkát, Wotan a világhatalmat jelentő gyűrűt akarja, ezekről is le kell mondania, cserébe szabadságáért. A sapkáról nehéz szívvel még le is mondana, hiszen Mimét ismét kényszerítheti, hogy újat készítsen. Újabb gyűrűt azonban nem készíthet: csak egy világhatalom létezik! A szerelemről lemondott, hogy összekovácsolhassa, inkább fosszák meg most életétől, de önként soha nem lesz hajlandó lemondani róla! Wotan tehát erőszakkal tépi le a megkötözött törpe ujjáról a gyűrűt, és húzza büszkén a magáéra.

Ekkor az immáron szabadon engedett Alberich, a niebelungok királya, bosszúból iszonyatos átkot mond gyűrűjére: mostantól mindenki ellenállhatatlan kínban vágyakozzék utána, de ha megszerezte, reszkessen elvesztésének félelmében! Törjenek érte életére, így érje el végzete! Az istenek egyelőre nem veszik komolyan fenyegető jóslatát. Elkotródása után nem sokkal megérkezik Fafner és Fasolt, a zálogba elhurcolt Freiával, hogy az óriások, aranyát a várépítés béreként megkapva, lemondjanak az örök ifjúságról, a hallhatatlanságot jelentő isteni szűzleányról. Az istenek Freia elé halmozzák az aranyrögöket, hogy a kincs eltakarja őt az óriások szeme elől. Végül azonban mégis marad két apró rés, melynek betömésére Fafner és Fasolt a sapkát és a gyűrűt is követeli. Loge könnyedén lemond a sapkáról, hiszen félisteni mivolta miatt tudja nélkülözni annak varázserejét. Wotan azonban dühösen megmakacsolja magát: telhetetlenül kapzsinak nevezve az óriásokat, nem akar megválni a világhatalmat jelentő gyűrűtől. Ám Fafnerék sem engednek. Ha nem kapják meg a gyűrűt, készek végleg elhurcolni magukkal Freiát.

Ebben a pillanatban megáll az idő, és Wotannak megjelenik Erda, a földanya. Vele hajdan 11 leánygyermeket nemzett Wotan, (8 Walkürt, harcias szüzet, akiknek az a feladata, hogy a csatákban elesett hősöket az isteni vár, a Walhalla védelmére elhozzák lovaikon, valamint 3 nornát (görög párkák), akik a sors szálait szövik, és ismerik a jövőt.) Erda a nornák jóslataira hivatkozva arra inti Wotant, hogy a jövő megmentése érdekében mondjon le a gyűrűről, mert egyedül ez a helyes döntés, ezzel törhető meg a sors hatalma. Bár Wotan kíváncsian szeretne többet is tudni, Erda mást egyelőre nem árulhat el, újra eltűnik a föld alá.

A főisten tehát – bízva Erda bölcsességében, ha nehéz szívvel is – lemond zsákmányáról, s a többi kincs közé hajítja a gyűrűt is. Freiát az istenek örömmel fogadják vissza maguk közé, miközben undorodva figyelik, hogyan pakolják zsákjaikba az óriások a rengeteg aranyat. Fafner és Fasolt, a két óriástestvér mindjárt össze is vesznek a sapka illetve a gyűrű birtokjogáért, ezért végül Fafner hátulról agyoncsapja testvérét, hogy mindent egyedül birtokolhasson. Megdöbbenve látják az istenek, hogy Alberich gyűrűre szórt átka máris meghozta első áldozatát.

Fafner távozásával az istenek észreveszik, hogy az iszonyú események hatására a légkör is elviselhetetlenül fojtóvá, fülledtté vált, melyen csak egy tisztító vihar segíthet. Donner viharisten ezért hatalmas kalapácsával szelet, villámot és mennydörgést kovácsol, hogy végre megtisztuljon a levegő. Froh isten pedig gyönyörű szivárványhidat varázsol, melyen át az isteni csapat végre, diadalmas menetben bevonulhat óriások építette új várba, a Walhallába. Wotan vezeti őket, aki magához vette az óriások által ott felejtett kardot, mely szintén a niebelungok kincsei közül való. (Ez egy rendkívül fontos, az ismertetők és tanulmányok által soha nem említett mozzanat, mivel az erőszakot szimbolizáló kard is eredendően a torz törpék rabszolgamunkájának alkotása, az erőszakot jelképezi, így további sorsa, jelentése is meghatározó lesz a műben!) Az istenek a vár mellett folyó Rajnából hallják, amint a sellők hiába siratják elrabolt aranyukat. Loge nem vonul be a várba az istenekkel: ő csak félisten, félig a gyermeki természet része. A tűz örök vándorló, leköthetetlen erő. Most is azon töpreng, mit hoz majd a jövő…