Születésük 200. és Wagner halálának 130. évfordulója kapcsán, egy ízben már megemlékeztünk róla és Giuseppe Verdiről, a két romantikus zeneszerző-óriás munkásságáról. Wagner azonban ezen túlmenően a kultúrtörténet egyik legsokoldalúbb, zseniális polihisztora is volt: író, újságíró, képzőművész, rendező, zongorista, karmester, díszlet- és jelmeztervező, hangszerfeltaláló; de mindenekelőtt: zeneszerző, költő, (összes zenedrámája szövegét természetesen maga írta), mi több: vallásfilozófus és látnok próféta. Mint korábban utaltunk rá, voltaképpen minden művében az emberiség megváltásának titkát kutatta, más-más speciális szempont szerint.

A legtöbb ősi vallási vagy filozófiai rendszer, archetipikus módon feltételez egy aranykort az idők kezdetén (Édenkert, Atlantisz, Avalon, Grál), melyben az ember még boldog, organikus egységben létezett az őt körülvevő világgal és az őt teremtő isteni erőkkel. Aztán egyszerre valamiféle drámai esemény történt, szembefordulás, tradícióhasadás, lázadás a mennyei rend ellen (ősbűn), s az emberiség története alapvetően megváltozott, átkokkal terhessé vált: halál, szenvedés, betegségek, csapások, gyűlölködés, félelem, bizalmatlanság, kétségbe esés uralkodik el a földön, a történelemben. (Nálunk hasonló jelenség lehetett a „turáni átok”. Ahogyan Vona Gábor fejtegette egy tanulmányában: Szembe került egymással az ősturáni hagyomány és az újkeresztény hagyomány.) Azonban a végzetes fordulat után érvényben marad, s jelen van az aranykor visszatérésének, a „szebb jövőnek” reménye is: erről tanítanak és jövendölnek az isteni küldetésre kiválasztott mennyei próféták. A megváltás azonban önfeláldozó küzdelemmel és fájdalmas lemondásokkal, áldozatokkal jár mindenki számára. (E gondolatkör nemcsak Wagnert foglalkoztatta, hanem sok más nagy romantikus művészt. Erről elmélkedik Dante az Isteni színjátékban, Goethe a Faustban vagy Madách Az ember tragédiájában, hogy csak pár közismert művet említsünk.)

Tizenkét éves korom körül, e műveket először kézbe véve, lenyűgözött a lét végső értelmének sorsdöntő problémája, és ezen keresztül váltam már gyerekfejjel Wagner-rajongóvá. Nem akarom kritizálni a „mai fiatalokat”: részben nem tehetnek róla, hogy nekik már senki nem adta át örökségként e kulturális javakat. Másrészt rajongásomért már engem is anno különc bolondnak tartott korosztályom. Mégis a mai napig hiszek benne, hogy az igazi értékekhez a nyitott gyermeki szívek mindig vissza tudnak és fognak találni. Ma már teljesen világos számomra, hogy azok, akik azt állítják, hogy nem szeretik Wagner zenéjét, voltaképpen nem is ismerik azt. Éppen azért írom e tanulmányt, mert látok reményt rá, hogy ha a mai ifjak valóban megismerik a wagneri zenedrámák történetének mélyebb értelmét, akkor felébred bennük a kíváncsiság: hallgatni, érteni és szeretni kezdik e zenét, és nekik is erőt adhat majd végtelen gazdagsága. (A balliberális korszellem által átitatott operaismertetők annyira laposak, felületesek és bárgyúak, hogy teljességgel alkalmatlanok e feladatra! A gyerekek zenei nevelését pedig már kezdetben azzal törik kerékbe, hogy az operákat a Niebelungok vagy Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliskája helyett Mozart Varázsfuvolájának segítségével akarják megszerettetni velük. Pedig utóbbi szövegírójának, a szabadkőműves Schickanedernek kissé bárgyú történetéből valószínűleg egy mukkot sem fognak megérteni, ezért egy életre elidegenednek az operák világától.)

Wagner 11 érett zenedrámája foglalkozik a megváltás titkának keresésével, az első 6 mű létünk rész-területein kutatja ugyanazt, amit a második 5 grandiózus világtörténelmi szintézis bemutatásával. A Rienzi az egyén és a közösség-, a Bolygó hollandi, a Lohengrin, valamint a Trisztán és Izolda a nő és a férfi-, a Tannhäuser a szerelem és a szexualitás-, A nürnbergi Mesterdalnokok pedig a múlt és a jövő viszonyának szempontjából elemzi az ember megváltásának lehetőségét.

A Niebelung Tetralógia (avagy Trilógia előjátékkal, és véleményem szerint kvázi „utójátékként” a Parsifal) a kezdet és a vég között fogalmazza meg az egyetemes létezés értelmét. (Mivel a bornírt zeneesztéták többsége annyit sem ért a filozófiához vagy a teológiához, mint hajdú a harangöntéshez, nem csoda, ha nem ismerik fel, hogy Wagner hattyúdala, a Parsifal szorosan kapcsolódik a Nibelung Tetralógiához! Utóbbi ugyan a világ pusztulásával zárul, de a finálé zenéje egyértelműen elárulja, hogy hamvaiból új világ, parsifali szebb jövő születik, s vissza fog térni az aranykor. Érdekes, hogy Nietzsche, az egyébként zseniális gondolkodó sem értette meg Wagner filozófiáját. Kezdetben rajongott a komponistáért, mert azt hitte, hogy a germán, heroikus voluntarizmust hirdeti. Aztán a Parsifalt megismerve, nagyot csalódott, és kiábrándult egykori barátjából. Keserűen írta neki: „Végül mindnyájan leborultok a kereszt alatt!” Csakhogy Wagner nem a Nietzsche által megtagadott kereszténységet éltette a Parsifalban, hanem Isten szeretetének megnyilvánulását Krisztusban! És ez nem ugyanaz, óriási a különbség.)

Wagner tisztában volt a zsidóság negatív világtörténelmi szerepével, de a problémák megoldását nem az ellenük folytatott fizikális harcban, hanem bűnös énünk önfeláldozás általi metamorfózisában, megistenülésében, vagyis a szellemi harcban és felemelkedésben látta. A zsidók azzal vádolják Wagnert, hogy antiszemita eszméivel előkészítette a terepet, kései rajongó utódjának, Hitlernek. Ez nemcsak azért nagy szamárság, mert senki sem tehet arról, ha félreértik, de azért is, mert a Führer (mint már Nietzsche is) – minden egyéb erénye ellenére – épp az erkölcsi lényeget tekintve látta a zsidókérdést Wagnerrel ellentétesen. Nietzsche és Hitler azt gondolták, hogy a germán mitológia (Nibelung-eposz, Edda stb.) tematikája Wágnernél a hősi germán múlt dicsőítését szolgálja. Valójában azonban ez csak eszköz volt a szerző kezében, hogy igazolja: az alattomos ármány képes ideiglenesen maga alá gyűrni még a legtisztább erőket is. Megváltást, feltámadást, örök isteni életet csak az erkölcsi felsőbbrendűség jelenthet!

Mind a mai napig tartó tradíció, hogy Izraelben bojkottálják a nyíltan antiszemita Wagner zenéjét. Daniel Barenboim, a zsidó zongorista és karmester elkeseredetten harcolt Wagner zenéjének ottani előadásaiért, de hiába érvelt azzal, hogy a mester antiszemita nézeteinek nincs köze zenéjének művészi minőségéhez; a metszettek nem engedtek a negyvennyolcból, dühükben, (és szokásukhoz híven) még az egyébként szakmailag kiváló fajzatukat is leantiszemitázták.

(Wagner nem 5, hanem 7 /az isteni teljesség száma!/ műben szerette volna összefoglalni világtörténelmi életfilozófiáját, de az utolsó kettő, halála miatt sajnos csak terv maradhatott. A Parsifal után írni akart még egy „Győztesek” című buddhista, valamint egy „A názáreti Jézus” című őskeresztény zenedrámát. Zseniális tisztánlátással felfedezve, hogy Jézus és Buddha sok tekintetben ugyanarról tanított, csak a megfogalmazásuknak külső, formai elemei különböztek.)

Wagner nemcsak az egyetemes világromlással, s annak okaival volt tisztában, hanem meg is találta az egyetlen lehetséges vallásfilozófiai kiutat, mellyel még elkerülhető lehetett volna a teljes összeomlás. Tudatos prófétai szerepe tehát abban rejlik, hogy műveiben megkísérli hallgatóit együttgondolkodásra, önvizsgálatra és megtérésre bírni; hogy a magunkfajták együtt építhessük fel egy lehetséges szebb jövő alapjait.

Az autodidakta Wagner a zenetörténet legradikálisabb formai újítói között foglal helyet. Az eszmei mondanivaló komplex művészi közvetítését kísérli meg: az általa „összművészetnek” (Gesamtkunstwerk) nevezett zenedrámai műfajban minden az eszmei tartalmat szolgálja: zene, szöveg, színpadkép, jelmez, mozgás. Muzsikájáról az a hamis közhely terjedt el, hogy patetikus és túlságosan harsogó. Ez az előítélet természetesen csupán nem értő ellenségeinek rágalmán alapul. Zenéje valójában rendkívül sokoldalú, a korábbi zenei stílusokból is számos tradicionális elemet felhasznál, ugyanakkor képes a legfinomabb, lírai, szinte már impresszionista pasztellszínek kikeverésére is. Egyidejűleg azonban – amennyiben ezt a mondanivaló „démon-kritikus” karaktere megkívánja – megelőlegezi a XX. század elidegenedett brutalitását. Wagnernél mindez nem öncélú esztétikai élvezet szolgáltatása, hanem a filozófiai és irodalmi tartalom expresszív és szuggesztív, drámai kifejezőeszköze. Hogy filozófiai szimbolikájában segítse eligazodásunkat, bevezeti sajátos vezérmotívum-technikáját, mellyel az érteni akarók számára sokat segít a művek értelmezésében. Sajátos, karakterisztikus témája van az egyes személyeknek, történéseknek, jelenségeknek, gondolatoknak, eszméknek, sőt még a szimbolikus jelentőségű tárgyaknak is. (Például saját témája van a főhős kardjának, mely nemcsak akkor hangzik fel, ha egy szereplő e kardot használja, de akkor is, ha valaki csak róla beszél, vagy csak rá gondol.)

A cselekmény – epikus karaktere ellenére – egyszerű és érthető. Hosszú kirándulásokon, órákon át meséltem kisiskolásoknak, és teljesen lekötötte figyelmüket; csodálattal fogadták be a mese gazdag varázsát. (Saját gyermekeimmel felvonásonként néztük végig a művet, előzőleg a szerepeket magunk közt felosztva olvastuk végig a szövegkönyvet, s egy életre szóló élményt szerezhettek ezzel. Nagycsaládok számára remek módszer lehet, mindenkinek melegen ajánlom!) Aki ilyen forrásból táplálkozik, ezen a kultúrán nő fel, az bizonyosan mélyebb dimenziókban érti múltunk és jelenünk tragikumát és jövőnk heroikus reménységét.

Szeretném tehát bemutatni az utolsó 5 wagneri zenedrámán keresztül, hogy szerzőnk prófétai filozófiája milyen mély rokonságot mutat a mi nemzeti radikális gondolkozásunkkal, világszemléletünkkel és megváltói programunkkal. (A téma nem lesz ismeretlen azok számára, akik olvasták könyv alakban, vagy látták filmen a gyűrűk urát. Igényes alkotások ugyanis mindig előszeretettel fordulnak az ősi tiszta forrásokhoz.) Legközelebb tehát megismerkedünk majd az első zenedrámával, az őskezdettel, a „Rajna kincsével”.

(Folytatjuk)

Tarnóczy Szabolcs - Kuruc.info